KÖLTŐÉLET, KÖLTŐHALÁL


 


Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete.

Kritikai életrajz

Osiris, 2005. 810 oldal + 32 oldal képmelléklet, 4500 Ft


Van egy kérdés, mely mindenkinek, aki olvassa Radnóti Miklós verseit, eszébe jut, és amely a róla szóló beszélgetésekben is gyakran felmerül, de leírva, kinyomtatva még nem láttam. Így hangzik: mi lett volna, ha Radnóti Miklós túléli a második világháborút? Mit írt volna, milyen ember lett volna? Hogyan viselkedett volna 1949-ben, 1956-ban és a rá következő években? Tudom persze, hogy a múlt idejű feltételes mód komoly emberek – például történészek és irodalomtörténészek – számára nem legitim; de azért Petőfi Sándort illetően, miután Segesvárnál eltűnt, legalább száz évig zajlottak az ilyesféle találgatások a legnagyobb nyilvánosság előtt, általában politikai gesztusok igazolása végett. József Attilának pedig még az időskori verseit is megírta – igaz, félig-meddig tréfából – néhány olyan költő, aki tőle tanulta meg a költői nyelv kialakítását és kezelését.

Ismerve azonban Radnóti Miklós életét és halálát, az ő személye nem vonható be tréfákba, rá nézve nincs helye semmiféle játékosságnak, még költői játékosságnak sincs; és nincs olyan közösség, soha nem is volt, melynek nevében találgatni lehetne, hogy Radnóti, ha élne, így vagy úgy vélekedne különböző közügyekről. Petőfiről a kortársak nem akarták elhinni, hogy meghalt; Radnótiról a kortársak azt próbálták elhitetni, hogy meg akart halni, vagy – jobb esetben – azt, hogy a költészetében jelentkező haláltudat révén a korai halál mintegy végzetszerűen bele volt kódolva az életrajzba is.

Radnóti Miklós úgy került be a magyar költészeti kánonba, hogy históriai konjunktívumok helyett históriai csend vette körül, s veszi körül mind a mai napig. Arcképe szentkép, mely mögött nincs vallás. Némán és fájdalmasan tekint ránk; amit mondani tud nekünk, ennyi és csak ennyi: „Oly korban éltem én e földön…” Mi pedig – a históriai csend kultuszának résztvevői – felsóhajtunk, és ezt gondoljuk magunkban: mi viszont kétségkívül másmilyen korban élünk, hál’ istennek!

Ezt gondoljuk a költő halálának huszadik, harmincadik, negyvenedik, ötvenedik évfordulóján; örülünk, hogy abban a korban élünk, amelyben, és nem másban; megkönnyebbülést érzünk, mely azonban homályos, zavaros bűntudattal jár. Mi: egy nem létező közösség tagjai.

Most azonban megjelent Radnóti Miklósról egy életrajz, melynek szerzője, Ferencz Győző az élő személyiséget rajzolja meg, annak szerteágazó, bonyolult problémáival és belső feszültségeivel, ugyanakkor mégis egységben látva, láttatva azt az embert, aki Radnóti Miklós költői életművét megalkotta.

Könyve egyik alapgondolata, melyet már a bevezetésben nyomatékosan hangsúlyoz, éppen az egység: „Radnóti Miklós költői életművét kivételessé teszi, hogy élet és költészet ritka egységét teremti meg” – írja. Első olvasásra azt hihetnénk, ez a kijelentés nem sok újat mond a Radnóti-kultusz korábbi állításaihoz képest. Valójában óriási a különbség. Először is az derül ki belőle, hogy az élet és a költészet akkor sem mosható össze egy életrajzban, ha történetesen – kivételesen – összhangban állnak. Másodszor:
ez az összhang vagy egység folyamatos kölcsönhatást jelent. Harmadszor – és talán ez a legfontosabb – Ferencz Győző Radnótinak mind életét, mind költészetét egyszerre látja egészében és apró részleteiben; egyszerre képes teherbíró gondolati konstrukciót létrehozni, és nézni a szeme elé táruló dolgokat – például azt, hogy az élet egyik vagy másik mozzanata miként válik a költészet motívumává. Az általa rajzolt kép nem abban különbözik a néma ikontól, hogy másvalakit mutat, hanem abban, hogy mozog és beszél.

Ferencz Győző nem kérdezi – mert nem is kérdezheti –, hogy „mi lett volna, ha…”, ellenben kérdez más, ennél tulajdonképpen izgalmasabb dolgokat. Vagy ha nem ő, akkor az olvasó teszi fel a kimondatlan kérdést. Például: egy költő életrajzában hogyan értelmezhető a sors, azon belül a jó- és a balszerencse, különös tekintettel az életút és a teljesítmény összefüggéseire?

Tekinthetők-e balszerencsésnek a születés körülményei, az anya és az ikertestvér elvesztése, valamint a rá következő traumák és teljes elárvultság? Jószerencse-e az a boldogság és érzelmi biztonság, melyet élete végéig kapott a kamaszkorában választott nőtől (akkor még gyermeklánytól)? Balszerencse-e, hogy a harmadik munkaszolgálatot nem élte túl? (Hiszen szisztematikus bűncselekmény volt.) Jószerencse-e, hogy meg tudta alkotni a bori notesz verseit? (Hiszen szellemi és költői hőstett volt.) És mit mondjunk a bori notesz fennmaradásának körülményeiről?

Ferencz Győző munkája többek közt azért igen értékes, mert megmutatja, mi tette Radnóti Miklóst nagy költővé. A költői és az emberi nagyságot az alakulás folyamatában mutatja be, sokszor apró tények sűrű szövevényén, olykor ellentmondásokon vagy éppen gyarlóságokon keresztül. Megmutatja azt, ami efemer, ami forgandó, de azt is, ami az egyén felől nézve szükség- és végzetszerű; az érett Radnóti a maga nézőpontjából ezt – ennek sejtelmét, majd tudatát – formálta költészetté.

És megmutatja azt, ami „állandó” hősének személyén belül és kívül „e szörnyű zűrzavarban”.

A Radnóti Miklós élete és költészete nagy felkészültségről tanúskodó, komoly, precíz tudományos munka, nélkülözhetetlen kézikönyv. Ezenkívül elmond egy történetet. Hogy ez miféle történet, és miképp mondja el, arról az alábbiakban fogok beszélni; most elég annyi, hogy a könyv elbeszélői teljesítményként, nagyepikaként is olvasható, akkor is, ha tudományos monográfia lévén, távol áll az életrajzi regénytől. Ugyanakkor, bármennyire hűvös, tárgyilagos hangon beszél is a szerző, bármennyire a tények ismertetésére, elemzésére, összefüggesztésére korlátozza is magát, nem tudom nem észrevenni, hogy könyve szenvedélyes munka: hitvallás az újkori európai fejlődés legfontosabb vívmánya, a modern individuum és, ami vele jár, az individuális szellemi szabadság mellett.

Radnóti Miklós életútja kapcsán a legnagyobb jószerencsének azt látom, hogy, noha tömeggyilkosságnak esett áldozatul, mégis individuumként halt meg, olyan személyiségként, aki a legvégső pillanatig meg tudta védeni szellemi szabadságát. Ha felidézzük a borzalmas utolsó heteket, a költői tanúságtétel jóvoltából sorsot veszünk észre, nem pedig sorstalanságot. A halálnak, mely Abdán bekövetkezett, korrekt minősítése a „förtelmes”, másfelől mégiscsak költőhalálként vált emblematikussá. A magyar lírát nézve a mai versolvasónak a „költőhalál” mindenekelőtt József Attilát és Radnótit juttatja eszébe, nem pedig a Kufsteinben elhunyt Szentjóbi Szabó Lászlót, akinek alakját az Ó, régi börtönök című 1944-es vers felidézi. A XX. századi emblematikus költősorshoz – gondolhatunk García Lorcára vagy akár a Radnóti által nem ismert Mandelstamra is – nem a „régi börtönök nyugalma” társul.

Éppen ezért a jó- és balszerencse mellett az állandó (pontosabban: állandósult) faktorok, a tehetség és a jellem összefüggéseire is rá kell kérdeznem. Sok alkotói életpálya alakulásában figyeltem meg, hogy a jellem rossz minősége vagy leromlása tönkreteszi a mégannyira jelentős tehetséget is; különösen igaz ez – Petri Györggyel szólva – közhülyeségek és közaljasságok elkövetésekor. Radnótinál ennek a fordítottját látom: azt, hogy hibátlan jellem volt, és az ebből adódó energia, az alkotóerő hosszú távú, folyamatos koncentrációja és az ellenállóerő makacssága fokozatosan beépült a tehetségébe. Mondhatnám úgy is, hogy Radnóti esetében a tehetség legerősebb oldala mindvégig a jellem volt. Ezt figyelhetjük meg a korai kötetekben és a kötetbe nem sorolt versciklusokban, melyek kapcsán Ferencz Győző a fiatal Radnóti kompozíciós képességét dicséri; még inkább így van a harmincas évek második felében, a metrikai magabiztosság és fegyelem megszilárdulása után, a megfigyelések konkréttá és bensőségessé válásakor; és a legnagyobb mértékben ez látszik az életpálya végén, amikor a költő a tanúként való szólás „nyugtalanító remekműveit” hozta létre.

Tehetség és jellem összefüggéseire gondolhatott Márai Sándor, amikor Radnóti „lényében” észrevett „valami angyalit”, és nyilvánvalóan ezt ismerte fel Pilinszky János, amikor Radnóti tehetségét szituációs zsenialitásnak nevezte, hiszen hozzáteszi: „amit egyszerűen hűségnek is mondhatnék”. Ferencz Győző nemcsak egyetértően, hanem ugyanazt másképp is értően idézi őket. Pilinszky és Márai villanásszerű felismeréseit (melyek, úgy képzelem, munkája kezdetén, a koncepció kialakításakor inspirálhatták) ő a könyv végén, egy tárgyszerű és aprólékos szemlélődés utolsó állomásán tárja az olvasó elé, amikor az olvasó (= a jelen sorok írója), letaglózva a halálmenet és az abdai tömeggyilkosság leírásától, az események történeti rekonstrukciójától, katartikus vigasz gyanánt maga is éppen ilyesmit gondol. (És csak ezután következik a bori notesz verseinek elemzése, melyről – más verselemzésekkel együtt – külön beszélek még.) Nyilvánvaló, hogy mást jelent „egyszerűen” a hűségről beszélni, és mást jelent egy félbetört alkotói pályát végigkövetve, részletekbe menően kimutatni, miként válik eggyé az alapvető emberi értékekhez való hűség a költői létezéshez (valamint ennek nyelvi-poétikai kellékeihez) való hűséggel. Miközben többé-kevésbé ugyanarról a hűségről van szó.

Tehetség és jellem kapcsolódása foglalkoztatta magát Radnóti Miklóst is. Az életrajznak az a fejezete, mely Radnóti rádió-előadásairól tudósít, idézi egyebek mellett a XVII. században élt Listius Lászlóról tartott előadást. Radnóti azt mondja – idézi Ferencz Győző –, hogy Listius bűnei és művei „szép bizonyítékai annak a régi igazságnak, hogy egy művész élete és művészete nem függetleníthető egymástól, az igazi művész mögött ott áll a művész a maga erkölcsiségével, de ha nem áll ott – mint Listiusnál történt –, akkor a különben nagyra hivatott költőt megöli az ember, s költészet nem fejlődhet ki, nem haladhatja túl a középszerűt, más szóval nem lehet művész, csak ügyeskedő tollforgató”. És: Listius „költő lehetett volna, a Magyar Márs néhány versszaka bizonyítja. Gonosztevő lett. A meghasonlott, terhelt lélekben a gonosz megölte a költészet angyalát”. Számomra nem az a fontos, hogy Radnóti állítása Listiusról mennyire állja meg a helyét; Babits ugyanebből a Listiusból egy fiatalkori versében izgalmas, szenzibilis költő-alteregót formált. Engem Radnóti kérdésfeltevése és a mögötte álló felfogás érdekel: eszerint egy költő annyiban költő, amennyiben jelen van a lelkében a költészet angyala, és ez az angyal a gonoszságot nem bírja ki.

Ferencz Győző így kommentálja a fentieket: „Szigorú ítélet ez, Radnóti felfogása végletes. Pedig ellenpéldák is akadnak: a legnevesebb minden bizonnyal Villon. Csakhogy Radnóti saját korához szólt, és körülnézve Magyarország szellemi színterén, nem óhajtott engedményeket tenni.” Pontosan erről van szó: a korabeli Magyarországon Radnóti nemigen láthatott olyan kalandos életű, zabolátlan költőket, akik egyszerre voltak otthon a költészet magasságaiban és a bűnök mélységeiben. Látnia kellett ezzel szemben Sértő Kálmánt, Erdélyi Józsefet és az undor egyéb felvirágoztatóit, akiket az emberi és közéleti lezüllés költőként is hiteltelenített.

Ferencz Győző idézi Bálint György 1937-es Erdélyi József-cikkét, melyben az olvasható, hogy: „A nagy költő fogalma nem mindig azonosa nagy emberével.” Ferencz szerint „Ez a gondolat szemben áll azzal, amit Radnóti később Listius-előadásában mondott, ebben a kérdésben tehát nem értettek egyet”. Én viszont a két felfogás közt nem látok éles ellentétet. Bálint György azt állítja a hírhedt Erdélyi-„vers” kapcsán, hogy a költői tehetség önmagában véve nem óvja meg a (mindaddig mégoly kiválónak bizonyult) költőt a közéleti aljasságtól, a gonoszságtól. Radnóti pedig nem azt állította, hogy a gonosz ember eleve nem lehet, sohasem lehetett költő (ezzel a vélekedéssel vitatkozik Bálint), hanem azt, hogy a gonoszság megöli benne a költészetet. Bálint György maga sem fűzött vérmes reményeket Erdélyi József további költői fejlődéséhez. „Azok, akik eddig szerették és magukénak vélték [Erdélyit], csak az eredményt nézhetik. Nem láthatnak benne mást, mint szomorú bomlási tünetet” – írja ugyanebben a cikkben.

Másfelől éppen Bálint György az, aki a Járkálj csak, halálraítélt! című Radnóti-kötetről írt recenziójában felfigyelt a címadó vers felszólítására: „Ó, költő, tisztán élj te most.” Az „Ó, költő” kitételt nyilván azért hagyta ki az idézetből, hogy azt mint olvasó magára is vonatkoztathassa; egyébként a kortársak közül talán ő látta a legvilágosabban, hogy Radnótinál a tisztaság követelménye szorosan összefügg a költői produktivitással. Ferencz Győző kritikai életrajzából is az derül ki, hogy a „tisztán élj te most” és „keményen is” követelménynek messzemenő poétikai konzekvenciái vannak.


 

*

Ferencz Győző könyve, mint említettem, egy történetet mond el, egy élet és egy költői pálya alakulásának történetét. Ha elfogadjuk is, hogy Radnóti esetében fennáll az élet és a költészet ritka egysége, akkor sem biztos, hogy a pályarajz lényeges állomásai problémamentesen összekapcsolhatók az életrajzi tényekkel. Azt is mondhatnám: ami a kritikai életrajz egy adott részletén belül a művel való foglalkozás (a mű pedig lehet egy vers, de egy egész verseskötet is), annak az életrajz egészén belül illeszkednie kell a megélt életről szóló narratív struktúrába; nemcsak az a fontos, hogy milyen volt Radnóti egy-egy kötetének kritikai visszhangja, mit értettek meg és mit miért értettek félre a kortársak, hanem az is, hogy mindez milyen hatást gyakorolt Radnótira, miként reagált rá a naplójában, és így tovább.

Hogy csak egy példát említsek: az Arckép című, 1930-as keltezésű ötsoros vers nem biztos, hogy önmagában véve az életmű fontos darabja volna. Mégis kiemelten kell foglalkozni vele – s ezt meg is teszi a szerző –, mert miatta foglalta le az ügyészség az Újmódi pásztorok éneke című kötetet: az ügyész vallásgyalázást vélt kiolvasni abból, hogy a (zsidó vallású) fiatal költő Krisztushoz hasonlítja magát a versben. Az ügyészségi eljárás nagyon fontos életrajzi tény, nagy hatással volt Radnóti személyiségének alakulására, sok minden kiderül belőle irodalom és hatalom akkori viszonyáról is. Ezenkívül ez Radnóti első közvetlen tapasztalata az üldöztetésről. Fontos tény, hogy ezt ő költőként éli meg, s ez mintegy előképe lesz a költőként elszenvedett későbbi halálos üldöztetésnek.

Már e dolgok elrendezése is nagyon jó arányérzéket és kompozíciós képességet kívánna, ám a Ferencz Győzőre váró feladat ennél is bonyolultabb volt. Mert hiszen egy ember élete a jó életrajzban olyan erőtérként jelenik meg, melyben a körülötte levő többi ember is megjelenik; ebből ki kell, hogy derüljenek legfontosabb tulajdonságaik, valamint azok a viszonyok, melyek őket egymáshoz és mindenekelőtt a főhőshöz fűzik, és eközben az életrajzírónak – legalábbis önmaga számára, hallgatólagosan – rangsorolnia is kell a szereplőket: ki mennyire fontos egy adott életszakaszban, ki mennyire játszik pozitív vagy negatív szerepet.

Az életrajzírónak egyszersmind korrajzot is kell adnia arról a szűkebb és tágabb közegről, melyben hőse életét (életének adott szakaszát) tölti, és ezt a közeget – különösen egy Radnóti-életrajz esetén – a maga drasztikus változásain keresztül kell megragadnia. A két világháború közti magyar irodalom csúcsteljesítményeiből nem derül ki, milyen ijesztő gyorsasággal sötétült el a magyar közélet a harmincas évek második felében; annál inkább látszik ez, ha a korabeli magyar sajtót olvassuk, jobb- és baloldali, mérsékelt és szélsőséges lapokat egyszerre.

Ily módon a nemzedékekkel későbbi olvasó is elképzelheti – részben át is élheti – azt a rémületet és undort, mely egy olyan szenzibilis, egyszersmind kiszolgáltatott embert fogott el, mint Radnóti Miklós. A Radnóti-életrajz olvasásakor pedig világosan láttam, hogy Ferencz Győzőnek hasonló élményben lehetett része munkája közben. Bármennyire tárgyszerűek, hűvösek a mondatok, bármennyire önmagukért kell is beszélniük a felsorakoztatott tényeknek, az empátia jelei lépten-nyomon felismerhetők.

S ha már empátiáról esik szó, itt kell megemlítenem, hogy Ferencz Győző maga is költő, nemzedékének egyik legjobbja. Ez akkor is fontos körülmény, ha ebben a műben a szerző irodalomtörténészként, vagyis tudósként van jelen, és saját költő mivoltára semmilyen utalást nem tesz. Azt gondolom, hogy egy költői életmű megértéséhez (és életrajzba illesztéséhez) mindenekelőtt jó versolvasónak kell lenni. Ám vannak olyan, nagyon nehezen megragadható mozzanatok – az alkotói személyiséget meghatározó költői felismerések, felfedezések –, melyeket szinte csak az tárhat fel, az tudja őket életrajzi tényekként is értelmezni, aki maga is tapasztalt ilyesmit, aki tehát maga is költő. Pontosabban: egyszerre költő és irodalomértő, vagyis rendelkezik mind közvetlen tapasztalatokkal, mind a szakszerű irodalomértéshez szükséges ismeretekkel. Ez a kettősség teszi, túl a megírás minőségén, annyira élményszerűvé a költők által írt költőmonográfiákat, legyen elég Illyés Gyula Petőfiről és Nemes Nagy Ágnes Babitsról írt könyvére utalnom. Ferencz Győző Radnóti-életrajza, függetlenül súlyától és tudományos értékétől, a költészet numinózus pillanatainak feltárása miatt is együtt említhető a fent írt két munkával. (Hozzáteszem: Radnóti Kaffka Margitról írt értekezése is ebbe az irányba mutat, csak hát az egy igen fiatal ember és eszközeivel még kísérletező költő munkája, azonkívül „szabályszerű” doktori értekezés, és már csak ezért sincs híján iskolás vonásoknak.)

Ez az empátia egy különös – és véleményem szerint igen termékeny – paradoxont eredményez. A monográfia szerzője egyszerre idősebb és fiatalabb hősénél. Egyfelől Ferencz Győző meglett ember, évtizedes költői, műfordítói, szerkesztői tapasztalatai vannak, Radnóti viszont harmincöt évesen életét vesztette. A monográfiában tehát egy fiatal férfi – egy, részben külső kényszerűség miatt igen gyorsan éretté váló fiatal költő – tetteiről és szenvedéseiről van szó, akire Ferencz Győző az idősebb pályatárs szemével tekint. Másfelől az életrajzíró születésekor az életrajz hőse negyvenöt éves lett volna, de már tíz éve halott volt; azt a korszakot, amelyben élnie adatott, napjainktól többnemzedéknyi idő, több korszak lezárulása választja el, így tehát Ferencz Győző Radnótira mint egy letűnt kor hozzánk szóló tanújára, mint kiváló (saját letűnt korából a szó szoros értelmében kiváló) költőre, tulajdonképpen mint szellemi értelemben vett ősére tekint.

Ez persze nincs kimondva a könyvben, ám a Ferencz Győző választotta elbeszélői pozícióból ez nyilvánvalóan következik, és én ezt tartom a Radnóti-életrajz legfontosabb tétjének (ami az életrajzi tények összerakosgatását is drámai összegzéssé teszi): nevezetesen, hogy miképpen válik az életrajz címszereplője szellemi őssé. Mondanom sem kell talán, hogy nemcsak a szerzőre gondolok, hanem az olvasóra is. Miképpen segíti a Radnóti-életrajz az olvasót (aki értelemszerűen Radnóti-vers-olvasó is) abban, hogy a sajátjává tegye Radnóti Miklós költői és szellemi örökségét. Abban, hogy az emléktáblára vésett név aranyozott betűi helyén megpillantsuk az élő ember arcvonásait és a költői életműnek azokat a vonásait, melyek a mai költészetben és költészetfelfogásban is eleven hatóerőként vannak jelen.

Lehetséges, hogy éppen az életrajzi archeológia – a politikai, kulturális, magánéleti kontextus rekonstrukciója – segít különválasztani a véletlenszerűt a törvényszerűtől, vagy inkább felruházza a törvényszerűség árnyalatával a véletlenszerűnek látszó mozzanatokat.

A fönt említett életkor-paradoxonból következik, hogy a Radnóti-életrajz, miközben lineárisan halad előre a születéstől a tömegsír feltárásáig (ebben az értelemben az életrajz az élet kioltása után két esztendővel zárul), valójában két idősíkon fut párhuzamosan, egészen különböző perspektívákból mutatva a költőt és költészetét.

Az elbeszélő jellegű fejezetekben Ferencz Győző közel hozza Radnótit az olvasóhoz –és önmagához is. Néha az az érzésem, mintha egy kortársunkról beszélne, egy nála húsz, huszonöt, harminc évvel fiatalabb költőről. Drukkol a pályakezdőnek, mérlegeli döntéseit, segít neki, újra meg újra létrejön a „találkozás egy fiatalemberrel” szituáció. Később, részben az Újhold, teljes mértékben a Járkálj csak, halálraítélt! megjelenése után, amikor már nagy költőnek látja és láttatja Radnótit, ez a közelség csaknem változatlanul megmarad, a találkozások folytatódnak, ezúttal az egzisztenciális fenyegetettség körvonalazódása, majd súlyosbodása miatt. A szerző kiáll hőse mellett, ha sajtópolémiába keveredik, ha megtámadják vagy megrágalmazzák, feltárja a támadók indítékait, hátsó gondolatait, pontosítja vagy kiegészíti a Radnóti mellett szóló érveket. Érezteti az olvasóval a súlyosbodó kirekesztettség nyomasztó légkörét, az ennek ellenében munkálkodó alkotóerő hullámhegyeit és -völgyeit, az élet (a még élhető élet) apróbb-nagyobb örömeit.

Mindez közel hoz, noha Ferencz Győző azt is folyamatosan érezteti, hogy – hősével szólva – „ami volt, annak más távlatot ád a halál már”. Éppen ezért, amikor a tágabb korrajz mozzanatait vázolja fel, az elevenség mindenfajta illúziójáról lemond, ilyenkor a történelmi áttekintések hangján szólal meg, és ami az imént még nagyon közel volt az olvasóhoz (pl. a szerzővel együtt figyeltük, hogy a költő miképp regisztrálja publikációit egy füzetben, miképp ragasztja fel kartonlapra és teszi el az újságkivágásokat), most hirtelen távol kerül, a közel hozott langyos, meleg, forró pillanat kihűl, megdermed.

Ám a másik idősík nem az ilyen eltávolításokból jön létre (ezek csupán az életrajz felidézett jelen idejének belső feszültségét adják), hanem az életrajz esszé jellegű részleteiből; ezekben Ferencz Győző a hatvanöt, hetven, hetvenöt évvel ezelőtt élt régebbi költőt, az elődöt mutatja meg – nem klasszikusként, készen kapottan, hanem a költői eszközök alakulásán, a nyelv megmunkálásán, a költői személyiség építésén keresztül. Nem mindig hagyományos értelemben vett elemzések ezek az esszék, Ferencz Győző gyakran – különösen a pálya korai szakaszait szemlélve – inkább az egyes versek téma- és motívumbeli összefüggéseit vizsgálja, arra pedig mindvégig különös gonddal figyel, miképp jelentkezik a versekben az általa „költői személyiségépítés”-nek nevezett folyamat. Azt mondja műve előszavában, hogy részletesebb elemzést „csak néhány kiemelkedően fontos vers esetében” végzett; ám aki végigolvasta az életrajzot, az tudja, hogy Ferencz Győző szerényen fogalmaz, a verselemzések száma nem is olyan nagyon csekély. (Hogy egy nagyon földhözragadt szempontot említsek: egy középiskolai magyartanár minden, általa tanítandó Radnóti-vers értelmezéséhez talál fogódzót benne. Persze, a könyv nem elsősorban erről szól, és nem ezzel az igénnyel íródott.)

Ezek a verselemzések (és nemcsak a részletes elemzések, hanem a ciklusokról, kötetekről, motívumokról, a Radnóti készítette versfordításokról szóló szemlélődések is) megannyi remekül megírt kisebb-nagyobb tanulmány. Itt mutatkozik meg Ferencz Győző költő mivolta, abban, ahogyan a költői észjárást egyszerre tudja megragadni a maga teljességében és nyomon követni az alakuláson keresztül. Nagyszerű megfigyelései vannak (ilyen pl. az első kötetben megjelenő borjú, az Újhold elején olvasható bika és a harmadik razglednicában írt ökrök egymás mellé állítása és egymáshoz képesti értelmezése), és lelkiismeretesen idézi, hol egyetértőn, hol továbbgondolva, más összefüggések közé illesztve, hol másképpen látón, a korábbi Radnóti-értelmezők megfigyeléseit.

E nagyon konkrét szemlélődésekben, vizsgálódásokban általános poétikai problémákról is tud lényegeset mondani. Ilyen például a befejezettség, illetve töredékesség kérdésköre. A Töredék című 1944-es vers elemzése (a cím egyébként nem Radnótitól származik, de autorizáltnak tekinthető) nemcsak „a szöveg rendkívül magas fokú belső szervezettségét, erős kohézióját” mutatja ki, hanem ennél többet is mond. Egy különös jelenségre hívja fel a figyelmet: a vers „úgy töredék, hogy szerzőileg megjelölt töredék volta szerkezeti alkotóelemmé válik, a költemény épp befejezetlenségében válik teljessé”. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy Radnóti már 1939 elején, a Nyugtalan órán című versben felteszi a kérdést: „ki kéri tőled számon az életed, / s e költeményt itt, hogy töredék maradt?”, akkor láthatjuk, hogy a Töredék-ben és a razglednicákban kohéziós faktorrá váló töredékesség összekapcsolódása a létezés (a költői létezés és a költői megszólalás) fenyegetettségével többéves előzményre nyúlik vissza. Ferencz Győző, Pilinszky példáját hozva fel, arra is utal, hogy a töredékesség paradoxona, miután Radnóti utolsó verseiben fontos poétikai vívmánnyá vált, a későbbi magyar líra egyik továbbörökíthető, nyugtalanító tapasztalata lett.

A Töredék példáján látszik az is, miképpen formálja Ferencz Győző poétikai ténnyé az életrajzi tényt. A csupasz életrajzi tény az, hogy Radnóti a harmadik munkaszolgálatra szóló behívóját megkapva, a bevonulás előtti napon még megírta ezt a költeményét, és „a kéziraton a negyedik és az ötödik versszak után pontokkal jelölte a vers befejezetlenségét”. Jogos tehát a következtetés, hogy a Töredék nemcsak nagy pszichikai nyomás alatt, hanem nagy sietségben is keletkezett, „Radnótinak nem maradt ideje, hogy saját munkatempója szerint kiérlelje, a múló idő ellenőrzésének alávesse”. Csakhogy, teszi hozzá Ferencz Győző, Radnóti tudatműködése „az iszonyatos lelki nyomás alatt mozgósította a korábban jól begyakorolt, készséggé vált alkotástechnikai eljárásokat, amelyek a vers retorikai szerkezetét arányossá, nyitottságában is zárttá tették”.

Minthogy ez a megfigyelés kiterjeszthető a bori notesz (valamint a bevonulást megelőző két hónap) összes versére, a töredékesség és a lezártság együttállásán keresztül értelmezhetjük mind a költőként való létezést, mind a konkrét költői technikát, mind pedig azt a különös tényt, hogy Radnóti a legszélsőségesebb krízishelyzetben hozta létre legkoncentráltabb alkotásait. Ez a tény egzisztenciális és poétikai értelemben egyaránt hangsúlyossá teszi Radnóti ama kijelentését, mely az Orpheus nyomában című versfordításkötet utószavának elején olvasható: „A költők többé-kevésbé Orpheusok ma is.” Egyszersmind azt is lehetővé teszi, hogya Tegnap és ma című költemény zárlatát, mely szerint „a költő […] minden énekében utolsót énekel”, az egész érett életmű egyszerre zárt és nyitott voltára vonatkoztassuk.

Az imént azt írtam, hogy Ferencz Győző poétikai ténnyé formálja az életrajzi tényt. Ez pontosításra szorul, hiszen a megformálást mindenekelőtt Radnóti Miklós végezte el költői életművében; viszont az, hogy e törekvést és ennek növekvő eredményességét Ferencz Győző a pályakezdéstől a végpontig következetesen kimutatja, szintén megformálásnak tekintendő.

Ám ez a visszatekintő idősík a másik, egyidejűsítő idősíkkal együtt működik igazán jól. Az értelmező-elemző részekből, melyek a kötetnek nagyjából egyharmadát teszik ki, akár egy külön monográfiát is össze lehetne rakni; csakhogy ezek az értelmezések és áttekintések azért annyira szemléletesek, azért tudnak a maguk konkrétságában önmagukon túlmutatni, mert ott van körülöttük az életrajzi kontextus. Az az életrajzi tény, mely a versértelmezésekben poétikai ténnyé formálódik, az élet kitüntetett és elkülönített mozzanatának minősül; viszont az apróbb dolgokból, az életszövedék aprólékos újraszövéséből derül ki, milyen alkalmak során mutatkoznak meg „a világ apró rebbenései”, vagy hogy a Béke, borzalom címben szereplő két fogalmat miképp hozza össze egy „egész seregnyi néma holt”.

Az élet és a költészet egységének határozott állításából következik a költői személyiségépítés középpontba állítása; vagyis Ferencz Győző nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy Radnóti esetében nemcsak az életút során kialakuló költői személyiség, hanem az életrajzi személyiség, végső soron maga az életút is része az életműnek. Ehhez persze az kell, az állítás alátámasztása végett, hogy az életmű vallomásos jellegű legyen, a verseket jól észrevehető életrajzi elemek szőjék át, az életút mozzanatai pedig minél bőségesebben legyenek dokumentálva. Radnótinál ezek a feltételek nagymértékben teljesülnek. (Kérdés – de nem a jelen írás keretei közt megválaszolható kérdés –: milyen kritikai életrajz írható egy olyan költőről, aki alkotásaitól következetesen távol tartotta az életrajzi elemeket? És milyen írható egy olyanról, aki több különböző személyiségetis felépített? És az olyanokról, akiknek életéről kevés dokumentum maradt fenn, vagy semennyi?)

Az életrajz megírását, a konstrukciót megelőzi a kritikai munka, a rekonstrukció; illetve nemcsak megelőzi, együtt is jár vele. A naplójegyzetek, levelek, hivatalos iratok, visszaemlékezések megrostálása, összehasonlítása, értékelése révén, valamint a versekben szereplő életrajzi elemek kijelölése (és ugyancsak értékelése) révén az életrajzíró eldönti – ha úgy tetszik, visszamenőleg segít hősének eldönteni –, mikor és mily módon kapcsolódnak össze az életút kitüntetett mozzanatai az életpálya kulminációs pontjaival. (Itt jegyzem meg, hogy Ferencz Győző nem simítja el a munkája során gyakran felmerült ellentmondásokat. Ha egy közlés biztosan vagy valószínűleg cáfol egy másikat, akkor helyt ad a bizonyosságnak, jelzi a valószínűséget. Egy-egy nem helytálló közlésnél azt is jelzi, hogy tévedésről vagy inkább a tények szándékos elferdítéséről van-e szó. Ha pedig nem tudja eldönteni, kinek lehet igaza, jelzi az eldöntetlenséget is.) Ebben az értelemben az életrajz megalkotása kiegészíti a ránk maradt életművet.

Természetesen nem Ferencz Győző könyve a kiegészítés, hanem az az életút, melynek nyomvonalát lépésről lépésre kijelölte, és az a Radnóti-portré, melyet művében összegezve is, részletezve is megrajzolt.

Annak azonban, hogy a megrajzolás művelete elvégezhető legyen, mindenekelőtt az a feltétele, hogy az életrajzíró eldöntse: miről is szól ez az élet? Mi a tétje, mi a nyitja? Ezt a életanyag ismeretében már a mozzanatok csoportosításakor el kell dönteni. Abban, amit Ferencz Győző a megrajzolt élet lényegeként mutat be, önmagában véve nincsen semmi szenzációs újdonság, és olyan adat vagy tény is viszonylag kevés van, melyet irodalomtörténészek vagy visszaemlékező kortársak valamilyen formában már el ne mondtak volna. Az újdonság a koncepció nagyvonalúságában és szelíd radikalizmusában van, valamint abban, ahogyan Ferencz Győző egyszerre igen sok szálon összeszövi a dolgokat. Fontosnak tartom, hogy közben nem sérül a költészet autonómiája: ezt a veszélyt Ferencz Győző nagy biztonsággal elkerüli. Nincs annál vigasztalanabb, mint amikor egy-egy életrajzinak tudott vagy érzett versrészletet a biográfus visszaír a költő életrajzába; Ferencz Győzőnél ilyesmi nincs. Nála életrajzi tényekből formált műimmanens (egy szövegen belüli vagy több szöveg közötti) poétikai tények vannak.

Az alapelgondolás egyszerűen és röviden összefoglalható. Radnótit (vagyis akkor még Glatter Miklóst) születésekor haláltrauma érte. Ez tizenkét éves korban, az apa elvesztésekor tudatosodik, és az alakulóban levő személyiséget súlyos krízisbe sodorja. A tehetséges, érzékeny fiú versekben próbálja feldolgozni a gyászt, a latens identitásválságot (hátha nemis az ikertestvére halt meg, hanem ő maga), a manifeszt bűntudatot (ő okozta az anya és a testvér halálát), a folyamatos haláltudatot, illetve a fel-felmerülő kételyt, hogy magától értetődően joga van-e élni. Évekbe telik, míg mindezt feldolgozza, méghozzá a megformálás, a formaalkotás révén, közben egyszersmind költővé is válik.

Mire azonban addig eljut, hogy pályakezdő költőként elfogadtassa magát (valamint elvégezze tanulmányait és feleségül vegye szerelmét, vagyis elinduljon egy lehetséges kiegyensúlyozott életúton), addigra Magyarország és a világ állapota ismét felkelti benne a halál sejtelmét, majd egyre biztosabbá váló tudatát. Ez a haláltudat, melyhez hasonlót Radnóti számos nemzedéktársánál megfigyelhetünk, náluk azonban vagy nem épült be a költői személyiség egészébe, vagy kívül maradt a korszak kollektív fenyegetettségén, Radnótinál a költészet legfontosabb szervezőerejévé vált, együtt járt egy párját ritkítóan gyors és radikális formai tudatosodással (és, nem mellékesen, világirodalmi párbeszédkészséggel); végül pedig jóserejű megérzésnek bizonyult.

Ferencz Győző mindezt elmondja nagyon röviden, többször is – valahányszor szükségesnek látja hangsúlyozni –, és ezt mondja el a könyv egészében, a hétszázötven oldalra rúgó törzsszövegben. Ez a koncepció vagy inkább ennek kibontása, véghezvitele teszi Ferencz Győző könyvét nemcsak fontos irodalomtörténeti munkává, hanem írói teljesítményként is figyelemre méltóvá.

Látok azonban az életrajzban egy másik, nem kevésbé lényeges vonulatot is, a kulturális elsajátításokét. Ferencz Győző ezt is részletesen elbeszéli és dokumentálja, de nem foglalja oly módon, egységes egészként össze, mint a haláltudatívet. A „klasszicista fordulat” mégoly meggyőző koncepciója is egy kicsit hátat fordít annak, ami előtte és utána történt.

Megpróbálom elmondani, amit ez ügyben látni véltem az életrajzban és az életműben. Szerintem a pályakezdő Radnótinak túl sok feladatot kellett megoldania egyszerre. Rövid idő alatt meg kellett szilárdítania felnőtt személyiségét, be kellett fogadnia óriási adag ismeretet, tájékozódnia kellett az irodalmi hagyományok egészen különböző rétegeiben, a kortárs irodalmi életet illetően pedig el kellett döntenie, kihez-mihez igazodjék. Nem meglepő, hogy az ilyen feladatok közt létrejövő költemények az igazodás dokumentumaiként olvashatók, és a fiatal költő így is próbálja elfogadtatni őket barátaival és vetélytársaival.

A húsz-huszonkét éves Radnóti nagyjából ugyanazt csinálja, amit sok más tehetséges, ambiciózus kezdő költő: kísérletezik és hatásokat fogad be, az utóbbit gyakran összetéveszti az előbbivel. Sokat szerepel, egyszersmind próbálgatja a lehetséges szerepeket. Erősen jelen van, és nyilvánvalóan nincs készen, még a harmadik verseskötet megjelenésekor sem.

Érdemes volna elgondolkodni rajta, hogy: egy-egy jelentős költő pályakezdése miről szól? Lassú vagy gyorsabb beérése mivel magyarázható? Milyen szellemi és társadalmi háttér segítette vagy gátolta az érési folyamatot? Ebben az írásban nincs mód összehasonlító szemlélődésre; Radnótit illetően számomra az derült ki Ferencz Győző művéből, hogy a korai versek költője elsősorban hiányzó családját akarta megteremteni a költészet révén. Ez nem azonos a haláltrauma föntebb említett feldolgozásával, ez annál több. Ha úgy tetszik, annak folytatása.

Radnóti költői családteremtésének két lényeges mozzanata van. Az egyik a szerelmi költészet (amely – nem mellesleg – a korai kötetek legerősebb oldala). Itt is látszik, amint az életrajzi tény poétikai ténnyé formálódik: Gyarmati Fanni életrajzi személyéből létrejön a költői értelemben vett második személy, nőalakban. Radnóti a goethei ewig-Weiblichesnek olyan megtestesülését hozta létre, mely a pozitív érzelmek és a dekoratív képalkotás kimeríthetetlen katalizátora volt az életút legvégéig. Egyszerre mutatkozott erotikus vágyképnek, megbízható segítőtársnak, valamint az anya és a nővér (húg?) némely vonásait is hordozza.

A másik költői családteremtő aktus a szellemi ősök megtalálása. A Kaffka Margitról írt értekezés szerintem ennek egyik fontos dokumentuma. Ferencz Győző azt mondja, hogy „Kaffka lezárt életműve egyszerre volt irodalmi félmúlt és jelen, Radnóti saját művészi problémáira is választ kaphatott műveinek elemzésekor”. Ez tökéletesen igaz. Fontosnak tartom azonban azt is, hogy Kaffka személyében Radnóti talált egy olyan nőt, aki majdnem pontosan egyidős volt vér szerinti anyjával, Grosz Ilonával, aki maga is anya volt, méghozzá egy fiúgyermek anyja, és aki a kisfiúval együtt áldozatul esett egy pusztító betegségnek. Mindez bőven elég lehetett ahhoz, hogy Radnóti érzelmileg erősen kötődjék az értekezés tárgyához (naplójából tudjuk, hogy virágot is vitt Kaffka Margit sírjára), ugyanakkor az értekezés műfaji sajátosságai miatt a privát vagy intim érzelmi megnyilvánulások messzemenően rejtve maradnak, kimondatlanok. Helyette Radnóti arról beszél, hogyan halad hősnője a külső dekorativitástól a belső gazdagodás felé – ami persze nagyon fontos probléma, de az elveszett anya újraalkotásával együtt válik különösen fontossá.

Ellentétben a nőalakok koncentráltságával, a szellemi értelemben vett apák, nagyapák, ősapák többfélék és szétszóródottabbak. Radnóti többször is elhatárolja magát saját (elvesztett) vér szerinti családjától, kis híján megtagadja felmenőit. Eszünkbe juthat a Csöndes sorok lehajtott fejjel című vers nem annyira csöndes, inkább ijesztő sora: „Az őseimet elfelejtettem.” Másfelől vannak Radnótinak olyan megnyilvánulásai (mindenekelőtt a Komlós Aladárhoz írt híres levél), melyekben említést tesz szellemi rokonságáról, „nagy- vagy dédnagybátyáiról”. (A Komlósnak írt levélben első helyen áll Arany és Kazinczy, őket követi Balassi Bálint, Berzsenyi és Petőfi – akitől egyébként Radnóti fiatalkorában erősen idegenkedett, és akivel később a Kádár-korszak hivatalos retorikája folyamatosan párhuzamba állította Radnótit –, utánuk Kölcsey, Vörösmarty, Babits, Szép Ernő és Füst Milán neve olvasható. Szó van még, inkább csak jelzésszerűen, a „Berzsenyi szemével látott” Horatiusról, valamint az Ó- és az Újszövetség három-három szerzőjéről.

Költői atyafiság választása esetében, úgy hiszem, két fontos szempont van. Az egyik, hogy: élőkről vagy holtakról van-e szó? A másik, hogy: az én anyanyelvemen szólalnak-e meg, vagy egy általam utólag elsajátított (esetleg el sem sajátított) nyelven?

A költői rokonság az utókor szemében vagy mintakövetést jelent (többnyire egy élethelyzet és az arra adott reagálás követését), vagy egy beszéd- és gondolkodásmóddal való számvetést, annak egy megváltozott kontextusban való (értelemszerűen részleges) továbbvitelét. Ha a mintakövetés tárgya már nincs az élők sorában, akkor mint életrajzi személy nem befolyásolhatja a kulturális elsajátítást; ha viszont még él, akkor módjában áll elfogadni vagy elutasítani a költői-szellemi rokonságot. Petőfi és Arany kölcsönösen vállalt testvérisége máig ható irodalmi tény; miként irodalmi tény az is, hogy Gottfried Benn teljes költői intenzitással ellöki magától Else Lasker-Schülert.

Megítélésem szerint Radnótinak a magyar költészet nagy halottjaival szerencséje volt; az élőkkel kevésbé. Babits, akit Radnóti a szellemi rokonai közt emleget, elismerte, becsülte az érett Radnótit, beengedte őt a Nyugatba, de annak nem látom jelét, hogy különösebben szerette volna. „Babitshoz nem volt könnyű közeledni” – mondja ez ügyben Ferencz Győző. A „Nagy Tanár”, az „élő Mérték” csak holtában nyilvánítható rokonná. Sík Sándor viszont, aki lelki és szellemi értelemben fiává fogadta Radnótit, költőként nem volt rá jelentős hatással. A harmadik nagy élő költőegyéniséggel, aki idősebb költőrokonként számításba jöhetett volna, Füst Milánnal Radnótinak nem történt folytatást kívánó, lényeges találkozása.

Ami a vele egyívásúakat illeti, messziről nézve szinte kézenfekvőnek látszik, hogy József Attila és Radnóti közt Petőfi–Arany vagy Babits–Kosztolányi típusú intenzív, közeli barátságnak kellett volna létrejönnie. Valójában nem jött létre szorosabb viszony közöttük. Ferencz Győző idézi a kortárs Kun Miklós visszaemlékezését, mely szerint Radnóti „nagyra tartotta József Attilát, de bizonyos mértékben félt a hatásától, ezért elhárította magától”.

A Sirálysikoly című igen korai, 1928-as vers mutatja, hogy ez az aggodalom nem volt alaptalan. Ez a vers szerintem nem annyira „erős párhuzamot mutat József Attila Nem én kiáltokjával”, mint inkább annak utánérzése. Mindkét verset egy-egy tizenkilenc éves fiatalember írta, csakhogy az egyik, fiatalos zabolátlanságával együtt is, kiérlelt, összefogott vers, a másik viszont kiforratlannak és szétesőnek hat. Ez utóbbinak költője olyasmiről próbál beszélni („milliók akik helyett élek”), aminek kimondásához még nincsenek meg az eszközei. Nem csoda, hogy a húsz-huszonöt éves Radnótit a nála akkor még jóval erősebb költőegyéniség nem vonzotta, hanem riasztotta. Később már egyenrangú költőtársként indított párbeszédet József Attila költészetének fontos motívumaival. Ám ekkor József Attila már nem élt, költészete lezárult egész volt. Igen fontos az a feljegyzés, melyet József Attila halála után olvashatunk Radnóti naplójában: „a mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet éltében szinte testével takart, a test sírbahulltával válik láthatóvá, fényleni és nőni kezd”. (E gondolat, valamint a töredékesség-paradoxon ismeretében érződik különösen drámainak a S majd így tűnődöm…? című vers lezárása. A költő, miután saját sírba tett testének felbomlását vizionálja, miután keserű iróniával megállapítja, hogy „élni mindig élhetetlen voltam”, a rá jellemző makacssággal és jóstehetséggel felteszi a döntő kérdést: „De mondd, a mű, – az megmaradt?”)

Szoros barátság alakult ki ezzel szemben Radnóti és Vas István között, ez a fontos életrajzi tény azonban Radnótinál nem alakul poétikai ténnyé. (Vas Istvánnál igen, de nem az ő életrajzát olvasom.) A közös műfordítói tevékenységben a kulturális elsajátítás párhuzamba állítható stratégiái mutatkoznak; a többi (például az, hogy együtt voltak egy aljas támadás céltáblája) kortörténet, illetve a túlélő Vas István gyásza és bűntudata.

A költészetben a rokonná nyilvánítás legbeváltabb módja a műfordítás, az idegen nyelven megszólaló költők átültetése, átköltése anyanyelvre. Nem akarok olyan kérdésekbe belebonyolódni, melyek túlfeszítenék írásom kereteit, ezért csak utalásszerűen jegyzem meg: Radnóti életműve (a saját versek és a műfordítások közti kölcsönhatás) egyik látványos példája annak, mennyire nehezen választható külön a magyar irodalom a világirodalomtól, továbbá mennyire nem magától értetődő, mi az irodalomban a magyar és a nem magyar.

E szerteágazó kérdésből (melybe az is beletartozik, hogy a magyar irodalomnak egy számottevő része nem magyarul íródott, gondoljunk Janus Pannoniusra vagy Széchenyire) Radnóti kapcsán azt szeretném kiemelni, hogy a magyar költészetnek szerves része a világköltészet recepciója, méghozzá többszörösen is az. Egy-egy idegen költő verseinek magyar jelenléte befolyásolja a versolvasók költészetfelfogását, de befolyásolja a fordítást végző költő életművének alakulását is. Maga Radnóti a Berzsenyi szemével látott Horatiusról beszél; a mai olvasó ugyanebben az értelemben említheti a Radnóti szemével látott Walter von der Vogelweidét.

Tudjuk, hogy Walter (Radnóti általi) megpillantásának nemcsak egy nagyszerű versfordítás az eredménye, melynek jóvoltából utóbb Walter többi költeménye is megérkezett a magyar lírába, hanem e pillantás rányomta bélyegét saját költészetére is: az Ó jaj, hogy eltűnt minden… című költeményre, illetve annak Radnóti által készített fordítására válaszol az Erőltetett menet. (Akkor is így van ez, ha a halálmenetben írt költemény, a bolondság motívumát illetően, Sebastian Brant Bolondok hajója című szatirikus költeményének táncfejezetére vezethető vissza; Radnóti ebből négy sort lefordított egy tanulmánykötetbe. A fordított idézet előtti sorok, a fejezet kezdősorai prózában így hangzanak: „Bolondnak tartom azt, ki örömét leli a táncban, s úgy rohangál, mint ki megtébolyult, bár fáradt lábaival lerogy a porba.”)

Említhetném azonban Szapphó példáját is. A 102. számú töredékről írja Németh György a Sappho nostra című tanulmányban, hogy annak átköltése valójában egy igazi Radnóti-vers (és mint ilyen – teszem hozzá – egyszerre töredékes és lezárt, ellentétben az eredetivel, mely csak töredék, nagyobb egészből kiszakított foszlány). A fordítás filológiailag nem pontos, továbbá legalább annyira benne van Radnóti kora, mint Szapphóé, ám éppen ezért – így Németh – nemcsak „minden idők legszebb magyar Szapphó-átköltése”, hanem „ennél az átköltésnél egyetlen elemzés nem adhatja vissza mélyebben Szapphó költészetének lényegét”. Vagyis a Szapphó-filológus a fordítói pontatlanság helyén talál egy „eredeti” Radnóti-verset, mely együtt olvasható a Tajtékos ég első felének legszebb szerelmes verseivel, egyszersmind észreveszi a filológiai megértésnél messzebbre menő költői megértést (áthasonítást, elsajátítást).

Ennél is különösebb a saját és a nem saját viszonya az Álomi táj című költeményben, mely a saját versek közt szerepel, és amelyet Ferencz Győző – joggal – pastiche-nak nevez. Érdemes összevetni az átiratot az eredetivel, Clemens Brentano Sprich aus der Ferne című versével. Brentano versének belső feszültsége nagyrészt metrikai eredetű: a jambikus rövid sorokból álló páratlan és az anapesztikus hosszabb sorokból álló páros versszakok váltakozása teszi. A Brentano-vers elején az alkonyattal együtt felidézett „titkos világ” a mindenségben való harmonikus feloldódássá teljesedik ki. Radnóti az Álomi táj-ban csak a Brentano-vers anapesztikus strófáit költi át, a jambikus strófákat elhagyja, és a vers felidézte táj nema transzcendencia, hanem a kísértetiesség, a magára hagyott egyén kiszolgáltatottsága felé visz. Ferencz Győző megállapítása, mely szerint Radnóti e versben „a német romantika halálköltészetét oltotta sajátjába”, talán pontosabb volna így: Radnóti a német romantika transzcendenciaélményét oltotta saját halálköltészetébe.

Tudjuk azonban, hogy Brentano versének nem az Álomi táj az első átirata a magyar költészetben. Létezik egy majdnem egykorú, az 1810-es évekből származó átirat is, Katona József Az andal című költeménye, mely szövegszerűen távolabb áll a Brentano-verstől, mint az Álomi táj, viszont az eredeti versnek mind metrikai-szintaktikai feszültsége, mind pedig transzcendenciaélménye „átjön” benne. Úgy gondolom, hogy az Álomi táj mint átirat rejtett párbeszédet kezd a magyar romantika örökségével is, függetlenül attól, hogy Radnóti ismerte-e Katona József líráját vagy sem. (Azt már csak zárójelben írom, hogy Weöres Sándor éppen ekkor, az 1940-es évek elején fedezte fel a lírikus Katona Józsefet. Az 1942-es keltezésű Emlékezés a gyermekkori tájra című versben észrevehető a Katona szemével látott Brentano hatása. Nem állítom, hogy Weöres poétikai expedíciói hatottak Radnótira, de párhuzamot igenis látok.)

Radnóti műfordításait olvasva (és együtt olvasva őket a saját versekkel), az tűnik fel nekem, mennyire egységes hangon szólalnak meg ezek az egészen különböző korokban élő, egészen különböző vérmérsékletű és egészen különböző verstechnikákat alkalmazó költők. A hang egységes, de a legkevésbé sem egyforma. Ferencz Győző az Orpheus nyomában áttekintésekor arra hívja fel a figyelmet, hogy a műfordító Radnóti nem áthasonításra törekedett, mint Kosztolányi vagy más módon Szabó Lőrinc, hanem a szellemi rokonság felfedezésére és a rokonnak talált észjárás költői rekonstrukciójára. Aztán a fordítás közben kivívott, kikísérletezett eredményeket visszafordította saját költészetébe.

Ebben az értelemben ugyanúgy kortársává tette Vergiliust és Tibullust, mint Apollinaire-t. Furcsa módon akkor vált eredeti költővé, amikor párbeszédképessé vált, és szinte minden versébe beépítette egy-egy költőrokona habitusának nyomait; és akkor bizonyult önállónak, amikor egy kancsal rím miatt bűntudatosan figyelte, „kezemre ütnek-é a régi mesterek?”.

A kulturális elsajátítások története, mely Ferencz Győző művében szépen kirajzolódik, megítélésem szerint arról szól, hogy ez (a maga költői tehetség voltában) elszigetelt ember megtalálja vagy megteremti kapaszkodóit: a szellemi rokonságot és az alkotói készenléttel párosult, működőképes verstechnikát. Mire azonban idáig eljut, a holtakkal fenntartott költői rokonság legbaljósabb aspektusai sejlenek fel; Orpheus emlegetése az 1940-es évek elején óhatatlanul a Thrákiában szétszaggatott régi költő véres árnyát idézi.

És, ami szerintem ennél is jóval súlyosabb: mire odáig eljut, hogy magabiztosan bánni tudjon a költői eszközökkel, komoly kétség merül fel, hogy van-e „haza még, ahol értik a hexametert is”, és megérlelődik a felismerés, hogy a „tagolt beszéd, mely hallgatót talál, – mily messzi már”, mert „minden szétesett”. A hazába vetett (indokolatlan) bizalom éppúgy keserves csalódás kútforrása lesz, mint a megformált kifejezéssel (és általában, az értelemmel) szemben támasztott (túlzott) várakozás.

Azt hiszem, Radnóti Miklós a magyar irodalom leggyökértelenebb költője, és talán az egyetlen, aki jelentős költészetet formált önnön gyökértelenségéből. Mennyire más ez, mint József Attila elárvultsága, melyben megfér együtt, sőt visszamenőleg vérrokonná válik „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa”! És mennyire mást jelent az a „lehajtott fejjel” tett, már idézett kijelentés, mely szerint „Az őseimet elfelejtettem, / utódom nem lesz, mert nem akarom”, mint Ady önérzetes bemutatkozása, mely szerint ő senkinek „Sem utódja, sem boldog őse”.

Gyökértelen: szándékosan és hangsúlyosan használom ezt a kompromittálódott kifejezést, mellyel az antiszemita közbeszéd minősítette Radnóti korában az asszimilálódott zsidókat. Nyilvánvaló, hogy Radnóti gyökértelensége összefügg zsidóságával, pontosabban azzal az életrajzi ténnyel, hogy a zsidóságból kiiratkozott, a társadalom egészéből viszont kirekesztődött. Csakhogy Radnótinál a gyökértelenség immanens költői tény. Én legalábbis a gyökértelenség eredményét (vagy következményét) látom abban, hogy az életpálya végpontja előtt, a bori notesz egyik fontos versében a költő önmagát nyilvánítja gyökérnek. Ez nem mond ellent annak az értelmezésnek, mely a gyökér Radnótinál sokszor felbukkanó motívumát az életerő jelképének látja; olyan jelképnek, mely egyszersmind összefonódott a haláltudattal. Ám a gyökér víziója, úgy vélem, nemcsak a sors bevégzettségét, a fűrész sírását tudatosítja, hanem annak felismerését is, hogy a költő maga gyökerezik a dolgokban.

Ebben az értelemben Radnóti gyökértelensége költőileg nagyon is radikális. A XX. században ennyi maradt Orpheus alvilágjárásából: a dolgokban való gyökerezés, ez pedig nem egyéb, mint lesüllyedés a férgek közé. (Melyek, ne feledjük, a Heidenau-tábor sokat emlegetett, reális férgei voltak.) Amúgy Orpheus kései követőjének mámoros bacchánsnők helyett keretlegények jutottak, „vértől és mocsoktól részegen”.


*

Az öt nagyobb részből álló életrajz utolsó előtti részében Ferencz Győző egy-egy külön fejezetben foglalja össze mindazt, ami az életrajzi tényekből addig – a halálba vezető harmadik bevonulásig – kiderül Radnóti identitásának három meghatározó tényezőjéről: zsidóságáról, katolicizmusáról és magyarságtudatáról. Jó érzékre vall, hogy ezeket az összefoglalásokat itt helyezi el, az összegző jellegű negyedik részben (mely egyszersmind elő is készíti a megrendítő, önmagunkkal is számvetésre késztető utolsó részt), hiszen ebben az időszakban, a zsidótörvényektől Magyarország német megszállásáig történtek olyan események, alakultak ki olyan kiélezett helyzetek, melyek Radnótit hovatartozásáról hangsúlyos állásfoglalásra, némelykor hitvallásra késztették.

Az említett időszak előtt nem volt kötelező mindennaposan szembesülni a hovatartozásból adódó kényszerekkel (vagy ha mégis, az anomáliának volt tekinthető), az életút korábbi szakaszain ezek a problémák nem állanak annyira előtérben, olyan elkülönülten, mint az 1944 márciusát megelőző években. Azután viszont Radnóti meg volt fosztva legelemibb emberi jogaitól, egyebek mellett attól is, hogy hovatartozásával kapcsolatos gondolatait megfogalmazza.

A fentieken kívül még két fontos identitásképző faktorról beszél az életrajz korábbi részeiben: az egyik Radnóti baloldalisága, a másik egy látszólag partikuláris életrajzi tény, a névváltoztatás. Valójában ez fontos – szimbolikus jelentőséggel bíró – mozzanata az életstratégiának.

Az életrajzból azt tudjuk meg, hogy a költő, aki Glatter Miklós néven került az anyakönyvbe, már középiskolás korában elhatározta, hogy Radnóti néven publikálja verseit, s a húszas évek végétől következetesen így is tett. A nevet édesapja szülőfalujáról választotta. (Ez nem a Kis-Küküllő vármegyei Radnót, hanem a felvidéki Nemesradnót.) Három verseskötetet jelentetett meg Radnóti néven, majd 1934-ben, a disszertáció benyújtásakor sürgős és fontos lett számára, hogy a magánember és a költő-irodalomtudós alkotó a választott név alatt egyesüljön.

Radnóti lényegében ugyanazt teszi, ugyanazzal a céllal, csak éppen egész más körülmények között, amit egy évszázaddal korábban Toldy Ferenc. Egy fiatalkori jó barát visszaemlékezése szerint éppenséggel Toldy példája lebegett a szeme előtt. Kár, hogy a költő névváltoztatásáról, különösen a döntés lélektani hátteréről nem maradt fenn annyi adat, mint a magyar irodalomtörténet-írás alapítója esetében; de amit Dávidházi Péter mond ez ügyben Toldyról, az itt is helytálló: Radnóti olyan szerző (akar lenni), „aki az elképzelt közösségi énhez vagy eleve méltó, vagy méltóvá stilizálja magát”.

Radnóti azonban nem egyszerűen egy német hangzású névtől akar megszabadulni, melyet elfelejtett ősei viseltek (mondhatnám azt is, hogy az elfelejtett ősök nevét felcserélte hűlt helyük nevével), hanem egy olyan német névtől, mely zsidó származásáról árulkodik. Nem letagadni akarta zsidóságát, hanem magyarként, azon belül magyar költőként akart teljes értékű, végérvényes felvételt nyerni a közösségként felfogott magyar nemzetbe. Ez azonban ismét csak a gyökértelenség tényét erősítette. Nem elég, hogy – ismét Dávidházival szólva – „nem hinnénk, hogy az új név használata olykor milyen ellenállásba ütközött”, ráadásul ez nem is egy, hanem két különböző név volt: a belügyminiszter a „Radnóczi” név használatát engedélyezte, s hivatalosan holta napjáig így szólították. Másfél betűnyi, félfonémányi eltérés a választott névtől (Éntől) előrevetíti a későbbi kirekesztést és a költészetben létezés zárványszerűségét.

Ezen túlmenően Ferencz Győző úgy rajzolja fel Radnóti identitásának elemeit, hogy azokban az eszmei portré egésze is megmutatkozik. Kiderül, hogy baloldalisága nehézség nélkül összeegyeztethető volt katolicizmusával, viszont nem fért össze az illegális kommunista mozgalom agresszivitásával és dogmatizmusával. Az is kiderül, hogy Radnóti (előbb mint katolikus orientációjú kívülálló, élete végén mint prozelita) hívő volt ugyan, de nem vallásos; fel sem merült, hogy hitélménye a gyülekezetből fakadjon.

Radnóti zsidóságát illetően Ferencz Győző megállapítja, hogy „nem tekintette magát zsidónak”, viszont „személyes identitástudata ellenére a magyarok és a zsidók is zsidónak tekintették”. Tudjuk, hogy a kor- és sorstársak közül többen szemére vetették Radnótinak: nem vállal szolidaritást az üldözöttekkel, megtagadja a közösséget velük; ez a vád azóta is elhangzik időnként. Ferencz Győző erre nagyon határozott, egyszersmind pontos és árnyalt választ ad. Azt mondja (és így gondolom én is): Radnóti nem előnyhöz vagy kivételezettséghez akart jutni mások rovására, és nem a bőrét próbálta menteni azzal, hogy nem tekintette magát zsidónak. Másrészt viszont a bőréből kibújni sem akart, nem is tudott. Semmiféle engedményt nem tett a kor kirekesztő ideológiáinak, sem a velük járó politikai gyakorlatnak. Ferencz Győző számára (mint e sorok írója számára is) feltétlen érték az individuum szabadsága – amivel együtt jár a benne kialakult vagy általa választott identitás elfogadása is. Magam is úgy vélem tehát, hogy Radnóti elhatárolódása a zsidóságtól (miközben mint zsidót fosztották meg előbb jogaitól és szabadságától, majd életétől is) sem erkölcsileg, sem egyéb tekintetben nem kifogásolható.

Kérdés azonban, hogy maga Radnóti mennyire tisztelte a kialakult vagy választott identitást. Naplójából az derül ki, hogy erős ellenérzései voltak azokkal szemben, akik a kirekesztés, üldöztetés elől zsidó csoportosulásban vagy saját zsidóságukban kerestek menedéket. Komlós Aladárnak pedig azt írja, hogy nem hisz „a »zsidó író-«ban, de a »zsidó irodalom-«ban se”. Az ilyesmit (hozzávehetjük a Zsolt Bélára vagy K. Havas Gézára tett bántó megjegyzéseket) Ferencz Győző joggal minősíti méltánytalannak. Ne feledjük azonban, hogy ellenérzéseinek Radnóti nem a nyilvánosság előtt adott hangot, hogy bizonyára konfliktusok, személyes ellenszenvek is közrejátszottak alkalmi ítéleteiben; és nyilvánvalóan saját szellemi pozícióit is védte a zsidóságtól mint kollektívumtól való elhatárolódással.

Külön kérdés (erről is beszél Ferencz Győző), hogy Radnóti költészete nem kapcsolható-e mégiscsak a magyar zsidó – és azon keresztül az egyetemes zsidó – költészethez. Radnóti lírája – mondja Ferencz Győző – „szerzői szándéka ellenére, a történelmi körülmények folytán mégiscsak többféle identitás számára vált fontos kapcsolódási ponttá […] és költészetének legfőbb tematikája miatt értelmezhető a magyar zsidó kultúrán, valamint az egyetemes holokauszt irodalmán belül is”. Ugyanakkor itt érdemes idézni Szegedy-Maszák Mihály megállapítását: „Radnóti alighanem az egyetlen jelentős költője a holocaustnak, aki viszonylag távol tartotta magát a zsidó kultúra hagyományaitól.” Úgy sejtem, hogy ami költészetében a judaizmushoz kapcsolható (pl. a próféták alakja), az is keresztény közvetítéssel idéződik fel. Radnóti költészetében szinkretikus világ- és műveltségképet látok: humanizmuson átszűrt antik-pogány, laicizált keresztény (illetve zsidó-keresztény) és romantikus-liberális kultúrnacionalista elemek keverednek baloldali eredetű eszmetöredékekkel.

Emlékeztetőül ideírom azonban Komlós Aladár 1936-ban kelt sorait, melyek szerint a költészetben a „zsidó lélek” kifejeződése nem attól függ, hogy a költő „jó zsidó-e vagy sem, hanem attól, hogy jó művész-e. Ebben az értelemben elképzelhető, hogy egy hitehagyott zsidó lírikus esetleg zsidóbb költészetet termel, mint egy hétpróbás, lelkes zsidó, feltéve, ha nagyobb mértékben van meg benne a döntő művészi képesség, hogy alkotás közben hű tud lenni lénye rejtett árnyalataihoz és rezzenéseihez. A zsidó irodalomhoz tehát minden zsidó származású írót hozzá kell számítanunk, tekintet nélkül arra, hogyan találta jónak elintézni a származásával adódó problémákat”. Mai szemmel olvasvae sorokat, olyan érzésem támad, mintha éppen Radnótira gondolt volna Komlós a Járkálj csak, halálraítélt! megjelenésének évében, és mintha éppen ezt a gondolatmenetet hárítaná el Radnóti a már többször említett levélben.

Bárhogy van is: azoknak a magyar versolvasóknak, akik zsidó tudattal olvassák Radnóti költeményeit (vannak és lesznek ilyenek), Komlós fent idézett sorai segítenek megtalálni és megérteni Radnóti megszüntetve megőrzött zsidóságát.

Radnóti Miklós nemzettudatát valamivel nehezebb megítélni, mint a zsidósághoz és a kereszténységhez való viszonyát. Ezen a ponton Ferencz Győző egy kicsit el is bizonytalanodik; én legalábbis így látom, akkor is, ha a Nem tudhatom… idecsatolt elemzése, akárcsak a többi verselemzés is, önmagában véve kitűnő. Nem szerencsés dolog egyetlen – mégannyira jelentősnek tartott – vers alapján rekonstruálni egy egész életművel rendelkező költő nemzettudatát; de hát ezen (valamint néhány levélen és naplóbejegyzésen) kívül más nemigen állt Ferencz Győző rendelkezésére.

Nem is ez jelenti az igazi problémát (hiszen egy nagy vers filológiai és gondolati hátteréből sok minden kimutatható), hanem az, hogy miért kell kitüntetett fontosságot tulajdonítani a nemzettudatnak Radnótinál, ha Radnóti, ezt az egy költeményt leszámítva, nem művelte a líra közéleti válfaját. Sőt, szerintem a Nem tudhatom… sem annyira magától értetődően közösségi vers, amennyire annak szokás olvasni és az iskolákban tanítani. Nyilvánvaló persze, hogy Ferencz Győző nemigen tehetett mást, mint amit e fejezetben tett, ha érzékeltetni akarta, miként vált Radnóti a magyarságból való kitaszítottságával együtt magyar klasszikussá. És: miként tekinthető Radnóti kanonizációja kísérletnek ama veszteség legalább részleges feldolgozására, mely a magyarországi zsidóság elpusztítása révén a magyar nemzet egészét érte?

Magam is úgy gondolom, hogy e dolgokat érzékeltetni kell. Ezzel azonban óhatatlanul együtt jár annak a nemzeteszménynek (mondjuk így: a romantikus eredetű, liberális kultúrnacionalizmusnak) a kritikai szemügyre vétele, mely Radnóti írásaiból és az életrajzi tényekből kirajzolódik.

Magától értetődik, hogy mindazok számára, akik nem váltak hűtlenné a humanizmus eszmei hagyományához, az előző évszázad befogadó kultúrnacionalizmusa vonzónak látszott az új keletű kirekesztő ideológiákkal szemben. Mégis fel kell tenni a kérdést: vajon nem vált-e a XIX. századi nemzetfelfogás az I. világháború után (vagy talán már előtte is) mégiscsak idejétmúlttá? És: vajon abban, hogy Radnóti az utolsó leheletéig görcsösen kapaszkodott a romantika és a kiegyezés korának ideológiai örökségébe (most nem a poétikai örökségről beszélek!), a makacsságon kívül nincs-e egy szemernyi önámítás is?

Ezeket a kérdéseket Ferencz Győző nem teszi fel. Pedig abból, amit mond, ezek következnének. Így ír: „Nem tudni, Radnóti miként vélekedett a romantikus nemzetfogalomról, személyiségének felépítésekor felötlött-e benne, hogy éppen annak a folyamatnak a végpontján áll, amelynek kezdeteire utal Kölcsey- és Vörösmarty-sorok megidézésével. Visszamenőleg világosan látszik, hogy annak a gondolatnak eltúlzott-eltorzított végkifejlete ítélte őt halálra.” Kérdésem:
csak visszamenőleg látszik világosan? Nem látszott már akkor is?

„Bármi volt is a felfogása, mint kitagadottnak és halálraítéltnek neki már csak annyi maradt, hogy számba vegye, amit nem vehetnek el tőle: identitását, ami nem jelszavak, történelmi tablók tanulmányozása nyomán alakul ki, hanem a világ apró rebbenéseiből áll össze.” Kérdésem: tényleg csak ennyi maradt Radnótinak? Kicsit másképpen kérdezve: vajon költőileg produktív-e „haza-beszéd” esetében figyelmen kívül hagyni a történelmi összefüggéseket? A világ apró rebbenéseire szorítkozni, egy-egy bokor nevének és virágának ismeretére hagyatkozni, ez persze megindító; de a kontextust figyelembe véve, nincs ebben egy szemernyi mellébeszélés? Vajon nem következik ebből olyan szétválasztandó fogalmak kritikátlan azonosítása, mint táj és lakosság, lakosság és nemzet, nemzet és állam?

A Nem tudhatom…-ot, úgy vélem, ajánlatos közösségre irányuló magándevócióként olvasni, ahogyan eredetileg Kölcsey Hymnus-a is az volt, csak utólag alakult az értelmezésekbena nemzet himnuszává. (Ellentétben pl. Illyés Haza a magasban című versével, melyet a költő eleve kollektivista programként alkotott meg.) Bennem a „bűnösök vagyunk mi” kijelentés nem a közlendő miatt kelt kétséget (még csak az hiányzik, hogy ne legyünk bűnösök), hanem azért, mert nem tudom, kinek a nevében szól Radnóti. Honnét veszi a többes első személyt, a nála előzmény nélküli képviseleti beszédmódot? De ha már képviseleti beszédmódban szólal meg „fojtott szavunk”, akkor további – elismerem, akadékoskodó és kicsinyes – kérdések vetődnek fel. Például: miért is ölelik lángok ezt a kis országot? Vagy mondjuk: milyen pártra is szavazott a bakterház előtt álló bakter? (Nem arra, amit a kezében tartott „piros zászló” sugall a verssel ismerkedő gyanútlan gimnazistának.) Vagy: miért hisszük „mi” (a bűnös közösség tagjai), hogy a csecsszopókban majd nagyobbra nő az értelem, mint bennünk? Mi ennek a bizakodásnak az alapja?

Meg aztán itt van a „virrasztó éji felleg” (eredetileg Szűz Mária) kérlelése. Igen jellemző, mit kifogásoltak ebben a barátok. Gyarmati Fanni naplója szerint – idézi Ferencz Győző – Major Tamás közvetlenül a vers megírása után azt mondta, hogy „ez nem helyes gondolkodás, mert igenis jöjjön a pusztítás, jöjjenek a bombázók, és nem számít a haza, a gyerekkori emlék, – semmi”. Ez a kijelentés persze nemcsak elszántságra, hanem gonoszságra is vall; Radnóti ösztönei sokkal jobbak és jobbfélék voltak, mint a verset először halló barátokéi. (Mellesleg: a hadtörténeti kutatások azóta tisztázták, hogy a lakosságot terrorizáló bombázások vajmi kevés katonai haszonnal jártak. Másrészt: az igazán súlyos rombolások 1944 tavaszán, hetekkel a vers megírása után kezdődtek; az utolsó sort – mely egyébként igen szép és hatásos lezárás – rejtett próféciaként is lehet olvasni.) Nekem – nem úgy, mint Major Tamásnak és a többieknek – nem az a bajom az utolsó sorral, hogy Radnóti oltalmat kér a bombák, az angolszász bombázók ellen. Nekem az a bajom, hogy csak ezek ellen kér oltalmat, méghozzá egy egységesnek, egységesen fenyegetettnek gondolt és mutatott közösség nevében.

Nincs ebben egy szemernyi hazugság? Tényleg csak az idegen pilóta látja térképnek a tájat? A magyar állam, a kormányzat és a tisztviselői kar nem annak látja? Tényleg „tudjuk, miben vétkeztünk”? Olyan jól tudjuk, hogy nem is kell konkrétan beszélni róla?

Úgy veszem észre, Ferencz Győző figyelmét sem kerülték el az ilyen jellegű kételyek. Így ír: „»Belőle nőttem én«, mondja [Radnóti], és ennek igazolására olyan kora-gyermekkori tudati tapasztalatokat mozgósít, amelyek részben a tárgyi-térbeli környezetre, részben kulturális-nyelvi beágyazódásra, részben pedig, ezáltal, arra vonatkoznak, hogy az itt élő emberek közösségéhez tartozik.” Valójában éppen az a kérdés, hogy: van-e, volt-e ilyen közösség? Ehelyett megtudjuk, hogy: „Ebben a környezetben van otthon, tudja a virágok nevét, megérti a vele együtt itt élők gondjait.” Ez eddig rendben is van, de ebből még nem következik a hazával való foglalkozás. Ezt kell megkonstruálnia az értelmezésnek. Íme: „A haza fogalmát eszerint a romantikus nemzettudat kialakulásának korában keletkezett művektől eltérően nem a történelem kiemelkedő eseményeiből vezeti le. Erre jó oka volt: ha a történelmi mozgásokat egészen saját koráig, tehát korának politikai eseményeiig fölvezeti, meglehetősen problematikus lett volna számára kitagadott, emberi méltóságában többszörösen megalázott magyar állampolgárként sorsközösséget vállalni üldözőivel.”

Kérdésem: vajon Radnóti nem pontosan ezt teszi ebben a – máskülönben szép és megrendítő – költeményben? Szerintem igen, és emiatt ez a vers, minden szépsége ellenére, tényleg „meglehetősen problematikus”. Ezt olvassuk még: „Ha azonban nyelvileg-lélektanilag-kulturálisan határozza meg magát, […] akkor identitását politikai szempontok fölé helyezi.” De hát az isten szerelmére, a Nem tudhatom… egy ízig-vérig politikai (a poliszhoz tartozásról szóló, valló, sikoltó) költemény! Hogyan lehet egy ilyen versben az identitást a politikai szempontok fölé helyezni? Nem fából vaskarika ez?

Erre mondtam az imént, hogy Ferencz Győző ezen a ponton egy kicsit elbizonytalanodik. Kár.

A nemzettudatnál is jóval nehezebb értékelni Radnóti baloldaliságát. Nem mintha kétségek merülnének fel azt illetően, hogy baloldali volt-e (persze hogy az volt), ellenkezőleg. Szerintem a gondot az okozza, hogy e tény túlságosan is magától értetődő, s így nem szokás rákérdezni annak tartalmára, eszmei és szellemi összetevőire. Így arra sem kapunk választ az életrajzban, hogy Radnóti baloldaliságának (bármi volt is ez, mindenesetre életrajzi ténynek tekinthető) voltak-e számottevő poétikai konzekvenciái, és ha igen, akkor mik voltak azok. Ha pedig nem, ha az életrajzi tény ezúttal nem alakítható poétikai ténnyé, akkor kérdés, hogy: Radnóti baloldali beállítottsága, elkötelezettsége miként alakította az életmű részeként felfogott életutat?

Ellentétben a zsidósággal, a katolicizmussal, de még a nemzettudattal is, a baloldaliság nehezen definiálható, sőt viszonylag pontos körülírása is nehéz. Annak elmondása is alapos eszmetörténeti kutatásra szorul, hogy a két világháború közti Magyarországon mit jelentett a baloldaliság. E fogalom emlegetésekor sokan összemosnak össze nem férő eszméket és törekvéseket. Baloldalinak szokás tekinteni a nyitottságot, a toleranciát, az emberi jogok védelmét (illetve a korszakban a sajtónak azt a részét, mely ezek mellett állt ki), de ugyancsak baloldalinak szokás tekinteni a kommunistáktól a nem náci népiekig azokat az egalitárius, kollektivista irányzatokat is, melyek az említett értékek megsemmisítésére törekedtek.

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy miben állt Radnóti baloldalisága, ha a népi baloldaltól – teljes joggal – irtózott, ha a Szép Szó körüli balliberálisokkal rossz viszonyban volt, és ha a munkásmozgalomtól, valamint a dogmatikus marxizmustól gyorsan eltávolodott. Én a következő életrajzi tényeket veszem észre: Egy: fiatalkorában meglegyintette a munkásmozgalom szellője. Például egy kirándulás alkalmával ő és barátai felvésték a menedékház gerendájára Lenin nevét, sőt még a lencsét is úgy ejtették, hogy lenincse. (Nem viccelek.)

Kettő: élete végéig voltak olyan barátai, akik vagy illegális kommunisták voltak, vagy közel álltak ezekhez, vagy utóbb, a háború után lettek kommunisták. E derék – vagy nem is annyira derék – férfiak aztán évtizedeken át összevissza hazudoztak Radnóti állítólagos ideológiai elkötelezettségéről; Ferencz Győző – igen helyesen – említi és cáfolja is az idevágó állításokat. Három: olyan lapokban publikált, melyeket a baloldali sajtóhoz szokás számítani. Nézzünk azonban szembe a ténnyel, hogy ebben zsidó származása legalább annyira közrejátszott, mint világnézete. Négy: undorodott és rettegett a kormányon levő jobboldaltól (melyet Radnóti érett férfikorában Gömbös, Imrédy stb. neve és eszmeisége fémjelzett), valamint a kormányzat leváltására törő szélsőjobboldaltól. Undorodott és rettegett a spanyol falangistáktól, az olasz fasisztáktól, a német nemzetiszocialistáktól; előrenyomulásuk, győzelmeik kétségbeeséssel töltötték el. Naplójából kiderül, hogy a Hitler–Sztálin-paktumot is kétségbeejtőnek tartotta. Ennyi.

Ha mindezt szemügyre vesszük, megállapíthatjuk:
Radnóti mindenekelőtt azért volt baloldali, mert nem volt jobboldali.

Ezek után az életműben megmutatkozó baloldaliságról a következők mondhatók. Fiatal költőként írt számos szociálisan motivált vagy éppenséggel mozgalmi indíttatású verset. Ezek a versek, akár felvette őket első három kötetébe, akár nem, véleményem szerint az életmű legkevésbé értékes részét képezik. Ezek, az Acélkórus-tól az Ének a négerről, aki a városba ment-ig vagy felemás, vagy a nyelvi klisék miatt teljesen széteső versek, bennük a fiatal Radnóti erőszakot tesz saját költői természetén.

Későbbi veseiben, ha előfordul politikai állásfoglalás (ilyennek tekinthetjük García Lorca elsiratását és a spanyol polgárháborúra tett egyéb utalásokat és a többi háborúellenes verset is), ez mindig a magára hagyott, kiszolgáltatott individuum nézőpontjából fogalmazódik meg. Az a tanácstalanság, tehetetlenség, csalódottság érződik ezekben a versekben, mely a baloldali európai értelmiség színe-javát elfogta a spanyol köztársaság bukása, a müncheni egyezmény és főleg a Hitler–Sztálin-paktum után. Ezekben a versekben éppenséggel az eszmei kapaszkodók hiánya vagy érvénytelenné válása vehető észre. Amikor Radnóti nagy költészetet ír, akkor ezt mondja vagy ehhez hasonlót: „zsugorodj, rettentő világ!”. Amikor egyszer-egyszer nem így szólal meg, amikor egy-egy pillanatra elfeledkezik az eszmei vákuumról (pl. a Hispánia, Hispánia című versben: „Népek kiáltják sorsodat, szabadság!”), akkor üres kliséket ír, nem pedig nagy költészetet.

Ami Radnóti Miklós költészetében baloldaliság, az legnagyobbrészt baloldali vákuum; és ez – megítélésem szerint – költészetére nézve sokkal szerencsésebb fejlemény, mintha az a fajta – Walter Benjamin által Erich Kästner kapcsán leírt – baloldali melankólia lépett volna előtérbe, mely Eaton Darr strófáiban sejlik fel, s így az életműben csak periferikusan van jelen, de mindenesetre jelen van. Még a Tajtékos ég verseit olvasva is olyan érzésem van, hogy Radnótit a groteszk nem jó irányba viszi; olyan szemléleti és verstechnikai fellazulást eredményez (lásd pl. Trisztánnal ültem), melytől egyébként a versek túlnyomó többségének fegyelme és hanghordozása megóvja. Ám ennek a problémának csak a baloldali melankóliához van köze, a baloldalisághoz nincs.

Összefoglalásul ideírom, milyen szellemi-eszmei háttérrel jött létre ez a fontos költői életmű. Íme: idegenné vált zsidóság; kulturálisan elsajátított kereszténység; illuzórikus nemzettudat; tartalmatlan baloldaliság. Ezt neveztem egyetlen szóval gyökértelenségnek, és ehhez járul – minden jelző nélkül – a tehetség és a tisztesség. (Azok az olvasók, akik megütköznek a fentieken, talán kérdeni fogják: hogyhogy tisztesség? Hiszen néhány bekezdéssel följebb a Nem tudhatom… költőjéről súlyos szavakat ejtettem; leírtam azt, hogy önámítás, sőt – igaz, némi hezitálás után –, egy szemernyi hazugságot is tulajdonítottam a költeménynek. Ez így van; viszont egy pillanatig sem vontam kétségbe Radnóti teljes jóhiszeműségét. Ettől a jóhiszeműségtől annyira megrázó ez a vers. És ettől annyira szörnyű.)


 

*

Mint már utaltam rá, Radnótit utólag próbálták különböző emlékezők és értelmezők – a korabeli kultúrpolitika elvárásaihoz igazodva – kommunista közeli, olykor éppenséggel osztályharcos költővé stilizálni. Az ennek ellentmondó tényeket (Radnóti katolicizmusát, idegenkedését a kollektivista eszméktől) vagy kisebbítették, vagy teljesen elhallgatták. Ferencz Győző ezeket a politikai indíttatású hamisításokat, akárcsak a költő állítólagos „áldozatvállalásáról”, meghalni akarásáról szóló konfabulációkat is biztos érveléssel, határozottan cáfolja. Ez könyvének kétségkívül jelentős érdeme; nem pótolja azonban a költő és az oeuvre utóéletének szisztematikus áttekintését.

Munkája előszavában Ferencz Győző a következő célokat tűzte ki maga elé: a kritikai életrajz „(1) bemutatja Radnóti életrajzát, (2) alkotói pályájának alakulását, (3) költészetének és egyéb irodalmi munkásságának fogadtatását és (4) utóéletét, (5) kísérletet tesz arra, hogy költészetét elhelyezze a korszak irodalmában és a líratörténetben, továbbá (6) kísérletet tesz elemző értékelésére”. A jelen szemlélődés végéhez közeledve úgy látom, hogy Ferencz Győző a vállalt feladatokat, egy kivétellel, jól, sőt igen jól elvégezte. A négyes pontot, az utóéletet illetően viszont hiányérzetem van.

Nem mintha Ferencz Győző nem közölne fontos információkat az életmű utóéletéről. Szót ejt például Radnótinak az Újhold költőire, Pilinszkyre, Nemes Nagy Ágnesre és Lator Lászlóra tett hatásáról. A Radnóti-szakirodalomra tett egyetértő vagy polemikus hivatkozásokból pedig sok minden kiderül az értő Radnóti-olvasás alakulásáról, Lator Lászlótól Bori Imrén át Németh G. Béláig és Szegedy-Maszák Mihályig. Ám ezek az utalások és tudnivalók meglehetősen elszórtan helyezkednek el a könyvben, összesítő értékelésük hiányzik.

Ennél is kevesebbet tud meg az olvasó a költő alakjának utóéletéről, a Radnóti-kultusz kialakulásáról és további alakulásáról. Az életrajz az exhumálással és a végleges temetéssel, illetve a Tajtékos ég és a bori noteszben talált versek publikálásával zárul. Pedig az életrajzhoz hozzátartozik az életúttal és az életművel kapcsolatos állásfoglalások története, különösen, ha a kettőt egységben állónak tekintjük. Igenis hozzátartozik az életrajzhoz, hogy miként viselkedtek, milyen stratégiát követtek a kultuszban szereplő személyek. Mit fejez ki az, ha valahol utca, iskola, színház vagy könyvtár viseli Radnóti nevét? Miképp volt benne a nyolcvanas évek közepéig az eszményített-átstilizált Radnóti-kép a „hatalom védte bensőségben”, különös tekintettel arra, hogy a kultúrpolitika akkori irányítója egyike volt a régi jó barátoknak? Vagy csak egyszerűen:
miért nem jelent meg a Napló egészen 1989-ig? (Nyilván azért, ami a legfőbb érték benne: mert Radnóti személyiségéről, érett költészetének hátteréről olyan első kézből származó, hiteles és részletes képet ad, mely a korábbi retusálásokat meghazudtolja.)

Szintúgy hiányosságnak tartom, hogy Ferencz Győző a környezet, a korszak megrajzolásakor nem próbál legalább vázlatos portrét adni a Radnóti életében szerepet játszó személyekről. Itt is azt kell mondanom, amit az imént: hogy elszórt utalásokból sok mindent megtudhatunk róluk, az adatok azonban nem állnak össze. Egyetlen kivétel van: a feleség, Gyarmati Fanni személyisége természetesen jól megismerhető az életrajzból; ám az ő esetében (különös tekintettel Radnóti szerelmi lírájára) az életrajzi tények költői tényekké alakítása s közben – mintegy mellesleg – a személyiség bemutatása nem okoz nehézséget. Annyi legalábbis kiderül, hogy a szeretett nőnek az a képe, mely Radnóti költészetéből kirajzolódik, összhangban van az életrajzi személyiségvonásokkal.

Valamennyire megismerhető a könyvből Sík Sándor személyisége is, de ez már egy kicsit lóg a levegőben. Radnóti másik mentoráról, Bálint Györgyről mint emberi és szellemi karakterről jóformán semmi sem derül ki. Aztán itt vannak a túlélő barátok. Azt vettem észre, hogy az olyan személyeket, akik egy-egy gesztusukkal vagy tettükkel villanásszerűen vannak jelen az életrajzban, Ferencz Győző bátran és kategorikusan minősíti. Egy bizonyos Harcos Ottóról elmondja: „elég ostoba, hogy [Radnóti] könyveinek számára való utalással leleplezze saját irigységét”. Egy bizonyos Horváth Béláról pedig megtudjuk, hogy „nézeteit pillanatnyi érdeke szerint váltogatta”, és hogy „láthatólag élvezte saját gonoszságát”. Ferencz Győzőnek ilyen minősítésekkor nyilván tökéletesen igaza van; a kontextust is figyelembe véve, ezek nagy elhitető erővel leírt mondatok. A kérdés csak az, hogy: ki az a Harcos Ottó, ki az a Horváth Béla? Kicsit másképpen fogalmazva: azt miért nem beszéli el hasonló elhitető erővel, hogy milyen ember volt Ortutay Gyula, Tolnai Gábor, Baróti Dezső, Aczél György stb., és milyen ember lett belőlük húsz vagy harminc évvel Radnóti halála után, amikor hatalmi pozícióból beszéltek róla?

A barátok közül Vas István az egyetlen, aki pályatársként is, emberként is megismerhető az életrajzból; nyilván nem függetlenül attól, hogy visszaemlékezéseiben ő maga rajzol magáról plasztikus és erősen önkritikus portrét; és nem függetlenül attól, hogy őt Ferencz Győző szemlátomást jóval többre becsüli az imént említetteknél. Ami rendben is van. Ám a Vas Istvánra vonatkozó, mégoly találó megfigyelések sem érzékeltetik azt a viszonyrendszert, mely Radnóti Miklós életében nyilván fontos szerepet játszott.

Lehetséges, hogy az utóélet mégoly tömör áttekintése és a Radnóti körüli portrék mégannyira vázlatos megrajzolása számottevően megnövelte volna az amúgy is vastag könyv terjedelmét. Azt viszont biztosra veszem, hogy egy életrajz ilyen áttekintésekkel is új perspektívákat nyithat a műimmanens versértelmezések számára. (Mitől voltak fürgék azok a „fürge barátok”?)

Nem mintha ezt Ferencz Győző nem tette volna meg műve egyéb részeiben. (És nem mintha nem végzett volna versértelmezőként ő maga is kitűnő munkát.) Írásom elején elmondtam, hogy könyve egyik fontos érdemének az élettörténet megkonstruálását, megformálását és kidolgozását tartom, azt, ahogyan Radnóti személyiségét alakulásában tudja megragadni. Most hozzáteszem: a könyv másik fontos érdeme az, hogy teljességre törekszik (ha eltekintünk az utóélet fönt jelzett problémájától; ám ez a hiány nem érinti a mű egészét, és könnyen pótolható). Az olvasót arról győzi meg, hogy ami életrajzi tény feltárható, megismerhető Radnóti körül, és összefüggeszthető a költő személyiségével vagy annak legalább egy lényeges vonásával, az mind benne van a könyvben, és a szerző a narratív struktúrán belül legalább egyszer, fontosabb tények esetében többszörösen is, elvégezte az értelmezést.

Elképzelhető, hogy utóbb még előkerülnek tények, adatok, melyeket Ferencz Győző nem ismerhetett, hogy ismereteink az életút egy-egy pontját illetően bővülnek vagy módosulnak; de azt nem tartom valószínűnek, hogy az életút egészéről alkotott kép belátható időn belül módosulni fog.

Ennek egyik várható eredménye szerintem az, hogy e monumentális könyv tehermentesíteni fogja a Radnóti-olvasást. Azáltal, hogy élet és költészet ritka egységének jegyében íródott, az életrajzi tények thesaurusaként fel fogja menteni a versolvasókat azon erkölcsi kötelesség alól, hogy ezt az egységet minden pillanatban, minden versre és verssorra nézve szem előtt tartsák. Látom annak lehetőségét, hogy a kritikai életrajz hatására többféle (egymásnak esetleg ellentmondó) értelmezés vetélkedjék a Radnóti-versek eddig ismeretlen szépségeinek, kimondott-kimondatlan poétikai vívmányainak feltárásában.

Ez azonban félig-meddig utópia, feltételes mód. Ha csak annyit mondok, hogy Ferencz Győző könyve összegzés, lezárása annak a megértési folyamatnak, mely a fiatal Lator László 1954-es bátor és (mai szemmel nézve is) nagyigényű tanulmányával kezdődött, azt hiszem, sokat mondok ezzel is.


 

*

Végezetül, miután írásom úgyis szétfeszítette a recenzió műfaji és terjedelmi korlátait, úgy érzem, röviden számot kell adnom Radnóti Miklós iránti saját érzéseimről is. Nyilván nem kis mértékben befolyásolják az ilyen érzések a költő életrajzának megítélését; ennél azonban fontosabb, hogy az életrajz olvasása számvetésre késztet: mit gondolok Radnótiról és hozzá fűződő viszonyomról. A fentiekből talán kiderült, hogy ez a viszony számomra kitüntetetten fontos, ugyanakkor ellentmondásokkal, belső feszültségekkel van telítve.

Nem egészen értek egyet azokkal, akik Radnóti utolsó három verseskötetét, vagyis az utolsó kilenc év termését a korai versek rovására értékelik fel. Kétségtelen, hogy Radnóti a Járkálj csak, halálraítélt!-től tekinthető érett, jó költőnek, ez pedig annak az alakulásnak az eredménye, melyet Ferencz Győző klasszicista fordulatnak nevez. Ha azonban egy pillanatra elfeledkezünk az érett Radnótiról (ami nem könnyű), és úgy olvassuk a korai köteteket, valamint a kötetbe föl nem vett korai verseket, mintha nem tudnánk, mi következik utánuk, akkor meglepő értékeket veszünk észre. Az agit.-prop versekről nem vagyok jó véleménnyel; viszont a bukolikus képzsúfolásokban, melyeket „modorosság” miatt el szokás marasztalni, sok nyelvi (főleg szemantikai) feszültség és ebből adódó költői erő halmozódik fel. A fiatalkori szerelmes versek pedig (különös tekintettel a 18-19 éves korban írt reichenbergi ciklusra) a szerelemről való költői beszéd új lehetőségeit ígérik. A Pogány köszöntő, minden kiforratlanságával együtt is, igen erős debütáló kötet. A rá következő két kötet valóban sikerületlenebbnek érződik; nem mintha kevesebb versötlete lenne a fiatal költőnek – én inkább az éretlenségen való túljutás kényszerét, a szerep keresését látom. Aztán az Újhold-ban felsejlik, a későbbiekben bejáródik a járható út.

Azt azonban kevesen kérdezik – e kevesek egyike például Beney Zsuzsa –, hogy: milyen árat kellett ezért Radnótinak fizetnie? Nem vált-e a kötött versformába s vele együtt a „tagolt beszéd”-be vetett bizalom túlzottá és egyoldalúvá? (Az Ó, régi börtönök… című vers mutatja, hogy Radnóti az utolsó hónapokban számot vetett ezzel a kérdéssel.)

És ami ezzel együtt jár: az értelembe vetett bizalom nem ugyanilyen túlzott és egyoldalú? Ha a Talán… című verset nézzük, mely (Radnótinál ritka) bepillantást enged a lélek diszharmóniájába, felvetődik a kérdés: biztos, hogy édes az értelem? Biztos, hogy az édes értelem van meggyalázva? Az 1944-ben írt Majális már megszorítással él: „az emberséghez méltó értelem” azt sugallja, hogy van emberséghez nem méltó értelem is; de nem kevés ez egy kicsit? Vörösmarty már száz évvel korábban tudta, hogy az „ész és rossz akarat” közt „istentelen frígy” van. Időközben – egyebek mellett – e frígy” miatt kitört két világháború. Ha a költő édesnek hiszi a meggyalázott értelmet, akkor miért teszi fel a panaszos kérdést: „Mit ér a szó két háború között?”

Nincs itt egy szemernyi szemléleti bizonytalanság (méghozzá az érett Radnótinál, a legnagyobb versek közvetlen közelében)? Nem marad a költői szó, a „ritka és nehéz szavak” bűvölete némileg fedezet híján? Nincs a versek egy részében a költő szerepe kissé félrestilizálva? A költő és a próféta rokonítása, mely a Nyolcadik eclogá-t annyira drámaivá teszi, vajon nem marad az előzményversekben, például az Őrizz és védj-ben vagy A „Meredek útegyik példányára írt költeményben egy kicsit megalapozatlan?

Nézzük meg ezt a két verset, azaz bennüka költőiségről szóló sorokat közelebbről! Az utóbb említett versben ezt olvassuk: „költő vagyok, ki csak máglyára jó, / mert az igazra tanu. // Olyan, ki tudja, hogy fehér a hó, / piros a vér és piros a pipacs. / És a pipacs szöszöske szára zöld. // Olyan, kit végül is megölnek, / mert maga sosem ölt.” Az Őrizz és védj-ben pedig ezt: „Mit ér a szó két háború között, / s mit érek én, a ritka és nehéz / szavak tudósa, hogyha ostobán / bombát szorongat minden kerge kéz!”

Ez utóbbi négy sor az „inter arma silent Musae” (fegyverek közt hallgatnak a múzsák) továbbfejlesztett, drámaivá tett változata; drámaisága abból adódik, hogy a költő maga panaszolja el hallgatásra kényszerülését (mellyel együtt jár várható pusztulása is); nem egyszerűen elpanaszolja ezt, hanem legfőbb témájává teszi. A Töredék-ben (melyet a tökéletes Radnóti-versek egyikének tartok) a tudós, „a rettentő szavak tudósa” már nem a költő, hanem a próféta, aki átveszi a költőtől a megszólalást. A Nyolcadik eclogá-ban pedig már nem az elhallgatás (illetve annak költőileg megformált kimondása) a program, hanem: „mint tanu szólni”. Ezt a Próféta mondja, aki a történelemben él ugyan, de nincs alávetve az idő múlásának; ellenben aki ténylegesen tanúskodik a konkrét történelmi pillanatról, az a Költő, aki a „röpke idő”-ben felmorzsolódik. Felmorzsolódása közben a Költőre hárul az a feladat is, hogy kettejük párbeszédét megformálja, és tudósítson róla. Itt nincsen szemléleti bizonytalanság, itt minden a helyén van, az emberi lélek lemeztelenülésétől kezdve a „prédával teli vár”-ig, „ahol tetemekből épül a bástya”. Ez nagyszerű.

Na de az előzmények, amelyeket szintén nagyszerűnek szokás tartani? Mit csinál a kéz? Bombát szorongat. Hogyan szorongatja? Ostobán szorongatja. Milyen kéz? Kerge kéz, sőt: minden kerge kéz. A „kéz” természetesen szinekdoché, jelzője pedig metrikai okokból szerepel a pontosabb szinonimák (őrült, tébolyult) helyett, ám ezzel együtt is kérdésesnek tartom, hogy lehet-e a bombát szorongatni, és tud-e a kéz úgy forogni a saját tengelye körül, mint a kerge birka. (Az Első eclogá-ban szereplő „kerge világ” lényege, hogy forog, ott éppen ezért jó a jelző.) Kérdés továbbá, hogy szerencsés dolog-e a költőnek éppen ezen a szöveghelyen azzal kérkednie, hogy ő „a ritka és nehéz szavak tudósa”. Bármennyire tiszteletre méltó és rokonszenves a költő indulata, a „hószín öntudat” segítségével 1937-ben pontosabban is lehetett (volna) beszélni akár a kitörni készülő háborúról, akár költészet és hatalom viszonyáról.

A két évvel későbbi versben csakugyan van egy ritka és nehéz szó, a pipacs szárának a jelzője, mely „szöszöske”. Ez rendben is van. Az már kevésbé, hogy a pipacsszár színének, valamint egyéb színeknek ismerete révén lesz a költő „az igazra tanu”. Engem is „joggal legyez az óvatos gyanú”: nincs ez a máglyaveszély egy kicsit túl- és félrestilizálva? A világirodalom jelentős lírikusai közül tudomásom szerint egyedül Quirinus Kuhlmann végezte máglyán, őt Moszkvában égették meg 1689-ben. Persze tekinthetjük Giordano Brunót, sőt akár Peregrinus Proteust is költőnek, de a máglyahalál akkor sem tipikus költősors.

Valószínűbb, hogy Radnóti nem a költő, hanem a művek máglyahalálára, a náci könyvégetésekre gondolt. Akkor viszont kérdés, hogy a nácik olyasféle – bárhogy nézzük is, ártalmatlan – igazságok miatt égették-e meg a kiszemelt könyveket, mint amiket a versben olvashatunk. Meg aztán mégiscsak felhangzik az áldozattá válás jóslata. Vajon helyénvaló itt a „mert” szócska, az okhatározói alárendelés? Azt elhiszem, hogy fennáll a költő ártatlansága, de azt már nem hiszem, hogy indokolja is az áldozattá válást. Azt ugyanis nem indokolja semmi: erről éppen Radnóti utolsó versei tudósítanak. És ha tényleg „senkinek se kellek”, akkor kit tudok megszólítani? Kinek, kiknek mondhatom, hogy „higgyétek el, higgyétek nékem el”?

Gyakran van olyan érzésem Radnóti verseinek – méghozzá éppen az érett korszak verseinek – olvasásakor, hogy néhány egyszerű (grammatikai vagy szemantikai viszonyok tisztázására irányuló) kérdéstől széthullik a látszólag egyben levő szövegrész, esetleg az egész vers. Aztán ugyanez a költő valamivel később olyan verset ír, melyen az akadékoskodó figyelem nem talál fogást. Például A „Meredek útegyik példányára után három nappal írt Koranyár-ban a virágok megnevezése – „Szavak érintik arcomat” – nem az igazság tanúsításának igényével történik. Talán ezért is van, hogy ez a vers jóval többet fejez ki ugyanarról, amit az előző fennhangon hirdet; nemcsak pontosabb, őszintébb és jelentéseiben többrétű, hanem látszólagos töredezettsége ellenére sokkal inkább egyben is van. (A rend kedvéért hozzáteszem, hogy a Nem tudhatom… után írt versekben, különösen pedig a bori notesz verseiben már semmi nyomát nem látom az imént leírt szemléleti bizonytalanságnak.)

Azt lehet erre mondani: természetes dolog, hogy egy költőnek nem minden verse sikerül egyformán jól; még egy jó formában levő, jó költőnek sem. Ez így van; de Radnóti esetében nem a koncentráció hiányáról vagy alábbhagyásáról van szó, ami pl. a gyengébb Ady-versek tucatjain első olvasásra meglátszik. Adynál a költői energia változik, a szemlélet stabil. Radnótinál majdnem fordított a helyzet: ő a szemlélet egységét inkább hajlamos elveszíteni. Az általam kipécézett két vers éppenséggel rendkívüli erőkoncentrációról tanúskodik, akárcsak a Nem tudhatom… vagy a Himnusz a békéről, melyet szintén tanulságos volna ízekre szedni. Talán bizony Radnóti nem egy-, hanem többféleképpen koncentrálta erőit a versek megalkotásakor? Miközben azt akarja elhitetni olvasójával, hogy mindvégig ugyanaz a költő szólal meg, aki „minden énekében utolsót énekel”.

Ezek után számomra kérdéses, hogy csakugyan fennáll-e Radnóti életművében élet és költészet ritka egysége. Nem az a kérdés, hogy az életrajzi tények összhangban vannak-e a poétikai tényekkel (hiszen azok átalakíthatósága emezekké amúgy sem összhangot jelent), hanem az, hogy a poétikai tények összhangban vannak-e egymással. Azt hiszem, Radnóti ezért az összhangért küzdött, és éppen a verseiben megmutatkozó disszonáns elemek mutatják a küzdelem nyomait.

Érdemes odafigyelni e nyomokra s még inkább azokra a versekre, melyekben nem látszanak ilyesféle nyomok: vagy mert az idill és a borzadály összhangja létrejött a szerep hangsúlyozása nélkül, vagy mert a költőként – magyar költőként! – való létezésért vívott küzdelem orpheusi dimenziókat öltött. Magunkat ismerjük meg jobban, ha megismerjük egymás mellett Radnóti Miklós tiszta és fals hangjait.

Az iménti mondatot többes szám első személyben írtam, ami egyebek mellett azért lehetséges, mert Radnóti Miklósnak abban az egyszemélyes harcban, melyet utolsó leheletéig folytatott a költőként, magyar költőként való létezésért, a versekben észlelhető részleges kudarcokkal együtt is egészében véve igaza volt. Mondhatom és írhatom többes első személyben: Radnóti Miklós legnagyobb költőink közé tartozik. Nem vonjuk kétségbe sem nagyságát, sem pedig magyarságát, ha észrevesszük életművében a heterogenitást, és megállapítjuk: azzal együtt, esetleg annak jóvoltából vált nagyjaink egyikévé.

Márton László