Határ Győző

(1914–2006)

 

 

„Míg éltem, az Óhazának nem volt számomra ideje. Most már nekem nincs többé az Óhaza számára időm: nemsokára minden tengeren túl – egyesülhetek a teljes hazátlanokkal.” (Heliáne. Magyar Téka, Bp., 1948. 432.) Idestova hat évtizeddel ezelőtt láttak napvilágot az iménti sorok, Határ Győző talán legjobb regényében, a háború után újjáéledő romváros, Budapest szellemi miliőjét utolérhetetlen módon megragadó Heliáné-ban, ahol néha groteszk, néha pedig szürreális maszkot öltve ott nyüzsög a kor megannyi extravagáns figurája, akik hamarosan éppúgy börtönre, emigrációra, hallgatásra ítéltetnek majd, miként megörökítőjük. „Nemsokára” – a szimbolikus értelemben vett hatvan éven át felfüggesztett pillanat beteljesül, s ezáltal visszavonhatatlanul múlttá dermed, amikor az auctor útra kel; teljesen mindegy, hogy eközben miféle költői, mitikus formát ölt a megnevezhetetlen, s teljes mértékben függetlenül attól, hogy – eredeti kontextusából kiszakítva – a „minden tengeren túl” végül mit is jelent. Immáron nem számít, hogy az emléktelen vizeken túl Vergilius látomása, a mare tenebrarum várja-e az utazót, avagy maga a római költő hajózik-e egy másik látomásban, Broch nagyregényében a kései sztoa gondolkodásmódját tükröző nemlét birodalma felé. Határ Győző felfogása alapján ugyanis – a sokszor hangoztatott „vivat opus, pereat vita” jelszavának megfelelően – mindenfajta halálon átívelő túlélést kizárólag a művek jelenthetnek az alkotó számára, ha kell, mások fantáziájában, mások írásaiban asylumra lelve. Vagy még inkább, a minden dolgok közül legbölcsebb, jótékony idő kínál fel valamiféle menedéket, ha már a valóságos élet ilyenfajta kegyet nem gyakorolt.

Határ Győző alkotó életszakaszának nagy része ugyanis – a londoni emigráció kínálta keretek között – igazából kényelmes száműzetésben telt el, a gondolkodói és politikai szabadság mellett az anyanyelv természetes közegétől s Magyarország – oly sokat kárhoztatott – szellemi életétől elszakítva. Noha a háború utáni magyar emigrációs irodalom korántsem olyan izgalmas és gazdag, mint amilyen például a lengyel vagy az orosz, mégis, a 60-as, 70-es években, sőt még a 80-as évek elején is úgy tekintett az ember a nyugati irodalom (s csakúgy például a történetírás) reprezentánsaira, mint a sors avagy a gondviselés különös kegyeltjeire, akiknek megadatott, hogy ne az itthoni, velejéig álságos és hazug világban kelljen morzsolgatniuk hétköznapjaikat. Csak később, a személyes ismeretségek során vált világossá, hogy a helyzet azért nem ilyen egyszerű, bárki, aki magát „magyar írónak” nevezi, legalább a történelmileg kialakult diaszpóralét életkörülményeire rászorult volna. Volna – hiszen ilyesfajta diaszpórák – csekély kivétellel – nem igazán léteztek a nyugati magyarság körében. Az említett személyes ismeretségek során egyértelművé vált, hogy a jó értelemben vett mesterség, illetve szolgálat minden olyan esetben „működőképesnek” bizonyult, ahol a nyelv nem játszott perdöntő szerepet. Néha azonban a fenti kritérium még egyetlen életművön belül is skizofrén helyzetet idézett elő. A kiváló történész, 1943-tól haláláig a „latin világban” élő Ferdinandy Mihály például minden nehézség nélkül megírhatta tudományos monográfiáit spanyolul, németül és olaszul (de hasonló példákat amúgy is bőven lehetne idézni), mi több, a felsorolt nyelveken egyértelműen „szépírónak” is bizonyult, de a mélyen XIX. századi gyökerű, archaikus levegőjű regényeit már nem. Legalábbis állítása szerint nem. Ugyanez – nyugodtan mondhatom – hatványozottan érvényes Határ Győző szó szerint monumentális életművére, ahol a különböző műfajok – költészet, dráma, regény, esszék, „bölcseleti próza”, aktuális érvényű kritika, fordítások stb. – együttese már évtizedek óta jól érezhetően úgy íródott, hogy majd emlékműként szolgáljon az arra érdemes utókornak. Ahogy azt a Heliáne szerzője jó néhányszor elmondta: az angolul írott versek mint ujjgyakorlatok kivételével a „kétnyelvű író” szerepének még csak az ötlete sem merült fel számára. Pedig – s itt az összehasonlítás kézenfekvő honba szakadt kortársával, Szentkuthy Miklóssal – Határ Győző irodalmi munkássága egyáltalában nem kötődik a magyar kultúrához, történelemhez. Ám az a prózai tény, miszerint fülét akarva-akaratlanul fél évszázadon át más idióma zenéjéhez igazítva is – Weöres Sándor mellett – Határ Győző a háború utáni magyar költői nyelv legnagyobb virtuóza volt, már önmagában is elégséges magyarázatul szolgálhat a „miért nem?” kérdését illetően.

Jóllehet az európai irodalomban se szeri, se száma a száműzetésbe kényszerült sanyarú írói sorsoknak, ráadásul a kényszerű utak egy része a limeseken túlra, a mindenkori barbaricumba vezetett, Határ Győző életpályája, a több évtizedes (vélt-valós?) kirekesztettség érzete még csak a szokványos paradigmákkal sem magyarázható, hiszen ő 1957-ben Lucanushoz, Senecához hasonlóan a távoli végekről érkezett a birodalmi székváros falaihoz, hogy mind Horthy (Sátoraljaújhely), mind pedig Rákosi (Márianosztra) börtöneinek alapos ismerőjeként valóban új életet kezdjen. Mindezt sikerrel meg is valósította, de mégis úgy tűnik, hogy a tér, az antik oikumené mintájára szerveződő „lakott világ” különböző pontjaihoz kötődő politikai száműzetésen túl létezik olyasfajta exilium is, amely az iméntivel ellentétben szinte mindig felszámolhatatlannak bizonyul: s ez az idő általi számkivetettség állapota. Arról a jól ismert helyzetről van szó, amikor valaki „rosszkor” születvén, nem talál otthonra abban a nem éppen testre szabott saeculumban, amelyben élnie rendeltetett. Határ Győző esetében – úgy vélem – hatványozottan is érvényes az iménti példa, hiszen a hatalmas műveltséggel, kivételes nyelvi leleménnyel, messze az irodalmon túlívelő, a filozófia, a zene, a politika, többféle természettudomány területére is kiterjedő erudícióval létrehozott művek a mai, az olvasástól teljesen elszokott, lenyűgözően műveletlen potenciális befogadó közeg számára aligha minősülhet(né)nek másnak, mint értelmezhetetlen abszurditásnak vagy éppen provokációnak. Persze Határ Győző – akit számos hazai kortársával szemben semmiféle kisebbségi vagy alkalmatlansági érzés nem sújtott – tökéletesen tisztában volt mindezzel. Talán ezért is küldözgette az ismerősöknek évtizedeken át Londonból saját tördelésű és tervezésű aranyszínű köteteit, jó ágens módjára maga kereste fel olvasóit, s az esetek döntő többségében ragyogó érzékkel meg is találta őket. Így hízott-gyarapodott a Határ-féle magánkönyvtár jó néhány honi érdeklődőnél (olyannyira, hogy az időközben szintén eltávozott Domokos Mátyás egyszer nem átallotta lemérni a könyvgerincek együttes terjedelmét, s a mérési eredményt a wimbledoni mester – talán – 80. születésnapján a nyilvánosság elé tárni), azzal az illúzióval kecsegtetve, hogy ha egyszer majd leomlanak az évtizedeken át fennálló politikai válaszfalak, akkor majd minden végérvényesen a helyére kerül, s a dolgok valódi súlyuknak megfelelően mutatkoznak meg. Ehelyett – tudjuk jól – éppen az ellenkezője történt, még az a vékony máz is lekopott róla, amely a Golghelóghi, Köpönyeg sors, Az Őrző könyve szerzőjét a bezártság idején még körbevonta. Maradt tehát a pőre realitás s vele a kényszerű felismerés: a jelen ellenállása folytán vagy a múlt-, vagy pedig a jövőbéli olvasó érdeklődését kell megcélozni.

Mindeközben viszont, kihasználva az elegáns kívülálló pozíciójából fakadó előnyöket, Határ Győző fixa ideaként visszatérő elgondolásokat fogalmazott meg arra nézve, hogy melyek is annak az „idő általi számkivetésnek” a valódi okai, amelyek a honi meg nem értést úgy-ahogy megmagyarázzák. Az egyik ezek közül az Édes Haza szinte folyamatos ostorozása; eszerint az egész újabb kori magyar történelem nem más, mint folyamatos önámítások, hamis önértékelések sorozata, amely egyfajta össznemzeti pesszimizmusban és önsajnálatban kulminál időről időre. Az ilyen és ehhez hasonló értékelések közül kisebbfajta vitát váltott ki az egyik 1985-ben, Brüsszelben tartott előadása nyomán íródott, A nemzeti hamistudat című esszé (in: A költészet kiskátéja. Aurora, London, 1990). Határ Győző álláspontját egyebek között Balassa Péter és Ács Margit vitatta meglehetősen erős kritikai éllel. (Csak zárójelben merészelem megjegyezni, hogy az elmúlt másfél évtized eseményei Határ Győző akkori véleményét igazolják.) A másik, mániákusan visszatérő állítás a magyarnak a filozofálásra való zsigeri alkalmatlanságára vonatkozott, külön kiemelve, hogy az ilyesfajta alkalmatlanság erősen behatárolta a mindenkori magyar irodalom lehetőségeit is. Az a megállapítás, miszerint a jelentős filozófiai kultúra valóban hiányzik a magyar művelődéstörténetből, aligha vitatható ugyan, ám a honi humán érdeklődés, különösképpen pedig az irodalom belterjes jellegére semmiképpen sem szolgál magyarázattal. Szerény megítélésem szerint mindaz, amit Határ Győző folyamatosan számon kért – s néha pökhendi, néha viszont elkeseredett megjegyzéseivel némileg fel is nagyított –, az nem a „kontinentális” s főleg nem az „angolszász” filozófiai hagyomány kimutatható jelenléte volt/lehetett, hanem inkább a gondolkodás egyfajta „szabadságfokának” a hiánya. Természetesen aligha kell mondanom – s Határ Győző írásai ezt meggyőzően alátámasztják –, hogy itt nem a politikai szabadság meglétéről avagy hiányáról van szó.

Az előbbieknek megfelelően Határ Győző a szellemi számkivetettség állapotában is valódi szabadgondolkodónak bizonyult. Amennyire meg lehet állapítani (hiszen mielőtt az országot 1956-ban elhagyta volna, a Heliáne mellett csupán két kis terjedelmű verseskötete – Ragyogó szívvel, remete daccal, 1945, még Hack Győző néven, valamint a Liturgikon, 1948 – látott napvilágot), az volt már első írói megnyilatkozásai idején is. Sokak szerint azonban az általam „szabadgondolkodónak” minősített életforma helyén nem található más, mint mérhetetlen hiúság és becsvágy, de ez így, önmagában semmiképpen sem állja meg a helyét. Kétségtelen ugyanakkor, hogy Határ Győző nem költőként, nem prózaíróként minősítette magát igazán szuverén alkotónak, hanem filozófusként, illetve kedvenc kifejezésével „bölcselőként”. Nem kommentátornak, történeti reflexiók szerzőjének, nem is valamelyik XX. századi filozófiai iskola követőjének tartotta magát (bár a neurológia és az agykutatás iránti, fiatalkorától datálható olthatatlan vonzódása miatt is legközelebb talán a fenomenológiai szemlélet állt hozzá), hanem valami olyasminek, amit (az ugyancsak ifjúkori bálvány) Nietzsche így nevezett: „önmagától gördülő kerék” (Búcsúlevél, in: Légy minaret! Aurora, London, 1990. 54.). Másfelől pedig – mintegy baráti szívességet téve kritikusnak s egyszerű műélvezőnek egyaránt – így inti a jobbára hatalmas fragmentumgyűjteménnyé rendezett bölcseleti műveinek olvasóját: „Mindez világlátásom – etruszk szobrokra emlékeztető – drótváza csupán, erre a szobrásznak még fel kell hordania az agyagot s kiformálni a test egészét a mintázófával. Ne képzelje tehát senki, hogy csak mert e néhány soron végigfutott a szeme, bölcseletemről »már mindent tud«.” (Filozófiai zárlatok. Aurora, London, 1992. 224.) Az igazat megvallva a „már mindent tudok” lehetősége soha fel nem merült az emberben, annál is inkább nem, mert ezek a bizonyos „filozófiai művek” úgyszólván klasszifikálhatatlanok; a szó etimológiai értelmében vett aforisztikus beszédstílus, továbbá a laza füzérként összeillesztett „anekdota-” (az „anekdoton” többes száma gyanánt) gyűjtemény ugyan valóban a nietzschei erudíció folytonos jelenlétét sejteti, de ezen túl a bölcseleti reflexiók – folyamatosan visszaköszönnek az úgynevezett „szépirodalmi” művekben is – jellege, hasonlóan Határ Győző nyelvéhez, senki máséhoz nem hasonlítható, függetlenül attól, hogy különösen kedvelt és követésre méltónak tartott példákkal bőséggel találkozhatunk az életműben. Ha mindenáron dönteni kellene, akkor egy, már az antikvitás idején létező műfaj meghatározó szerepére szeretném felhívni a figyelmet, s ez a műfaj az excerptum, a kivonat. A Határ Győző-féle bölcseleti opus talán ilyesfajta excerptaként, excerptumok gyűjteményeként jellemezhető: az írások java általában sorszámokkal ellátott miniatűr esszé, az esszéíró pedig folyamatosan diadalmámorban élő hadvezér módjára lépésről lépésre hódítja meg a humán tudományokat, egytől egyig a különféle művészeti ágakat, a természettudományok egynémelyikét (ahogy már szó esett róla, elsősorban a neurobiológiát, de a kvantumfizikát s vele a kozmológiát is), mindeközben pedig igazából mindvégig egyetlen kérdést, az élet „fel”-, illetve „kilobbanásának” misztériumát állítja a középpontba.

A hosszú s valóban impozáns alkotói életút minden stációját, sőt az út mentén elszórt vagy egyszerűen csak ottfelejtett limlomokat, hasztalan holmikat, azaz jelzésértékű mementókat a fenti szempont alapján lehet egybefüggően értelmezni. Az excerptumok – ha nem is mindig örömmel, de – mindenképpen szenvedélyes mohósággal íródtak; talán ezért is nem maradt ideje Határ Győzőnek arra, hogy a bő lélegzetű regényekkel, drámákkal ellentétben hosszú és szisztematikus filozófiai műveket írjon. De lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy amint a bölcseleti írások nem csatlakozhattak be a Határ Győző által nem létezőnek vélt magyar (anya)nyelvű tradícióba, úgy ezeknek a reflexióknak az igazi súlyát csak akkor lehetne megállapítani, ha angolra, vagyis az analitikus filozófiai hagyomány anyanyelvére fordítanánk le őket. Noha az Özön közön szerzőjének néhány kisebb lélegzetű regénye napvilágot látott francia, illetőleg angol fordításban (Pepito és Pepita, Anibel, Archie Dumbarton – magyarul: Éjszaka minden megnő), ám a filozófiai írások mindmáig a maguk szigetmagányában várják sorsuk beteljesedését; igazából olyanok, mint a félbehagyott, lakatlan épületek.

Az imént vázolt formai sajátosság a már említett monumentális arányok kérdését is érinti, minthogy az excerptum műfaj művelése elvileg végteleníthető, élethossziglan avagy életfogytiglan tart. (Megint csak érdekességként jegyzem meg, hogy itt is szembetűnő hasonlóságra bukkanhatunk Szentkuthy Orpheus-ának sajátos műfajteremtő eszközével, a catalogus rerummal.) A bölcseleti oeuvre súlypontjait, kitekintésre szolgáló magaslatait keresve éppen ezért nem hagyatkozhatunk az auctor önértékeléseire, önreflexióira (különösen akkor nem, amikor Határ Győző jól érzékelhetően pompásan elszórakozik a jámbor olvasóval!), hiszen a figyelmes szemlélőnek előbb-utóbb rá kell jönnie arra, hogy az ilyesfajta ráhagyatkozás esetén belesétál abba a szöveglabirintusba, amelyet a fortélyos bölcselő készít elő számára. E képletes labirintus szervezőelvét a gyakorlatilag végeláthatatlan (és kontrollálhatatlan) önhivatkozások jelentik évtizedeken, illetve ezer oldalakon át. Márpedig ennek az örvénylő mozgásnak a koreográfiáját teljes biztonsággal csak a múlttá válás szabja meg. Ahogy Határ Győző egyik rövid esszéje elé illesztett Salacrou-idézetben olvasható: „Le passé est un enfer dont les morts ne peuvent plus sortir.” (A. Salacrou: Une femme libre, in: Alapigazságaink, Szabad Föld Kiadó, Bp., 2003. 124.) Jóllehet a citált hasonlat kissé morbidnak tűnhet, de talán pontosan érzékelteti, hogy a „múlttá válás” jelen esetben nem mű és alkotó esetleges klasszicizálódásának esélyét jelenti, hanem azt, hogy a szóban forgó módszer először mutatkozik meg világos körvonalak között.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az ilyesfajta, egyszerre szellemi és időbeli „határ”-megvonás csupán a vegytiszta műítészet számára áll rendelkezésre, ám jól tudjuk, a magyar kultúrában nem azért játssza éppen az irodalom az eleven lelkiismeret szerepét, hogy az előbb vázolt lehetőség tényleg vegytiszta módon megvalósulhasson. Mi történik akkor, ha a múlt egyszerűen nem képes múlttá válni, s az iménti, kissé közhelyes ízű Salacrou-idézetben fölemlített „enfer” rosszul zárul, s vádlón előözönlenek onnan a senki által nem áhított tegnapi holtak? Márpedig az elmúlt tizenhat esztendő honi históriája – amelyet immáron teljesen magányos londoni száműzöttként Határ Győző a nem szűnő sértődöttség állapotában végigkommentál – nagyrészt erre figyelmeztet; amíg a tegnapiak unos-untalan szembejönnek az utcán, a mindenkori ma időhatárai is elmosódnak. Ugyanígy, a mélyen a közelmúlt eseményeiben gyökerező bölcseleti esszék (ön)hivatkozásai sem vezethetők vissza egyöntetűen – sajátos genealógiaképpen – arra a maximum másfél tucat alapötletre, amelyet kiötlőjük szinte egész életében magában hordozott. Úgy látszik, a logikai kör egyelőre nem zárul be, meggyőződésem ugyanis, hogy Határ Győző igazi szellemi, írói rangját a szinte valamennyi jelentős életmű esetében érvényes újrafelfedezés és újraértékelés hivatott megadni.

A fenti, inkább megérzésnek, mintsem egzakt módon igazolható állításnak megvannak a maga formai okai is – elsősorban talán a már említett kivételes nyelvi vituozitás, másodsorban pedig az a jól érzékelhető (nem biztos, hogy „áldásszámba” menő) képesség, amikor is az auctor majdhogynem „szinkronban” gondolkodik, illetve ír (a szövegszerkesztő elterjedése előtt kizárólag a végtelenített gépírólapok voltak képesek követni a túláradó alkotói ihletet), de az elfogadható magyarázat véleményem szerint az irodalmon túl vagy éppen előtte keresendő. Határ Győző többször is idézi Bertrand Russellnek Toynbee személyét érintő – finoman szólva is dehonesztáló – kritikáját, miszerint az A Study of History szerzője egyike volna a „század legtúlértékeltebb koponyáinak”, s ha némileg enyhébb formában, de hasonló véleményt fogalmaz meg Spenglerről is. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért?) Határ Győző történelmi szemléletében s ugyanígy filozófia-, valamint teológiatörténeti állásfoglalásaiban mintha mégis a „pszeudomorfózis”, az ismétlődés elve uralkodna, néha egyszerűbb, néha bonyolultabb formában. Ha a jelen és a közeli jövő Határ Győző által diagnosztizált fő kihívásai, a nanotechnika, a klónozás, az iszlám fundamentalizmus avagy a „történeti kereszténység” (valójában persze álkereszténység) kiüresedése javarészt sohasem volt aktuális kérdésnek látszanak is, az a logikai váz, amelyre a különféle részletelemek felkerülnek, eredeti formájában az ókeresztény korban, valamikor a II–IV. század között készült el, abban az időszakban, amikor a közép- és (főleg) a neoplatonizmus intellektuális közegében eredendő erudícióját tekintve, a filozófia a lehető legközelebb került ahhoz, hogy maga is vallássá váljon. Plótinoszok, Porphürioszok vagy éppen „csak” Libanioszok, Julianoszok hemzsegnek a különböző Határ Győző-írásokban, még akkor is, ha ezek a figurák az Aufklärung divatját vagy mondjuk a klasszikus pozitivizmus szellemiségét jelenítik meg.

Az életmű legalább részleges ismeretében érdekesnek, ám semmiképp sem meglepőnek minősíthető iménti paradoxon e rövid írás keretein belül aligha értelmezhető kielégítő módon; két lehetséges okot szeretnék csupán röviden megemlíteni. Az egyik ok magában az alkotói karakterben keresendő, abban az egyszerre izgatott és türelmetlen eljárásmódban, ahogy Határ Győző végigszáguld tudomány és művészet különféle terrénumain, ahogy magára az irodalomra, kedvenc műveire reflektál, akár-ha valamiféle pusztai nomád birodalomalapító volna, akinek egyszerűen nincs ideje és energiája arra, hogy az ezer kilométereken át húzódó fölperzselt hátországokat pacifikálja, valamint tulajdon képére és hasonlatosságára formálja. A pszeudomorfózis, a visszatérő kulturális korszakok és formák sugalma arra való, hogy tudatosítsa: a meghódított hátországok – csupán néhány típust megtestesítve – lényegében véve ugyanolyanok, nem szükséges egytől egyig elbíbelődni velük. A másik ok inkább egyfajta történetfilozófiai avagy teológiai alapállásban keresendő, s ez az alapállás a Kelszosztól, Porphüriosztól Schellingen át Nietzschéig ívelő (általában dühödt és megvető) kereszténykritikákban leli meg a maga éltető dünamiszát. „Pál-vallás” (eredendően Plótinosz kedves tanítványának, Porphüriosznak a találmánya) – ahogy ezt Határ Győző oly gyakran írja le, illetve „daemon antichristianus” – ahogy az egész kérdéskör a személyes sors karakterjegyeit hordozva az életmű legkülönbözőbb darabjaiban megjelenik. Eza bizonyos „daemon antichristianus” ráadásul nem valami őrzőangyalféle, ahogy azt a legismertebb példa, Szókratész (Plutarkhosz megörökítette) daimónja idézi elénk, hanem sokkal inkább egyfajta „spiritus malignus”, aki ha némán súg valamit, abból szinte bizonyosan rosszindulatú megjegyzés születik. Akárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy az iménti szellem munkál Határ Győző legnagyobb kaliberű figuráiban, elsősorban is a monumentális – talán Claudel A selyemcipő-jéhez hasonlítható – színpadra szánt mű (igazi megkésett műfajú poème d’humanité), a Golghelóghi főhősében, az első millennium idején világgá szabadult latorban, akiben a rossz oly természetes elevenséggel működik, hogy vele kapcsolatban az illusztris szerző még a gnosztikus-manicheus típusú kozmológiai dualizmust is felszámolja, s az újplatonikusoktól átörökölt ágostoni privációelméletet a visszájára fordítva azt írja: a Jó nem más, mint a Gonosz hiánya… Másodsorban pedig a Julianosz-regény, a Köpönyeg sors főhősében, az ifjú császárban, aki a IV. század derekán utoljára kísérelte meg, hogy a pogányságot a világuralomra törő kereszténységgel szemben jogaiba visszahelyezze. A regény Epilegomen-jában Határ Győző egyértelmű radikalizmussal fogalmazza meg nem csupán a kereszténységgel, hanem valamennyi a Pál-vallás mögött megbúvó izmussal, például a krisztianizált gnózissal szembeni averzióját: „Az egyházat szapuló gnosztikus – az egyház parazitája. Osztozik végzetében. Az egyház és a kereszténység iránti agyonütő, elsöprő érdektelenség kiterjesztése rám: ez a sorsom, a parazita sorsa: tudtam, mit vállalok, amikor Julianosz lélekrajzi regényét munkába vettem.” (Köpönyeg sors. Aurora, London, 1985. 611.) Hajszálpontosan megfogalmazott, őszinte szavak. Világossá teszik, hogy itt nem egyszerűen a nietzschei furor örökségéről van szó, hanem arról a felismerésről, amely a Szélhárfa-sorozat aforizmáiban oly gyakran szóba kerül, vagyis hogy a kereszténység kritikusának, zsigeri elutasítójának még annyi lehetőség sem adatik meg, hogy legalább kívül kerüljön azon a világon (vagy még inkább: világkorszakon), amelyet ostoroz. Ha netán elmúlna a „zsidó-keresztény aión”, akkor vele együtt enyészne el parazita módjára az is, aki megtagadta üdvrendi polgárjogát; ha viszont a zsidó kereszténység mégsem csak az egyik világkorszak a sok közül, akkor a kritikus még rosszabbul jár. Ezen a ponton azonban fölösleges okoskodni; tökéletesen elég, ha ráhagyatkozunk arra, amit a fenti idézetben maga a szerző mond, hiszen Határ Győző nagyságrendekkel okosabb és bonyolultabb figura annál, mintsem hogy a mindenkori neopogányság képviselői avagy egyfajta „kereszténység utáni aión” teoretikusai közé sorolnánk.

Annál is inkább így áll a helyzet, mert amíg a 70-es, 80-as éveket még joggal tekinthette az ember az említett kereszténység utáni aión ádventi időszakának (Határ Győző bölcseleti fénykora éppen ezekre az évtizedekre esik), ám az elmúlt tizenvalahány év éppen arról tanúskodik, hogy a Határ Győző által említett „agyonütő, elsöprő érdektelenség” erősen szűnőfélben van, s különösképpen a kelet-európai neofita kurzusok működését döntő mértékben határozza meg a politikai kereszténység (rossz) szelleme. Ezen a ponton pedig a londoni mester is kénytelen feladni korábbi, valóban történetfilozófiai léptékű álláspontját, helyette inkább az újbóli totális elhülyülés tüneteit regisztrálja, tegyük hozzá, teljes joggal. A posztkrisztiánus éra eljövetelét újra és újra túléli az a szellemi-kulturális képződmény, amelyet Határ Győző csillapíthatatlan fantáziával a sztoikus polünomia elvének megfelelően ezerféle módon nevez: „törpefejűek teokráciája”, „intelligens kreténizmus” – csak némi ízelítő a bőséges étlapról, s egyúttal olyan metaforikus keretet kínálva, amelybe a marxizmustól kezdve az iszlám fundamentalizmusig minden belefér. Meg kell hagyni, nincs még egy olyan alkotója az elmúlt fél évszázad magyar irodalmának, aki olyan gyilkos iróniával lett volna képes ostorozni az intelligens kreténizmus megnyilvánulásait, illetve képviselőit, mint a Golghelóghi szerzője. A megállapítás nemcsak az emigráció jelképezte biztonságos hátországhoz mérten igazolható, hanem a még itthon töltött időszakra vonatkozóan is. Bizonyság erre a Csodák országa, Hátsó-Eurázia című terjedelmes írás, amelyet – az eredeti kéziratot részben újrafogalmazva – Határ Győző Londonban, 1989-ben adott ki, vagy éppen a műfaj fölülmúlhatatlan remeke, az ugyancsak a háború után itthon íródott Egregor (Az Őrző könyve. Aurora, London, 1974).

A bölcselő apologéta és a vele szövetséges szépíró szinte szünet nélkül zajló szabadságharca mindenesetre hihetetlen energiát emésztett fel Határ Győző hosszú élete folyamán – e tekintetben talán az általában korán reggel íródó s jobb szó híján tényleg valamiféle intimitást tükröző versek jelentik a számottévő kivételt –, ám az egész hatalmas életműben lámpással kell keresni a könnyed, derűs pillanatokat, az állandó csatazaj közepette sem mellőzhető megnyugvást. Üdítő kivételt elsősorban az elbűvölő kisregény, a Pepito és Pepita jelent (először franciául, Julliard, Paris, 1963, majd magyarul rövid időn belül kétszer is: Aurora, London, 1983–84., illetve Szépirodalmi, Budapest, 1986), valamint a modern kori Magna Mater regénye, az Anibel (először szintén franciául, Denol, Paris, 1969., magyarul: Szépirodalmi, Budapest, 1988) s mindenekelőtt a Heliáne, amely megítélésem szerint az egész életmű s vele az egész révbe ért életút szimbolikus kezdete és végpontja. Csak találgatni lehet, „mi lett volna, ha…?”, mi lett volna, ha – akár a partra vetett hal – Határ Győző az itthoni közegben küszködik fél évszázadon át? Annyi azonban bizonyos, hogy a képletes utazás így is, úgy is folytatódott volna. Fél oldallal később, e megemlékező írás elején olvasható Heliáne-idézetet követően, immáron a tengerbe begyalogolt müsztész módjára – túl, túl mindenen – a Nigragor festője (magyarán a háború túlélő krónikása) ezt mondja: „Most hát, Időtenger… megmostam a lábam benned Hullámtalan, abban, amiben lásd, ellenkezés nélkül merülök… Míg éltem, kinek is lett volna számomra ideje?… Most már: ki számára is volna többé a végső megszelídülésben – – – nemsokára minden tengeren túl – egyesülhetek a teljes hazátlanokkal.” 433.

„Nemsokára” – azaz éppen most, hat évtized után –, akárcsak Borges Német rekviem-jében – az időbuborékba fagyott haladék letelt. Arról persze, hogy valóban így van-e, éppen maga az érdekelt nem mond, nem mondhat semmit. Nem látjuk többé végigimbolyogni az Oktogon felől az Andrássy úton, könyvheti nyárelőkön, feleségével együtt, utoljára a francia impresszionistáknál megcsodálható kalapkölteményekben. Nemsokára alig akad majd valaki, aki emlékeibe idézhetné a hazátlanok lenyűgöző eleganciáját.

Rugási Gyula