Thomas Cooper

AZ ÁBRÁZOLÁSMÓD REKONSTRUÁLÁSA:AZ 1956-OS ESEMÉNYEK ÉS AZ IRODALOM

Nemes Péter fordítása


 


 

Az 1956-os magyar forradalmat követő hónapokban, években sok amerikai és nyugat-európai költő és író írt a felkelésről és annak utóhatásáról. A szerzők egy részének – különösen a kommunizmussal életük egy szakaszában rokonszenvezőknek – a szemében a forradalom és leverése megkérdőjelezte a kommunista ideológiát. Ebben az öszszefüggésben az október végi, november eleji magyar események absztrakcióvá válnak. Érvényességük attól függ, hogy milyen szerepet játszanak egy meghatározott ellentét ideológiai szerkezetében (a legnyilvánvalóbb példa a forradalom és ellenforradalom gyakran idézett ellentétpárja a marxista ideológiában). Ezzel szemben mások írásaiból az tűnik ki, hogy kellemetlennek tekintik, és megpróbálják elkerülni az absztrakciót. Ezek az írók a történelmi események nyelvi megformálásakor olyan retorikai eszközöket alkalmaznak, amelyek igyekeznek ellenállni a példázatszerű olvasatoknak. Az 1956-os felkelés költői ábrázolásának e kétfajta megközelítése fölfogható úgy is, mint az irodalmi (és talán történeti) előadásmód két egymástól eltérő törekvésének példája: az egyik a jelentés állításának és tulajdonításának vágya, míg a másik annak tételezése, hogy a diskurzusnak kizárólag ábrázoló funkciója van, függetlenül minden közvetítéstől és értelmezéstől.

A magyar forradalom eseményeit megörökítő versek elemzése során megkülönböztetem egymástól egyfelől az allegóriák létrehozását célzó előadásmódokat, másfelől azokat, amelyek elutasítják az allegorikus olvasatokat. Elsősorban azt szeretném bemutatni, hogyan világíthatnak rá a sajátos irodalmi elemzési technikák azokra az ábrázolási eljárásokra, amelyek az allegorikus olvasási módokat erősítik, illetve elbizonytalanítják. Megfogalmazok néhány feltételezést arról, hogyan hatnak a történelmi emlékezet alakulásának folyamatára a történelmi események irodalmi ábrázolásának ezek az egymástól eltérő megközelítései. Végül kísérletet teszek annak összegzésére, hogy miként alkalmazhatók ezek az elemzési módszerek a történelmi és politikai diskurzusok tanulmányozásában, azt állítva, hogy e metódusok az eseményeket megörökítő szövegek (legyenek akár irodalmi, történelmi vagy politikai jellegű alkotások) alaposabb megértését teszik lehetővé keletkezésük folyamatainak vizsgálatával.

Az allegória létrehozásának több figyelemre méltó módszere van. Az egyik az absztrakt fogalom megszemélyesítése, mint például az amerikai Neil Bradford Olson Magyarországhoz Ha Amerika megmagyarázhatná (To Hungary, that America Might Explain) című versében, ahol a szabadság egy szerető nő képében jelenik meg:


 

„…a szabadság azokat szereti,

Akik vérüket áldozzák a szerelméért.”1


 

Hasonlóképpen Paul Chaulot Nagy idők (Hautes Saisons) című versében az egész Magyarországot jelentő Budapest megszemélyesítésével találkozhatunk, ami összekapcsolódik a küzdelem jelképes jelentőségének metaforikus értékelésével:


 

„Budapest vére, eleven húsplakát

Párizs falain.”

(Lőkkös Antal fordítása)


 

A hasonló eszközök és példák sorolása helyett az 1956-os forradalmat absztrakcióként ábrázoló eljárásoknak azt a szembeötlő típusát emelném ki, amely ikonikus rangra emelkedett történelmi eseményekre hivatkozik. Ezek a hivatkozások azért különösen érdekesek, mert igyekeznek hasonló történelmi jelentőséggel felruházni az ábrázolt eseményeket, mintegy megelőlegezve, hogy idővel szintén ikonná válnak. Ráadásul nemzetek feletti jelentőséget tulajdonítanak nekik, amikor a nemzeti történelem egyetemes jelentőségűvé, metonimikussá vált világtörténelmi pillanataihoz kapcsolják őket. Az európai történelem egyik ikonikus pillanatának ilyenfajta megidézésére lehet példa Heinz Winfried Sabais német költő verse, a Politikai röpirat (Politische Drucksache). A hat versszakos költemény két első versszaka az 1789-es francia forradalomra tett egyértelmű utalással kezdődik:


 

„Vigasztalódjatok, elnyomottak:

Egyszer minden Bastille megdől.

[]

Vigasztalódjatok, valamelyik reggel

ismét július tizennegyedikére virrad.”

(Csiky Ágnes Mária fordítása)


 

Figyelemre méltó ebben a versben, hogy bár az 1956-os forradalom tiszteletére született, explicit módon nem említi sem Magyarországot és a magyarokat, sem Oroszországot és az oroszokat, hanem az „elnyomottakra” utal, az „elnyomás képviselőire” és a „diktátorokra”. A magyarországi események absztrakcióra adnak lehetőséget; egy kérlelhetetlen történelmi igazság példájaként, emberi, nem pedig nemzeti tragédiaként jelennek meg.

Hasonló példával találkozunk a francia költő, Georges-Emmanuel Clancier A magyar költőkhöz (Aux poètes hongrois) című versében. A költemény utal Magyarországra, pontosabban Budapestre, a magyar fővárost a közelmúlt konfliktusai során elpusztult más városokhoz hasonlítva:


 

„Ifjúság, szabadság vére,

[]

Fényed a szerelem fénye

Míg ocsmány éjjelük nem más

Budapesten mint Oradour árnya

És Guernica sötétje.”

(Lőkkös Antal fordítása)


 

Ezek a hivatkozások talán kevésbé ikonikusak, mint a Bastille vagy július 4-e, de Guernica 1937-es bombázásának vagy a német katonák által 1944 júniusában a francia Haute-Vienne megye Oradour-sur-Glane-ben lemészárolt 642 lakosának felidézése nemcsak a történelmi allegória jelentőségével kívánja felruházni a magyarországi eseményeket, hanem Heinz Winfried Sabais versénél nyíltabban támadja a Kádár-rendszernek azt a törekvését, hogy az 1956-os eseményeket ellenforradalomnak nevezze. Olyan közelmúltbeli konfliktusok összefüggésébe helyezi a magyar felkelést, amelyeket a Kommunista Párt emblematikus eseményekként kisajátított, de eközben felcseréli az előjeleket. A vers így megerősíti a forradalomnak és ellenforradalomnak a marxista ideológiában nyíltan megfogalmazott ellentétpárját, de 1956-ot éppen az átellenes oldalra helyezi.

A magyar és más európai események összehasonlítása értelmezhető a szentesítés gesztusaként is, ami nemcsak történelmi jelentőséggel ruházza fel 1956-ot, hanem az átértelmezésnek ellenálló, tartós jelentést is adományoz neki. Azzal, hogy egy szintre emeli az ikonikus jelentőségű történelmi pillanatokkal, kiszakítja a magyar forradalmat a sajátos történelmi kontextusból, és mitikus értéket tulajdonít neki – ám eközben határozottan el is személyteleníti. Ezek az összehasonlítások (és a versek, amelyekben szerepelnek) az 1956-os forradalomnak a mitológiai múltba helyezésével egyben ideológiai ellentétté egyszerűsítik a felkelést. Így 1956 nem az értelmezés számára nyitva álló eseménysorozat, hanem két egymással ellenkező irányba mutató irányjelző egyike lesz egy elvont ideológiai képletben. A költői szöveg nem kísérli meg metaforák segítségével bemutatni az esemény sajátos látomását, ezáltal megfosztja 1956-ot minden történelmi jellegzetességétől, puszta jellé egyszerűsíti, ezzel hallgatólagosan megerősíti a marxista ideológiában központi szerepet játszó forradalom–ellenforradalom szembeállítást.

Az ilyen versekben is megjelenő történelmi allegóriák funkciójának érdekes bírálatát találhatjuk Jean-Paul Sartre írásaiban. A módszer keresése című esszéjében, amely 1960-ban jelent meg, Sartre bírálja azokat a francia kommunistákat, akik a magyar események elemzésekor a marxista ideológia általa dogmatikusnak tartott felfogásához ragaszkodnak. Elutasítja álláspontjukat, amely szerint az 1956-os „magyarországi események forrásának” a „világméretű imperializmus” tekinthető. Sartre szerint e marxisták számára az elemzés „kizárólag azt célozza, hogy megszabaduljanak a részletektől, és egyes eseményeknek erőszakkal értelmet tulajdonítsanak, hogy eltorzítsák a tényeket, vagy akár új természettel ruházzák fel őket, hogy ezt azután az események rejtett lényegeként fedezhessék fel”.2 Sartre megjegyzi, hogy a felkelésben állítólagosan szerepet játszó ellenforradalmárok ábrázolása allegorikus jellemekké igyekszik alakítani ezeket a figurákat a marxista dogma tanmeséjének színrevitele során. „Ezek az ellenforradalmárok – írja – az örök Reakció birodalmába lépnek át; az 1793-as ellenforradalmárok testvérei ők, és egyetlen határozott jellemvonásuk az ártani akarás.”3 Ez a bírálat kérdéseket vet fel az 1956-os magyar események és a francia forradalom között a Heinz Winfried Sabais által vont párhuzam következményeivel kapcsolatban. Bár a német költő számára 1956 az ideológiai spektrum másik végére esik, hallgatólagosan megerősíti a Sartre által kritizált francia kommunisták ellentétpárjának érvényességét. Mindkét álláspont 1956 tisztán ideológiai, nem pedig történelmi jelentőségét hangsúlyozza, és arra buzdít, hogy ne vegyük figyelembe a történelmi kontextust, így mindkettő megerősít egy állítólagos hasonlóságot, aminek csak absztrakcióként van értelme.

Sartre számára viszont éppen 1956 jelentette az első meggyőző csapást a marxista doktrínára, ahogy azt ő és más nyugati értelmiségiek felfogták. Mivel a korábbi írásaiban (mint például 1948-as drámájában, a Piszkos kezek-ben) bemutatott politikailag elkötelezett marxista értelmiségi képe itt lényegesen másnak mutatkozott, 1956 gyökeresen megváltoztatta Sartre-nak a Szovjetunióhoz és a kommunizmushoz fűződő viszonyát. Bár rokonszenve a marxizmus iránt megmaradt, későbbi írásaiban határozottan elutasította azt a leegyszerűsítő ellentétpárt, amely véleménye szerint figyelmen kívül hagyja vagy elhomályosítja a történelmi sajátosságokat.

Nem Sartre volt az egyetlen prominens nyugati író-értelmiségi, aki az 1956-os események nyomán kétségbe vonta a marxista ideológiát. Olyan jelentős költők és írók, mint Albert Camus, Marguerite Duras, e. e. cummings és Archibald Macleish korabeli folyóiratokban fejezték ki felháborodásukat Magyarország szovjet megszállása és a forradalom leverése miatt. Egy részük, például e. e. cummings, szocialista érzelműnek nevezhető. Mások, mint Camus és Duras, életük során tagjai voltak a kommunista pártnak, az ötvenes évek elejére azonban már egyiküknek sem voltak illúziói a Szovjetunióval kapcsolatban: őket nem lepték meg a magyarországi események, csak tovább hiteltelenítették a kommunizmust és a Szovjetuniót. Voltak azonban olyan neves írók, mint Sartre is, akik egészen 1956 októberéig fenntartották hitüket a kommunista ideológiában és a Szovjetunióban mint Közép-Európa fölszabadító, demokratizáló erejében. A martinique-i költő, drámaíró és politikai esszéista, Aimé Césaire, aki 1945-ben kommunista színekben lett Fort-de-France polgármestere, 1956-ban kilépett a francia Kommunista Pártból, a főtitkárnak írt levelében konkrétan is hivatkozva a magyarországi eseményekre.4 A brit regényíró, költő és esszéíró Kingsley Amis, aki a magyarországi felkelés leveréséig a kommunista párt tagja volt, majd rendíthetetlen konzervatív lett, a kommunista The Daily Workernek címzett levelében 1957. február 14-én ezt írta: „Eddig azt mondtam, hogy a legjobb barátaim egy része kommunista. Magyarország után nem mondhatom ezt.”5

Ha 1956 egyik jelentése az absztrakció elégtelensége, akkor ez nehéz kérdéseket vet föl a textuális emlékművet létrehozni kívánó költő számára. A szerző nyomban szembesül a nyelv alapvetően absztrakt természetével. Amennyiben elveti az allegorikus megközelítést, olyan ábrázolási módszereket kell alkalmaznia, amelyekben a nyelv jelképes természete nem homályosítja el állítólagos ábrázoló funkcióját. Az előadásmód nem eszköz, amelynek segítségével metaforikusan meg lehet jeleníteni az eseményeket, hanem akadály, amely a szöveg és a szövegben hivatkozott valóság közé áll. A költő feladata, hogy eszközöket találjon ennek az akadálynak a leküzdésére.

A nyugat-európai irodalmakban hosszú múltra visszatekintő módszerek egyike azon a nyíltan vagy burkoltan jelen lévő felfogáson alapul, hogy az irodalmi jelképek inadekvátak. A jól ismert példák között találjuk Shakespeare 130. szonettjének kezdősorát, amelyben a költő azt állítja, hogy „Úrnőm szeme nem nap, sehogyse”,6 vagy Balzac Goriot apó-jának bevezető részét, ahol az elbeszélő kijelenti: „Tudd meg hát: ez a dráma nem a képzelet szüleménye, nem is regény.”7 Az irodalmi reprezentáció elégtelenségének hangsúlyozása maga is szóképpé válik. Ez fejezi ki a költőnek azt a meghiúsult vágyát, hogy felülemelkedjen a hordalékkal terhelt irodalmi nyelv határain, és a költői ábrázolás olyan új megközelítési mintáit alakítsa ki, amelyek nem változtatják irodalmi közhellyé az egyedi eseményt.

Az 1956-os forradalomról szóló versek hosszú sora követi többé-kevésbé explicit módon ezt a felfogást. Gérard Pevor francia költő hangsúlyozza A magyar költőkhöz (Aux poètes hongrois) című versében, hogy „semmit nem adhatunk, amit Irodalomnak lehetne nevezni”,8 az eredeti franciában is nagy kezdőbetűvel szerepeltetve az irodalom szót, amely így legalább annyira az intézményt, mint a művészi formát jelöli. Alain Bosquet írja Röpirat a magyar felkelőknek (Tract pour les insurgés hongrois) című, Képes Gézának ajánlott versében:


 

„Esküszünk: nem mondunk többé semmi szépet,

esküszünk: többé semmi nagyot nem teszünk.”

(Ferdinandy György fordítása)


 

Magyarország (Hungary) című költeményének nyitó soraiban az angol C. S. Frazer ironikusabb eljárást alkalmaz, és egyetlen egyszerű kijelentő mondattal kifordítja a Patrick Henrynek tulajdonított híres mondást: „»Szabadságot adjatok, vagy halált!« / Haljatok meg.”9 A vers az irodalmi jelképek alkalmazásának, illetve azok egyértelmű elutasításának ironikus keverésével folytatódik:


 

„Nézd az évszak széthagyott szemetjét,

gyűrött újságok, porló falevelek

lepik a foltos-piszkos füvet!

Mért vessünk szónoki bukfenceket?

A tegnapi bátrak a ma árulói:

ezt jelentik a vonuló seregek.”

(Gömöri György fordítása)


 

A szabályok elutasítása az ábrázolt esemény egyediségét fejezi ki, úgy, ahogy azt a költő érzékeli, a vers mégis a szó szoros értelmében képtelen színre vinni magát az eseményt, mivel ez azt jelentené, hogy az esemény a nyelvre redukálható. Ez fölveti azt a kérdést, milyen módszerrel ábrázolhatja a költő az eseményt a nyelv segítségével anélkül, hogy puszta irodalmi látszattá egyszerűsítené. L’effet de réel (A valóság-effektus) című esszéjében Roland Barthes megfogalmaz egy választ. Tizenkilencedik századi úgynevezett realista narratívák elemzése során Barthes a cselekmény vagy a téma szempontjából irreleváns leíró részletek fölsorolását nevezi olyan eszköznek, amely a tárgy valószerűségének benyomását kívánja kelteni az olvasóban. Míg a tematikus vagy metaforikus jelentőséggel felruházott részletek a költői képzelet teremtményeinek tűnhetnek, addig a nagyobb tematikus egységbe nem illeszkedő részletek – éppen mivel integrálhatatlanok – azt sugallják, hogy pusztán azért jelennek meg a szövegben, mert igazak. A valóságnak ezek az elemei a költő alkotó tevékenységén kívül léteznek. Így egyszerre erősítik meg a valószerűséget és az esemény egyediségét, azt az egyediséget, amelyet nem lehet allegóriába sűríteni.

Az ilyen részleteket magába építő szövegre példa Janine Mitaud verse, az Ének Magyarországért (Chanson pour la Hongrie). Az absztrakciókban gazdag vers tartalmaz olyan leírásokat is, amelyeknek a téma szempontjából egyáltalán nincs vagy alig van jelentőségük. A nyitó versszak a költő ismerőseit idézi fel egy magyarországi roma közösségből:

„Ünnepi testvérek

Egynyári barátok”


 

Ezeket a sorokat szó szerint vagy képletesen is lehet olvasni, az olyan szavaknak, mint „ünnep” és „nyár” számos metaforikus, akár allegorikus konnotációja lehetséges. Ám e leírás mellett a költő azt is megemlíti, hogy roma barátai nevettek, amikor megtudták, hogy eltévedt:

„Nevettetek hogy én

Elveszek köztetek

S hogy összetévesztem

Mint testvér-szótagot

A Rózsát és a Hőst”

(Lőkkös Antal fordítása)


 

Ez a rész utalhat a költő idegenségére, de fő funkciója az, hogy valószerűvé tegye az élményt. Míg a nyitó sorok a példázatszerű idealizáció olvasatát sugallhatják, ez a rész elutasítja vagy inkább kiegészíti azt, megakadályozva az olvasót, hogy a vers szereplőit egy absztrakció vagy allegória alakjaivá szűkítse.

Jerome Mazzaro verse, A második világháború utáni nemzedék dicsérete (In Praise of the Generation After World War II) szintén a Barthes által „jelentéktelen”-nek nevezett részleteket használja, hogy ne lehessen a költemény központi alakját egy absztrakció irodalmi megszemélyesítésévé redukálni. A költemény egy olyan kétségbeesett nőről szól, aki harcolt a német megszállók ellen, és később büszkélkedett is bátorságával. Most egy másfajta küzdelem géppuskatüzében szégyelli magát, amiért egy állítólagos „szabadság” „zászlójaként” szolgált. A vers ennek az asszonynak az elkeseredettségét írja le, akit elszemélytelenítettek a különböző megszálló erőkkel vívott harcokban. Érdemes megfigyelni, ahogy az első bekezdésben egy olyan részlet pontossága erősíti meg a nő valóságos voltát és egyéniségét, amely lényegtelen a költemény kontextusát jelentő küzdelem szempontjából:


 

„A géppuskatűzben

Fölriadva a reményből

Mint aki elszunyókált,

Átvág a macskaköves utcán

Egyedül, hullámzik a ruhája

A friss

Szélben.”


 

Se a női ruha, se a friss szél, amelyben a ruha hullámzik, nem jelenik meg többet a versben. Egyszer tűnnek fel, pompáznak jelentéktelenségükben, nincs más szerepük a szövegben, mint hogy megerősítsék a leírt jelenet valószerűségét. Egy pillanatra felfüggesztve a szöveg metaforikus vonulatát (mint amilyen például a „fölriadva a reményből” képe), az irreleváns részlet beékelése azt sugallja, hogy bármennyire személyes látomás is ez a vers, mégis hűen követi a valóságot. Ezzel meggátol minden olyan kísérletet, amely a költeményt a szerző szubjektív képzeletének termékévé próbálná redukálni, és a szöveg leíró, nem pedig értelmező minőségét hangsúlyozza. Paradox módon ezek a részletek nemhogy lényegtelenek, hanem éppen központi fontosságúak a vers alaptémája szempontjából, amely szerint az ideológiai absztrakciók alkalmatlanok az egyének sorsának leírására.

Az 1956-os forradalomról szóló nyugat-európai és egyesült államokbeli költemények elemzése megkísérelt két egymástól eltérő tendenciát elkülöníteni a történelmi eseményeknek emléket állító irodalmi művek megformálásában. Az egyikben a megemlékezés egyedi eseményekből allegorikus jelentést teremt, míg a másik igyekszik megóvni az eseményeket az allegóriában rejlő leegyszerűsítéstől. A tanulmány megpróbálta pontosan leírni azokat az ábrázolásmódokat, amelyek az allegóriát létrehozzák, illetve azokat, amelyek elutasítják. Végezetül azt a kérdést teszem fel, hogy menynyiben segíthet az irodalmi ábrázolásmódok elemzése a történelmi és politikai számvetések hátterének feltárásában. A történelmi szövegeknek feltehetően ugyancsak meg kell birkózniuk azzal az ellentmondással, hogy egyfelől jelentést tulajdonítsanak az eseményeknek, másfelől objektív leírást is adjanak. Az 1956-os számvetés ilyenfajta elemzése azért lehet különösen érdekes, mert a kommunizmus alatt dogmatikusan értékelt események a Kádár-rendszer bukása óta mindmáig folyamatosan eltérő újraértelmezéseken esnek át.