Orbán Ottó

MEZTELEN TENGER


Egy közérzet kalandjai az orosz síkságon


 

Orbán Ottóval 1962 májusában házasodtunk össze. Én akkor diplomáztam a műegyetemen, nászútra nemigen tellett sem az időnkből, sem a pénzünkből, csak néhány napot tölthettünk el a Művészeti Alap galyatetői üdülőjében. Ezért kapva kaptunk az írószövetség ajánlatán, hogy részt vehetünk kedvezményesen egy Kijev–Leningrád–Moszkva IBUSZ-utazáson, a helyek felét ugyanis az írószövetség foglalta le.

Igazi társasutazás volt ez – október 14-én indultunk, amikor a Szovjetunióban hivatalosan még tartott a nyári szezon. Éjszakára is csak vékony, nyári takarót kaptunk – négyszemélyes hálófülkébe osztottak be minket Tornai Józseffel és Maróti Lajossal –, reggelre a csoport fele beteg lett. De azért hősiesen megnéztünk minden látnivalót Kijevben, és folytattuk utunkat Leningrádba, ahol – mint hallottuk – épp akkor fejezték be a város újraaranyozását kopásálló aranylemezekkel. Talán a hatodik nap estéjén szálltunk fel Leningrádban a Moszkvába tartó Ezüst Nyíl expresszvonatra – s ezzel mintha új világba csöppentünk volna: férfi kalauz, vastag gyapjútakaró és forró tea fogadott bennünket.

Másnap reggel jó hangulatban, tele várakozással érkeztünk meg Moszkvába, és helyezkedtünk el Gorkij utcai szállodánkban. Megörültünk, hogy közel van a szovjet írószövetség klubja, ahonnan könynyebb lesz talán telefonon elérni Jevtusenkót vagy Voznyeszenszkijt – a dolog nem volt egyszerű, hiszen mint egyszerű turisták nem íródelegációval jöttünk. Egy Tatjána nevű lány volt a segítségünkre,  aki annyit tudott ígérni, hogy estére érdekes embereket verbuvál nekünk össze a klubba – és tényleg remek estét töltöttünk el ott. Találkoztunk például egy meseíróval – ismertük is a munkáit –, s döbbenten láttuk, hogy mindkét kezét elvesztette a háborúban. A legizgalmasabb az volt, hogy noha biztosan lehetett tudni, a klubban mindent lehallgatnak, mégis gátlástalanul szidta mindenki – ha nem is a rendszert, de az életkörülményeket. Segítőink hamarosan felajánlották, hogy meglátogathatjuk legizgalmasabb szobrászukat, aki az Össz-szövetségi Képzőművészeti Kiállításon épp akkor veszett össze Hruscsovval, s aki a közelben lakik és dolgozik egy üzlethelyiségben. Így ismerkedtünk meg Ernst Nyeizvesztnijjel.

Ottó az út során nem készített jegyzeteket – az agyába vésett minden fontosat, hogy majd itthon esti séták, padon ücsörgések során a barátainknak addig mesélje, csiszolja élménybeszámolóját, míg fejben el nem készül vele. Akkor leült, szinte egyhuzamban legépelte, és elküldte az Új Írásnak. Illés Lajos főszerkesztő nem hozta le, mondván, hogy „nincsen társadalmi érdekessége”. Erre válaszolta Ottó, hogy „mindenkivel megtörténhet, ami Kunigunda kisasszonnyal megesett, de azért a valagunkat ne riszáljuk hozzá”.

Azzal a kéziratot besüllyesztette a fiókba, ahonnan az most mégis előkerült.


 

Orbán Júlia


 


 


 

Errefelé nehéz utazni. Nem mintha a vonatok nem járnának elég gyorsan és pontosan – bár az igaz, hogy szeptember eleje lévén, a vagonokat még nem fűtik, következésképpen éjszaka farkasordító a hideg –, nem mintha nem fogadnák az embert újabb és újabb látnivalók, nem mintha az ország nem nyitná meg magát előzékenyen és engedékenyen a látogató előtt. A látvány, a táj körülvesz, meghitten temet magába, olyan kimeríthetetlen bőséggel és természetességgel, hogy szédül bele az ember. Mégsem kényszeríti rá magát a nézőre, nagylelkűen hagyja magába mélyedni, hagyja nem odafigyelni a mezők és erdők lassú váltakozására; hiszen lassú ritmusa úgyis természetesen ott van mindenben, még az elmélyedésben is. Türelmes, tágas, utazásra csábító világ ez. Mégis nehéz errefelé utazni, az utazó nem egy közönséges országban jár itt, hanem – ahogy megnyomva a hangsúlyt mondani szokták – abban az országban, ahol a történelmet csinálják. Arról az országról meg, ahol a történelmet csinálják, a legutóbbi időkig az emberiség nagy részének világnézetétől függően különböző, de a lényeget illetően egyformán fantasztikus elképzelései voltak. Nem akarták elhinni, hogy a történelem országa országnak éppen olyan, mint a többi: tele van mezőkkel, hegyekkel, folyókkal, szép és visszataszító tájakkal, szép és visszataszító városokkal, elragadó és utálatos dolgokkal, vonzó és ellenszenves emberekkel, lenyűgöző és borzalmas történetekkel. Nem akarták elhinni, hogy a történelem színielőadásait nem színészek, hanem a közönség csinálja, aki nem az utazó által neki szánt szerep előírásai szerint viselkedik, hanem világa és önnönmaga begyakorolt törvényei szerint. Érzékeny turisták például hajlamosak mindmáig elborzadni azon, hogy ezt a történelmet micisapkás és még ma sem a párizsi divat szerint öltözködő emberek csinálják – mintha ettől ez a történelem kevésbé lenne igaz, és a nyugati égtájnak valóságosabb történelmi esélyei lennének attól, hogy kalapot visel, természetes könnyedséggel elfelejtkezve arról, hogy a mai Franciaország alapjait is a mezítlábasok vetették meg valamikor. Másrészt viszont azok, akik megadták magukat a földből és népből feléjük sugárzó igazságnak, könnyed nagyvonalúsággal néztek félre; ők meg egyáltalán nem akarták észrevenni a kockás inget meg a micisapkát – mintha ettől a történelemnek itt lezajlott igazságtevése kevésbé lett volna jogszerű, és egy forradalom igazságát azon lehetne lemérni, hogy elegendő számban vettek-e részt benne elegáns, a legutóbbi divat szerint öltözött emberek. A mögöttük rejlő indulatokat tekintve homlokegyenest ellenkező, de hülyeségüket tekintve sajnos teljesen egyforma, végletes elképzelések súlyát is magán viseli az ember, mikor belép ebbe az országba. És még mi mindent! Úgy látszik, a gondolkodás végletessége minden nagy korszakváltásnak jellegzetes betegsége, mégis megdöbbentő, hogy egy teljes világ meg tud feledkezni a lélek elemi gépezetéről, a túl sok szidalom és a túl sok dicséret önmagukat közömbösítő hatásairól. Semmit sem jelentő mondatok emléke mérgezi az ember szellemét, mikor először körülnéz a síkságon. Gonosz emlékük ott él a nézelődő sejtjeiben, bizonytalanná, saját magával szemben is gyanakvóvá teszi az embert. Ha fintorogva áll meg egy ház előtt, ha unatkozva vagy sajnálkozva járkál egy képtárban, rögtön körülveszi a rosszindulatúan csöndes kételyek sustorgó áradata. „Nem tetszik? Pedig ez is az az ország, ezt is az a nép csinálta.” Mintha egy országot csak úgy lehetne szeretni, hogy minden szem kavicsát, minden köpőcsészéjét feltétel nélkül, halálosan és a sírig imádjuk. Mint hogyha a szeretet süket és vak lenne. De a szeretet, a fogható, a magunkhoz szorítható föld iránt érzett szeretet nem nyomorék. Egészségesebb, mint a látogató egyensúlyozgató szelleme, nem lesz betege az örökös disztinkciónak; mint a vizet rázza le magáról a téboly ragacsos cseppjeit. Beleveti magát a fű, a föld, a kő sűrű és nehéz hullámaiba. Éhesen, telhetetlenül. Ekkora éhségnek aztán a táj szívesen adja meg magát, eleinte vonakodik, mint akármelyik nő, de végül enged, boldogan nyílik meg, és hódítójára szórja minden gazdagságát. Igen, errefelé valóban nehéz utazni. Az utazást is úgy kell kezdeni, mint valami szerelmet. Feltételek nélkül és tiszta lélekkel.


 

A szerelem persze nehéz műfaj: a határállomáson döbbenek meg először. Vámvizsgálat után még félóra időnk van a vonatindulásig. Kimegyünk a városba. Csop elefantiázisban szenvedő kárpátaljai falu. Határállomás lévén, lakóinak száma erősen megnövekedett, és így különös módon jobban hasonlít az Alföld nagy, város méretű faluira, mint egy igazi városra. Néhány lépés, és látom már: a városnak van egy főtere, egy országutat sejtető főutcája, ezen néhány emeletes ház és ezzel kész is. Ezek mögött terül el maga a település megszámlálhatatlan sok földszintes parasztházával. A főútról elágazó mellékutcák földutak, sárosak. Csop földszintes város, állatot, tehénganét, libapiszkot nem látni, mégis a város ünnepélyes tartása mögül, mint pantalló alól a meleg hosszú szárú gatya, szomorúan kandikál ki a falu. Ide megyek ki tehát sétálni egy félórára, és bár benyomásaimat csak később mélyítem el, már a főtéren is valamelyes gyanakvással lépegetek. Bizonytalanságomat szeretném eloszlatni, és segélykérően fordulok vissza sétám kiindulópontja felé. Földbe gyökerezik a lábam. A falu városi főterén egy vakítóan fehér, hihetetlen görög templom áll, oszlopsorral, timpanonnal, a timpanon közepén az állami címerrel, szárnyépületekkel, az épületeken mindenütt a korinthoszi oszlopfőkből „organizált” díszítményekkel. A látvány először csak meghökkentő, majd mindinkább kétségbeejtővé válik. Kezdek ugyanis visszaemlékezni a görög templomban áradó maró húgyszagra és a húgyszagnál is büdösebb szagtalanítóra. Szeretném nem elhinni, de így van:
a görög templom a csopi vasútállomás. Kénytelen vagyok megérteni, hogy itt más szemmel kell néznem az építészetet, nem reprodukciós albumot látok, hanem ember lakta, ember használta épületeket. Ezeknek igazsága vagy hazugsága sokkal nyilvánvalóbb az albumba préselt házakénál, sokkal többről árulkodik, mint akármilyen fénykép. A falu főterén álló görög templom-állomás hazugsága elborzasztó és pontos, akár egy szociológiai elemzés. Utazásom elkövetkező napjaiban az épületeket egy társadalom önarcképeként kell szemügyre vennem.


 

Figyelek mindent, mezőt, erdőt, házat, embert. A vonatról nyert benyomás felületes, de horizontális kiterjedése miatt bőséges, a sebesség kifogyhatatlan és gyors változatossága pedig olyan különbségek iránt is fogékonnyá teszi a szemlélőt, melyek különösebb nehézség nélkül rejtőzködhetnek el a gyalogjáró ember szeme elől. Vonatról különböznek az egyforma faluk és az egyforma mezők. Keresem a különbségeket. Síkság ez is, de lelke mélyéig más táj, mint az Alföld. Az óriási méretek lenyűgözik az embert, de el is kedvetlenítik. Félóráig rohan a vonat, mező, rét, erdő, sehol egy ház. Látom a hatalmas kukoricatáblákat, mégis, valamiképpen hiányzik az ember erről a tájról. Felvillan egy ormótlan gazdasági épület messze a letarolt mező közepén. Eltűnik, megint körülvesz a síkság. Valami különös, súlyos embertelenség kezd nyomasztani. Végre egy falu. Aztán még egy. Nem tudom még, hogy mi, de valami különös van ezekben a falvakban is. Sokáig tart, amíg rájövök: ez a síkság nem ismeri a mi fogalmaink szerinti falut, a településnek ezt az elemi formáját. Mintha óriások játszottak volna fej vagy írást a mező közepén, összerázták és feldobták volna a levegőbe a házakat. Úgy állnak ott, ahogy éppen leestek. Oldallal, háttal egymásnak, nem alakul ki köztük utca; ami elválasztja őket, az is csak egy darab mező. Annál is kevésbé nevezhetném utcának a házak közé szorult meződarabot, mert maga a ház is közvetlenül a mezőbe épül bele. Ritka a kerítés, de ha van is, az is csak egy darab mezőt kerít körül, nem udvart. Udvar nincs, kerítésen innen és túl egyforma vad burjánzás. Aki átlépi a küszöböt, rögtön az égaljig hullámzó sárban, porban vagy fűben áll. Nem tudom, mi rejtőzik a láthatár mögött, a vonatról ezt a tájat látom. A táj erős egyhangúságában csak az állomások pihentetnek. Az állomásépületeknek stílusa nemigen van – ha van, az is a csopi templomra emlékeztet –, leginkább csak egyszerű téglaépületek, építészeti igény és vakolat nélkül, a halványsárga vagy a híg piros színű festék a meztelen téglát fedi. Félnapos ukrajnai vonatozás után a táj már nem tud meglepetéssel szolgálni: önmagát ismétli. Lehangoltan nézem a sebesség egyhangú díszleteit. Nem érzem a tájban az ember jelenlétét, azt hiszem, azért látom szegénynek ezt a vidéket. Talán szegényebbnek is, mint amilyen a valóságban. Kiszolgáltatottságom és a mezők egyforma, tágas keserűsége végre kifáraszt. Lefekszem.


 

Kijev. Felmérhetetlenül nagy pályaudvar. Nagy ipari és közlekedési központot sejtet. Csopból okultam, az állomásépületre fel se nézek. Mereven előretartott fejjel lépek ki Cegléd vasárnapi forgatagába. Csak a cirill betűk zavarnak, és a villamos- meg trolibusz-végállomás nem illik a képbe. Elindulunk a csípős pályaudvarszagból, autóbusz visz a szállodába. Első élményeim itt is építészeti jellegűek. A házakat itt is sokszor vakolat nélkül hagyják, a csupasz téglákon itt is az állomásépületekről ismert híg színeket látom viszont. Talán ez okozza, hogy egyáltalában nem érzékelem Kijev nagyvárosi jellegét. Pedig, ahogy később megtudom, majdnem kétmilliós város, területe meg jóval nagyobb, mint Budapesté. Turista mivoltomba kényszerűen befalazva, az ismerkedés számomra egyedül lehetséges formáját vagyok kénytelen választani, szünet nélkül nézelődöm. A turista hivatásszerűen szemtelen, szinte leszólítom a házakat. Szemtelenségem eredményes: rövidesen megállhatok az egyetemes építészettörténet leghazugabb, legőrültebb, leghihetetlenebb, legletaposnivalóbb épülete előtt. Dombtetőn, félkörívben épült szalagház. Sem a város környező része, sem az épület elhelyezése nem indokolja különösképpen a félköríves formát, de ez hagyján, elnézném, nem is elnézném, helybenhagynám, hosszas gondolkodás után sem tudnék mondani egyetlen olyan törvényt, mely megtiltja a szalagházaknak, hogy félkörívesek legyenek. A vallási türelem híve vagyok az építészetben is. Az építész azonban nem csak tehetségtelen, gonosz ember is. Építménye gonoszul, rosszindulatúan pompázatos. A belső félkörív, az épület homlokzata és bejárata elé egy ellentétes félkörívet kirajzoló árkádsort tervezett. A tökéletesen funkciótlan, az épületnek hozzávetőlegesen háromnegyedéig érő, és az épületből kiinduló és abba visszatérő dísz tetőcsíkon kívül semmit sem tartó oszlopsor mögött összetörve és elnyomorítottan ágaskodik a valóságos épület. Az oszlopok egyébként két bazilikát is elbíró vaskos dór oszlopok, szép korinthoszi fejjel, és – nézem, és nem hiszem – nem érnek a földig, mindegyik egy-egy külön tízméteres szobortalapzaton áll, mint valami lúdtalpas rémálom vagy valami pokoli pedikűrös elmebeteg rekláma. Kapkodom a fejem, szeretném a szememet levenni erről a szörnyszülöttről, de nem tudom. Az építész az épület oldalába is beépítette az oszlopokat meg az oszlopfejeket, felnéznek az égre, és kibicsaklik a szemem: az épület tetejéről hanyatt fektetett bástyák csipkés párkánya mered elő, nem egy, de három sorban egymás fölött. Hányinger kerülget. Aztán végül még az is eszembe jut, hogy ez egy hivatal, ahová a bicikliengedélyüket járnak megújítani az emberek. Érzem, valami őrület részese lettem. Kiszakítom magam belőle, megyek, de végig a városon kísér a hánytató látomás: az oszlopok leoperálhatatlan ortopéd bütykei. Lázadozva nézem a házakat, a kijevi főutca szörnyű felhőkarcolóit, köztük egy pillanatra felvillan egy, a környezetében megdöbbentően modern épület, tiszta, jó építkezés, egy új szálloda. Aztán megint a tornyok, kupolák, timpanon girlandokkal, szobrok, búzakalászok, fáklyák, végre egy csak szecessziós ház, felsóhajtok: végre egy szép ház! Egy híd, Margit hídszerű, csak éppen kétszer olyan hosszú, és a korláton, azaz inkább a korlátba beépítve skizofrén következetességgel vaslombú díszfüzér, egy-egy lombos ág több mázsa lehet. Menekülni szeretnék. Változik a táj. Az új város. Dobozházak, csupaszon villog a vörös építőtégla. Hosszú úton rohanunk végig. Beláthatatlan területű építkezés mind a két oldalán. Változik ismét a tájkép, eltűnnek a meztelen házak, fehéres kerámiaborítású házsorok következnek. Kezd emberszaga lenni a városnak. A formák egyszerűek, de eltűnt a tébolyult díszítés. Sok az erkély, függesztettek, de ez még nem baj, a színükben van a hiba, fáradt, esőverte autóbuszkék mindegyik. Nem ismerik a színeket? – töprengek, de pár pillanat múlva nyugalmas pasztellszínű házakat is látok. Az új városrész széléhez érünk, megfordulunk, most látom, hogy a tér két oldalán két új út indul az előbbire merőlegesen, belevesznek a távolságba, mindkét oldalukon, ameddig ellátok, házak, házak, házak. Most kezd csak felengedni bennem a szörnyű hivatali épület okozta görcs. Nyicsevo – próbálgatom az orosz szót. Nyicsevo – erre nekünk nincs szavunk, az „ugyan már” – „bánja a fene” – „semmi az egész” – „verje meg az isten” négyszeres értelme szorult ebbe a szóba. Ukrajna mezőin kell keresztülvonatozni, Kijevben kell órákat barangolni ahhoz, hogy az ember megsejtse ezt a szót. Ezer kilométer, ötvenfokos hideg – nyicsevo, a kijevi tébolyult irodaház – nyicsevo. Talán csak ezek a házak, ez az elképzelhetetlen nagy, ronda-szép építkezés – ez nem nyicsevo. Nem, ez nem az. Biztosan tudom, hogy nem az.


 

Arcok. A legfélelmetesebb egy vörös, gömbölyded disznóarc volt. A kijevi panoráma moziban, ahol gyereknapot tartottak, természetesen anélkül, hogy erről bárkit előzetesen értesítettek volna. Legkivált a közönséget nem értesítették, gondolom, a bevételi terv érdekében. Így aztán, amikor az előadás kezdetekor néhány száz filmet váró ember beült a nézőtérre, film helyett egy íróasztalt talált rózsacsokrokkal, az asztal mögött a rossz arcú, korrupt moziigazgatót és egy filmművészküldöttséget, élén egy Bondarcsuk-arcú ukrán filmszínésszel meg a malacfejűvel. A kis vörös fejű ember, ukrán rendező, a moziigazgató hízelgő megnyitó szavai után felállt, és beszélni kezdett. Először csak a szájával, de ez igazában még nem volt beszéd, csak valami nagyvonalúan átnyújtott előleg. Igazán csak a két karjával kezdett beszélni. Először csak meg-meglendítette őket, röviden, magyarázkodóan, szinte szégyenlősen. Majd, ahogy a beszéd egyre magasabbra szárnyalt, mindkét karja megemelkedett, és néhány bátortalan szárnycsapás után erős és kitartó repülésbe kezdett. Félórás beszéd után a kis ember már lábujjhegyen állt, kipirult arccal, testmagasságának másfélszeresére nőve, és látszott, hogy kitartó repülése eredményeként kezd közeledni a testi gyönyörnek ahhoz az állapotához, amikor az ember teste szétfut, mint egy ijedt hangyaboly, őt magát pedig a gyönyör fekete kaptárjába zuhanva öklömnyi puha méhek csipkedik halálra. Ekkor küldték előre a cédulát. A cédulán orosz nyelven írva ez állt: „Hagyd abba! Eredj az anyádba!” A cédulát a Bondarcsuk-fejű vette át, nem adta tovább, csak odaszólt valamit a mellette repülő yorkshire-i emberkének, aki nem zavartatva magát szárnyalásában, lenézett a mozira, egy pillanat alatt megértett mindent, és egy pillanat alatt levonta a helyzetben egyedül lehetséges, egyedül helyes következtetést: újabb félórát kell beszélnie! Repült tovább. Két perc múlva egy égbe lőtt mondat végén kitört a tapsvihar. A kis ember arcán helyeslő gyönyör ragyogott. Ragyogása alig csökkent valamit, amikor két, majd három perc múlva sem tudta folytatni szónoklatát a szűnni nem akaró tapstól. Arca ekkorra már teljesen lemeztelenedett, messze világítóan gyúlt ki rajta a villámgyors elhatározás. Háromszáz ember tapsát kiabálta túl: „Most pedig kedves barátunk…” Győzött. A Bondarcsuk-arcút már majdnem teljes csönd fogadta.A láthatóan nagyon népszerű ember láthatóan nagyon kényszeredetten állt fel. Hatalmas, izmos teste csak még jobban hangsúlyozta egész bensejének nőies, ringyós voltát. Szép, őszülő oroszlánfejével úgy állt ott, mint egy csuklani készülő grófnő. Kétfele rémülten és kétfele elegánsan talált rá a megoldásra: „üdvözlöm az én kedves barátaimat” – mondta, és már le is ült. De a közönség még rá sem döbbenhetett a győzelmére, a kis malacember máris kilőtte magát székéről, és frissen, mintha csak most kezdte volna, lobogó lelkesedéssel újabb félórás beszédbe kezdett. Két perc sem telt el:
„Takarodj le onnan, te hülye!” – ez középről jött. „Mozit akarunk, nem beszédet!” – ez hátulról. A mozi zúgni kezdett. Ezt észre kellett venni, a kis ember megállt. A moziigazgató pedig rémülten kapkodta összevissza a fejét, felugrott, kiabált, elhallgatott, majd a kis ember „jóságomért ez a hála” arcát látva, a padsorok közé rohant, megállt a középen ülő közbeszóló orra előtt, és lélegzetvétel nélkül kiabálta: hagyja el a termet, hagyja el a termet, hagyja el a termet! Dögölj meg! – mondta ez, és kiment. A hátul ülő azonban nem akart kimenni. A moziigazgató egy mázsás jegyszedőnővel együtt rángatta ki a sorból. A kis ember kihúzta magát, és tovább beszélt. Egy perc múlva megjelent az igazgató, vállánál fogva a fejét tapogató közbekiáltót. Egész fiatal fiú volt, most lehetett csak látni. Láthatóan nem tudta, hol van, állandóan a fejét tapogatta, a halántéka körül üthették meg. Kitaszigálták a virágokkal díszített asztal elé. „Csak azt akartam megmutatni a közönségnek, hogy ki zavarta meg az előadást!” – nézett le rá jóakaratú fensőséggel a kis ember. Ebben a pillanatban élvezett el a hatalomtól. „Kivihetik” – mondta félig öntudatlanul. Beszélt tovább. Egy óra telt el az előadás kezdete óta. Előreküldték a kis dundi szőke gyerekeket a nagy piros rózsacsokrokkal. A kis ember elvette a csokrot, tovább beszélt. A küldöttség menekülni kezdett a kijárat felé, a kis ember beszélt. Eloltották egy pillanatra a villanyt, a kis ember beszélt. Elindult lassan az asztal mellől, közben beszélt. Előrejött az első sorig, közben beszélt. A járat felé oldalazott lassan, és beszélt. Megállt a kijáratnál, a hátsó sorok mellett, és beszélt. Eloltották a villanyt, beszélt. Megkezdődött a vetítés, beszélt. Színes kis film, beszélt. Tizenöt perces színes kis film a sarkkutatókról, végig beszélt. Kigyulladt a villany, beszélt. Majd egyszerre, most már teste jóleső fáradtságát is élvezve, egy kört írt le a rózsacsokorral: „Ezzel búcsúzom az elvtársaktól. Jó mulatást kívánok!” Mosolyogva ment ki az ajtón. Ekkor ugrottam fel én is, egész testem tehetetlen dühét belefojtva a rohanásba. Át a nézőtéren, ki az ajtón, ki az utcára, elrohanva a békésen beszélgető Bondarcsuk-arcú meg a yorkshire-i mellett, ki az emberi arcok, emberi szemek közé. Durva és tiszta gyerekarcok. Mintha igaz se lett volna, amit az előbb láttam. Így futottam egy óráig, emberek között, hátam mögött az irodaház iszonyú bütykeivel és a malacember gyönyörtől homályos szemével. Egészen a parkig, a hatalmas négyzet alakú térségig. Itt már lassan lépkedtem. Végig az utak mentén sövények. A sövények mentén padok. És a padokon, a nyár utolsó gyenge sugaraiba fürdetve arcukat, megszámlálhatatlanul sok, ezer vagy kétezer öregember. De más az arcuk, mint az otthoni öregeké, ilyen öreg öregarcokat sohasem láttam. Másfajta szenvedés véste ki őket, olyan, ami csak ezen a földön él, amit csak ez a határtalan föld tud elviselni és túlélni. Nagy háborúké és nagy hallgatásoké. Tisztaság ült rajtuk és szépség, mint az ikonokon. Az öregségnek ebben a tiszta tengerében nyom nélkül süllyedt el a malacember arca, a színész hermafrodita szépsége, a lúdtalpas ház iszonyata. Döbbenten éreztem, hogy nincs az a torony, nincs az a hazug nagyság, amit ez a sápadt hullámzás el ne temetne, szét ne morzsolna. Először szerettem a várost.


 

Ahogy belépek a Vasziljevszkij Zaborba, mindjárt körülölel a zene. A templom falai, mint a húsevő növény levelei, rám csapódnak: mozdulni sem tudok a gyönyörűségtől. A lábam előtt egy fejkendős asszony csókolja a délelőtti és kora délutáni ikonnéző turisták lába által összetaposott követ. Három méterre tőle egy másik. Aztán még egy. Körülöttük mozdulatlan hívők és az áhítatról tudomást sem vevő érdeklődők. Egy középkorú ember, öltözködéséről ítélve orosz, láthatóan szórakozik a vakbuzgóságnak ilyen eksztatikus megnyilvánulásain, hamarosan meg is fordul, kimegy. Mellette egy 1200-ból itt maradt női fej, mint a történelmi filmek parasztasszonyai, sziklából tört formák, mélyükön ijesztő sötétséggel. A test, mely a fejet viseli, hosszú kendőkbe, lepelszerű ruhadarabokba bugyolálva meg-megrándul; a nő időnként ültéből felugorva, rémülten pillogva szórja magára a kereszteket: arcáról süt az évszázados állati tudatlanság. Jobbra, talán kétméternyire tőlem, méteres, fájdalmas Krisztus-arc. Főként idősebb nők járulnak az ikonhoz, de látok egy fiatal fiút is. Belecsókolnak Krisztus szájába, szemébe, bőrüket préselik a bőréhez. Szerelmes vallás ez, nincs benne semmi latin; testükkel akarják érezni az istent, testükkel akarják érezni a földet. Nem a szertartást érzékelik, érzékeik gondolkodnak: magukat sajnálják, magukat siratják. Szerelmes, érzéki szertartás ez: a legnagyobb szerelem, a magunk iránt érzett olthatatlan szeretet rítusa. A Krisztusnak adott csókok: hát ilyen vagy, ilyen szenvedő, mint én? A modern évszázadok nem sokat változtattak a vallás lényegén, az ikonhoz mellékeltek egy fehér kendőt: ezzel lehet Krisztus szájáról letörölni a netán más által odacsókolt fertőző baktériumokat. A higiénikus, nagyipari önsajnálat lehetősége némiképpen groteszk jelleget kölcsönöz az áhítatnak, valószínűleg ezért is veszik olyan kevesen igénybe. Ravasz vallás tehát ez: földre borulva tiszteljük istenben saját nagyságunkat, de őszinte és felemelő vallás is ez, mert magunkkal állít szembe, nem a szertartás absztrakt bűvöletével. Nem hódol be a római divatnak, Krisztusnak hagyva a keresztet, magának meg még a Biblia terhéből is csak a zsebre tehető imakönyv terhét vállalva. A zenéből pedig még az imént leleplezett esendő ravaszság is hiányzik: a kórus valamilyen aranyozott hídon kanyarog a legtisztább magasságok felé, a diakónus izzó, földmélyi basszbaritonjára vagy a nőiesen szomjas, puha tenorra tiszta fémeső válaszol. De a látogató csak akkor döbben meg igazán, ha egészen előremegy a templomban, a kórusnak csak egyik része áll hivatásos énekesekből, másik felét az oltár elé gyűlt hívők alkotják. A fémesen tiszta hangeső a városszerte látható elszabott ruhákba öltözött kopott kis öregek szájából ömlik. Ha eddig nem éreztem volna meg az egész délután különös hasadtságát, a látvány és az élmény végleges kettősségét, a nagy és művészietlen városban ezt a korszerűtlen, tiszta áhítatot; ha nem éreztem volna meg a földre csukló testek meg az égben kanyargó zene erős rokonságában is valami kiáltó ellentétet, most akkor is megcsapott volna valami őrületnek a szele. Valamilyen különös, öngyilkos, mégis életerős tébolyé, amit jobb híján orosz skizofréniának kell neveznem. Utazásom kezdete óta most találkoztam először azzal az erővel, mely mértéket képes szabni a szépségnek, és a lélektelen anyagnak minden fajtájából ki tudja faragni az ember arcát. Élő erővel egy mélységesen megrázó és mélységesen korszerűtlen tévedés magával ragadó lendületében. Mert a fojtogatóan szép zene sem tudott annyira elbűvölni, hogy a térdeplő test tiszta áhítata mögött ne vegyem észre az izmok és a csontok mélységes megalázottságát, embertelen nyomorúságát. A rossz ruhás kis öregasszonyok iszonyú súly alatt görnyedtek a földre. De ebben még nem volt semmi őrület, az csak különleges volt, és valamiképpen törvényszerű is. Az is inkább csak érdekességével kapott meg, hogy negyven-egynéhány évi, a szó minden értelmében istentelen iparosítás után ilyen megdöbbentően elevenen él az isten ebben a kis templomban. Különös volt, hogy itt, ebben a tömjénszagú kis csarnokban kellett megértenem a partizánháborúk kegyetlen tartalékát, a föld mélyén rejtőző türelem számomra szinte felfoghatatlan erejét. De ebben sem volt semmi természetellenes. Azt éreztem őrületnek, hogy ez a nép, melyben ilyen elemi erők rejtőznek, négy évtized óta embertelen házakat épít, iszonyú patetikus szobrokkal rakja meg városait, szörnyű csendéletekkel népesíti be lakásainak falait. Őrületnek kellett éreznem azt, hogy teremtő erejének igazi formáját halálra ítélt vallási ceremóniák őrzik, lakóházaiból, városaiból, egyszóval mindennapi életéből meg szinte nyomtalanul eltűnt mindaz, ami embert és művészetet pusztító háborúkon, országos hajótöréseken túl éltet és igazol. A várost, ahol ez a templom áll, ahol a zene oda sem figyelve az idő változásaira, megszállott boldogsággal építi a maga külön kis katedrálisait, a várost nem a városban élő formálta ki, hanem a brooklyni bambaság. Gonosz szakadék nyílt ház és lakója között. És mindez akkor, amikor a ház és ház közötti szakadék szemmel láthatóan egyre keskenyedik, a városi centrumok és a kültelkek közti láthatatlan várfalak értelmüket és jelentőségüket vesztik. Ez lenne az ára az új városrészeknek, ilyen rombolás a város túlfelén? A köveknek meg a tégláknak ez a hipokrízise, hogy az ország lelkét, a földben hullámzó forradalom mozgását kutató idegen szédelegve áll a statisztikai adatok esőjében? Ilyen cirkuszi monumentalitás, hogy kényszeredetten kell csodálnom ezt a féktelen országot, mint valami kibírhatatlan mozisztárt, akinek mellbőségét hetenként közli minden valamirevaló vasárnapi képes újság? A zene nem felel, a zene öt évszázad óta oda nem figyel a földre. Sétál, kanyarog, hajlong a kerti virágok bujaságával, majd emelkedni kezd; mint valami repülő mező, lebeg, szélesen szétterül. Végül tetőzik, akár egy folyami árhullám: az érzéki örömnek, a testi élvezetnek olyan nyögdelő, sikongató hangjaival zsúfolódik most tele a templom, hogy elpirul és homlokát ráncolja a latin szigorúság. Akakijevics Akakij előttem áll, mellemig ér talán, mulatságos kis tonzúrával a fején és olyan rossz ruhákban, olyan esetlenül, szerencsétlenül, olyan esendően, hogy nem orosznak vagy ukránnak, német zsidónak is túlzás lenne. Fejét félretartja, ijesztően hamis hangon bele-beleénekel a kórus élveteg köríveibe. Gumiteste van, amikor énekel, hirtelen másfél méterrel megmagasodik, válla kiszélesedik, arca kipirul, majd kifordul a nyakam, ahogy utána nézek. Aztán úgy marad, némán, félretartott fejjel, teljes testhosszával magasabban saját magánál, a kegyelem állapotában. Mi ez, ha nem skizofrénia? Akakijevics Akakij valószínűleg segédkönyvelő egy gyárban, esetleg gyári munkás vagy tevékeny tagja a kolhozadminisztrációnak. Nem, ez nem színpadi ellentét, mint a kijevi utcakép, a skizofrénia turistaváltozata. Délben a bő nadrágok, szörnyű virágos női ruhák, tiszti csizmákra emlékeztető magas sarkú cipők, majd délután különös metamorfózis, keskenyedő nadrágokkal, halványodó színű ruhákkal és formásodó cipőkkel, egész estig, mikor a főútvonalakon a középkorúaknak a harmincas évekből itt maradt ukrán divatja keveredik a fiatalságnak a hatvanas években importált olasz viseletével. Este egy vasalt nadrág borotvaéle két részre vágja szét a várost. Látványos hasadás ez, de nem túlságosan mély. A felfedező lelkesedését Kijevben le is hűtik: „Ne felejtse el az elvtárs, hogy az esti aranyifjak a délelőtti topis öregek fiai!” Ez így is van, az öltözködés különbözősége nem a tudathasadás, hanem a természetes generációs különbségek konfekcionált tünete. A felületes szemlélő ettől persze úgy megkönnyebbedik, hogy ezután minden új talányt könnyelműen belehajigál a korosztályok között húzódó türelmes szakadékba. De érzem, a Vasziljevszkij Zabor rejtvénye nem ilyen egyszerű. Most már megtölti az egész templomot Akakijevics Akakij áhítata. Mindenütt körülöttem fényes, öntudatlan szoborarcok. Most kezd kirajzolódni rájuk a pusztulás. Egyre sűrűbb, egyre fojtogatóbb, egyre édesebb a levegő. A zene most már féktelenül ujjong, viháncol az élőhalottak feje fölött. A téboly, mint valami angyal, leszáll a mennyekből. Nem bírom tovább, megfordulok, ki az utcára! A nap nyárias közönnyel ragyog, friss lombszagú a város. Este utazom.


 

Leningrád. Erről a városról szóltak a legendák. Gyönyörű, mondták, Oroszország egyetlen igazán szép városa. Volt ezekben a lelkesedésekben valami alig titkolt rosszallás Moszkvával szemben, mert a szép Pétervártól elragadta az ország legfontosabb városa címet, és most ott terpeszkedik az orosz síkság közepén, kövéren és gonoszul, mint valami kofaasszony, és elirigyli a Néva gyöngyétől karcsú barokk formáit, könnyedségét, ritmikus szépségét. A történelem szele csapja meg az embert a Nyevszkij Proszpekten – mesélték érzékeny utazók, és ki tudja, talán hülye turisták is mondhatnak igazat egy városról. Bizonyos azonban az, hogy ebbe a mondatba az is beleértődött: Moszkvában csak a rég halott Izmajlov sertéskereskedő lábszaga csaphatja meg az embert, lélek nélkül való város az, kupecek, hivatalnokok hazája. Ellenvéleményt csak egyet hallottam: Leningrád rémes, kibírhatatlan szecesszió, futva kell menekülni előle! A fene tudja, én valahogy irtózom minden turistaparadicsomtól. Némi gyanakvással érkeztem Leningrádba. De a város egy csapásra leterített, már a pályaudvar előtti téren megcsapott díszes pompája ellenére sem hivalkodó, sőt természetesen szerény hangulata. És az utcák! Kijev falusi felhőkarcolói után a kis három-négy emeletes házak mennyire igazi házak voltak és mennyire városiak! Mintha valamilyen hidraulikus présből kerültem volna ki, egyszerre felengedett a környezet napok óta tartó gyilkos szorítása. Végig az utakon, át a Néva hídjain, át a csatornákon, a tereken, a parkokon – jóleső utazás volt ez, igazi építészet vett körül mindenütt. Nem lelkesedem a barokkért, többnyire híg és lágy mozgalmasságáért, de egy város, melynek formáit egy nagyvonalú építészeti elgondolás alakította ki, túlnő önnön stílusán vagy stílusain, Leningrád is elsősorban mint városépítészet lelkesített. Mindig csak olyan városokat láttam, melyek úgy növekedtek, ahogy éppen tudtak: felszabadultan élveztem hát itt a megépített utcák és terek architekturális gyönyörűségét. Az öröm maga felszínesebb a komorságnál, vagy csak felszínességre kényszerít? Nem tudom, de néhány óra múltán egyszerre csak úgy éreztem, ismerem a várost, szépsége természetesen vett körül, ha nem lepődtem volna meg gondolataim szentségtörésén, majdnem azt mondhattam volna: elegem van belőle. Az Ermitázs könnyen feledtette velem, hogy keveset tudok a városról. Időm legnagyobb részét ebben a képtárban töltöttem, mégis, ha Oroszországra emlékszem vissza, azt kell mondanom, hogy ez a képtár a legkevésbé orosz élményem. A méretek, az épületben áradó gazdagság, de főként maguk a képek és szobrok lenyűgöztek: ám a látvány gyönyörűsége nemzetközi volt, az országról csak az épület mértéktelen pompája árulkodott, meg a modern képek keletkezésének dátuma. A forradalom győzelme óta egyetlen modern festmény sem került a képtárba, a mérhetetlen gazdagságot még a mérhetetlen nyomorúság országában halmozták fel. Mégis, noha az Ermitázs különös, mondhatnám szinte indokolatlan és magyarázat nélkül való szigetként úszott, nem is annyira a városban, mint magában a tenger országban, nem tudok visszaemlékezni sem a városra, sem az országra anélkül, hogy újból meg ne csapna a formáknak és a színeknek az egész képtárat átható tiszta ereje. Tiszta, szigorú világ volt ez megint, akárcsak a kijevi templom, ám ezt a világot – talán azért, mert először a két-két teremnyi Picasso- és Matisse-anyagot néztem végig – számomra érthetőbb, kedvesebb és – nem tudom másként mondani – játékosabban kegyetlen törvények határolták. Matisse téglaszínű táncosainak fáradhatatlan öröme kísért végig a képek között. Hosszú, nagy nyári kirándulásoknál is fárasztóbb út vár itt a nézelődőre. És meglepetések. Meglepetések minden teremben. A reprodukciók könnyen elérhető, szakszerű öröme után egészen más, eleven öröm, melyben éppen valódisága folytán semmi édeset nem ízlelhet az ember: kesernyés, fanyar, erős ízei vannak. Erős gyönyörűség árad az igazi képekből, elbátortalanítja, félénkké, csendessé, szinte szomorúvá teszi az embert. A látogató ott áll a terem közepén, és egyre esetlenebbnek érezve a városban gyors oldalpillantásokkal nyugtázott idétlen eleganciáját, egyre mélyebben szégyelli magát a falakról sugárzó erős, paraszti öröm özönében. Cézanne sugárzott rám így; soha nem éreztem át igazán festészetének valódi nagyságát, most ott ül előttem, súlyos paraszttest, az asztalra könyökölve, mögötte, mint szelíd, mozdíthatatlan szikla, a táj. A durva arc, a rossz ruha, a rozzant asztal örökkévalósága a kikezdhetetlenül kemény, mégis mozgékony, kézzelfogható világban – olyan erő áradt felém a képből, hogy szinte villámlott körülöttem a levegő. Talán azért, mert a képnek éppen ezt a lélegző, élő ember közelségét igénylő elevenségét nem képes visszaadni reprodukció, talán mert itt volt a legnagyobb a különbség elképzelt és valóságos élmény között, ez a különös energiaátvitel maradt mindvégig a legnagyobb élményem. És persze az egész képtár. Rembrandt-képek és egy Picasso-kép kitörölhetetlenül éles emlékével a fejemben léptem ki a Néva-partra. Fáradt voltam, de minden sejtemben igaz képek és szobrok friss emlékével fogékony, különösképpen a házak és utcák esetleges hazugságaira érzékeny. Így fogtam neki vizsgáztatni a várost. Nem különösebb eredménnyel, sőt teljesen eredménytelenül – ha eredményen leleplezést, titkolt szépséghibák felfedezését, egy visszavonult kőnemzetség feltehetően zilált családi viszonyainak felgöngyölítését értjük. A város semmi meglepőt nem árult el magáról. Szép volt és kimért. Az csak rosszindulatomnak, rosszindulatom meg fáradságomnak tudható be, hogy tiszteletlen játékba kezdtem házaival. Mentem az utcán, időnként megálltam egy-egy tiszteletre méltó épület előtt, és rávicsorogtam. Leningrád béketűrő város, nehéz felingerelni. Hosszú séta után először a Néva túlsó partjáról vicsorított vissza rám egy épület fehér oszlopsorával. Erre aztán önnön, sokáig visszanyelt dühétől is felbőszülve, hirtelen az egész város vicsorogni kezdett. A házak felvonták ínyüket, és oszlopaikat villogtatták. Most láttam csak, milyen töméntelen sok oszlop van Leningrádban. A nagy felzúdulásban csak a lovas szobrok álltak a helyükön. Ebben a világosságban teljes bizonyossággal láttam, hogy a szobrok megfeszülnek a várakozástól, és csak arra várnak, hogy egy kísérteties órán elszabadulva helyükről, vidáman vicsorogva végigloholják a várost. Enyhe émelygés fogott el. De aztán hirtelen, még mielőtt kiáltványba illő mondatokat fogalmazhattam volna arról, hogy a városokban élni kellene, nem tetszelegni, a káprázat kihunyt. A Nyevszkij Proszpekt szédítő délutáni forgatagában álltam, világosan láttam, hogy csak a fáradság játszott velem. Különös, de úgy látszik, az érzékeny utazóknak igazuk volt. Leningrád valóban szép város. Semmi okot nem adott arra, hogy ebben kételkedjem.


 

A kételkedés nem is Leningrádban, Petrodvorecben kapott el. Ez lenne az ország múltja, ez a történelem? Ez a nagyvonalú, tiszta, mégis valamiképpen léha építészet? Ilyen könnyedén simult volna el a kijevi skizofrénia minden görcse egy versailles-i játékparkban? A városban semmit sem érzékeltem Rastrelli olaszságából, az épületeket talán az előttük hullámzó embertömeg vagy talán a városban való természetes elhelyezésük következtében minden fenntartás nélkül orosz építményeknek éreztem. Csak itt, Nagy Péter parkjában lepett meg valami furcsa idegenség. A park egyébként valóban gyönyörű. Száz-egynéhány szökőkútja az utazó trafikosnék kimondhatatlan örömére ék, gúla, tojás, paragrafusjel, valamint hegedű alakban fecskendez elképzelhetetlen mennyiségű vizet az égbe. De hiába tiltakozom, a vízben fürdő és vizet köpő Ádámon és Éván még röhögök, de egyre inkább uralma alá von a park egészének lenyűgözően nagyszerű elgondolása. A hatalmas, látszólag szabad, kóborolni, sétálni engedő térséget erős geometrikus rend fogja össze, a gyanútlan sétálót ennek a rendnek az ereje győzi le, s néhány perces séta után ez irányítja lépéseit, bármerre is indul el; út, fa, pihenőlugas, szökőkút, a park minden, látszólag fölösleges dísze szinte rádől, úgy szorítja fel az egész parkrendszer központjába, a palota elé. Minden sétának ez az egyetlen lehetősége, a park játékosan mérkőzik az emberrel. Rastrelli eleven tehetsége itt aztán kedvére kiélhette magát, önfeledten játszik anyagaival, kővel, földdel, bronzzal, fűvel, vízzel. Annyira önfeledten, hogy nagyszerű építményével óvatlanul le is leplezi magát: minden csupa franciás, olaszos könnyedség, az egész örömkombinátban semmi oroszt nem találok. Nagyszerű, magas fáival úgy áll ezen a komor és őszinte tájon, ahol a bokrok összezsugorodnak a hideg téltől, mint valami tanácstalan márki egy parasztforradalom kellős közepén. De a táj forradalma békés, elnézően viseli magán a gyönyörű park élő, dús anakronizmusát. Gyanítom, nem is nagyon tud vele mit kezdeni. Legyint rá, békében hagyja. Az emberek már nem ilyen békések. Felmegyek a palota elé, a kis térnek beillő teraszra. Itt érződik igazán Rastrelli nagyszerű tehetsége. A palota mellvédje elé medencét tervezett egész szökőkútrendszerrel. A medence és a mellvéd szintkülönbsége kb. tíz méter, a medence két oldalán lépcső visz fel a teraszra. Itt, ha az ember odaáll a korláthoz, rögtön le kell tekintenie a mélységbe, a medencébe. A medencéből viszont egy tágas allé közepén fekvő csatorna indul a 150-200 méternyire fekvő tengeröbölhöz. Mire az ember feleszmél, az építkezés ritmusa már ki is dobta a tekintetét a tengerre. Felemelő játék ez, ellenkezésemet elbizonytalanítja. Bármennyire is idegen testnek érzem a parkot a tájban, látnom kell, önmagában tiszta és igaz építészeti egység. A baj csak ott kezdődik, hogy a gyanútlan Rastrelli a teraszra vivő lépcsők két oldalára meg a medence köré szobrokat tervezett; a szobrokkal még nem lenne semmi hiba, egyszerű bronzszobrok, se jobbak, se rosszabbak a korabeli szobrászat átlagánál. A baj csak az, hogy a múlt század végén valamilyen előkelő ökör nem találta elég pompázatosnak a szegény szobrokat, és bearanyoztatta őket. Az aranyozás szerencsére néhány évtized alatt lekopott, és a szobrok története itt be is fejeződhetne, ha pár évvel ezelőtt nem restaurálták és újból be nem aranyozták volna őket ötven évig le nem kopó, eső- és fagyálló, ragyogó arannyal. Ez csak a tragédia. Ahogy jövünk, már messziről, a fák közül csiklandozza a szemünket tízezer húsvéti nyuszi sárga csillogása. Amikor meg felmegyünk a teraszra, letekintenénk a medencébe, és rábíznánk tekintetünket Rastrelli máig élő erejére, gonosz, szűnni nem akaró rézkilincsek ragyogásában bicsaklik ki a szemünk. Kapkodom a fejem, de nem eresztenek, majd belevakulok a fényességükbe. A jámbor látogató csak elképzelheti a medence varázslatát, nem adhatja meg magát neki. Kényszeredett vigyázzállásban csodálkozik ekkora gazdagság láttán. Első dühében meg is vonná negyven év mérlegét Petrodvorecben: bearanyozták a szobrokat! De nem lenne igaza. Kezdek valamit érteni az állandóan jelen levő skizofréniából, mely hol felhőkarcolókat emel, hol szobrokat aranyoz. Könnyű lenne a nép nyakába varrni a csiricsáré ragyogás minden ízléstelenségét. De, érzem, igazságtalanul ítélkezne az, aki ezt tenné. Petrodvorec kihívja maga ellen a végzetet. Idegen tájon áll, idegen test, idegen pompa. Mit tegyen vele az egyszerűbb és őszintébb díszekhez szokott táj? Mit tegyen vele az áhítatosabb és elmélyültebb pompához szoktatott ember? Mit tegyen francia díszeivel az a nép, melynek templomait még Bizánc formálta. Berúg könnyű mámorától, mint az indián a rumtól, és bearanyoz mindent, ami a szeme elé kerül: embert, fát, tengert. Petrodvorec bűnös építmény, mert titokban, váratlanul és felelősség nélkül csábít. A becsapottságára eszmélő ember belerúgna pomádés falaiba, de az épület könnyedén tér ki előle, mint egy balerina. Ellebeg, buján riszálja magát, mint majd évtizedek múlva is, az eljövendő nemzedékek gyönyörűségére. Ez egymagában is érthetővé tenné a skizofréniát, de van itt még valami más is. A balerina erényét ugyancsak megviselte a háború. A német parancsnokság székhelye volt, kiégett falak, rom szökőkutak, ledöntött, összetört szobrok maradtak csak belőle. Romjai körül csontig égetett táj, elnyomorított vidék. És így a játék kert két arcát nézve, kezdek valamit érteni ember és vidék különös tudathasadásából. Ez a táj nem egyszerűen csak szegény volt. Felfoghatatlan, lélekölő nyomorúságból, önnön hatalmas méreteinek nyomorúságából, háborúk és egy keserves történelem nyomorúságából emelkedett fel ez az ország. A blokád alatt egy télen 680 000 ember halt éhen Leningrádban. Európa emberre szabott méretei után egyszerűen átélhetetlen és elképzelhetetlen szegénységből emelkedett ki ez a nép, lassan, mint valami súlyos vulkán az óceánból. Nagy szegénységében még kegyeletes is próbált lenni. A kegyelet támasztotta fel a balerinát, ugyanaz a kegyelet, mely a szobrokat is bearanyozta. És most nagy éhezés után él a föld, áll a város. Állnak Petrodvorec játék kastélyai. És persze állnak az aranyozott szobrok. Elképzelhetetlenül rondák, az biztos. De akármilyen időtálló aranyozással nyomorították is meg őket, ötven év múlva az az aranyozás is lekopik. Ötven év? Kár ezért az időért. Kár a látványért meg a szobrokért. De az is igaz, hogy ebből a parkból mindig kilátni a tengerre. A nyílt tengeren meg mintha másképp járnának az órák. Ötven év itt nem is olyan nagy idő.


 

Moszkva. Az utolsó, de azt hiszem, egyben legnagyobb lehetőségem arra, hogy felfedezzem a földben és kőben rejtőző teremtő-pusztító, turistaszemmel nem látható életét, titokzatosnak látszó egységét. A felelet itt van valahol a közelemben, a közelséget persze moszkvai módra értsük: egy áttekinthetetlenül nagy város eleven díszletei mögött. Nagy város, de nem ez az, ami már az első pillanatban megkap benne, hiszen méreteivel egy időben az ember szemébe ötlik a házak jó részének tenyeres-talpas esetlegessége is, ezek ormótlanságára meg éppen a város nagysága, levegős tágassága hívja fel a figyelmet. Az tetszik benne, hogy igaz város. Igaz város, tehát nem igazi, a kettő nem ugyanaz. Az „igazi város” felkiáltás az utazók csodálkozását hivatott kifejezni, jól illik elébe az ah (vagy tisztelet neki, az: ach!), az ó, az oh, már ki melyiket részesíti előnyben közülük. Megtévesztő kifejezés, kultúraillata van, de valójában hülyeséget takar, közeli rokona a „hát nem csodálatos”-nak, meg a „na most mondja, milyen gyönyörű”-nek, titkos értelme az, hogy „van benne valami párizsias, nemde?”, lakói meg egészen olyanok, mint az emberek. Az igaz város kifejezés ténymegállapítás, közepes hangerővel, már csak azért sem lehet felkiáltás, mert egy igaz város láttán kevés ember kiált fel örömmel, az emberek többnyire az igazi várost szeretik, nem az igazat. Az igazi város mindig szép, az igaz város olyan, amilyen. Az igazi városban gyönyörködnek, az igazban élnek. Egy igaz város lehet csúnya, esetlen vagy éppen szegényes, de nem lehet idegen a földtől, amelyen épült. Az igaz várost évszázadok tévedhetetlen kényszere formálta azzá, amivé lett. Az igaz város egyenes ági leszármazottja a tájnak, rokona a környező növényzetnek, baráti viszonyban van az éghajlattal, lakóival meg kimondottan meghitt családias viszonyban áll. Kedvességéért a városlakók elnézik csúnyaságát, akárcsak egy jótékony nagynéniét, humorral és némi beletörődéssel szeretik. Ilyen igaz városnak láttam Moszkvát. Látogatóinak igaza van, nem szép város. Bár nem is olyan csúnya, mint amilyenre az elbeszélések után számítottam. Építészeti szépségét persze nem lehet Leningrádéhoz mérni, de elevensége – és tizenkét napi oroszországi utazás után bármennyire megdöbbentő –, humora bőven kárpótol a muzeális gyönyörűség hiányáért. Moszkva modernebb város Leningrádnál, mégsem a néhány meglepően modern új épület tette rám a legmélyebb benyomást, bár jelenlétük korántsem hagyott közömbösen, jóleső érzéssel töltött el, hogy itt már nem tudja uralma alá hajtani a városképet a harmincas évek golyvás klasszicizmusa. Elevensége miatt szerettem meg a várost. Élő rendetlenségében jól megfértek egymás mellett a hazai utaknál kétszer szélesebb utcák meg a tőlük száz lépésre kanyargó sikátorok, a főutak hatalmas épületkolosszusai meg a kis utcák ijedt kis házai, de ezekben a kis utcákban is békésen állt egymás mellett a két- és a tízemeletes ház, nem zavartatva magukat több évtizedes korkülönbségüktől. A növekedés kényszere alakította így a várost, utcáin minden igaz volt, még a klasszicista álépítészet is, mint egy felfordult világ élő tanúsága. Így lett ellentéteivel és csakis velük együtt igazzá. Az igaz város méretei szédítőek, új lakótelepei körül órákig autóbuszozhat az ember. Az igaz városban minden van: rémes felhőkarcoló és hipermodern szálloda; a Lomonoszov egyetem ijesztő tornyai alól lesétálva az egyetem előtt elterülő park végéig egy most befejezett acél- és üvegházra látok, közvetlenül mellettem pedig az egyetem építése miatt lebontott falu volt temploma, gyönyörű kis épület, kicsit elrontja ugyan a park nagy négyszögét, de megbecsülteti a kegyeletes építőket. Üveg-beton mozi mellett tündöklően öreg kápolna, nem messze tőlük Puskin bronzalakja, otthon nemigen látható szép, köztéri szobor. Aztán a Gorkij utca nagy melák házai, valamivel később a Kreml templomai, szemközta századokra szóló rondaság, a GUM nagyáruház. Körben meg az új lakótelepek itt is többnyire vakolatlan házai, aztán a már ismert csempeborítás, még messzebb messzire fehérlő, tiszta vonalú modern házak. Rendetlen, vonzó-taszító, kecses-esetlen, tágas-szoros város. Igaz város. Szeretem.


 

A titokról mégsem maga a város árulkodik. Nem kellett megbánnom, hogy annyi figyelmet fordítottam a szépművészetek halott emléktárgyaira: az orosz világ különös tudathasadását egy képtárban éreztem át a legmélyebben. Itt értettem meg belőle anynyit, amennyit idegen egyáltalán megérthet, járva a termeket, meg-megállva a képek előtt. Ha valaki felfedező útra indul az orosz világban, el kell mennie a Tretyakov Képtárba. A Puskin Múzeumot akár ki is hagyhatja, bár nagy szamárság nem megnézni Picassót, Matisse-t, Cézanne-t meg Gauguint (meglepődve a Moszkvában teljesen váratlanul megismétlődő, az Ermitázs bűvöletével vetekedő és olykor azt felül is múló varázslattól) – azzal még nem mulasztott sokat Oroszországból, legfeljebb magát tette szegényebbé. De ha nem nézte meg a Tretyakov Képtárat, Oroszországot mulasztotta el megnézni; nem értheti meg az eléje táruló látványt, még kevésbé a látványt formáló erők működését. A Tretyakov Képtár a műtörténet Drakulája. Hatalmasra tátott teremszájaiban, mint a romlott zápfogak sorakoznak egymás után a képek. Gyanútlan elme fel sem tud tételezni, romlatlan képzelet el sem tud képzelni ennyi rossz képet. De ez még hagyján, a múlt századi magyar festészeten nevelkedett látogató el tudja képzelni, milyen az, ha egy képtárban sok rossz kép van. De azt még ő sem tudja elképzelni, hogy egy képtárban – négy vagy öt kép kivételével – csak rossz, reménytelenül és leverően rossz kép legyen kiállítva, hogy egy teljes képtárat kivétel nélkül csak félresikerült festők képei töltsenek meg. Gulliveri utazás a Tretyakov Képtárban sétálni. A reménytelen tengerből csak két magányos alak emelkedik ki. Egy Go nevű festő, kinek kereszt- és apai nevét elfelejtettem megjegyezni és a múlt század nagy orosz festőtehetsége, Rjepin. Ők ketten is csak nagy üggyel-bajjal, mindkettőjük erejét kiszívta a múlt századi orosz festészet sivatagi éghajlata. A különös, kurta nevű festő volt az erőtlenebb, tehát a szerencsétlenebb is, ha szerencsének tartjuk azt a valóban ritka szerencsét, hogy ilyen légköri viszonyok között valaki egyáltalán meg tud festeni egy képet. Neki még egy maradéktalanul jó képre sem tellett, ritka nagy festői tehetségét is két, többi képe közül messze kiemelkedő, de mégis elrontott képéről kell leolvasni. Krisztust festi meg az egyiken, az arc, a test megdöbbentő és megrázó, de az ég felé emelt két kar és a képkeretből benyúló, Krisztusra mutató, gazdátlan kéz szörnyű, a kor heroikus imakönyv-illusztrációinak rettenetes kényszeréről árulkodik. Rjepin keményebb, szerencsésebb festő. Őt nem tudta teljesen kiszárítani az olajsivatag, portréi közül néhány, különösképpen a Muszorgszkijról festett, meg két női alakja kitűnő festő jó képei. De rögtön megváltozik a véleményünk Rjepin szerencséjéről, ha tovább nézzük képeit, és saját szemünkkel látjuk, hogy fullad bele kora sivár terméketlenségébe ez a művész, aki késői éveiben számon nem tartott felfedező módjára az impresszionizmusig elkalandozik, mennyire nem tudja kiaknázni felfedezéseit, hogy süllyed el szánandó és emberibb sorsra érdemes áldozatként az életképfestészet parttalan tengerében. A szerencsés Rjepinben tízszer akkora festő veszett el, mint szerencsétlen rokonában; különös, orosz festőhöz illő szerencse ez. Aztán otthagyjuk Rjepint és a festészetet, és valami egész más közegben folytathatjuk utunkat. Havas tájban, nagybácsik és kivont kardok között. Nagybácsik zsakettban, nagybácsik kaftánban, nagybácsik cárjelmezben, nagybácsik lovon és nagybácsik Rettegett Iván trónján, ez van még hátra a Tretyakov Képtár múlt századi anyagából. Kicsit iszonyodva, kicsit heherészve halad a látogató a képek között. „Különös – tűnődik magában –, de így kell lennie, ebből a népből úgy látszik, hiányzik a képalkotás elemi adottsága.” Ekkor érkezünk el az ikonokhoz. Rubljovról már régebben hallottam, láttam is néhány reprodukált ikont, de a hosszú séta a múlt századon keresztül emléküket alig láthatóvá halványította bennem, meg aztán az ikonok szépségét ugyan éreztem, de halott művészet halott szépségének hittem. Úgy, hogy amikor megálltam a félreeső kis terem közepén, akárcsak egy valódi regényhősnek, a szavam állt el a meglepetéstől. Álltam, elbűvölve a Krisztusok, Máriák, apostolok évszázadokon átütő elevenségétől, a képek piros-zöld-arany-testszín ritmusától, elcsodálkozva a Máriák érzéki, mégis minden léhaságtól mentes tartózkodó szépségén, a Krisztusok mélységes, feloldhatatlan, örök érvényű szomorúságán, megbámulva az apostolok kezének nőies puhaságát és finom arcuk mögül elősejlő vadságukat. Akkor is megdöbbentett volna ez a látvány, ha előtte nem sétálok végig a festészet panoptikumán, de így egészen felkavart. Leültem, szembe Rubljov apostolával. Csak a feje maradt épségben, mintha gazdáját lenyakazták volna, úszott a megszokott testszínnél valamivel pirosabb fej a durva, szálkás deszkán; folytonos pirulásától olyan különös, lányos érzékenység költözött az öregemberarcra, hogy egyszerre csábított és ítélkezett, a saját maga által keltett érzéki vágyat önnön ragyogó szigorúságával elhamvasztva. Másfél órát tölthettem a kis teremben, és nem csak Rubljov emlékét hoztam onnan magammal. A rövid látogatás is világossá tette, hogy nem Rubljov a fő-fő csoda, hanem maga a festészet, melynek csúcsát az ő képei jelentik. A terem másik sarkában egy „kubista” Krisztust fedeztem fel, nemcsak a vad erejű formák idézték a modern festészetet, hanem a kép színei is, hiányzott róla az ikonok minden kötelező színe, fekete-szürke-fehér ember szenvedett a képen. Kiabálni szerettem volna; minden itt van ebben a teremben, amit századunk festészete felfedezett! A lelkesedésnek ezt a felkiáltását ma már túlzásnak tartom, azt viszont mindenképpen igaznak, hogy az ikongyűjtemény a korai orosz festészet világraszóló nagyságáról tanúskodik. És amit az Ermitázsból kifelé jövet csak a pesti szellemeskedés öröklött kényszere kérdeztetett meg velem: – hogy a fenébe lehet ilyen kitűnő képtárak mellett ilyen pocsékul festeni? –, ezt a kérdést most ijedten és őszintén kellett feltennem magamnak. Hová tűnt el ez a festészet? Hová tűnt el – nem az egyház világa, bánja a fene a pátriárkákat! – az az áhítat, mely a Mária-arcokra fiatal parasztlányok kemény szépségét varázsolta? Hová tűnt el a színek és formák érzékisége, festő és kép erős és természetes rokonsága? Minek kellett itt eltörni, minek kellett megszakadni ebben a népben, hogy saját hagyományait, öröklött ízlését ilyen nyomtalanul tudja magából kiölni? A kérdéseimre persze nem kaphatok pontos választ, az igazságot csak sejthetem, és úgy hiszem, a született orosz sem jut tovább ezen az ingoványos talajon a sejtéseknél. A képek keletkezési dátumaiból azt sejtem, hogy az ikonfestés a XVIII. századig lehetett élő művészet – igazi virágzása persze jóval előbbre esett, ezt láthatom a kis terem képeiből is –, eddig őrizte a Bizánctól örökbe kapott világot. (Ahogy később megtudom, tovább is élt, szinte partizánkodva, de mint minden emigrációba kényszerült művészet, úgy ez is elszáradt, a valaha volt nagy lendületet erőtlenül utánozta.) Hosszú élete nemcsak a hagyományok eleven erejét jelzi, hanem fullasztó ürességet is, az orosz reneszánsz teljes hiányát, ez viszont már több műtörténeti érdekességnél, a társadalom elöregedésének jele. A régi Oroszország Nagy Péter idejére válhatott teljesen életképtelenné, megújítása hirtelen és erőszakos módon ment végbe. Nyilván nem is mehetett volna végbe másképp, Péter az egyetlen lehetséges utat választotta népe és országa megőrzésére, kíméletlenül elfojtott mindent, ami maga is fojtogató volt. De a fuldokló úgy látszik, nem önnön halála történelmi szükségszerűségét érzi, hanem a kibírhatatlan légszomjat – az ország megújulása kitörölhetetlen sokként is megőrződött a nemzet emlékezetében. A bizánci művészet nemcsak a földrajz és történelem véletlen ajándéka, elfogadása, orosszá válása a megajándékozott nép hajlandóságairól árulkodik; bármilyen bizonytalan fogalom is a néplélek, bizonyos az, hogy minden közösségnek van valamiképpen kimutatható, sajnálatosan egyéni szelleme, és bizonyos az is, hogy ez a társadalom és történelem formálta szellem Oroszországban tiszta áhítatra, elmélyedésre volt hajlamos. Áhítaton nem kell szükségképpen vallási áhítatot értenünk, az orosz nem vallásosságra, hanem áhítatra hajlamos nép; addig vallásos, amíg aszkétikus vagy panteista áhítatának a vallás szolgáltatja a természetes kereteket. A tragédiát éppen ennek az áhítatnak az erőszakos elfojtása okozta; tulajdonképpen nem is elfojtása, mert rövid idő lejárta után már nem is kellett elfojtani: magától hullott ki az új világból, egyszerűen azért, mert nem terveztek abban neki lakhelyet. Az orosz szellem Európából valójában nem Európát kapta, mint ez egy valódi reneszánsz esetén történt volna, hanem Európának csak egyik felét; szerencsétlenségére, de ugyanakkor törvényszerűen a maga legvégletesebb ellentétét, a racionalista, hitetlen, cinikus, friss, termékenyítő francia felvilágosodást. Egy reneszánsz esetén a szentek élete után Dantét is kaphatta volna, a lassúbb, de természetesebb fejlődés lehetőségeként; így Voltaire-t kapta, és szerencsétlen lett a szerencsétől. Így a francia szellem meg is termékenyítette az orosz világot, de szét is hasította, Oroszország második fővárosává Párizst, második anyanyelvévé a franciát téve, az ország európaizálása pedig felemás eredményt hozott: az előkelő osztályokat franciává tette, a néppel meg nem csinált semmit, legfeljebb jó néven vette, hogy az minden emberi és anyagi lehetőség híján visszaszorul a – rubljovi áhítat őszinte erejét már régen nélkülöző – vallásba. A nép, maga az ország nem lett európaivá; az európai mez úgy állt rajta, mint harangon a napóleonkalap. Azt hiszem, ez a skizofrénia lényege: a nép igazi erejét korszerűtlen formák zárták magukba, korszerű életformája meg nem tudott megtelni a nemzetben rejlő természetes erővel, a kettő közti szakadékot pedig áthághatatlanná tette az állati sorban tartott nép iszonyatos szegénysége. A mezőktől és erdőktől örökölt áhítat persze nem volt tekintettel a világ változásaira, tovább élt, titokban és kitartóan, csakhogy most már nem felemelte, meggyötörte áldozatait. Kezdtem érteni Dosztojevszkij dühös gyűlöletét: „Minden igaz orosznak kötelessége gyűlölni Pétervárt!” Pedig nem volt neki igaza. Nem Pétervár volt a bűnös, hanem a kizsarolt mezők és a mezők kizsarolói. Az orosz skizofrénia a végletek betegsége, a végletes méreteké: a végletes szegénységé és a végletes gazdagságé. Az iszonyatos távolságoknak kell kiegyenlítődniük ahhoz, hogy az emberi szellemnek ez a betegsége végre elmúlhasson. Az már az emberiség történetének kegyetlen iróniája, hogy éppen ezt a kiegyenlítődést, éppen a szegénység tömeges felemelkedésének történelmi gépezetét irányítják a legszigorúbb, legkiszámítottabb, legkevésbé áhítatos törvények. Erről, konok gazdasági kimutatások áhítat nélküli világának mesterkélt elragadtatásáról tanúskodik a Tretyakov Képtár modern anyaga, valamivel harsányabban megismételve a múlt század elképesztő festészeti tévedéseit. Kilépek a kapun az utcára. Igaz lenne mindaz, amit az ikonok között végiggondoltam? A természetközeliségnek ez a csendje, a világnak ez az örökös testi érzékelése rejtőzne a világváros díszletei között? Igaznak kell lennie, másként mivel magyarázhatnám meg azt, amit tegnap láttam, a modern világváros természettől fogva közönyös képébe sehogyan sem illő látványt, a mérföldes sort a Kreml falainál, Lenin sírja előtt? „Vallásos nép az orosz, vallásnak fogja fel a kommunizmust is, és Lenint tiszteli istenének!” – mondta nekem valaki. Most itt állok az orosz világ közepén, és ez a mondat visszhangzik bennem. Szamár, felületes okoskodás rejlik benne, a vallás találja fel szerinte az embert, nem az ember a vallást. Rosszízű is; a „kenyér helyett tömjénfüstöt” közellátási programjára emlékeztet. Ezenfelül hazug, mert nem kevesebbet állít, mint hogy az emberek az elvesztett isten utáni fájdalmuktól vezettetve zarándokolnak el – jobb híján – Lenin sírjához; nyilván csak az egyszerűség kedvéért nem valamelyik közeli, nyitva tartó és működő templomba. Nem, az oroszok a szó közkeletű értelmében nem vallásosabbak bármelyik más népnél, de talán minden európai népnél jobban megőrizték azt a természetes elragadtatást, a föld, a test közelségének, a világ érzéki átélésének azt a tiszta áhítatát, amit még az idegen látogatók is megéreznek, keresztülrohanva a véget nem érő síkságon. Zarándokútjuk minden hasonló vonása ellenére sem vallási szertartás, nincs több köze a valláshoz, csak annyi, hogy a vallásban is a testileg érzékelhető jelenlétnek ugyanazzal az igényével találkozunk, mint a zarándokúton. Oroszország nem istent akar magának, hanem egyensúlyt szertelen szelleme és szelleméhez mérten mind ez ideig szűkös lehetőségei között. Történelme kezdete óta ezt egyedül Lenin ígérte neki. Az emberek pedig, akik csak testükkel képesek érzékelni a világot, eljönnek megnézni az ígéretet, a holttestet. Különös, ijesztő szertartás ez. Nem vagyok vallásos, mégis valami borzongató áhítat szorítja össze a torkom. De ugyanakkor az egészben – számomra és minden ember számára, akinek hazájában sírkeresztté vagy szoborrá szelídítik a halottakat – van valami megszokhatatlanul groteszk, a holttest friss, szinte kívánatos elevenségében valami szörnyű, panoptikumszerű. A hihetetlenül kicsi test, egy gyerek teste fölött, csak a hatalmasnak tűnő boltozatos koponyáról sugárzik valami nem elektromos fény, valamilyen nem bántó, nem emberi, nem testies – talán, sőt minden bizonnyal csak odaképzelt – ragyogás, akárcsak Rubljov lenyakazott apostoláról. Az oroszok efelé fordítva fejüket, lassan, tömött menetben vonulnak előtte. Harmincnyolc éve.


 

Nyeizvesztnyij. Az ismeretlen Oroszországot akartam látni, most látogatóba megyek ahhoz az emberhez, aki magára vállalta az ismeretlenséget Oroszországban. Még a neve is Ismeretlen. Ismeretlen Ernstnek hívják, oroszul Ernszt Nyeizvesztnyijnek. Az Ismeretlen neve persze már nem is olyan ismeretlen; ahogy még látogatásom előtt megtudom, a Guardian nemrégen nagy cikkben foglalkozott művészetével; ez, meg Xánának, a látogatás szervezőjének, egy moszkvai újságíró magyarul tudó feleségének előzetes figyelmeztetése – „Ernszt bogaras ember, nehéz körülmények között dolgozik!” – azt sejteti, hogy megismerkedhetem a skizofrénia legmodernebb válfajával. Xána még két másik újságírót is hoz magával, Julival, feleségemmel együtt öten szállunk fel a villamosra, hozzávetőlegesen húsz percet villamosozhatunk. Moszkva egyik „Dob utcá”-jában állunk meg, Xána a ház kapujától jobbra, egy barnára mázolt deszkaajtón kopogtat. Bentről mocorgás, orosz beszéd, kiabálva kérdeznek valamit, Xána felel, ajtót nyitnak, nem látom, hogy kicsoda, este kilenc van már, majdnem teljesen sötét. Végre kigyullad a műteremben a villany, és abban a pillanatban, még mielőtt egy szót is szólhatnék, bemutatkoznék, vagy alaposabban megnézhetném vendéglátónkat, fülkínzó sziszegéssel elfogy körülöttem a levegő. A műterem tiszteletlen szemtelenségnek hat ebben a helyiségben. Hatszor hétméteres ha van, valaha üzlethelyiség vagy raktár lehetett, és még így, esti villanyvilágításnál is látszik, hogy teljesen alkalmatlan arra a célra, amire használják. A kis szoba nagyságú terem a padlótól a mennyezetig, saroktól sarokig, ajtótól ajtóig tele van álló, a falon függő, egymás hegyibe állított, egymás nyakába akasztott, a helyhiánytól örökös légszomjban szenvedő szobrokkal. Fuldoklik a helyiség a sárgás villanyfényben, a látogató belépése pillanatától kezdve egész addig, míg ki nem lép az utcára, a gipsz meg a kő kemény és kínzó szomjúságát érzi a torkában. A szobrok között pedig, szinte megadva magát a köveknek, a kövek közül ágaskodva és félig eltakarva egy-egy vászonnal lefedett szobrot tartó szobrászállványnyal, zömök, rövidre nyírott, fekete hajú, vállas, keserű gyerekarcú kis ember áll. Nyeizvesztnyij – mondja Xána. Kezet fogunk. „Nincs sok ideje – fordítja Xána –, vendégeket vár, gyorsan nézzenek körül!” A szobrok között oldalazva igyekszünk olyan helyet találni, ahonnan látunk is valamit. Nyeizvesztnyij meg meg sem várva, hogy Xána befejezze megkezdett mondatát, gyorsan megfordul – már amilyen gyorsan egy szobrok közé szorosan bezárt ember forogni tud, inkább csak az arcán látom a sietséget – és beszélni kezd, elmagyarázza a szobrait. Az első pillanatokban bosszant a magyarázat, szobrokról nincs mit magyarázni, a szobrokat látni kell, a leírt látvány pedig alulmarad a valódival szemben, olykor nem is egyezik vele, és ez szobornézés közben különösen zavaró. De abban a pillanatban elfelejtem minden ellenkezésem, mikor észreveszem a kezét. Indulatosan, szinte hallgatóságára dühösen magyaráz, az arcára kiül valami kegyetlenség, mintha kínozná az, hogy annyira odafigyel a szobraira. A két keze viszont – azért olyan feltűnő ez, mert vésőhöz szokott, kidolgozott férfikéz – testétől és egymástól teljesen függetlenül, lányos puhasággal, rémülten repül összevissza. Megpihennek egy szobor fején, végigfutnak a homlokán, aztán ijedten repülnek fel a levegőbe, leesnek, a magasba ugranak, semmit sem tudnak igazán megfogni, mindent csak megsimogatnak. Most egy iszonyodó bronzfejen siklanak végig. „…a háborús sorozatából…” – hallom messziről Xána hangját, aztán percekre betemet a raktárhelyiség zsúfolt gyönyörűsége. Fejek, fekete kőfejek, uráli munkások. Újból fejek, nyakatlan fejek, de semmi sincs rajtuk Rubljov apostolának testszínű derűjéből, mintha kőgombák nőttek volna a földből, szürke és fekete rémület van az arcukra vésve. Aztán a szobrokat formáló lendület egyszerre széttöri a szűkös embertestet, a fém meg a kő egyre tisztább formáin fut végig a szemem, íveken, lágy horpadásokon, tiszta fémhullámokon. Majd ez az egy helyben repülő energia ismét visszaköltözik az emberi testbe: különös, örömtől kicsavart, szenvedéstől eltört testek. Felmerülök az áradásból. Nyeizvesztnyij fejét kissé félretartva néz rám, de mint a keze, a szeme sem tud megnyugodni, máris másfelé néz. „Fordítsa! – mondom Xánának. – Ilyet egyszer láttam életemben, amikor Moore-nak volt Pesten kiállítása.” Miközben Xána válaszol, hogy Nyeizvesztnyij szereti Moore-t, levelezésben áll vele, de ő mást akar csinálni, miközben én tisztázom, hogy nem Moore-epigonnak, hanem Moore-rangú művésznek tartom, figyelem az arcát. Mikor első mondatomat lefordítják neki, helyeslően biccent, mintha azt mondaná: „ebből még jöhet”, dicsérhetem még. Miközben mondom, hogy nagy művésznek tartom, arcáról kezd leolvadni a kegyetlenség. És mire befejezzük a beszélgetést, szívélyes gyerekarca van, két keze békésen úszik a levegőben, mozdulatai már szinte mosolyogtatóan nyugodtak, angolosak. Meghív, menjünk fel a raktár hátsó részéből felvezető falépcsőn a szobájába. A szobában éppen két dívány férne el, az egyik benne áll, a másik helyén kis asztal, polc, kevés mozgásra való hely, telefon, papírok, könyvek. A díványon két fiatal orosz beatniklány ül, hegyes orrú cipőben, a képzőművészek nemzetközi divatja szerint öltözve. Terveket mutat, szobrairól készült fényképeket. Főiskolai vizsgamunkájáról készült fénykép: az emlékmű a sok feltűzött szuronytól olyan, mint valami hősi sündisznó. Egy martinászszobor, ennek különös története van. Megtámadták a képzőművészek szövetségében vagy valami újságban: úgy elmerült az absztrakcióban, hogy már meg sem tud mintázni egy emberi testet! Nyeizvesztnyij erre meghívta ellenfeleit a műtermébe – gondolom, elég nehezen férhettek be oda! –, és fogadást kötött velük, bármilyen, általuk megadott figurát egy hét alatt, a szemük láttára, kifogástalanul megmintáz. Fogadtak, így készült el két nap alatt a martinász. A történet igazi csattanója, hogy a szobrot nagy pénzért megvették tőle, köztéren fel is állították, ő meg jó ideig a martinász honoráriumából élve mintázta tovább a maga elvetemült, absztrakt szobrait. A skizofréniára voltam kíváncsi, ez szinte kedélyes változata a tudathasadásnak. Műterme még mindig nincs, szenved is tőle, nagyméretű szobrait kicsiben kénytelen elkészíteni; olyan lehet ez egy szobrásznak, mintha az anyának a gyereke helyett egy hajas babát kellene megszoptatnia. Viszont kap megrendelést. A lenti, vászonnal letakart szobrászállványon is egy ilyen, hivatalos megrendelésre készülő szobor áll. Űrhajós, félig repülő, félig zuhanó test, maga körül lazán tekergő gipszcsíkokkal, melyek a kar és a fej magasságában, rövid, felfelé taszító, szabad lendület után hirtelen abbamaradnak, folytonosságuk hirtelen megszakadása következtében a szobrot a legkülönbözőbb irányokba kifeszítve. Ettől a feszültségtől repül a földön álló szobor. Félig készen is érdekes, igazi plasztikának látszik, ilyent kell az új lakótelepeken felállítani. A kis szobában – ahol a két lány kivételével természetesen mindannyian állunk, nincs széke, amivel megkínáljon – már csak néhány vázlat van hátra. „A tudósok városa…” – fordít Xána. Nem tudom pontosan, mi is lehet ez a város, a terv egy oszlopokon nyugvó nagy, hullámzó fémfelületet ábrázol, a hosszú, többször is irányt változtató fémcsík közepe táján nagy gránitfej. A fémcsík bal oldali, ég felé emelt vége hegyes csúcsban végződik. A csúcs az ember magasra törését szimbolizálja, fel lehet fogni, mint a rakéta szimbólumát, de fel lehet fogni fallikus szimbólumnak is – magyaráz Nyeizvesztnyij. Xána nem fordít, én azonban értem, tulajdonképpen eddig is csak az én szavaimat kellett volna fordítania, majdnem mindent értek, csak lassan és nagyon nehezen beszélek; elnevetem magam. Ernszt is nevet, a feszélyezettség árnyéka is eltűnik a szobából. Eddig is volt valami groteszk a magyarázatában, de most látom csak, hogy milyen gimnazistanaivitás bújik meg a szakszerű magyarázat mögött. Ha nem lenne ilyen nagyszerű szobrász, dilettánsnak kellene tartanom. Talán az is. A nagy, a művészetet átformáló dilettánsok közül való. Mennünk kell. Az utolsó pillanatban Voznyeszenszkij olasz nyelven megjelent verseskötetét veszi elő, ő illusztrálta. A kötet szép; mondom, hogy Voznyeszenszkijt tartom egész nemzedéke legérdekesebb költőjének. A legjobb barátja, feleli. Végül megismétlődik a lenti jelenet, lelkesedem: szeretnék írni róla – mondom. Abból, ahogy minden szégyenkezés nélkül, természetes szomjúsággal issza magába a dicséretet, kezdem érteni, milyen örökös belső feszültségben élhet. Lefelé indulunk a lépcsőn. Xána valamit félreérthetett, mert Nyeizvesztnyij és a két lány is velünk jön. Az utcán elbúcsúzunk, szpasziva – mondom. Nyeizvesztnyij és a két lány eltűnik a szobrok fehér fénye után hirtelenül ránk szakadó sötétben. A két lány mindvégig hallgatott, jelenlétüket éppolyan irreálisnak éreztem, mint azt, hogy látogatóban vagyok a világ egyik legnagyobb szobrászánál egy raktárhelyiségben. Lassan megyünk az utcán, beszélgetünk. A beszélgetés eléggé körülményes. Vagyimmal, újdonsült újságíró barátommal angolul beszélgetünk. Beszélgetésünket feleségem fordítja magyarra az angolul nem tudó Xánának, ő pedig oroszra a csak oroszul tudó újságíró és szobrász Gyinának.

– Szégyen, hogy ennek a nagy művésznek ilyen körülmények között kell dolgoznia – mondom Vagyimnak.

– O yes, that’s a shame! – feleli.

Xána fordít, Gyina tiltakozik. „Nem olyan nagy ügy az egész. Ernszt mindig felfújja a saját bajait, éppen ilyen rosszul érezné magát, ha kapna egy nagy műtermet is, a művésznek szüksége van a nehézségekre, attól lesz jó művész.” Nem adok igazat neki, veszélyes okoskodásnak érzem ezt, a nemtörődömséget szokták vele igazolni; gyanítom, hogy Gyinát egy kicsit bosszantja a Nyeizvesztnyij iránt érzett lelkesedésem. „Különben is – folytatja – nemsokára megoldódik a műterem ügye, és akkor Ernsztnek nem lesz oka panaszkodni.” Okfejtésében nem bízom, de a hangjának hiszek. Biztos hangon mondja, hogy meglesz a műterem. Ahogy elhallgatom, ezt én is biztosra veszem, hogy meglesz. Ernsztnek nem lesz oka panaszkodni. Különös, de ez már valahogy nem is skizofrénia. Természetesebb, majdnem azt mondtam, egészségesebb betegség. A nagy korfordulók jellegzetes betegsége.

Megyünk az utcán. – Milyen tér ez? – kérdezem Vagyimtól.

– Ó, nagyon nevezetes tér ez – feleli. – Amikor Sztálin meghalt, itt találkozott a nép a rendőrséggel.

– Hogyhogy találkozott? – kérdezem.

– Úgy, hogy az emberek, amikor meghallották a halálhírt, elindultak a külvárosból, és ezen az úton jöttek be a belváros felé, de itt a tér sarkán, ott, annak az útnak a végén a sorfalat álló rendőrök megállították őket. Keserves dolog volt, nem lehetett sem továbbmenni, sem visszafordulni, kívülről egyre áradt a töméntelen sok ember, az út erősen lejt, az alján egyre jobban megszorul a tömeg, a végén majdnem letaposták azokat, akik alul álltak, főként a nőket meg a gyerekeket.

– Na és mi történt? Egyáltalán mit akartak?

– Nem történt semmi. Nem akartak semmit. Csak látni akarták. Látni akarták a holttestét.


 

Emberek. Fiatal fiú Kijevben. Gyönyörködve beszél amerikaiul. Tolmács az Inturisztnál. Glenn ezredes feje van, nemzetközi gyerekarca, bőrlemberdzsekje, matróztrikója. A fonetika nagy artistaszáma, ahogy a „very”-ben bukfencezteti az r-jeit. Bemondó lehetne akármelyik amerikai TV-nél. Erős, fehér fogai vannak, bele-beleharap saját nevetésébe. Kijevi író. Tiszta, erős parasztarc. Egész lényéből, széles, tágas homlokából, egymástól távol eső szeméből sugárzik valami erős, álmatag, kíméletlen lassúság. Még a fogai is egymástól tisztes távolban nőttek. Dicséri a fiatalokat. Kiismerhetetlen őszinteség ül az arcán. Fiatal ukrán költő. Jellegzetes, intellektuális szépfiú-fej. Magas homloka kopasz koponyában folytatódik. Szaval. Rossz verset nagy átéléssel. Örül a szavalatának, örül a társaságnak, árad belőle a kedvesség. Lelkesen búcsúzik, a látogatói után szalad. Integet a lépcsőházból, az utcáról. Szerkesztő Leningrádban. Öreg, megviselt arcú kötéltáncos. Óvatosan és nagy technikával tér ki minden olyan kérdés elől, melyre adatokkal és tényekkel kellene felelni. Egy rozzant varjú patetikus szárnycsapásaival röpköd összevissza a szobában. Számomra mint az ország legellenszenvesebb embere marad emlékezetes. Leningrádi ifjú költő. Méltó párja az öreg szózsonglőrnek. Vörös haja és körszakálla, dülledt, vizes halszeme van. Jevtusenkót – mondja – nem szereti, mert feltűnősködik, de meg kell hagyni, nagyon szép verset írt az eperszedésről. Aztán hosszú, szűnni nem akaró fénye a visszaemlékezésnek:
Xána Moszkvában. Borzas, festett szőke hajú, szemüveges, kis, kedves sonkafejjel. Egy családanya, egy érettségi előtt álló lány és egy örökmozgó keveréke. Percek alatt legázol mindenkit, megbeszél, megszervez, beoszt, búcsúzik, jön, köszön, megkínál, önarcképet rajzol golyóstollal és szaval. Voznyeszenszkij telefonszámát kiragadja a kezemből, és miközben én egyre szerencsétlenebbül nyafogok az idegenség hirtelen rám törő gyávaságával, hogy talán nem is kéne, nem is kell felhívni, így idegenül, és mi van, ha nem tud angolul, meg biztos nem fog ráérni, ő már régen telefonál. Andrej, Andrej, hallom a hangját, és hogy Andrej nincs ott? és legyen kedves megmondani, mikor lesz ott? a nővérével beszélek? magyar költő, a szállodában, megadom a számot, okvetlenül, Andrej a dácsán van? milyen kár, majd még felhívjuk, köszönöm. Andrej a dácsán van, majd még felhívjuk, mondja, és mielőtt felelhetnék bármit is, mielőtt megköszönhetném, hogy olyan szíves velünk, meghív magához egyik estére, felhívja Gyinát, hogy intézze el Nyeizvesztnyijjel: legyen otthon, és fogadjon bennünket, és máris tolmácsolja Gyina meghívását, menjünk el a Novosztyi sajtóügynökségre, nézzünk meg egy sajtófogadást meg egy lengyel filmet, ez is érdekes, mondja, máris megyünk, közben elmesélem, hogy milyen különösen éreztem magam Leningrádban, igen, mondja, a leningrádiak nem tudják elfelejteni a blokádot, a jó kedélyű moszkvaiak nem szeretik őket, mert éhes a szemük. El sem tudok gondolkozni a jelentőségteljes mondaton, ott vagyunk, belépővel lehet csak bemenni, de Xána berobog, mögötte, mint az üstökös csóvája, feleségem meg én, a teremben egy amerikai nő beszél ukrajnai élményeiről, befejezi, taps, behoznak egy hatéves zeneszerző kislányt, előadja Tyitovhoz írt dalát, óriási nevetés, taps, egy ismeretlen öreg néni savanyúcukorral kínál minket, kislány kimegy, visszahozzák, meghajol, taps, jön a lengyel film, elképzelhetetlenül rossz, felirat nélkül megy a lengyel szöveg, azt fordítják mikrofonba oroszra, azt fordítom időnként én magyarra, hogy Juli is értsen valamit. A filmnek végre vége, én még igazán nem is kezdhettem bánkódni a filmért a szállóban hagyott vacsora miatt, mikor Xána továbbragad Gyinával és Vagyimmal együtt, akikkel közben már összeismertetett; megyünk le a sajtóügynökség büféjébe, Xána virslit hoz könnyeztető, erős orosz mustárral, Vagyim telerakja sörösüvegekkel az asztalt, eszünk, iszunk, beszélünk, angolul, magyarul, oroszul, kézzel, lábbal és egyre jobban szédülve saját viharos rajongásunktól. Xána ott ül az apokaliptikus hangzavar közepén, beszél, fordít, bírja a végkimerülésig, akárcsak másnap este a lakásán, mikor a Filmművészeti Főiskola egyik tanárnőjét hívta meg, hogy beszélgessen velünk, és mikor Juli a mondat közepén elaludt a fáradtságtól, és én már csak nagy nehezen tudtam nyitva tartani a bortól és a kimeríthetetlen beszélgetéstől elnehezedett szememet; Xána lemezeket cserélt, Bach-, Mozart-lemezeket váltogatott a legmodernebb jazzfelvételekkel, telefonált, sajnálkozott a férje nevében, hogy az nem tudott hazaérni, majd negyed egykor, amikor búcsúztunk, marasztalt, aztán lekísért, szakadt az eső, lejött velünk a trolibuszig, megvárta, amíg felszállunk, ott állt a szakadó esőben, és integetett. Bár később még egyszer elbúcsúztunk, így emlékszem rá, ahogy a fehér esőfüggöny mögül dundi arcával és dundi szemüvegével mosolyog, és bőrig ázva integet. Férje egyébként fő-fő újságíró, fontos külpolitikus. Xána is újságíró volt, egy éve nem dolgozik, azóta gyereket nevel, telefonál és szívességből nyüzsög. A legkedvesebb, legmegnyerőbb ágyúgolyó, akivel életemben találkoztam. Ő a szocialista nagyburzsoázia. Gyina más. Szigorú, szőke, kemény. Leül, szokatlanul erős, de nagyon formás lábát keresztbe rakja, egész lényéből valami dühös, erőszakos és egészséges erotika sugárzik. Dühösségét akkor éreztem leghatározottabban, amikor Nyeizvesztnyijt dicsértem. Nyeizvesztnyij az ő töviskoszorúja. Feltehetően régi barátok, és Gyina feltehetően régóta nem bírja elviselni, hogy a füle hallatára dicsérjék. De Gyina nemcsak nő és pályatárs, ahogy fényképről láttam, jó szobrász is, ismeri Nyeizvesztnyij igazi értékét. Mindenkit elvisz hozzá, és mindannyiszor felbőszülve hallgatja a látogatók lelkendezését. Igazi női formáját azért mégis Xánával együtt futja ki. Civakodnak, mint a macskák, de ha összefognak, félelmetesebbek, mint a világ legnagyobb tűzerejű hadserege. Nyeizvesztnyijtől hazafelé, a Puskin tér sarkán egy festő köszön oda Gyinának, állítólag látta Voznyeszenszkijt, félórája még itt ült a színészklubban. A klub előtt állunk, a két nő erős hegymászólábakon megindul, át a ruhatáron, a portáson, aki belépő nélkül senkit be nem enged, át az ajtón, a falakon, asztalon és bárpulton. „Voznyeszenszkij, Voznyeszenszkij – hallatszik bentről, mint a géppuskakelepelés. Perceken belül kiderül, hogy a festő tévedett, de a két nő verhetetlen, egy másik virágos kedvű festő kijön elénk, szélesre tárt karral üdvözöl. Joszif Gyik asztalához ülünk. Gyerekeknek ír, rövid hajú, vörös arcú, kis ember, arcán lőpornyomok, két kézfejét elvesztette a háborúban, a két csonk közé fogja a vodkáspoharat, és ügyes mozdulattal a szájába dönti. Sok üres pohár van az asztalon, Gyiknak jókedve van. Sartre moszkvai látogatásáról mesél, meg az új szellemről, a fiatalokról. „Mindent kimondunk!” – kiabál lelkesen. Arcon csókolja Xánát, hahotázik, jókedvében a két csonkkal veri az asztalt. Vagyim, most látom, majdnem kimaradt a felsorolásból. Ő már korábban elbúcsúzott, a Puskin tér sarkán, de a búcsúzás angolos, ám ez esetben őszinte finomságát – „boldog voltam, hogy láttam önt!” – elsöpörte a két, rohamra induló nő katonás lendülete. Alig tudok róla valamit, kedves, őszinte, jófejű embernek láttam, Nyeizvesztnyij kortársának. Vele kész is a sor. Őket ismerem név szerint, a többieknek elfelejtettem a nevét, vagy be sem mutatkoztunk, messziről láttuk, megnéztük egymást, elmentünk egymás mellett, vagy oda sem figyeltünk egymásra. Az ő szerepük, az utcán, metrón, vonaton, állomáson látott és megismert embereké, mégis döntő; jelen vannak – ha másként nem, hát hiányukkal – minden találkozásnál. Találkozás előtt az ő sűrű, mégis áttetsző közegük rejti a későbbi ismerősöket, búcsúzás után ők nyelik vissza maguk közé. És mi minden úszik az arcoknak és a testeknek ebben az eleven hullámzásában. A taxiját Moszkvában előzékenyen átengedő katona udvariassága meg a kijevi felszolgálónő közönye. Vasutasok előzékenysége, kalauznők gorombasága, egy leningrádi színházi páholy hűvös lelkesedése. Munkába induló, táskás, felöltős emberek Moszkva egyik külvárosában. Hajlongó, salakot lapátoló emberek, szemükbe húzott sportsapkával, kezükben lapáttal. Arcok és kezek Kijevben, Leningrádban, Moszkvában. A kezek sokfélék: kicsik, kövérek, vörös kolbászujjakkal; nagy lapátkezek, idegesek, álmosan nehézkesek; bütykös kalapácsöklök; összevissza repülők, hazugul lebegők, patetikusak; pihenők, fáradtak, közömbösek. Messziről visszanézve rájuk, az arcok hihetetlenül egyformák, a kijevi tolmácsfiú elégedett mosolya üt át mindegyiken, ahogy azt mondja: „very”, és közben úgy pörgeti az r-t a szájában, mint a legamerikaibb amerikai; elégedett és tiszta gyerekmosoly tör át mindegyiken – kivéve a két leningrádi arcot, azokon fájdalmas ravaszság ül –, gyermeki bizalom és jóindulat ül ki mindegyikre, egy gyereknép arcára. Milyen egy gyereknép? Nagylelkű, szívélyes, könnyen oldódó, barátkozó, könnyen ajándékozó, mint egy gyerek? Vagy önző, erőszakos, kegyetlen, irigy, mint egy gyerek? Valószínűleg ez is, az is. Mindez megfér a fiatalságnak abban a szüntelen áradásában, ami elönti a városok utcáit és tereit. Ebben az áradatban úsznak az utak szép vagy ronda házai, a modern középületek meg az öreg templomok, a képtárak, a hidak, a mezők. Xána golyóstollal rajzolt, ferde orrú önarcképének mosolya, mint valami kegyes szörnyeteg, elnyeli a Tretyakov Képtár életképeit. A kinyíló szájaknak, a folytonos fiatalságnak ebben a szüntelen hullámzásában tűnik el a föld, a kő és az ember évszázados tudathasadása. Feloldódik a nem ünnepélyes vagy éppenséggel szegényes gyermeki örömben. Innen nézve Oroszország a bizalom tája, a bizonyosság földje, mert mi más állhatná ki jobban az öröklött őrület ravasz támadásait, mi más bírna jobban eleget tenni a felejtés és a teremtés kettős kötelességének, mi más bírná ezt jobban idővel és erővel, mint maga az idő és az erő:a fiatalság?


 

Láttam-e az orosz világot? Tizenkét nap arra nem elég, hogy egy falut kiismerjünk. Tizenkét nap alatt nem fürödhetünk meg az élményeknek, látványoknak, történeteknek, testeknek, házaknak, városoknak abban az áradatában, amit akár egy kis ország is kínál minden utazónak; csak a lábunk hegyét dughatjuk bele egy idegen világba, mint valami forró fürdővízbe. Tizenkét nap még arra sem nagyon elég, hogy elsoroljam, mi mindent nem láttam ebben az országban. Nem láttam gyárat, nem láttam iskolát. Nem láttam kolhozt, nem láttam közelről falut. Nem láttam tudományos intézményeket, nem láttam belülről egyetemet. Nem láttam reggelt a gyárkapuk előtt, nem láttam vasárnap délutánt egy kisvárosban. Nem láttam azokat a helyeket, ahol e mérhetetlen ország mérhetetlen hatalmát kivésik, kivájják, kibányásszák a földből, kikortyolják a tengerekből. Nem láttam azokat a helyeket, ahol ebből a mérhetetlen hatalomból eleven anyag, elektromosság, gép, motor és gyógyszer lesz. Nem láttam ennek az anyagnak az áramlását embertől emberig, várostól városig, háztól házig. Nem láttam azokat a helyeket, ahol ezt az áramlást kormányozzák. Nem láttam azokat a helyeket, ahol döntéseket hoznak egy emberről vagy egy családról. Nem láttam azokat a helyeket, ahol döntéseket hoznak egy iparágról vagy egy országrészről. Nem láttam azokat a helyeket, ahol döntéseket hoznak magáról az országról, rólam és rólunk, mindannyiunkról. Mondhatnám úgy is: éppen az a ma is működő, élő és formáló erő maradt rejtve előlem, mely egy agg birodalmat erős világhatalommá fiatalított. Más szóval azt, ami ebben az országban a legérdekesebb. Ennél elítélőbbet pedig nem állíthat magáról utazó. Szerencsére nem lenne igazam. Igaz ugyan, hogy egy helyen sem voltam az előbb felsoroltak közül, igaz, hogy tizenkét nap elképzelhetetlenül rövid idő, mégse lenne igazam. Az utazás – vonzó tulajdonsága ez – hasonlít a részegséghez. A föld és a kövek mámorával részegíti meg az embert minden először látott táj, a nagy ivásoknál is jobban megszédíti egy hirtelen meglátott folyó. De furcsa részegség ám ez. Minél rövidebb ideig kortyolgathat az ember egy tájból, annál részegebb lesz tőle. Ha meg szabadjára eresztheti magát, és kedvére ihat, egyszerre csak döbbenten veszi észre, hogy teljesen kijózanodott, semmit észre nem vesz már belőle: otthon van. Az otthonnak köztudottan legjellegzetesebb tulajdonsága, hogy az ember csakis másutt veszi észre, attól otthon, hogy észrevétlen. Így áll elő aztán az a különös helyzet, hogy az ember a saját otthonát ismeri a legalaposabban és a legkevésbé a világon, és ha nem éri az a szerencse, hogy hosszú távollét után egyszer hazatérjen, soha, egy percre sem fogja olyannak látni, mint mindenki más a világon, azaz olyannak, amilyen. Mindebből pedig azt kell érteni, hogy a tizenkét nap szerencsére nem csak elképzelhetetlenül rövid, elképzelhetetlenül tömény idő is. Ettől a tömény időtől részegen láttam az országot, keveset láttam belőle, de azt vakító élességgel; úgy utaztam, mintha verset olvastam volna. Úgy is búcsúztam el tőle, mint valami kedves verstől, emlékei itt élnek bennem, felidézhetően, elevenen. Azt is adta nekem, amit a vers, nem a statisztikai vagy a mértani igazságot, hanem tiszta és teljes látomást. Gyorsan hullámzanak el előttem mezők, mézsárgán és porosan, falvakat sodornak magukkal, erdőket, kazlakat, a sűrű fénytől szédelgő nyájakat. Egy-egy nagyobb falu lombkoronája kiáll a sárga áradásból. Dörren és szisszen a ragyogás, de megtörik a városok partjain, visszahull, elernyed, visszavonul erőt gyűjteni újabb támadásokhoz, majd kitör a talaj termékeny mélyéből zölden és harsogva, és átzúdul újból a szikkadt földeken. A város világa más, kiáltásokból, fékcsikorgásból, motorzajból, cipőcsoszogásból összetevődő zaja leginkább az emésztés ősi zörejeire emlékeztet, a fogak csattanására, a nyelések lágy surrogására.A város mint egy apokaliptikus étvágy mohó emésztőrendszere, rágja, nyeli, kortyolja a civilizációt. Hatalmas torkán tonnaszámra csúsznak le rádiók, televíziók, hűtőgépek, de meg sem érzi őket, a folytonos éhségnek olyan görcsébe merevül, mint a madárfiókák. Ez az éhség talán még nagyobb hatást tesz az utazóra, mint a mezők árapálya. Bizonyítéka, de egyben legfőbb biztosítéka is annak, hogy az akkumuláció kegyetlen törvényei közül kilépő ország a gazdaság elemi kényelmével jutalmazza, azzal kénytelen jutalmazni polgárait. Egyszerűen nincs más lehetősége. S hogy ők majd hogy tudnak élni gazdagságukkal? Torkukra forr-e a gazdagság, a kényelem kiszolgáltatottjai lesznek-e? Hinni szeretném, hogy nem. Mert ez a világ és ez a nép megőrzött valamit, amit a civilizáció égtájai elveszítettek, testébe itta és mozdulataiba temette azt, amit a városok egyre lázasabb sietséggel keresnek kő- és szénhegyek között, mindannyiunk örökségét, amit egyre görcsösebben, egyre keserűbben szorítunk magunkhoz, testünk első és utolsó táplálékát, reményünket és menedékünket – a földet.


 

1962