Szabó T. Anna
ZÁRT TÉR
Zárt tér a test. Már foganásom óta.
A sejtek burkot gyártottak maguknak,
lebegve védett keltető-terükben.
A szilárduló kicsi koponyában
megszületett az Isten.
Vér volt. Azután víz és levegő.
Egy tejszagú test. Tartott, szeretett.
Nem ismertem a fokuszált szemet,
mert álmomban még magam voltam kinn, benn.
A tükörképem nem vált még le rólam,
a tér és a sík nem különbözött.
Két szívdobogás ritmusán feküdtem
fények-árnyékok, hang és csend között.
Enyém volt minden, mert én voltam minden.
A sírás én. A levegő is én.
Egyetlen pontban a végtelen Isten.
Örök élet a félelem helyén.
De amikor a teremtett megérti,
hogy a tapintás övé, nem a tárgya,
amikor hosszan sír az éjszakában,
és először érti meg: hiába,
mikor zuhan, és nem kapja el senki,
mikor hirtelen magára marad –
nem tudja, mihez kezdjen Istenével,
és szűköl, mint a cellában a rab.
IMA A SÖTÉTBEN
1
Ments meg, Uram, a haláltól,
ments meg, Uram, minket,
mentsd meg a külön haláltól
látó szemeinket,
engedd azt a sok szép hangot
füleinkbe jutni,
engedd, engedd menekülő
lábainkat futni.
Ropog, pattog régi házunk,
bennünk már a tűz ég,
közeledik a halálunk,
érezzük a bűzét,
hol ide kap, hol oda csap
ostora a testnek,
élő ürdüng lángnyelvétől
inaink recsegnek.
Magunk elől hová fussunk,
nincs szünet a kínban,
aki vak, az vakabb nem lesz,
megértettük, így van,
sötét üreg legmélyéről
sírva áldunk téged,
egy szál napfényt küldj le értünk
legyőzni a véget.
2
Halljuk a sírást az égből, halljuk a föld alól,
mindenhonnét halljuk a sírást.
Mozgunk és nézünk, mélyet lélegzünk,
nem kiabálunk. Aki futhat, mit panaszolna?
Fülünket önmagunk süketítjük, szemünket elfordítjuk a rossztól.
Még aki segít, az is be van fejbúbig bugyolálva viaszba,
mert nem sírnia kell, csak tartani,
teljes erőből fogni a létrát.
És forgás és szaggatás támad a jajgatásban.
Perdül az orsó, tárul a comb,
csecsemők nyomakodnak a fényre.
Szívdobogás a viharban,
sok kicsi emberi hang,
párkák vágják az égi zsinórt el,
menjetek, hé, lehet élni.
3
Szemük tágra nyitva néznek.
Bőrük tele tapintással.
Fülük tele dobogással.
Orruk tele anyjuk szagával.
Szájuk tele tej ízével.
Helyben vannak, nincs hova futni.
Ők maguk a bizonyosság.
4
Addig, ameddig.
Jön, jön az ördög, fogja, csavarja, húzza a testet.
Jön, jön a láng, de nem ránt magába,
csak próbál, perzsel.
Addig, ameddig, addig ameddig.
5
Ha úgy hinnénk el az Istent, mint újszülött az anyát.
Hogy soha. Hogy soha.
Hogy soha el ne hagyjon.
