Egy mondat Határ Győzőről

 

Kevés írót szerettem úgy életemben, mint Határ Győzőt

nem mintha utálnám az írókat, vagy idegenkednék tőlük, egyszerűen csak arról van szó, hogy általában sok vagyunk egymásnak, túl sok túl hatalmas ego a világban adódó szűk terekhez képest, óvakodva közeledünk a másikhoz, mégis már háromlépésnyi távolságban összeütközünk, próbálunk kínos mosollyal taszigálódni, hogy közelebb, legalább egy kézfogásnyira – vagy hogy egymás szavát ordítozás nélkül értsük, annyira közel – férkőzzünk, de, mondom, általában ez nem megy

vele pedig ment

pedig hát igencsak jól fejlett egóval voltunk megáldva mindketten;

tragikusan kései barátság volt a mienk

bár minden könyvemet elküldtem neki, és ő ezekre mindig válaszolt (az első kötet, első mély lélegzet 1989-ben – ötven címre postáztam dedikált példányt, öten válaszoltak, ma is emlékszem, ahogy időrendben befutott az öt levél, Határ, Vas István, Esterházy, Várady Szabolcs, Tandori, tíz százalék, érdekes, éppen a legnagyobbak)

Győző bácsi mindig haladéktalanul, szellemesen és a küldött munka ismeretében válaszolt, rögvest dedikált kötettel viszonozva – amikor a regényemet átadtam neki, másnap felhívott, hogy elolvasta, rég nem röhögött ennyit, és meg fognak lincselni azok a pályatársak, akik majd magukra ismernek

ó, szent naivitás

na, ezt például kifejezetten irigyeltem tőle, bár néha bosszankodtam is rajta, infernális pesszimizmusa mellé hogy honnan ez az ismeretlen emberekbe vetett, gyanakvástól mentes bizalom, mégis:

ó, szent naivitás, még hogy lenne ember a magyar írótársadalomban, aki egy karikatúrában felismerné önmagát (a másikat még csak-csak, pláne, ha a képzelt ellenoldal főerői közé véli sorolhatónak), meg aztán nem is készültek ezek az alakok konkrét modell szerint

tehát minden könyvemet elküldtem neki már 1989 óta, és méltó módon válaszolt is rájuk, közelebbi kapcsolatnak ebből mégsem akaródzott kibomlania

maradtunk annyiban, hogy minden könyvhéten (mert minden könyvhéten Pestre jött, bár könyveiből még jórészt a régi, maga szedte példányok forogtak) összefutottunk néhányszor, szeretettel üdvözöltük egymást, gáláns lovagként vezette karján Piroskáját, akivel ötven évig éltek könnyeztető gyöngédségben, végig a menekültsors fél századán, és aki a Szép Határné titulust már egy elődjétől, az első feleség Marikától örökölte

isteni női voltak az öregnek, a nagy szerelem mellett is, és a nagy szerelem ebbe bele sem rezdült

a „közönség” előtt ezeket nem is próbálta titkolni, sőt, éppen utolsó közös szereplésünkön emlékezett meg ország-világ előtt az egyik tudós történésszel, az emigráció erkölcsi szövétnekhordozójával adódott megismerkedéséről, történt volt ez egy kórház várószobájában

mely intézményt a férfiak egy megállóval korábban leszállva és a háztömböt mintegy a tavaszi verőfény élvezete céljából körülsétálva közelítenek meg, hogy a bejáraton aztán fürge körbevizslatás után surranjanak be

úgy esett ugyanis, hogy történetesen ugyanattól a daliás termetű és melegszívű szineművésznőtől kaptak trippert

isteni nőitől ugyanis a legrettenetesebb nemi bajokat sikerült begyűjtenie, és ezek tüneteit aztán nagy gusztussal, kacagva mesélte, ha nem is Piroskája előtt, de kihasználva azt a pár percet, amíg a konyhában tesz-vesz

Könyvheteken tehát szembetalálkoztunk, ők nyáron mindig fehérben, hatalmas szalma- vagy fehér vászonkalapban, egy időben én is fehérben jártam, nyári hóemberek csúcstalálkozója, mondtam, de nem nyári Mikulásoké!, riposztozott, efféle párszavakkal beértük

míg egyszer hosszabb postai levelet írt

merthogy később interneten leveleztünk – elhűlve látom, hogy mindössze 2003 elején kezdett levelezésünk (annak ellenére, hogy az idén február és október közötti levélváltásainkat elvesztettem, amikor tönkrement a levelezőrendszerem, és a mentett jegyzettömb-dokumentum végül üres maradt) közel ötven oldal a wordben, ahová kínomban átrakosgattam és elrendeztem, hogy mégis kezdjek vele valamit

tehát akkor még postai levelet írt a Holmi szerkesztősége közvetítésével, úgy látszik, elhagyta a címemet, pedig kötetet többször is küldött, vagy azt szerette volna, hogy a Holmi szerkesztői lássák a demonstratív gesztust, azt írta, hogy régóta figyeli és nagyra becsüli írásaimat, szabályosan barátjául hívott, és arra kért, hogy én is mondjam el, mit gondolok munkáiról

én pedig, ha már belefogtam, terjedelmes tanulmányt írtam a költészetéről, és megjelentettem a Holmiban, amit ő aztán megható figyelemmel tanulmányozott, és némely gondolatait egy-egy elejtett megjegyzésben évekkel később is érintette

mély benyomást tett rá, hogy írásomban a róla szóló szakirodalmat is áttekintettem,

ettől kezdve szeretett afféle rigorózus kultúrtudósként kezelni, beszélgetés közben ha jelét mutattam, hogy tisztában vagyok valamivel, amit ő kevesek által ismert ténynek ítélt, színpadiasan fordult a jelenlevőkhöz, és felkiáltott – Mindent tud! Hallatlan! –, ha pedig nem tetszett neki valami, amit kijelentettem, angol, francia vagy latin idézetekkel kommentálta a dolgot, melyeket nem fordított le, tudva, hogy a nyelv-nemtudás (mint nemzedékemnek általában) a leggyengébb pontom

főleg azt nem szerette, ha bírálgattam kedvenc filozófiai tézisét, mely szerint az agyunkban a látásért felelős reflexív a maga roppant túlsúlyával elnyomorítja fogalmi gondolkodásunkat – én persze a nyelvi kép ikonológiájával/ikonográfiájával hozakodtam elő, mert az meg az én mániám, és Arisztotelészre hivatkoztam, aki szerint a tudásra való törekvésünkben a legfőbb motiválóerő érzékeink – azok közül is kivált a legkedvesebb látás – szeretete

ez a vita volt a vesszőparipánk, ezt hajtottuk, valahányszor találkoztunk, mindig más oldalról, más összefüggésben

tudtam, hogy valamikor kitűnően hegedült, jelentős muzsikusokkal is összeült néha egy kis esti szonátázásra vagy más kamarázásra, zeneszerzést is tanult, ezért próbáltam arra hivatkozni, hogy gondolkodásunknak nemcsak képelvűségét, hanem muzikalitását is érdemes megfigyelni

ezzel állt kapcsolatban az öreg utolsó fixa ideája

az utóbbi egy-két évben rendszeresen emlegetett egy német zeneszerzőt, akit ma már alig ismernek

bizonyos Johann Adolf Hassét

aki korának egyik legelismertebb mestere volt, harminc évig szász udvari muzsikus, ma mégsem tudunk róla szinte semmit, emléke elenyészett, művei jórészt ismeretlenek

nota bene: nem különbözött ez a Hasse a megmaradt munkái alapján semmiben kortársaitól, attól a száz és száz preklasszikusként emlegetett mestertől, akik magukat és művészetüket a zenetörténet afféle betetőzéseként szemlélték, akik megtisztították a muzsikát attól a sok – ők látták így: – kergeségtől, zavartól és ízléstelenségtől, amit egymás között gyűjtőnéven csak barokknak emlegettek, ez volt a korabeli zsargon legsúlyosabb becsmérlő jelzője, megszabadultak Händel elefántdübörgésétől, Scarlatti és Vivaldi hercig trilláitól, Bach oskolamesteri gépiességétől (gyerekként utálták meg, hiszen mind az ő darabjain tanultak zongorázni és fúgát szerkeszteni, az ő prelúdiumain nádpálcázták a kezüket a látszólag ésszerűtlen, bár a későbbi virtuózságot megalapozó ujjrendek miatt)

nos, ma talán némelyikükről megint szó esik néha, így vezéralakjuknak, a Pallas-lexikon-ban Károly Fülöp Manó néven emlegetett Bach fiúnak számos darabját vették elő és fel, és olykor megint játsszák őket, elsősorban a roppant étvágyú huszonnégy órás komolyzenei rádióprogramok

a nagy Hassétól azonban, akinek századostölgy-árnyékából a fiatal Mozart keservesen igyekezett kilátszani, ma sem adnak elő szinte semmit

ez volt az öreg legtöbbet emlegetett példázata-elbeszélése az utóbbi időben

az történt ugyanis ezzel a Hasséval, hogy sikerei csúcsán elhatározta: nem hagyja szétszóródni munkáit, hanem saját felügyeletével elkészíti pontos, gondosan szerkesztett és főként ellenőrzött-korrigált kritikai kiadásukat

összehordatta tehát lehetőség szerint valamennyi kéziratát a házába a világ minden tájáról, és amikor a munka dandárjával végzett, és végre minden ott volt egy helyen

a korabeli német fejedelemségek összevissza-háborúinak egyik mellékes hadművelete során városát ostrom alá vették, házát gyújtóbombával telibe találták, és műveit maradéktalanul porrá égették (mely epizódról egyébként a lexikonok, zenetörténetek nem látszanak tudni, elégnek, talán soknak is találják, amit a szerző a katasztrófa után még megírt)

nem túlzok, ha azt mondom, hogy Határ Győző szemében iszonyatot láttam, valahányszor elmondta ezt a történetet

amikor az előbb emlegettem közönségtalálkozó után vendégül láttuk, és végre megkóstoltattam vele a főztömet

a tejszínes spárgával körített pulykafilé roppantul ízlett neki, megígértem, hogy legközelebb csirkét készítek különféle erdei gombákkal, sós lében befőzve a kamrában áll a lila pereszke, a piruló galóca, az óriás tölcsérgomba és mások mellett büszkeségem, a korallgomba, fantasztikus ágbogait megmutattam a befőttesüvegben, hát, ezt most már nem

ezt majd még gyakorolnom kell, hogy végig tudjam mondani

vacsora után részletesen és kiszínezve újra elmondta a történetet, és ismét megkérdezte, hogy van-e lemezem vagy kazettám Hassétól, illetve hogy hallottam-e tőle valamit, tudta, hogy nincs, mondtam már neki, de szerette játszani a szenilist

letagadtam, hogy a BBC-n hallottam az elpusztult ötven mellett azért megmaradt jó néhány opera egyikét (talán az Artaserses-t? nem tudom már), és halálosan untam, olyasmi volt, mint Gluck, csak terjengősebb és laposabb

ez volt tehát az alaptörténete, szorongásait összefoglaló példázata az utóbbi időben

mert hát, bár hallani ettől eltérő vélekedéseket – a világban foglalt transzcendens entitás lehetséges feltételezését mint hipotézist összetévesztve valamiféle természetes istenhittel –, nem hitt az öreg az égvilágon semmiben, sem feltámadásban, sem örök életben, sem istenben, sem a húsvéti nyusziban, még a halhatatlan lélekben sem

kétségbeesve, szinte reménytelenül reménykedett abban, hogy munkáit a halála után is olvasni fogják, és egyetlen életét ezzel valamelyest meghoszszabbítják

rettentően bánt, hogy a magam regényeivel már nem tudom megörvendeztetni (pedig talán élvezné őket; ha valaki, hát ő, aki egy pillanat alatt átlátta az összetett szerkezeteket, és felvillanyozta, ha műveltsége különböző szféráit megmozgathatta), én az ő munkáit biztosan továbbra is olvasni fogom

ez kettőnk jövendő kapcsolatában a biztos: pont.

Bodor Béla