Szentmártoni János

DOMINIKAI BÚCSÚ


 

María Teresa Reyesnek és Ferdinandy Györgynek


 

„…hidd el, lesz helikopterem,

s egy nap, mikor legszebb a délután,

lányunkat magammal viszem,

és megmutogatom neki a várost, a földeket

– hogy így éljen ő is ha felnő:

magasan, emberek fölött.”

(Lesz majd egy helikopterem)


 

Itt meglelted helikoptered. Nem fogsz úgy hazamenni,

mint ahogyan idejöttél – mondta Carlos Roberto,

karibi kiadónk, s kibámult az ablakon az Atlanti-óceánra,

míg búcsú-reggelinket ültük a dominikai szálloda

éttermében, Gyurival, Pedróval s egy láthatatlan

kamarazenekarral, amely mindenhová elkísér

(ekkor épp gordonka szólt, s időnként fölsírt

egy-egy hegedű). Mit mondjak, igaza lett. Mintha

csak a jövőbe látott volna. De minimum belém.

Mindenesetre, minél több idő passzírozza be magát

közénk, trópusi élményeim annál elevenebbek,

mint a gyerekek, akik az este közeledtével

kezdenek bele csak igazán a hancúrozásba.

Az emberélet útjának felén, középkorom küszöbén billegve,

megálltam a parton, hagytam tengert-még-nem-látott

szemem ünnepelni, s tudtam, akkor is ott áll majd

belőlem valaki (most már mindig), ha értem el is jön

az éjszaka, hogy ócska ladikjába beültessen, s elringjon

velem, titkos rakománnyal, valami halhatatlanságba.

Nem akartam soha többet, mint amennyit a sors adott

s a küzdelem kicsikart. Ma sem gondolom ezt másképp.

Mintha szomjaznék mégis. Mintha az öröm hegyén

nem lakna senki. Mintha nem találnám azt az idegent,

aki vásárok, sétálóutcák forgatagában meglép előlem

folyton, hideg-csípte kezében szorongatva a nyugalom

szérumát. Kit akarnék hát most itt föl- vagy még inkább

megidézni, hogy a parton álldogáló mellé lökjem,

átbeszélni végre közös dolgainkat, ami nem is kevés?

Visszaevezek inkább a búcsúreggeli gordonkahangjába

a hegedűszólók bójái közt, befejezni, amit el se kezdtem.

Hiszen már megtaláltam. Legalábbis Carlos ezt ígérte.

Mindenesetre, hazahoztam. S tudni fogom, ha a pálmák

szívem körül majd elhajolnak, csak Ulysses helikoptere

érkezik, integet róla minden emlék, s én csodálkozom,

hogyan férnek benne el, és korholom őket, hol késtek eddig,

és boldog leszek, és sírni fogok. Addig is megpróbálok

mindennap hajnalban kelni, mint a karibi halászok.


 


 


 


 

A HALÁL KUTYÁJA


 

Először azt hittem, rosszul látok.

A halál kutyája jött felénk Santo Domingo

óvárosának egyik mellékutcáján. Mit jött

– élő tetemként ügetett el mellettünk,

s mikor utánanéztünk, ürített épp. Hogy mit,

elképzelni se tudtam. Hiszen csupa csont

és bőr, kehes dög volt, sétabotfejű keselyűk

se fanyalodtak volna rá. Széthulló kutya-

testbe csomagolt nyomor és emberi szenvedés.

Gazdáját csak később vettem észre. Elmosódott

alakja valahol az utcasarkon lebegett.

Mint a gyerekek karórájuk számlapját,

vagy zsebtükrüket izgatott-félszeg szerelmesek,

akárhogy forgolódom, kaszája élét azóta is

folyton a szemembe villogtatja.

S mintha újra és újra visszacsévélt filmszalagról:

jön, elüget, ürít csupa csont és bőr kutyája.

De idővel majd hízni kezd, morogni, ugatni fog,

tajtékzó, szörnyű nagy fenevaddá válik,

míg fogaim kipotyognak, rám szárad a bőröm,

s a huzatban csontjaim zörögnek, egyre hangosabban,

mint a távozáskor nyitva hagyott ajtó fölött

– akárha az idő kapujában –

a szélcsengőnek kiakasztott csigák és kagylók.