ALLITERÁLJUNK!

Vladimir Nabokov: Szólj, emlékezet!

Fordította Pap Vera-Ágnes

Európa, 2006. 340 oldal, 2400 Ft


Nabokov regényeiben perverz szörnyetegek, de legalábbis beteg lelkületű emberek a főhősök. Kit ne érdekelne egy emigráns orosz arisztokrata önéletrajza, aki abnormális csodabogarakkal népesíti be regényeit, és annyira, de annyira jól ismeri őket belülről? A Szólj, emlékezet! oldalain mindenre választ kapunk, ha nem is egészen egyszerű választ.

Kezdjük mindjárt a címmel és az egész memoár bonyolult keletkezéstörténetével, amelyet Nabokov a részletekbe menően elmond előszavában. Az emlékezés csaknem négy évtizedet ölel fel, időhatárai: 1903 és 1940, a megírás közel harminc évig tartott, 1936 és 1966 között. Részletei a Nabokov életteréhez díszletül szolgáló négy alapvető ország közül háromban születtek és jelentek meg, nevezetesen Franciaországban, ahonnan 1940-ben elhagyta a háborúba sodródó Európát, az Amerikai Egyesült Államok több államában, ahol megalapozta hírnevét és azt az egzisztenciáját, amellyel végül Svájcban élhetett haláláig. A könyv tárgya viszont főleg a negyedik élettér, a legelső és eredendő, Oroszország. Nagyjából azonos időszakot, körülbelül húsz évet töltött az író mind a négy fenti helyszínen, bár a második, európai szakasz megoszlik a cambridge-i tanulmányok, a berlini íróvá érés ésa párizsi évek között. Amerika után, Svájcban érkezett el az a nyugalom, amelyben Nabokov az elszórt esszéket egybeszerkeszthette, és azzá a könyvvé gyúrta össze, amelyet most magyarul a kezünkben tartunk. Az önéletrajz folytatása nem készült el.

Az életrajz és az életmű további összevetése, matematikai mérlegének megvonása az „orosz vagy amerikai” író problematikáját is árnyalhatja. Mielőtt Nabokov feleségével és hatéves kisfiával felült a New York felé tartó hajóra, az 1926-os első próza, a Másenyka után, tizenöt év alatt Párizsban kilenc kisebb-nagyobb terjedelmű, ma már klasszikusnak számító, zseniális regényt írt oroszul, valamint több jelentős novellát. Ami a verseket illeti, korai, 1916-os kamaszkötete után is folyamatosan ír verseket, szép, hagyományos formájú, Puskin, Tyutcsev és Fet után a nagy orosz szimbolista líra hatását bölcsen felhasználó műveket, amelyeket azonban ritkán, életében összesen hét kötetben publikált. Amerikába már egy angolul megkezdett művel a poggyászában utazik, attól fogva mindent angolul ír, összesen hét regényt, valamint több, az önéletrajz és az esszé határán egyensúlyozó, de hozzá méltó telített prózanyelven szóló remekműveket. Az európai évek alatt Szirin álnéven publikálta regényeit, és erről a Szirinről harmadik személyben rövid elemzést is ad visszaemlékezésében. Nabokov életrajzainak és szépirodalmi műveinek bonyolult tartalmi kölcsönösségét és műfaji egymásba fonódását mi sem mutatja jobban, mint a Szólj, emlékezet! ötödik és hetedik fejezete, amelyek Mademoiselle O, illetve Colette, később Első szerelem címen önálló novellákként is megjelentek, és később regényeibe is beépültek.

Nem a túlzott pontosság kedvéért és nem is recenzióm olvashatatlanul unalmassá tevésének érdekében, hanem egy alapvető gondolat bevezetőjeként hadd maradjak még egy pillanatig a Szólj, emlékezet! kacifántos keletkezési történeténél. Nabokov olvasása közben amúgy is föl kell vérteznünk magunkat azzal a türelemmel, amely a szövegből bármely pillanatban előszökkenő rejtett utalás vagy akár megmásíthatatlan matematikai vagy szemérmetlenül szabályos sakkfeladvány megoldásához szükséges. A Szólj, emlékezet! korábban publikált első angol változatát (1951) Nabokov és felesége Amerikában lefordította oroszra, és az 1954-ben meg is jelent Más partok (Drugije berega) címmel. Ezt is több nyelvre lefordították később, így a két könyv, az orosz „partos” és az angol „emlékezetes” a legtöbb európai nyelvben párhuzamosan létezik. E kettő összehasonlítása igen érdekes irodalomtörténeti feladvány – melyik fejezet vagy mely mondat maradt ki, és mely újakat írt bele, vagy éppen milyen szavakat szemezgetett ki a szerző, hogy szebben szóljon, igazabban írjon és alkalmasabban alliteráljon. Ez az angol–orosz tükröződéses nyelvi kettősség Nabokov megértésének alapvető kulcsa, amit már e kis könyvismertetés során is érdemes észben tartanunk. A kettős kultúrájúság, a kétnyelvűség, a mindenütt élni, de sehol sem otthon lenni emigráns-magatartása izgalmas irodalmi rejtvény. Ahogy a szerző maga írja: „Ördögi feladatnak bizonyult egy olyan orosz változat újbóli angolosítása, amely elsősorban orosz emlékek angol nyelvű újramesélése…” (11.)

Itt mutatkozik alkalom a magyar fordítás méltatására, hiszen a szöveg, amelyet olvasunk, Pap Vera-Ágnes szövege is. Magam is műfordító lévén, sőt, jelenleg éppen az Európa Kiadó e kötettel megkezdett Nabokov-sorozatába készülő regényfordítás révén éjjelem-nappalom Nabokov bűvöletében és igája alatt töltöm, árgus szemmel és mély együttérzéssel vizslattam a kiváló magyar szöveget. Pap Vera-Ágnes szerető beleérzéssel és játékra készen, költőien követi a bonyolult nabokovi gondolatmenetet, stílusában maradéktalanul képes közvetíteni az intellektuális iróniát. Nem szerkeszti érthetőbbé a hosszú, csavaros mondatokat, megtartja nemritkán értelmen túlra röppenő szárnyalásukat. Örülne az író fia, emez irodalmi birodalom, a „Nabokov Empire” egyetlen örököse és alkotó ismerője, ha tudna magyarul, mert vigyázó szemmel figyeli a fordítások sorsát. (Érdemes megjegyezni, hogy az először oroszul, de később angolul átdolgozott regényeket rendre a későbbi angol változat alapján fordíttatja.) Nabokov angol nyelve speciális, egyedi jelenség. Mint leírja, az angol gyermekirodalom nyelvét sajátította el kezdetnek, és ha csak annyit jelzünk, hogy huszonnégy évesen első műfordítása az enigmatikusan játékos Alice Csodaországban volt, érzékeltethetjük, milyen sokdimenziójú és csavaros angol nyelvet érzett a magáénak a két írói nyelvű Nabokov, aki, hangsúlyozzuk, mindvégig orosz írónak tartotta magát. Nabokov lubickol az angol nyelv pezsgőfürdőjében, fölfejti a szavak etimológiai tudatalattiját, bebújik rejtett barlangjai mélyére, minden szó kapcsán megnyitja belőle az összes elképzelhető asszociatív mellékjáratot, és beráncigálja olvasóit a szemantikai elágazásokba. Aki Nabokovot fordítja, annak vállát nemcsak az író, hanem a műfordító Nabokov súlya is nyomja, azé, aki oly maró és igaz szavakkal vádolta esszéiben a rossz fordítókat, és aki maga mindkét nyelvről és nyelvre, mindkét irányba fordított. Ebből az is következik, hogy Nabokov fordítójának mindkét nyelvet tudnia kell, de alapvetően ismernie illik az orosz kultúrát. Pale fire (Sápadt tűz, 1962) című regényét csak az tudja egyáltalán felfogni, aki mindkét nyelven tud, ez a belépő hozzá, a játékban a részvétel alapszabálya. Az orosztudás hiánya a Szólj, emlékezet! csodálatos magyar fordításába is becsempész néhány félreértést, bakit. Az orosz asszonyok családnevét változtatás nélkül, angolosan (Miss vagy Mrs. Shishkov) teszi át magyarba a fordító, holott magyarban az orosz nőnemű formát vesszük át, így nem Nyina Siskovot, hanem Nyina Siskovát vette feleségül Nabokov német dédapja (55.). Van ennél kényesebb pont is. A falusi tanító a „többes szám második személyt használta velem, a kisfiúval szemben” – írja Nabokov (27.). Az így érthetetlen körülírás nyilván az angol olvasó számára készült, akinek nyelvéből (már) hiányzik az udvarias megszólítási forma, amire ezt a többes szám második személyt – „ti” – használja az orosz, nevezetesen a magázás. A magyaroknak azonban ez semmit nem mond, jó lett volna egyszerűen azt írni, „a tanító magázott”.

Az előszóban a finom iróniától a maró gúnyig terjedő szerzői távolságtartás vonatkozik a világra is kifelé és az írói önképre is befelé. Ez az önirónia finomabban, más formában rejtjelezve mindvégig jelen van a komótosan rendszerező, költői szépségű, néhol bölcs, nemritkán magasztosba hajló emlékáradatban is. Ebben fedezhető föl a második alapvető ellenpontozás, amely Nabokov egész életművének nemcsak narrációs, hanem etikai pólusait is alkotja: a maró irónia és a közhelyeket gondosan távol tartó és kikerülő tiszta pátosz. A regénynek, amelyet fordítok, eredeti címe: Romantikus kor, orosz címe: Hőstett, angol címe: Glory, azaz Glória, Dicsőség, Ragyogás, Dicsfény…

Irónia és pátosz, angolság és oroszság – e két domináns elem meghatározása után sem dőlhetünk hátra elégedetten, mert Nabokov rendszere nem ilyen egyszerűen és banálisan bináris. Az akár ellentétes fogalmak és jelenségek közötti vibrálás és hangváltogatás kölcsönösen hitelesíti a pólusokat. Miközben egyiktől a másikig ugrálva asszociálunk, az őket összekötő egyenes vonal elbizonytalanodik, iránya a transzcendens felé száll el, és a szótári jelentések földön nyugvó számegyeneséből hirtelena végtelenbe tartó csúcsú befejezetlen háromszög lesz. (Ezt a fogalmat, most veszem észre, Nabokov Végzetes végjáték című regényéből kölcsönöztem öntudatlanul, de észbe kapva most leleplezem magam, mert letagadhatatlan, hogy Nabokov végleges és végzetes nyomokat hagy az irodalomtörténész ember gondolkodásán.)

A nyelvi rendteremtés legkisebb egysége az alliteráció, ha az egymást követő szavakat úgy válogatja össze a szerző, hogy azonos hangokkal kezdődjenek, akkor bármely két, soha előtte együtt nem álló szó rokonsági kapcsolatba lép egymással, és addig fog kínlódni az emberi agy, amíg valami közös jelentéssel rendelkező gombócot nem gyúr össze belőlük. Nabokov kedvenc játékáról van szó, ez a kicsi hangrím alapozza meg jóval bonyolultabb és nagyobb egységekből, elsősorban motívumokból, ismétlődően felbukkanó tárgyakból és eseményekből rendszert és rendet alkotó prózáját. Ez a prózarend pedig annak a világrendneka leképezése, amely a visszaemlékezésben leírt gyermekkorban alakult ki Nabokov fejében, lelkében, egész lényében, és amelyet nem tudott kikezdeni semmilyen világégés sem.

Nabokov pontosan tudja, hogy memoárja műfajának elsődleges feladata nem az, hogy hírt adjon másoknak az ő életéről. Aprólékos tényközlések, egy valaha ismert ember bajuszának leírása vagy egy gyerekkori betegség lázálmai nem az olvasónak szánva fontosak, hanem magának a szerzőnek létszükséglet, nemhiába viselte az önéletrajzi mozaikokból álló visszaemlékezés először a Conclusive Evidence (Döntő bizonyíték) címet – annak bizonyítékául született, hogy a szerző, Nabokov létezik, és ezt elsősorban magának szerette volna bebizonyítani. Minthogy ez a cím inkább bűnügyi történetre engedett következtetni, a második címvariáns a Szólj, Mnemoszüné! lett volna, amelyet már a kiadó elutasított, mondván, hogy az idős hölgyek nem fognak olyan könyvet megvásárolni, amelynek a címét nem tudják kiejteni. Már ebben az apró könyvkiadói huzakodásban is napnál világosabban látható, hogy Nabokov hajlandó ironikusan mosolyogva leszállni extraelit műveltségi magaslatairól, mert semmi emberi nem idegen tőle, ő maga azonban alapvetően megmarad elefántcsonttornyában, onnan nézeget lefelé. Onnan figyelte, hogyan olvassák filozófiai regényeit detektívtörténetekként, hiszen úgy is írta meg mindegyiket, hogy maga a történet is érdekes legyen. Nabokov óriási manipulátor! Az egész világ egy kislányt megrontó pedofil üldözéséről szóló krimiként olvasta és olvassa, nézte és nézi filmnek feldolgozva a Lolitát, ezt az ezoterikus posztszimbolista filozófiai regényt.

Tekintsük át végre, mi is az öntörvényű zseni születésének receptje. Vegyünk két dúsgazdag orosz családot, házasítsuk össze gyermekeiket, szüljenek azok számos gyermeket, és legyen a legidősebb (az első életben maradt, ám sorban a harmadik, ezért aztán…) elkényeztetve. Az apa legyen páratlanul toleráns, demokrata és liberális egy cárral rendelkező elmaradott országban, vállaljon nézeteiért akár börtönbüntetést is, álljon ki a vérvádban perbe fogott zsidó Bejlisz mellett is (1913), legyen anglomán européer, teniszezzen és biciklizzen végeláthatatlan birtokain, államügyek intézése közben figyeljen oda leszármazottaira, figyelmesen mindenhonnan küldjön humoros leveleket a családjának, de alapvetően hagyja békén fejlődni a gyerekeket. Az anya szeresse a természetet, az irodalmat, kísérletezzen ifjúkorában saját otthoni kémiai laboratóriumában,ne ártsa bele magát a háztartásba, de szedjen gombát (ugyanazokon vagy a határos, ám rokonok tulajdonában lévő végtelen birtokokon), olvasson meséket, szeressen kártyázni, kirakóst, „puzzle”-t játszani, legyen mélyen hívő, de ne szeresse az egyházat, tudja, hogy „létezik egy másik világ, és hogy a földi élet eszközeivel azt lehetetlen megérteni”, valamint hogy a szabály: „szeretni tiszta szívből, a többit a sors majd elintézi” (39.), és közben szoktassa gyermekeit a múlt szeretetére is. A gyermekekre vigyázzanak sorban minden néposztályt és a legtöbb európai nemzetet képviselő nevelők, hogy a picinyek beszéljenek angolul és franciául és matematikául, sportoljanak, közben szökhessenek meg éjjel, élhessék egymástól függetlenül is az életüket, gyűjthessenek koszos dolgokat, viszont tisztálkodjanak rendszeresen („vidéki házunkban öt fürdőszoba volt és néhány szétszórt, nagyszerű mosdóállvány”, 87.). Bújja a csemete a család terjedelmes könyvtárában a nagyanyjától rámaradt természettudományos albumokat, az Európában 1630 óta kiadott súlyos rovartani táblákat és leírásokat. Idővel ettől lesz pillangómániás hétévesen a kis Vlagyimir, önbizalommal telten vél felfedezni új fajokat, és ezekről külföldi szakemberekkel kezd levelezésbe. A hangokra és látványra érzékeny gyereknek jogában áll fantáziálni és álmodozni, de abból sincs sznob felháborodás, hogy utálja az operát, nem szeret a testvéreivel lenni, vagy reggel nem szeret senkihez sem szólni. Kamaszkori jó minőségű, bár nem túl eredeti verseit kötetben adják ki, és a józanul nevelt gyerek nem képzeli magát írónak ettől, sőt látja, hogy zsengéi gyengék. Utálja az iskolai tömeget, az iskolai és azon kívüli csoportmunkát, az aktuális politikát tárgyaló gyűléseket és a modern elveken működő iskolát úgy, ahogy van – persze imád reggelente autóval járni oda, inkább az újabb fekete angol Wolseley limuzinon, mint a régebbi, bár erőteljes Benz mélyében, amelyhez a régebbi sofőr járt. (Mint Oszip Mandelstam – ekkor iskolatársa, később zseniális költőként antológiatársa – leírta, már ezért eleve gyűlölték.) Hosszú nyaralásait a család a francia Riviérán töltötte, ahová a század eleji csodálatos hálókocsis luxusvonatokon utaztak, Berlin, Brüsszel és Párizs érintésével, ahol a csemeték ugyanúgy otthon érezték magukat, mint egész Európában.

Abban az Európában, amelyből egyébként részben vétettek. A harmadik fejezetben Nabokov részletesen felsorolja német őseit, akik mindenféle költő közelében és botrányok közepette jegyeztették be magukat másodszereplőkként a régi dokumentumokba. Nabokov egyik magyar recenzense azt írja: „a mű helyenként talán túlságosan is meg van terhelve a dokumentumjelleget erősítő részletekkel (például rokonsági viszonyok leírásával)”. Tényleg, miért érdekes az, hogy a Von Korff család leszármazottai oroszokkal nősültek, hogy majd azok lánya újra Von Traubenberg-esedjen, De Peterson-osodjon vagy épp Sayn-Wittgenstein-Berleburg hercegné legyen? Több okból is. Egyrészt, ha egy orosz arisztokrata „vérvonal” királyi családok módjára keresztül-kasul házasodja Európát, akkor azzal maga is európaivá, szabaddá és amint látjuk Nabokovnál, toleránssá is lesz. Másrészt az értelmiségi ember saját őseit nem azért keresi és tartja tudatában, hogy genealógiai dicsfényt fonjon saját feje köré, hanem mert gyökerei, a múlthoz való személyes szellemi kötődése kiterjeszti fizikai létének határait. Mindegyik porcikája a múltból való, tovább cipelte ide a jelenbe, és most testében is képviseli azokat, akiknek még fogalma sem lehetett az ő majdani létezéséről. Ahogy a Bibliá-ban a leszármazás felsorolása nem az egyes korok és nevek memorizálására való már, hanem a „nemzedékről nemzedékre” versszerűen ringató formában továbbadott hagyomány szerves biztosítéka, úgy rajzolódik föl itt is a múlt falanxa, amely az Ént támogatja. Harmadrészt, ha arról merengünk a szerzővel, hogy a Pétervártól alig ötvenmérföldnyire fekvő családi birtokokon valaha Puskin és Rilejev párbajozott, akkor ez sem irodalmi tényként, hanem a kulturális családfa orosz szellemi rokonainak felrajzolásához szükséges. Nabokov egyáltalán nem tiszteli az időt, vagyis helyesebben a kronológiát: ha önéletrajza egy lapján hétévesen az orosz birtokon kezd kergetni egy ritka lepkefajt, majd lecsap rá hálójával, az már negyven évvel később egy amerikai erdőben történik meg (127.). „A múlt palotatornyáról” néz körbe, és így ír: „Bevallom, nem hiszek az időben. Használat után varázsszőnyegemet úgy szeretem összehajtani, hogy a minta részei összeráncolódjanak, hadd botladozzon az utazó.” (148.). Ez az utazó az olvasó, akinek Nabokov mindig okoz egy kis fejtörést, mindig ajándékoz egy kis játékot, és ezt úgy hozza tudomására, hogy a lába elé tesz valamit, amiben megbotlik, egy váratlan szót vagy kanyargós gondolatot. A fenti idézetből jól érzékelhető, hogy Nabokov könyve nem csak és talán nem is elsősorban memoár, hanem az író világlátásának ars poeticája, s ebben a minőségében páratlanul fontos.

Eddig a gyermek- és kamaszkor. Szögezzükle, nem tipikus nemesi élet, nem szabad egész Oroszországot ilyennek látnunk. Ez a család nem a Puskinnál, Tolsztojnál, Bunyinnál, de nem is a Turgenyevnél megismert Nyugat-Európába sétálgató orosz vidékiek leszármazottja, mert azok fölött európaizálódott, szibériai bányákból gazdagodott meg, és vagyonát a reformok utáni ipari fejlődésben gyarapította. Nabokov nagyapja igazságügy-miniszter volt, akinek a cár felajánlotta a választást, grófi címet vagy birtokokat kaphat, és a birtokot választotta. A grófi cím már megvolt a családban a Von Korff dédapától, Nabokov nagybátyjának kastélyában nyaralt a Pireneusokban. Innen Nabokov apjának az a természetes magatartása, hogy a liberális politikában aktívan részt vesz, ami a fent említett orosz írók provinciáinak akármilyen gazdag nagybirtokosai számára ismeretlen terület volt.

Nabokov életrajzát az első angol kiadásban megtalálható családi fényképek egészíthették volna ki, amelyek láttán az ember olyan világba kaphat betekintést, amely mögött valóban egy elveszett paradicsom sejlik föl. Minden tárgy a háttérben, a ruhadarabok minden apró részlete átgondolt kellemről, elegáns gondosságról mesél. A birtokok, házak és nyaralók mérete is lenyűgöző (a pétervári kétemeletes sarokház egyik frontján tizenhárom ablak sora számolható össze, a három egymás melletti családi birtok egyikén álló batovói emeletes nyaralón tizenkettőé), de sokkal tovább lehet álmodozva és álmélkodva szemlélni Nabokov szüleinek képét, ahogy a kertben angol kerékpárjuk kormányát tartva néznek a lencsébe kereken 1900-ban, amikor a leendő regényíró egyéves. A női és férfikerékpár nemre szabott különbözősége, egészen a váz, a kormány és a kerék kialakításáig az angol technikai kultúra Oroszhontól fényévnyi távolságra tűnő vívmánya, ám a karcsú derekú mama öltözéke az, ami igazán lélegzetelállító: lépcsőzetesen fölfelé keskenyedő, habostortára emlékeztető tömött, fehér csipkekalap, hasonlóan csipkés-buggyos, hosszú ujjú, földig érő, zárt nyakú, vakítóan fehér ruha, nyilvánvalóan a délelőtti kibiciklizésre kialakítva. Az Enfield bicikli Dunlop kerékkel a kis Nabokov számára is életének fontos része lett, az angol márkanevek regényeibe átvándorolt szómágikus bűvöletével együtt. Egy másik jellemző fénykép már az európai évekből való, maga Nabokov is jellemzőnek tartotta ezt a jól elkapott képét, amely egy pireneusi szállodában örökíti meg regényírás közben, 1929-ben. A kicsi, kör alakú asztalon, amelynél igen kényelmetlenül, görbe háttal, lelógó könyökkel kucorog a pulóvert, fehér inget és nyakkendőt viselő író, láthatók a következő tárgyak: az időről hírt adó naptár, alatta a négykötetes híres Dal orosz értelmező szótár, ennek támasztva három bekeretezett családi fénykép, jobbra tintatartó, amelybe húsz évig használt, tölgyfából készült írótollát mártogatja a szerző, egy már laposra apadt Gauloise cigarettacsomag, a belőle metamorfózissal megtelt hamutartó, egy lepkefogó doboz (a lámpára berepülő lepkéknek) és háttérben a tapétás fal, amelyre az illető lepkék szerettek leülni. A regény, amely születik a képen, a Luzsin védelme (magyarul Végzetes végjáték lett a címe), amelynek hőse egy mániákus sakkzseni, ennek megfelelően a kicsi asztalt fedő terítő sötét és világos kockás. Élet rendez, író végez…

Nabokov tizennyolcadik születésnapja körül, 1917 áprilisában egy kis kopaszodó ember érkezik meg Petrográdra, hosszas európai távollét után, és már a pályaudvaron szónokolva felolvassa áprilisi téziseit. A nevével végrehajtott puccs, a Nagy Novemberi (alliteráljunk!) Forradalom okozta változások elsöpörték az országot, a gyerekkort, a birtokokat, a múltat, a Nabokov család délre utazott, és a Krímből emigrált. A hungarikumok között jegyezzük fel: az 1919 májusában Görögországból Marseille-be tartó hajó neve Pannonia, ennek fedélzetén tanult meg Nabokov foxtrottozni. A család emigrációjának első helyszíne London, majd Berlin, Vlagyimiré a cambridge-i Trinity College patinás falai. Ettől kezdve minden más, ez a nagy tollvonás olyan határvonal, amelyet legfeljebb Nabokov műveinek hősei léphetnekát visszafelé, de ők is csak álmukban. Nabokov azonban olyan szellemi muníciót hozott magával, ami ebből a távozásból pszichológiailag egy életre szóló szabadságot szűrt le, és a száműzetés vagy emigráció keserű és száraz kenyeréből kifogyhatatlan táplálék lett. Nabokov abszurd és paradox jelenségnek tartja a Szovjetunió létét, ám egy pillanatig sem saját veszteségei miatt, nem személyes okokból. Nem azért keseríti el birtokaik bútorainak elégetése, mert elvették tőle a családi múltat, hiszen az elvehetetlen, hanem azért, mert barbárság: nem érti, miért nem vitték haza és használták a parasztok a hasznos tárgyakat. „Remekbe készült csalóka látszatot örököltem” – összegzi a családi hagyatékot, és ez az ironikus megállapítás nem fájdalmas, hanem költői, mert minden traumából, annak átéléséből az élet egy tanulsága, valami gazdagodás származik. Az időtlenség élményét élhette át, és a helyekből is kivonult mindörökre – soha többé nem lakott saját házban, lakásban, mindig bérleményben, élete utolsó szakaszában egy Genfi-tó partján álló szálloda legfelső emeletének felét elfoglaló appartement-t bérelt, itt halt meg, 1977-ben, Montreux-ben. Felesége, akinek a memoárt ajánlotta, itt lakott haláláig, 1991-ig.

Soha nem vett részt a politikai életben, alkata és talán az apja halála okozta sokk miatt, akinek elegáns életét nagyszabású hősi halál zárta le, pártja (amelynek alelnöke volt) berlini nagygyűlésén eléje ugrott annak a merénylő golyónak, amelyet a Kadet-párt elnökének szántak.* Az író a kicsinyes emigrációs vitákban sem vett részt. Az orosz emigránsok, egy-két kivételtől eltekintve, nem szerették, nem tartották nagyra, kritikáikkal kiközösítették. Az ifjú Nabokov minden jel szerint tíz évig alapos terepgyakorlatokat végzett a szexualitás terén, amíg meg nem nősült, akkor mintaférj lett belőle és mintacsaládapa. A feleségével és fiával alkotott hármas közösen fordította az író műveit ide-oda, az oroszokat angolra, az angolokat oroszra. Nabokov magánéletéről semmit nem tudni, a család intim szolidaritása páratlan. Íme, a tartás, a magatartás, az életmodell, amelyet Nabokov életírásának első része sugall – elegancia, de nem merev, hanem könnyed, nem hivalkodó, hanem tartózkodó és független.

Normális gyerekkor, normális ifjúság, normális család – ez a kulcsa mindennek. Tulajdonképpen minden normális, ami az emberrel megtörténik, ha annak fogja föl és annak látja. Mint Nabokov látszólag öngúnnyal megjegyzi, akármi történik velünk – akár utolérjük rohanva a vonatot, akár lemaradunk róla –, a szentimentális irodalom szabályainak megfelelően alakul az életünk (258.). A zsenialitáson kívül ez a mindent normálisnak elfogadó alapállás szükséges ahhoz, hogy valakinek a hősei abnormálisak és perverzek legyenek, ami csak egy lépés a szenvedélyek útján tett szabad felderítő utaktól. Így, a pokol minden bugyrain végigvezetett különös hősein és történetein keresztül tárja elénk azt a végtelenül egyszerű felfedezését, hogy az élet minden perce és porcikája szép, eksztatikusan élvezendő, és csak tőlünk függ, hogy meg tudjuk-e teremteni ezeket a magunkból fakadó boldogságpillanatokat.

A memoár utolsó szavai: soha elfelejteni.

Hetényi Zsuzsa