Szabó T. Anna

ZÁRT TÉR

 

Zárt tér a test. Már foganásom óta.

A sejtek burkot gyártottak maguknak,

lebegve védett keltető-terükben.

A szilárduló kicsi koponyában

megszületett az Isten.

Vér volt. Azután víz és levegő.

Egy tejszagú test. Tartott, szeretett.

Nem ismertem a fokuszált szemet,

mert álmomban még magam voltam kinn, benn.

 

A tükörképem nem vált még le rólam,

a tér és a sík nem különbözött.

Két szívdobogás ritmusán feküdtem

fények-árnyékok, hang és csend között.

 

Enyém volt minden, mert én voltam minden.

A sírás én. A levegő is én.

Egyetlen pontban a végtelen Isten.

Örök élet a félelem helyén.

 

De amikor a teremtett megérti,

hogy a tapintás övé, nem a tárgya,

amikor hosszan sír az éjszakában,

és először érti meg: hiába,

mikor zuhan, és nem kapja el senki,

mikor hirtelen magára marad –

nem tudja, mihez kezdjen Istenével,

és szűköl, mint a cellában a rab.

 

 

IMA A SÖTÉTBEN

 

1

Ments meg, Uram, a haláltól,

ments meg, Uram, minket,

mentsd meg a külön haláltól

látó szemeinket,

engedd azt a sok szép hangot

füleinkbe jutni,

engedd, engedd menekülő

lábainkat futni.

 

Ropog, pattog régi házunk,

bennünk már a tűz ég,

közeledik a halálunk,

érezzük a bűzét,

hol ide kap, hol oda csap

ostora a testnek,

élő ürdüng lángnyelvétől

inaink recsegnek.

 

Magunk elől hová fussunk,

nincs szünet a kínban,

aki vak, az vakabb nem lesz,

megértettük, így van,

sötét üreg legmélyéről

sírva áldunk téged,

egy szál napfényt küldj le értünk

legyőzni a véget.

 

2

Halljuk a sírást az égből, halljuk a föld alól,

mindenhonnét halljuk a sírást.

Mozgunk és nézünk, mélyet lélegzünk,

nem kiabálunk. Aki futhat, mit panaszolna?

Fülünket önmagunk süketítjük, szemünket elfordítjuk a rossztól.

Még aki segít, az is be van fejbúbig bugyolálva viaszba,

mert nem sírnia kell, csak tartani,

teljes erőből fogni a létrát.

 

És forgás és szaggatás támad a jajgatásban.

Perdül az orsó, tárul a comb,

csecsemők nyomakodnak a fényre.

Szívdobogás a viharban,

sok kicsi emberi hang,

párkák vágják az égi zsinórt el,

menjetek, hé, lehet élni.

 

3

Szemük tágra nyitva néznek.

Bőrük tele tapintással.

Fülük tele dobogással.

Orruk tele anyjuk szagával.

Szájuk tele tej ízével.

 

Helyben vannak, nincs hova futni.

Ők maguk a bizonyosság.

 

4

Addig, ameddig.

 

Jön, jön az ördög, fogja, csavarja, húzza a testet.

Jön, jön a láng, de nem ránt magába,

csak próbál, perzsel.

 

Addig, ameddig, addig ameddig.

 

5

Ha úgy hinnénk el az Istent, mint újszülött az anyát.

 

Hogy soha. Hogy soha.

Hogy soha el ne hagyjon.