A NYOLCADIK FŐBŰN


 

Főbűnösök. Hét szerző antológiája

Ulpius-ház, 2006. 231 oldal, 2680 Ft


 

Az ötlet voltaképpen egyszerű, de nem rossz: vedd a hét főbűnt, add ki hét szerzőnek, ugyan kanyarítanának belőle egy-egy novellát, krokit, tárcát, valamit, aztán mindezt foglald egy kötetbe. (Lawrence Sanders például bámulatos – részben magyarul is kiadott – bűnregényeket írt majdnem ugyanez éca alapján.) Ebben a stratégiában nyilván fontos a testre szabás; korántsem mindegy, kinek mely bűnt szánja a kiadó. Ám a könyv egyik legfőbb problémája, hogy nem tudni, mely írónak mit jelentettek e bűnök, a személyes vagy esztétikai érintettség alig tapasztalható, és egyáltalán nem érteni, miért is éppen e bűnök a legfőbbek, sőt azt sem, hogy miért is bűnök voltaképpen. Vagyis éppen a szellemi súly vagy tét hiányzik tökéletesen a könyvből. Egyébként nemek szerint érdekesen alakul a kép: míg a női írók halálosan komolyan vették magukat (és ezzel talán a bűneiket is), addig a férfi szerzők mindegyike paródiába hajló, kívülálló hangon dolgozott.

Hogy a két hölgy, Karafiáth Orsolya és Tisza Kata a Hiúságot, illetve a Bujaságot kapta, azt borítékolni lehetett. És sajnos legkivált ők azok, akik meghatározzák a kötet igen alacsony nívóját. Két vagánynak, netán alternatívnak tételezett (és itt nehéz eltekinteni az írónők úgynevezett médiaszerepléseitől), valójában „pöttyös könyvek”-szerző, de míg Karafiáth a „Mogyoró kinövi a kabátját” drámai szende stílben, addig Tisza a „Te már nagy lány vagy, Mogyoró” primadonnásabb, hisztérikusabb hangján dolgozik. Amatőr munkák, alig túllépve a magánközlés határán, rettentően alacsony szintű nyelvi megformáltsággal, ügyetlenséggel (Tisza: „Megriadtam, mintha ettől kissé magamhoz tértem volna, a forgószéken ültél elnyúlva, én meg a hasadon lógtam, s te szorítva tartottad a testem, mert a saját székemről lerántottál”), tökéletes igénytelenséggel. Ráadásul Tisza Kata erotikus tárgyú elbeszélésében annyi az erotika, mint, teszem azt, egy jópofa dugaszolóaljzatban. Karafiáth regényrészletnek nevezi dolgozatát, elképzelni is nehéz, hogyan lesz ebből a kontrollálatlan fecsegésből szilárd nagyforma.

Igénytelenség, nyelvi slamposság, tökéletes szellemtelenség, szellemnélküliség, az „ahogyesikúgypuffanizmus” jellemzi az antológiát. Orbán János Dénes (Falánkság – Hallal és kenyérrel) alapvetően szellemes ötletének – a miniszterelnök-jelölt a választási kampányban vendégül lát tizenkét hajléktalant – kidolgozására talán fél órát sem fordított, a szatirikus nyíl gyorsan iránytalanná válik, ennek következtében a nyelv is széthullik, a metszőnek vélt gúnyból lapos élcelődés lesz. Novellának kevés, humoreszknek sok. Gerlóczy Márton (Harag – Az egy pete) szövegéről érezni, hogy a stílusparódia eredetileg a megrázó és tragédiába torkolló (egyébként túlzottan kiagyalt) történet ellenpontozására szolgált, ám a humor és a nyelvhasználat annyira átgondolatlan, hogy a paródia és a tragédia közti arány tökéletesen eltorzul. Mintha egy ügyetlen Parti Nagy Lajos írását olvasnánk: „Ilyenkor a lepedők alatt, mikor boldog együttlétben versenymaszturbálásra kél a sok kisfiú és megmutogatják egymásnak legújabb tetoválásaikat, vagy mikor a testük különböző pontjain bevérzett hegeikkel kelnek a dicsekvés versenyére – ilyenkor szabadul el az öröm, mely a honvágy torokszorító szemébe vágja szürke ceruzáját.” A stílusparódia csak akkor jó, ha maga is nyelvet teremt, önálló világot; Gerlóczy itt belekeveredett saját szóvirágaiba. Részben hasonló jellemzi Szabó Stein Imre fiktív naplóját is (Fösvénység – Pontos idő), mely a vidéki zsidóság elhurcolásának egy fejezetét festi. Nála azt érezzük, hogy néha még a szavak jelentésével sincs tisztában (miként Orbán János Dénes, aki feltehetően nem tudja, hogy a „bliccelést” manapság nem „blattolásnak” nevezzük). Ennek szép példája: „Két hete próbálok leszokni Elliről, két hete nem küld üzenetet. E két hétben Zsuzsánna a gyógyszerem, s egy alkalommal önkívületbe hajszolok Komáromban egy özvegy baronetet.” A naplóíró tényleg borzasztó szexuális éhségben szenvedhetett, hiszen jól tudjuk, a baronet csak férfiágon öröklődő cím.

Hazai Attila (Lustaság – Lustaság mostanság) ezúttal is lazázik, de most sokkal fáradtabban, a megszokottnál kisebb svádával. Nála is a parodisztikus hang az uralkodó szólam, de itt sem tudjuk, mit is, milyen stílusréteget gúnyol voltaképpen. Mintha egyetlen ötlete sem lett volna a szerzőnek, összeterelt néhány figurát és állatot, Béla egeret és Józsi oroszlánt, aztán hagyta, hadd locsogjanak kedvük szerint. Meg is teszik a hálás szereplők, ám eközben az olvasó elalszik, noha az elbeszélő folyton kiszól a szövegből, mintha érezné, hogy másként aligha tartható fenn az olvasói érdeklődés. Görcsös, kényszeredett kedélyeskedés.

Az egyetlen komolyan értékelhető novellát Ficsku Pál (Irigység – Szinglikék) adta le, egyedül ebben érezhető az írói átgondoltság, mely olykor igényes műgonddal párosul. Itt rendben vannak a nevek (az egész kötetben, mint a kortárs magyar próza többségében, nyüzsögnek a teljesen valószerűtlen nevű alakok, mintha nem is Mándy, Bodor Ádám vagy Gion Nándor országában élnénk); rendben a jelzők, a történet is figyelmet keltő; a szöveg jó ritmusban lépeget előre. És mintha Ficsku tisztában lenne vele, miért is főbűn az irigység, hiszen egyes szám első személyű narrátorának komoly képzete van erről: „És akkor a vén kecske kimondta a világ legirigyebb mondatát. Legyen a feleségem. Tudja, még soha nem gondolkodtam ezen, de abban a pillanatban rájöttem, hogy ez a világ legirigyebb mondata.” Persze a paródia itt sem marad el, ám ezúttal tudjuk, hogy elsősorban Móricz A boldog ember című regénye áll a Szinglikék című monológ mögött, ezért – ellentétben a kötet más pastiche-aival – most van talaj az olvasó lába alatt. Igazi elbeszélés: rövid, velős és voltaképpen szórakoztató.

Mert ebben az antológiában elvileg novellákat olvasunk, ám a kötet megerősíti legalább harmincéves tapasztalatunkat, hogy ugyanis az újabb magyar irodalom éppen elbeszélésekben a legszegényebb, e téren még legjelesebb íróink is rendre csődöt mondanak – a novella zárt, koncentrációt követelő, a posztmodern bukfencezést-kacsázást kevéssé megengedő műfajának nem kedvez a jelenkori világállapot. És feltehető a kérdés: mától kezdveaz igénytelenséget ne soroljuk-e be nyolcadikként a főbűnök közé? A fülszöveg az „új írói nemzedék jeles képviselőinek” nevezi a szerzőket. Ugyan már!

Bán Zoltán András