MEGSZÁLLOTTAN

Nagy András: A Bang-Jensen ügy. ’56 nyugati ellENSZélben

Magvető, 2005. 399 oldal, 3490 Ft

Talányos és felzaklató könyvet írt Nagy András Povl Bang-Jensen dán diplomata életéről és haláláról. Elsőre akár szabályos, bár történészi eszköztárral dolgozó bűnügyi történetnek vélhetnénk, azonban a titkok nagyrészt titkok maradnak, és így elmarad a megvilágosodás megkönnyebbülése, amit az összes addig rejtett összefüggés megvilágosodása nyújt. De ennél is nyugtalanítóbb a történet fűzése, a narratíva nyelve, amely bizonyosság, sejtetés és végső tanácstalanság eszközeivel operál. Mesterien egyébként – az olvasó helyenként a kétségbeesésig szomjazik már valami kis fogódzóra, jelre, amely az igazság felé vezető út irányába vezet. Mert a végső, az megismerhetetlen, ez világos szinte az első pillanattól kezdve.

Nagy András emelkedett, szuggesztív esszényelve témája és hőse iránti megszállottságból ered, és nyilvánvalóan elsősorban arra törekszik, hogy a hős sajátos megszállottsága mellett a szerzőét is átplántálja az olvasóra. Felzaklatni, elbizonytalanítani, megdöbbenteni akar – legalábbis azt gondolom –, hogy mintegy belülről érzékeljük azt a tehetetlen, kínzó nyugtalanságot, amely 1956 őszét követően, élete utolsó három évében Povl Bang-Jensent eltöltötte. Ha sikerül neki, azt nem is a válaszok hiánya okozza elsősorban, hanem a tárgyalás módja és nyelve. A főszöveg háromszázharminc lapján – nem számoltam, de biztos – sok száz mondatvégi kérdőjel található. Kérdésből válasz helyett kérdés következik, állításait a szerző folyamatosan megkérdőjelezi, bizonyos kérdéseinél pedig eleve jelzi, hogy még csak hozzávetőleges választ sem tud adni – sőt ez így is marad. A kérdések sodrása ennek ellenére valósággal megszállott olvasást eredményezhet, még akkor is, ha józan ésszel világossá válik hamar:
nem kapunk végső választ.

Kérdés persze: lehetséges-e ilyen – vagy éppen kell-e ilyen.

A Bang-Jensen ügy nehéz feladat elé állítja a recenzenst. Nem könnyű fogást találni ezen az abszolút öntörvényű szövegtesten, mintha lepattanna róla minden egydimenziós megközelítés, de még a domináns hangzatot kereső is. A dán diplomata haláltörténete egyidejűleg, az ötvenes évek végén világszerte ismertté vált. Povl Bang-Jensen, az Egyesült Nemzetek Szervezete által 1957 elején kiküldött, a magyar ügyet vizsgáló különbizottságának másodtitkára volt, az öttagú voltaképpeni bizottság apparátusának nem is legelső tagja. A különbizottság a világszervezet őszi közgyűlésére jelentést készített arról, mi történt 1956 október-novemberében Magyarországon. Mivel tagjai nem léphettek magyar földre, a világszerte nyilvánosan hozzáférhető dokumentáción (sajtó, lehallgatott rádióadások, politikusi nyilatkozatok) kívül elsősorban tanúvallomások alapján dolgoztak. A tanúk a nemzetközi életben ismert és ismeretlen emigránsok közül kerültek ki, szám szerint száztizenegyen. Majd’ háromnegyed részük – otthon maradt hozzátartozóik, családtagjaik biztonságát féltve a Kádár-rezsim bosszújától – névtelenséget kért, ezzel a feltétellel állt a bizottság rendelkezésére. A bizottság jelentése1 általános vélemény szerint a magyar forradalom korai irodalmának egyik legfontosabb, legjobb darabja. Kollektív munka, megfogalmazásában elméletileg a különbizottság rapporteur-jének, az ausztrál Michael Shann-nek volna a legnagyobb szerepe. Valójában a jelentés – kollektív munka. Megszövegezésében ismét nagy szerepe van a dánnak, aki felel a bizottság iratkezeléséért is. Többek között ő készíti el a jelentésben csak betűkódokkal jelölt tanúk valódi kilétét tartalmazó listáját is.

A szovjet politikai vezetés és magyar „szövetségese” a különbizottság megalakulása óta nagy figyelmet szentelt a magyarkérdés New York-i vitájának. Természetesen érzékenyen érintette őket a jelentés – egy narratíva az 1956 októberében történtekről súlyosabban esett a latba, ha az Egyesült Nemzetek Szervezetének égisze alatt, annak pecsétjével „hitelesítve” született meg, mint bármely más addigi fehér könyv, dokumentum-összeállítás, riport, elemzés vagy vitairat. Az alapanyagot szolgáltató tanúk személyének, életútjának ismerete, az esetleges kompromittálás, denunciálás kikezdhette a dokumentum hitelét. Budapesten és Moszkvában éppen erre törekedtek, magát a műveletet pedig a titkosszolgálatok hírszerzőire bízták. Éppen a jelentés tárgyalásának idején a forradalom alatt meglehetősen szétzilálódott magyar kémszolgálat jelentős sikert könyvelhetett el. A még 1956 előtt Nyugatra küldött államvédelmi ügynök, Szabó Miklós egykori kisgazdapárti aktivista, aki a forradalom alatt itthon járt, majd visszatért Bécsbe, ott nagy szerepet játszott a menekültügyben éppúgy, mint a magyar politikai emigráció koordinálásában, 1957. szeptember végén váratlanul eltűnt az osztrák fővárosból. Október elején bukkant fel Budapesten „meghasonlott politikai menekültként”, sajtótájékoztatókat tartott, zaftos történetekkel igyekezett leleplezni korábbi társait, köztük az ENSZ-jelentés tanúit. Szabó azt is állította, hogy ismeri a különbizottság valamennyi magyar tanújának nevét. (A magyar „mesterkém” a nyolcvanas évek közepén megírta „emlékiratait” Csendes háború címmel, a rendszerváltás idején a Lakásbérlők Egyesületének vezetőjeként tűnt fel némi megrökönyödésre a képernyőkön, ma nyugdíjasként él Budapesten. Az utóbbi bő tizenöt évben nem annyira beszédes.)

A tanúk iránt Szabó „leleplezései” nyomán váratlan érdeklődést mutatott az ENSZ vezetése, beleértve Dag Hammarskjoeld főtitkárt. Bang-Jensent utasították, hogy adja át nevezetessé vált listáját megbízóinak és munkáltatóinak. Ő azonban ezt megtagadta, ehelyett megismételte korábbi észrevételeit a biztonsági rendszabályok csökevényes voltáról. A dánt felfüggesztették, majd kirúgták állásából, megalázó procedúráknak vetették alá, mire ő 1958 elején a Hudson-parti székház tetején tüntetőleg elégette a tanúk névsorát. 1959. november végén eltűnt New York-i lakásáról, három nap múlva holtan találták egy parkban. Lövés végzett vele, a jelek öngyilkosságra vallottak. Bár ez utóbbit az első perctől kezdve vitatták, az amerikai hatóságok villámgyorsan lezárták az ügyet, Bang-Jensent elhamvasztották – a halál legendája pedig ugyanebben a pillanatban készen állt.

Csak a halálé, mert más vonatkozásban Bang-Jensent már életében legendák övezték. A dán diplomata életútja korábban sem szűkölködött látványos részletekben, legendákra tápot adókban. A különbizottsággal érintkezésbe kerülőkre mély benyomást tett, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy az egész vizsgálatnak ő a lelke. Sokan mindennel hozzá fordultak, tudni vélték, hogy ő írta a jelentést, úgy tekintettek rá, mint aki egyedül képes hathatósan cselekedni a magyarok érdekében az ENSZ egyébként impotens intézményében.A bizottság elnökének, tagjainak, első titkárának neve régóta feledésbe merült (Nagy András könyve arról győz meg: méltán…), az övé fennmaradt. Emlékezetét ápolják – elsősorban Magyarországon –, több könyv foglalkozott történetével, s nem nagy kockázat megjósolni: előbb-utóbb filmvászonra kerül.

Nagy András könyvének abszolút főszereplője Bang-Jensen megszállottsága. Gyökerea mindenkori élethelyzet etikai, egyedül és kizárólag etikai átélése. A második világháború alatt, Dánia lerohanásakor az ország politikai elitje a passzív belenyugvás álláspontjára helyezkedett. Bang-Jensen, néhányadmagával, amerikai diplomáciai szolgálatban szembeszállt a koppenhágai direktívákkal, s mindent megtett, hogy demonstrálja: Dánia (egy kis része) nem alkuszik. Eredményesen, mert a dán flottára és az Amerika támadására alkalmas támaszpontokat kínáló Grönlandra Hitler – Bang-Jensenék tettei és gesztusai eredményeképpen – nem tudta rátenni a kezét. Bang-Jensent fura (vagy éppen természetes) módon nem tüntették ki ezért a győzelem után, éppen ellenkezőleg, afféle kezelhetetlen, kissé gyanús személyként bántak vele. Ahogyan ezt a hírét erősítette az 1948-as „húsvéti válság” is. Hírt kapott egy Dánia ellen készülő szovjet flottaakcióról – riasztása, jelzései felverték a hazai és nemzetközi sajtót, s komoly szerepet játszottak később Dánia NATO-csatlakozásában.

1956 őszén a már az ENSZ apparátusában dolgozó diplomata olyan üggyel szembesült, amely nem hazáját, hanem legbenső értékeit érintette – ami esetében egy és ugyanaz volt. Miért nem tesz valamit az Egyesült Nemzetek Szervezete egy olyan ügyben, ahol napnál világosabb, hogy ki, mi áll az Alapokmányban megfogalmazott értékek – a nemzetek szabadsága, önrendelkezése, függetlensége, demokratikus berendezkedése – alapján, és ki ezekkel szemben? Ráadásul a szóban forgó esetben az ezekre törekvő nemzet legitim képviselője, Nagy Imre miniszterelnök fordult a világszervezethez annak erkölcsi és tevőleges segítségét kérve. Bang-Jensen először, 1956 novemberének első napjaiban csak nem értette, hogyan lehetséges az, hogy semmi sem történik. Azután, 1957-ben, a különbizottság apparátusában azt nem értette, hogyan lehetséges az, hogy senki sem úgy cselekszik, ahogyan az ő belső erkölcsi iránytűje mutatja. Híreket kapott, különböző forrásokból származó informális közléseket, hogy az ENSZ legfelső vezetése tele van a Szovjetunió ügynökeivel, akik sikerrel akadályozzák a magyar ügy vizsgálatát. A maga részéről a különbizottság munkáját nem valamiféle történetírói feladatnak tartotta. Úgy gondolta, hogy az ENSZ a nemzetközi erkölcsi elvek legfőbb letéteményeseként legalább utólag segítséget, oltalmat nyújthat a megszállt Magyarországnak, megnevezhető csoportoknak, egyéneknek. Emberéletekről lehet szó. 1956 őszén Bang-Jensennek Magyarország Dánia lett, vagy ami ezzel egyenértékű és sokkal több, az ő erkölcsi Dániája.

Bang-Jensen megszállottsága különféle ábrázolási lehetőségeket kínált. A belső utakat követő lélekrajz, ha mégoly jól dokumentálható is (?), az írói ábrázolás, a fikció felé mozdította volna el a szöveget. Nem lett volna ez idegen a történelmi regényeket író Nagy Andrástól. Nem ezt választotta. Bang-Jensen drámája egy bürokratikus apparátusban zajlott, ahol a XX. század közepére jellemző irat(túl)termelés szabályai uralkodtak, beleértve persze a kifinomult informalitást is – vagyis a legfontosabb beszélgetések valóban megmaradtak a szavak birodalmában. Nagy András belevetette magát az irattárak dzsungelébe, de ezt a matériát írói eszközökkel konstruálta újjá. Ezzel a választással szabad utat engedett saját, most már 1956-ra és Bang-Jensenre egyaránt vonatkozó megszállottságának. Az 1956 ügye iránti elkötelezettség nyilván mélyen személyes gyökerekből táplálkozik2 – ilyesmire anno a hetvenes-nyolcvanas években kortársi tapasztalat híján is akadt példa, az író pedig éppen 1956-ban született… Keresett és talált egy kellően távoli, el nem koptatott, csupán fő vonásaiban ismert, titokzatos és látszatra nem túl tágas történetet, amelyben ezt a megszállottságot némi történeti és földrajzi távolból mondhatta el. Az eredmény a könyv nagyon különleges, nagyon szokatlan, szinte eksztatikus előadása.

A könyvnek sok más mellett ez a legkülönlegesebb vonása. Nagy András megtehette volna, hogy az etika megszállottját klasszikus történeti szövegben konstruálja meg. Ehhez minden feltételt teljesített. Forrásismerete impozáns, kezelésük magabiztos, a feltáró kutatás úttörő jellegű, ami előtt a diplomácia és a nemzetközi kapcsolatok hivatásos történészei is elismeréssel adózhatnak. Még a legbennfentesebb kutatók is sárgulhatnak az irigységtől olyan bravúrok olvastán, mint valóságos dokumentumok a Szerbiai és Montenegrói Diplomáciai Levéltárból vagy a budapesti Információs Hivatal irattárából. (Ezeken a helyeken még 1989 óta sem sok eleven ember fordult meg…)

Ebben az esetben Bang-Jensen és 1956 kapcsán egy ENSZ-történet születik. Erre is nagy szükség lett volna, még nem írták meg. De az ilyesfajta történeteket egy zárt céh szokta írni szigorú szabályok alapján. A nemzetközi kapcsolatok története a politikatörténet legkifinomultabb változata. Az emlegetett apparátusok termelte írott dokumentumok valóságos fétisek e körben, és igazi becsületet (hírnevet, konferenciameghívást, kutatási ösztöndíjat etc.) valaminő kulcsmozzanatra új fényt vető ismeretlen dokumentum közlésével, tudós meglobogtatásával lehet szerezni. A szenvtelen, mindent higgadtan mérlegelő, minden felet távolról megértő előadásmód alapkövetelmény, kivált a hidegháború végét követő új hidegháború-történet műhelyeiben. Hűvös objektivitására mindenki ügyel – más kérdés, hogy azért többnyire egyáltalán nem kell az objektivitás kötelező köreit olyan komolyan venni.

Nagy András azonban láthatólag nem szeretett volna egy ilyen történetet írni. Nem zavarta, hogy témájáról másfajta diskurzus a divatos. Vállalta, hogy a történtekről, szereplőkről határozott véleménye van, hogy azok szenvedélyeket keltenek benne. Nem akart higgadtan és megértően rámutatni, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete tiszteletre méltó alapelveivel együtt a szuperhatalmi rivalizálás és propaganda nagyszabású intézménye volt, ennélfogva hiábavaló volt minden remény, amit a tájékozatlan magyar közvélemény hozzá fűzött. Nagy András éppenséggel a – szó ezúttal némiképp más értelmében – megszállott forradalom utáni Magyarországon cövekelte le saját ábrázolási pontját, a történetet onnan, abból az etikai pozícióból meséli el. Azzal a Magyarországgal, abból a nézőpontból fundamentális igazságtalanság történt – ezt akarta elmondani, mert a dán is ezt vette észre, ő is onnan próbálta szemlélni a történteket és saját magát.

Ettől az egyértelmű elkötelezettségtől nyeri a könyv lendületét és belső feszültségét. Az írónak és a történésznek egyezségre kell jutnia ugyanis – a dokumentáris alapanyag, a majd’ ötven év távlatából való visszatekintés következményeit Nagy András is vállalni akarta. Az író elé korlátokat is állított a történész, de legalább egyik kezét olykor szabadon hagyta – így azért nem kellett a szakma valamennyi szabályát kötelezően betartania.

Aminek persze ára is lett. A történész fontos és máig nem kellően hangsúlyozott dologról beszél a magyar forradalom kapcsán. Úgy hisszük ugyanis, hogy az ötvenhatos Budapest mindenütt rokonszenvet váltott ki, mindenütt elismeréssel adóztak neki, legfeljebb a Kremlben, a bukaresti, prágai, kelet-berlini politbürókban nem. Ez sajnos távolról sem így állt, s az ENSZ nagyon különleges és jól átlátható lombik ennek tanulmányozására. A forradalom inkább nagyszabású és roppant kényelmetlen üzemzavar volt annak a gépezetnek a számára, amely a Sztálin és a forró hidegháború utáni konszenzusra készült már. Amely elfogadta az 1945-ös status quót, nem készült hadjáratra egymás ellen, amelyben a nemzetközi békemozgalom egyfelől, a rab nemzetek felszabadítása másfelől ugyanannak a retorikai játéknak volt két, kiegészítőleges eleme. Az ENSZ apparátusában legfeljebb kissé cinikusabbak, még sokkal jobban vigyáznak a nemzetközi etikett kliséire, mint másutt. Ebben az ötvenes évek közepi tömbösödött, konszenzusteremtő légkörben nem nagyon volt helye a demokráciát, függetlenséget, osztrák mintájú semlegességet és szocializmust egyszerre aka-ró magyar forradalomnak. Nagy Imre nem egészen pontosan megfogalmazott kérése – a magyar semlegességhez az ENSZ garanciáját, másutt elismerését kérte – és az erre adott válasz – a hallgatás – pontosan rávilágított arra a zavarra, amely a magyar felkelést New Yorkban is fogadta. Ez a zavar nyomot hagyott a különbizottság tevékenységén is (jelentésén furcsa módon alig, bár Nagy András ennek nyomait is kimutatja), amelynek végén az tűnt ki, hogy az etikai antifasiszta és antikommunista Bang-Jensennek hasonlóképpen nincs helye ebben a készülődő új rendben, mint a magyar forradalmároknak. Anakronisztikus jelenség – valahogy úgy, ahogyan a november 4-én reggel a nyugati követségekre bekopogtató államminiszter, Bibó István, aki hiányos gombolatú kabátjában erkölcsös magatartásra szólította fel a nagyhatalmakat.

Nagy András ezt a keservesen tanulságos történetet világosan láttatja. De ha az író néha több teret ad a történésznek, másutt meg épp fordítva, a történész az írónak, még átlátszóbb lehetett volna a könyv. A rejtély sűrű légköre, a gomolygó köd bizonnyal vonzó közeg a szerzőnek. Néhány ponton a világosabb, egyszerűbb szó nem törte volna meg a hangulati aurát. Ha a könyv egyik legfontosabb állítása (lenne), hogy az ENSZ vezérkarából legalább két főtitkárhelyettes, Andrew Cordier és Dragoszlav Protics a szovjeteknek dolgozott (ténylegesen beszervezettként vagy csak úgy), akkor azt legalább egy helyen ki kell mondani. Akkor azzal összefüggésbe kell állítani azt a 2000-es években meghökkentő ténnyel, hogy Cordier főtitkárhelyettesi iratai a mai napig zároltak. Hogy a magyar ügyet vizsgáló különbizottság iratainak nagy részét ki kellett (és persze: ki lehetett) csempészni az ENSZ épületéből és irattárából – hogy azután nagyrészt a mai napig zároltan őrizzék őket Budapesten és a Hoover Intézetben. A tanúvallomások – miattuk történt minden – nagyrészt ma nem olvashatók. El kell mondani, hogy miközben még CIA-iratok titkosságát is fel lehet oldatni Freedom of Information Actekkel, még a szovjet párt elnökségének feljegyzései is napvilágra (sőt teljes sorozatuk publikálásra) került, addig az ENSZ iratainak kutathatósága ma is szembeötlően korlátozott. Hasonlóképpen: némely kulcsdokumentumokat, így a jelentést vagy Bang-Jensen fegyelmi ügyének iratait a történész rendszeresebben elemezte volna. Az írónak elegendő volt pár utalás itt-ott. A búcsúlevél szövegéről most sem tudom, hogy az idézett, illetve említett két mondatból állt-e, vagy annál hosszabb volt.

Talán nem a történész, hanem az író válaszolhatott volna néhány olyan kérdésre, amely Bang-Jensen megszállottságának határait, egyszersmind félelmetes nyitottságát is érzékeltette volna. A dánt még 1956 novemberében felkereste néhány szovjet tömbhöz tartozó, de disszidálni készülő diplomata. Ha jól értem, azt közölték vele, hogy a világszervezet tele van magas rangú tisztviselőkkel, akik egyszersmind szovjet ügynökök. Fél évvel később, a magyar ügy Londonban kihallgatott tanúi közül ketten hasonló gyanújuknak adnak hangot – egyenesen a főtitkárt illetően. E két eset Bang-Jensen megszállottságának két fordulópontja. Ezek tudatosítják benne, hogy ellenséges közegben él. „Rettenetes gyanúkat” ébreszt benne. Mármost Nagy András itt hőse eljárását követte, aki története döntő pontjain egyszerűen nem volt hajlandó elmondani senkinek, mire gyanakszik rettenetesen. Aki meghallgatta – mert akadt azért ilyen –, annak nem beszélt. Felsőbb instanciára várt, előbb az ENSZ főtitkárára, majd az amerikai elnökre. Nem álltak szóba vele. Itt a tiszteletre méltó hajlíthatatlanság veszélyesen közel kerül a mánia ingoványos területéhez. Évtizedekkel később nagyon nehéz lenne pszichiátriai kórkép felállításába bonyolódni. Megkísérelni mégsem lehetetlen. Bang-Jensen gyanakvását mennyire táplálták kívülről érkező, bizonyára megdöbbentő információk, s mennyire belső hangok, az életút alakulása során hol felerősödők, hol elhalkulók? Az író, ha már nagyon is jelen van a történetmondásban, itt továbbmerészkedhetett volna. A történész megálljt parancsolt: amiről nincs papír az archívumban, nyitott, válasz nélküli kérdésbe zárva marad.

Emiatt végül ebben marad a haláltörténet is. A szöveg a közvélekedést erősíti: a halál körülményei megmagyarázhatatlanok, a diplomatát a KGB emberei megölték. Bang-Jensen abban a meggyőződésben élt, hogy meg akarják ölni, mert olyanokat tud – és elmondhatja. Évek óta arról beszélt, hogy nem akar öngyilkos lenni, s ha mégis az lenne, ne higgyék el. A halál körülményei ellentmondásosak, megmagyarázhatatlanok – napok óta senki sem látta, holtában ruházata rendezett, arca frissen borotvált volt. Testét bizonyosan máshonnan vitték oda, ahol megtalálták. Gyomrában meghatározhatatlan barna folyadékot találtak. Titokzatos telefonálók megadták a tudatmódosító pontos nevét, összetételét, majd lecsapták a kagylót. És így tovább – Nagy András elbeszélése az összecsapott nyomozással, majd a pár évvel később már semmit sem tisztázó vizsgálatokkal kezdődik és fejeződik be. Csakhogy a könyvből kiderül, hogy Bang-Jensen sohasem „tálalt ki”, gyanúi gyanúk maradtak, bizonyítékokkal nem állt elő, s úgy tűnik, inkább saját magát emésztette fel, mintsem Moszkva presztízsét. Nem állítható, hogy Nagy András nem sejteti itt-ott, hogy a KGB-gyilkosság verzióját sem lehet minden elemében logikus szálra fűzni – de mintha óvakodna attól, hogy ezzel rendszeresen számot vessen.

Lehetséges-e egyáltalán rendszeresen számot vetni egy ilyen történet minden elemével, ezzel a történetírói felfogással? Megfelelni a belső elkötelezettség és a történészi eszköztár minden normájának? És mindez lehetséges-e – ma? Az ötvenhatos irodalom a szemtanú-beszámolók első, érzelmektől túlfűtött hullámával indult, majd a hatvanas évek elejétől a nagy elemzések higgadt második generációja következett. 1989-ben az a rendszer, amely ellen ötvenhat lázadt, összeomlott, de nem lázadás temette maga alá. A nyugati szemlélők körülbelül ugyanazzal a szorongó értetlenséggel figyelték mindannak megvalósulását, amiről annyit beszéltek, mint az ENSZ rendszereken átívelő bürokratái 1956-ban és azt követőleg. 1989 után ötvenhat irodalmának mindkét generációja új életre támadt: indulatos személyes megközelítések és új hidegháború-történeti elemzések íródtak. Lehetséges, hogy a harmadik generációt a mindent meghatározó kétely, a modernitás utáni kor szelleme hatja át majd. Rejtély, megismerhetetlen titok, dokumentum mindenről, mindennek az ellenkezőjéről – és dokumentum örök hiánya mindenről, amit valóban fontosnak tartanánk. A rejtélymegfejtő játék izgalma és szépsége és a megfejtés lehetetlenségének bizonytalan tudata. Nagy András kérdéseire a tárgyalás esztétikumával, a szöveg, az előadás felold(hat)atlan feszültségével válaszolt. Szenvedélye diktálta ítéleteit a történészi eszköztárral szorította korlátok közé – és fordítva. A többit töprengésre hajlamos olvasóira bízta, magukra hagyván őket kérdőjeleivel. Ezek vonatkozhatnak Povl Bang-Jensenre, ötvenhat magyar forradalmára meg ami utána következett, de akár a történetírás lehetőségeire és jövőjére is. Nem akármilyen nagyságú kérdőjelet helyezett hát az utunkba.

Rainer M. János