MAI MAGYAR KÖLTÉSZET SPANYOLUL


 

Tendré un helicóptero. Muestra de una nueva lírica húngara

Lesz majd egy helikopterem. Ízelítő az új magyar lírából

María T. Reyes és Georges Ferdinandy fordítása. Gondozta Jesús Tomé

Isla Negra kiadó, San Juan/Santo Domingo, 2006. 67 oldal


…másodsorban ürügyet keres (és talál) ez az írás. Hogy elpanaszolja valami új keletű kulturális mulasztásunkat. Azt, hogy alig veszünk manapság tudomást irodalmunk idegen nyelvű külföldi vagy hazai megjelenéséről. Tartok tőle, hogy ez a kötet is erre a sorsra jut. Pedig– bizonyára – mit nem adnánk érte, hogy „látva lássanak” bennünket, azt, ami látni való vagy legalábbis látásra érdemes bennünk: a művelődésünket és a művészetünket, jelen esetben az irodalmunkat, főleg a – legsajátabb, így legnehezebben közvetíthető – költészetünket!

Nem volt ez mindig így. Nem szívesen korszakolok – kényes, ráadásul talán vitatható – politikai-társadalmi rendszerhatárok szerint. De igaz, ami igaz: mintha fontosabbnak tartották volna totális diktatúráink, hogy a kultúrát is a kalapjuk mellé tűzzék. Mondhatjuk, persze, hogy a politika szolgálólányának – propagandafegyvernek – tekintették a különben is kordában tartott művészetet. Mondhatjuk, hogy csak szerény kárpótlás volt ez a rabságunkért. De azt is, hogy mai kulturális-közéleti közönyünk pedig a dzsungelszabadságunk rezsiköltsége. És még sok mindent mondhatunk. Hogy már az úgynevezett fejlett országokban sem vaklárma – sőt ott nem csak igazán! – a Gutenberg-galaxis visszaszorulása. Mert hatalmas erők munkálkodnak ellene a „szabad világ” fogyasztói vadonában: nemcsak az emberen eluralgó piac képét öltő gazdaság, hanem valami tolakodó rikács- és ricsajzene körülharsogta és médiasegédletű látványkultúra képét öltő – akár az írástudatlanságig – tétlen szórakozás, habzsoló hedonista önkiélés is. Rút szibarita vázak, a „kenyeret és cirkuszt” világa közelítene? Már Spengler óta int a „válságirodalom”. De vissza innen! Amíg bele nem bonyolódunk az ízes rabság és a keserű szabadság – kultúrához, művészethez, költészethez méltatlanul fonák fénytörésű – dialektikájába!

Tény, hogy néhány évtizede még nagy és méltó visszhangra lelt minálunk Gara László francia nyelvű magyar költői antológiája (Anthologie de la Poésie hongroise, Éditions du Seuil, Párizs, 1962), amely a legkiválóbb francia költők alázatos közreműködésével készült. Alázatos közreműködésükkel, mert – még jobb meggyőződésük ellenére is – engedtek az áldott-megszállott Gara baráti erőszakának, és, jobbára, hajlandók voltak „híven”, a francia költészetben ma már kimerültnek és túlhaladottnak tetsző kötött formában, rímesen, időmértékesen fordítani a költészetünk javát. Máig cseng itt ez a visszhang, pedig nem valami jó ajánlólevél volt az akkori hivatalnak, hogy a „disszidens” Cs. Szabó László írta a kötet tartalmas és terjedelmes előszavát. Mégsem lehetett itthon tudomást nem venni Gara és francia költő-fordító barátai, a legrangosabb – és mégis az egymás közti példátlan fordítási változat-vetélkedést is vállaló – francia költők páratlan teljesítményéről.

Hasonló visszhangja támadt Vajda Miklós angol nyelvű, pompás 1977-es magyar költészeti antológiájának (Modern Hungarian Poetry). Igaz, hogy hozzánk némileg közelebb készült, a budapesti Corvina Kiadónál, de az is igaz, hogy közös kiadás volt a New York-i Columbia University Press kiadóval. Igaz, hogy a válogató-szerkesztő Vajda remek bevezetőjével és a fordításban is jeleskedő William Jay Smith értő-érzékeny előszavával jelent meg. Az is igaz – és ez is közelíti hozzánk –, hogy részben a szintén Vajda Miklós szerkesztette kitűnő hazai folyóirat, az angol nyelvű New Hungarian Quarterly hasábjain már napvilágot látott verskészletből sarjadt ki és némileg a Magyar PEN Klub szellemi közegéből (itt is hozzátehetném, hogy, mert akkor még olyan szellemi közeg is volt, de torkomra forrasztja a szót egy nyomós érv, amely mindent megmagyaráz: mert akkor erre is volt pénz, és erre is áldoztak).

Ennek mintegy szerves folytatása a zavarba ejtően sokoldalú és termékeny Tótfalusi István szintén angol nyelvű, nagy magyar versantológiája (The Maecenas Anthology of Living Hungarian Poetry – Maecenas Könyvek, Budapest, 1997 – a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával). Az élő – benne az akkor legfrissebb – magyar líra több mint nyolcvan képviselőjét mutatja be. Nemcsak válogatta Tótfalusi, hanem teljes egészében ő maga is fordította a kötet költőit. (Van egy-két meggyőző példa, mégis alig megy a fejembe, hogy is fordíthat valaki – főleg verset – valami más nyelvre, nem az anyanyelvére. Még akkor is, ha – mint Tótfalusinak – bevallottan „anyanyelvi lektorok” vannak a fordító segítségére, vagy, ahogy a portugálra prózát fordító néhai Rónai Pál és a spanyolra szintén prózát fordító néhai Xantus Judit mellett láthatatlan anyanyelvi szerkesztő-munkatársak álltak, a tisztes író és nagy szótárszerkesztő Aurélio Buarque de Hollanda, illetve a tisztes kritikus és ismert esszéíró Ángel Rodríguez Abad személyében.) Ismertség és elismertség tekintetében furcsa, köztes helyet foglal el Tótfalusi hősi vállalkozása az idegen nyelvű magyar verskötetek közt. Máris nagyra tartják minőségét, arányait egyaránt a szakemberek, de – talán csak egyelőre – még nem úgy része a (hagyományozódó) köztudatunknak, mint Gara és Vajda műve. Talán még nem nemesedhetett emléknek eléggé. Vagy csakugyan befellegzik lassan a nyomtatott betűnek? Megöli a könyvtúltermelés? (Különben miféle szakemberekről beszélek én itt? Magyarokról? Általában bajosan tudjuk megítélni az idegen fordítás igazi minőségét. Angol-amerikaiakról? Alig hat az ő véleményük a köztudatunkra. Hát nem úgy lebeg nálunk egy kicsit az efféle könyv, ég és föld között, mint Mohamed koporsója? Nem olyan-e, mint maga a versfordítás:
jószerivel lehetetlen – vagy „csak magyarra lehetséges” –, de azért szükséges és elkerülhetetlen?)

Utána mintha elvágták volna: már szinte ki is fogytam a pozitív – elismerem, csak korlátozott látószögű és egyoldalúan nyugati nyelvű– példatárból. (Persze csak akkor, ha figyelmen kívül hagyom a prózánkat, a regényt és a drámát, mert, érthető módon, azok – Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Zilahy, Márai, Szabó Magda, Nádas, Esterházy – aratják, illetve aratták a hazáig ható, legzajosabb külföldi magyar irodalmi sikereket.) Itt kell megjegyeznem, megint csak a próza kapcsán, hogy Kertész Imre Nobel-díj hitelesítette külföldi könyvsikereinek visszhangja is csak halkabban és idegen fordítóinak jobbára neve azonosítása nélkül jut haza hozzánk. Meg azt is, hogy Bodor Ádám elbeszélőművészetének főleg spanyol nyelvterületen népszerű fordításairól meg alig tudunk itthon.) Nem célom, hogy tüzetes szemlét tartsak a nagyvilágban, idegen nyelveken észlelhető költészetünk, verses irodalmunk fölött. De ha csak hamarjában is számba veszem a magyar vers külföldnek munkálkodó válogató-szerkesztő robotosait, vitathatatlan, hogy nem részesülnek ma nálunk olyan figyelemben és elismerésben, amilyet megérdemelnének, nagy magyar versgyűjtemények olyan összeállítói és fordítói-társfordítói, mint Tóth Éva (spanyol), Makkai Ádám és Zollman Péter (angol), Umberto Albini és Roberto Ruspanti (olasz), a karcsúbb antológiák összeállítói és fordítói-társfordítói közt Fázsy Anikó (francia), Simor András és Dobos Éva (spanyol), Rózsa Zoltán és Ernesto Rodrigues (portugál), a brazil–magyar Nelson Ascher (aki még a Születésnapomra című József Attila-vers bravúros rímsorozatát – „csecse–becse”, „Az ám!–Hazám”, „fura–ura”, „sekély–e kéj” stb. – is megcsinálta portugálul), egy-egy magyar költő válogatott verseinek fordítói közt pedig George Szirtes, Gömöri György (angol), a József Attila-fordító Báthori Csaba (német), Thinsz Géza és Csatlós János (svéd), az Ady-fordító Noel Delamare (brazil) és a szintén Adyt fordító veterán René Bonnerjea (angol) munkássága… meg azoké, akikről most is megfeledkeztem. (Tovább is időzhetnénk az idős és tudós Bonnerjea-nél: hiszen első Ady-kötete után vagy hetven évvel, csak tavaly adta ki majd’ háromszáz oldalas, kétnyelvű magyar költészeti antológiáját – A Wreath of Hungarian Poems, Magyar verskoszorú; Bíró Family Kiadás, London–Budapest, 2005 – Vörösmartytól Csorba Győzőig ívelő, huszonkét magyar költő verseinek elvben formai hűségre is törekvő angol fordítását. És, tudtommal, a folytatásán is dolgozik.)

Más, hasonló későbbi és legújabb – bármilyen kiemelkedő – vállalkozások pedig úgyszólván észrevétlenül maradnak. Ha 2001-ben nem adja át ünnepélyesen Luciano Osório Rosa brazil nagykövet Rónai Pál özvegyének ajándékát a Szabó József evangélikus püspök alapította győri Madách-gyűjteménynek – alighanem az idegen nyelvű Tragédia-fordítások legteljesebb magyar gyűjteményének – Rónai és egy kiváló brazil költő, Geir Campos feddhetetlen és formahű, verses portugál Madách-fordítását (A Tragédia do Homem, Salamandra kiadó, Rio de Janeiro, 1980), alig értesül a magyar közvélemény erről a fényes magyar–brazil kulturális fegyvertényről. A kubai Virgilio Piñera Tóth Éva közreműködésével készült spanyol Tragédia-fordításának talán még ennyi figyelem sem jutott. George Szirtes szintén formahű angol Tragédia-fordításáról sem igen hallok.

Ha 2000 szeptemberében nem kér föl a budapesti kolumbiai nagykövet, hogy mutassam be az Akadémián azt a pompás spanyol nyelvű magyar versantológiát (El reverso de la luz, Universidad Nacional de Colombia, Bogotá és Orpheusz, Budapest, 1999 – a magyar NKÖM és a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Magyar Könyv Alapítvány, illetve a Fordítástámogatási Alap és a budapesti kolumbiai nagykövetség támogatásával) – a válogató Székács Vera és Roberto Escobar Holguín hiteles és maradandó fordítását –, amely négy magyar költő, Kálnoky, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky és Weöres válogatott verseit tartalmazza, talán csak a legszűkebb szakmai kör értesül itthon erről a karcsú, de fajsúlyos versgyűjteményről. Hamarosan az Írószövetségben is bemutattam ezt a kötetet három másikkal együtt.

Huszonöt mai magyar költőt szólaltat meg franciául az első, a Thomas Szende válogatta, Line Amselem-Szende és Thomas Szende fordította poètes hongrois d’aujourd’hui (Orpheusz, Budapest, 1999 – a NKÖM, a Frankfurt ’99 Közhasznú Társaság és a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával). Csodák csodája: akárcsak több mint négy évtizeddel ezelőtt Gara fordítói, Szendéék is dacoltak a francia költői divattal, tisztelték az eredetit, és hajlandók voltak formahűen verset fordítani (például Határ Győzőt, Csoórit, Orbánt, Marsallt, Kányádit, Székely Magdát, Petrit, Lászlóffyt stb.). Thomas Szende bevezetője társadalmunk, közgondolkodásunk, költészetünk alapos ismeretéről és eredeti megközelítéséről tanúskodik. Gondos, gazdag, színvonalas kötet. A kutya se beszél – talán nem is tud – róla. De legalább megjelent. (Mert van, aki rosszabbul járt. Most is az asztalomon hever Georges Kornheisernek az Ady franciára fordított százharminchat versét – ráadásul néhány más költőt, Petőfit, József Attilát, Parancs Jánost franciául – tartalmazó, vaskos kézirata. Vagy negyven éve kezdett el Adyt fordítani Párizsban a magyar származású történelemtanár Kornheiser, de – amolyan Ady-magyar módra – valahogy mindig elkésett. A Gara-féle antológia már megvolt. Már a Seghers és a Corvina Ady halálának ötvenedik évfordulójára készült közös Ady-kötete is. Nagy és – amennyire meg tudom ítélni – értékes munka. De hadd idézzek két igazán illetékes véleményt. Sauvageot professzor szerint nem lehet semmilyen más nyelvre lefordítani Adyt. Egy jelentős francia költő, a kiváló Ady-fordító Paul Chaulot szerint pedig „Kornheiser tollából pattanhatna ki franciául a legigazibb Ady-kötet”. Csak meglátom Az ős Kaján Kornheiser-féle francia címét – Le Railleur ancestral – és szinte látatlanba is hitelt adok neki.)

Egyedülálló vállalkozás a második mű: Carmina ungarica selecta (Orpheusz, Budapest, 1999 – szintén a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával). A fiatal Fehér Bence fordított latinra benne öt Arany-balladát, harmincnyolc Ady-verset és Babitstól a Jónás könyvé-t! Ugyancsak a formai hűség becsvágyával: Babitsot páros rímes, modern hendekaszillabuszokkal, a balladákat, például a Tetemre hívás-t azzal a jellegzetes, magyaros-hangsúlyos, daktilikus-szpondeikus mértékkel. Azóta sem hallottam erről a kötetről. Nem csodálom. Fényűzés ma már az efféle (latin) fordítói bravúr. Több mint hat évtizeddel ezelőtt olvashattam ilyen elismeréssel az akkori Erdély-induló („Elhangzott a szó – zeng az induló…”) leleményes, énekelhető latin fordítását a Iuventusban, a klasszika-filológus Révay József szerkesztette, latin nyelvű diáklapban: Sonuit velox – incedendi vox… (Hozzátegyem, hogy a hetekben Fehér Bence szintén formahű Tragédia-fordítása is megjelent a Madách Irodalmi Társaság kiadásában – Szeged–Budapest, 2006 – latinul?)

Utoljára hagytam a bemutatott művek közül azt a kötetet (99 poesías, Antología de la lírica húngara contemporánea, Postdata-kiadás, San Juan és Orpheusz Kiadó, Budapest, 1999 – a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával), amely huszonöt kortárs magyar költő kilencvenkilenc versét közli María Teresa Reyes-Cortés, György Ferdinandy és Jesús Tomé kimunkált spanyol fordításában. Hangsúlyozni szeretném ezt a műgondot. Mert – ismétlem – a mai nyugati lírában, így a spanyol nyelvűben is, fehér holló a kötött versforma; még más nyelvből készült versfordításokban sem divat ott az eredeti mű talán fontos részének, a formának a tisztelete. Hol van már az az idő, amikor az általában rímtelen jambust kedvelő, chilei Nobel-díjas Pablo Neruda – a hatvanas évek végén, élete vége felé – még kényes daktilikus-anapesztikus formai kísérletekre is vállalkozott (amelyekből aztán remek magyar fordítás is született, Tellér Gyula jóvoltából)! Ennek a kötetnek a fordítói pedig hajlandók és képesek olykor kötött formákkal is bíbelődni. Kivált ott, ahol – mint Lakatos István antik fogantatású modern lírájában is – elkerülhetetlennek tetszik. Ez a gyűjtemény sem keltett nagyobb föltűnést nálunk, pedig – ha főleg Portorikónak szánták is – itthon készült.

Már átvezet bennünket ez a kötet az áttekintésem tulajdonképpeni főcéljához. Mert… …elsősorban azt a spanyol nyelvű mai magyar költészeti antológiát akarom ismertetni vagy inkább méltatni, amely szintén az előbbi kötet munkatársainak ügybuzgalmát dicséri. Ahogy Tótfalusi valahogy a Vajda-féle antológiát folytatja angolul, ennek a tíz fiatal magyar költőt bemutató spanyol kötetnek a válogatója és fordítói valamiképpen 99 verses előbbi önmagukat folytatják. Azzal a „csekély” – csüggesztő? lelkesítő? – különbséggel, hogy „María T. Reyes, Georges Ferdinandy és Jesús Tomé” most „hazai” segítség nélkül, „mindenestül” Portorikóban és a Dominikai Köztársaságban szervezték meg ezt a mai magyar költészeti seregszemlét. A szó több értelmében is. Mert nemcsak kiadták-kiadatták San Juanban és Santo Domingóban ezt a kötetet, hanem, az ottani ünnepi könyvhét keretében, költői rendezvénysorozaton is bemutatták Portorikóban is, Dominikában is. Mégpedig úgy, hogy meghívtak felolvasókörútra, az Isla Negra kiadó nevében – a NKÖM támogatásával – kettőt az antológiában szereplő költők közül: épp a legfiatalabbakat, Szentmártoni Jánost és Oravecz Pétert. (Természetesen minden költő fiatal ebben az összeállításban: 1971-ben született a legidősebb, Lackfi János, és 1977-ben a legfiatalabb, éppen Oravecz Péter; köztük pedig, életkorrendben, Lövétei Lázár László, Nagy Gábor, Szabó T. Anna, Jónás Tamás, László Noémi, Peer Krisztián, Szentmártoni János, Karafiáth Orsolya.) Ferdinandy György kísérte el és mutatta be őket 2006 áprilisában az érdeklődő karibi–antillai közönségnek. Portorikóban háromszor és Dominikában négyszer. A hírek szerint: telt házas, nagy sikerrel.

Maga ez a sikersorozat is tiszteletet parancsol. És ha verba volant is, reménnyel töltheti el az apályos kultúra korában tovább fogyatkozó stendhali „boldog kevesek” makacs táborát a scripta manent szerény esélye.

Nem próbálom megfejteni, hogy mi vezérelte a válogatót: kit vegyen be, kit hagyjon ki ebből a mai magyar derékhadból. Nyilván főleg a személyes ízlése. De tény, hogy minden költő valamelyes közmegegyezéses minőséget képvisel, és így szerez jogot, hogy érdemlegesen járuljon hozzá egyéni vonásaival nemzedéke összképéhez, „középarányos” eredő-arculatához (ha megkockáztathatom, hogy van ilyen; a költők szerint aligha, a kutatók szerint annál inkább).

A versek pedig? Melyik milyen: gunyoros, szellemes, műotromba, keserű, komisz, tárgyias, erotikus; meglepetésemre még meghitt is akad köztük. Egyikben-másikban (Lövéteiben és Jónás Tamásban) egy nincsen apám se anyám-os József Attila is megcsillan. Olyanok, minta világ. Vagyis hitelesek. Mert mi más lehet a vers célja, ha nem az, hogy létbizonylat legyen? Olyan tükör, amelybe nem mindig szívesen nézünk bele. Persze akkor sem feledkezhetünk meg róla, hogy sohase a tükörre haragudjunk. Akkor se, ha némileg kilúgozott magyar világot találunk benne – ez járja mostanában –, amely éppen így svájci, norvég, litván vagy görög is lehetne. Nem az árvalányhajat hiányolom. Csak kilétünk, mivoltunk valamelyes jegyét, amely – igaz – nem „divatos” manapság, de megsejtetné (talán) itthon is (európai) idegenségünket és (talán) idegenben is (közmondásos) otthonosságunkat: vérségünk, nyelvünk, kultúránk izgalmas-köztes keverékjellegét.

Mondom: nem „divatos” most ez a magyar védjegy. Az a divat, hogy nincs. Ezért aztán alig is róhatom föl ennek a kecses pillanatfelvételantológiának és két avatott fordítójának, válogatójának. Ferdinandy György 56-os menekült magyar–francia–portorikói elbeszélő, egyetemi tanár az egyik; María T. Reyes Budapesten doktorált kubai–portorikói egyetemi tanár, összehasonlító-irodalomkutató a másik, aki a két említett magyar költői antológián kívül Deák László és Ferdinandy György verseit is spanyolra fordította.

Magyar ajkú vagyok. Hiába „tudok” spanyolul, nem az én dolgom, hogy megítéljem a fordítást. Különben is világnyelv a spanyol. Ha lényegében egységes is, itt ilyen, ott olyan. Eza kötet az Antilláknak készült. Örömmel fedezem hát föl az ottani spanyolnak néhány olyan vonását, amely hiányzik az európaibólés más tájak spanyol nyelvéből. Például nemigen mondanák máshol úgy, hogy total azt, hogy „szóval”, „egyszóval”, „végeredményben”, „summa summárum”. Meggyőző a fordítás hűsége. Úgy értem, hogy a „tartalmi” hűsége. Ám a kötött formákkal elég következetesen élő Szabó T. Anna verseiben csak a megközelítő időmérték idézi az eredeti formát, de nyoma vész az eredeti igényes rímelésének. Ennyivel – a szabad vagy majdnem szabad verssel – járnak előttünk a mai „nyugati” költők. Némelyek szerint meg talán mögöttünk. Minálunk is terjedőben a Kassák, Füst Milán megszentelte szabad vers. Sokan (főleg a dilettánsok) könnyebbnek hiszik, mint a hagyományos, kötött versformákat. Tévedés. Ha lemond a költő – lustaságból, tudatlanságból vagy különcködésből – bizonyos költői eszközökről, olyasmire kell vállalkoznia, mint annak a madárnak, amely lenyesett szárnnyal akar repülni. Akkor már csak egy ismeretlen nevű ómexikói azték költő jó tanácsa segíthet a vakmerő modern költőn:
attól vers a vers, hogy úgy viselkednek benne a szavak, mintha először találkoznának. Nem könnyű feladat: Whitman, Füst Milán és Kassák kell hozzá.

Nem a fordítóknak mondom. Ők csak a „célnyelv” érvényes irodalmi szokásaihoz alkalmazkodnak. Elvben helyesen. Mert Rómában úgy tegyen az ember, mint a rómaiak. Akármi lesz a kötetük további „kinti” sorsa, itthon tisztelet és köszönet illeti őket.

Benyhe János