Kass János

NÉHÁNY SZÓ A MÚLTRÓL


 


 

Nagyszerű fényképsorozat készült ötven évvel a szabadságharc után, a millenniumi években, a még életben lévő negyvennyolcas honvédekről. A szakállas-bajuszos hadastyánok elgondolkoztatnak: magam is immár ötven év távlatából emlékezem, és, akár az egykori honvédek, én is odaülhetnék a fotográfus állványa elé: íme, ez is én vagyok.

Megjártam az évtizedeket, láttam ezt-azt, a Sztálin-szobor ledöntését, és láttam az első szputnyikot is, mondanám, de ez utóbbit nem láttam. Háry Jánosként sokan mondanak ezt-azt…

Sőt, 1999-ben láttam igazi napfogyatkozást is. A sukorói templomdombról néztem végig, amint a Balaton felől némán és hangtalanul, felfoghatatlan gyorsasággal közeledett, szürkére, majd sötétlilára váltva a tájat. Kietlen és kielégítetlen érzést hagyva maga után, végül távozott. Az ürességet csak az újra kizöldülő gyönyörű táj, a Velencei-tó, a napsütés oldotta fel.

Az 1848-as veteránok emlékezhettek Kossuth Lajosra. Én emlékezem a Kossuth térre, ötvenhatra, amikor a teret és a mellékutcákat elárasztotta a tömeg, kórusban skandálta: „Le a vörös csillagot!” „Le a vörös csillagot!” Ez a követelés a Parlament kupolájának csúcsán vöröslő kivilágított hatalmas csillagnak szólt. Arra nem emlékszem, akkor eloltották-e, de Gabi szerint mégiscsak eloltották, néhány nap múlva felállványozták, kezdték leszerelni. A követelés nem csak a csillagnak szólt, a tömeg követelte a változásokat.

Mindez október huszonharmadikán történt. Erről már sokan sokfélét írtak.

Mi a Bem-szobortól gyalogoltunk át a Margit hídon. Már besötétedett, és a tér Báthori utcai sarkán szorongtunk, mert az egyre szaporodó embertömeg lassan mozgott a parlamenti oroszlánok felé. Végül otthagytuk a teret, mert a közelben lakó Réz Pállal és feleségével, Klárival találkoztunk. Invitálásukra felmentünk Báthori utcai lakásukra. Megkaptuk a legfrissebb információkat, mert náluk állandóan szólt a telefon. A gyengébbek kedvéért: akkor még nem volt televízió, mobil vagy fax. Az egyetlen köldökzsinór a dróton jövő Kossuth rádió, az élőbeszéd, esetleg a lehalkított Szabad Európa Rádió volt, ha el tudtuk csípni.

Elmondtuk, hogy a Mártírok útján (a Margit körúton) emberek álltak az ablakokban, ott láttam először zászlót, amelyből kivágták a Rákosi-címert, és hogy a Bem téren Veres Péter beszélt. A Bem-szobor mögött, a laktanyában a katonák is éltették a lengyeleket, átvették a tér hangulatát. Rézék nevettek: mi is ott voltunk.

Híre jött, hogy döntik a Sztálin-szobrot… Az események gyorsan peregtek, mindent látni akartunk. Hívtunk egy taxit, és csodák csodája, a taxi, egy rozoga öreg Pobjeda megérkezett a legnagyobb zűrzavar közepén. Közben fölhívtuk a Hősök terén a Műcsarnok portását, aki az őrhelyéről látta a Felvonulási teret, és kérdeztük: döntik?! nem döntik?! Kikukucskált az őrhelyéről, és így válaszolt: döntik, de még áll. Ha sietnek, még láthatják.

Mire odaértünk a taxival, a tömeg miatt már a jugoszláv követségnél ki kellett szállnunk. Láttuk, lánccal, teherautóval húzzák a szobrot, hegesztőpisztollyal vágják a csizma szárát, majd Sztálin lassan, lustán előredőlt. Vártuk a hatalmas csattanást, robajt vagy harangkongást, ehelyett az unalmas, lassú dőlés után a szobor süket buffanással adta meg magát. Majd a hatalmas ünneplés, viharos éljenzés elnyomott minden más zajt.

A szobor sorsa beteljesedett. Néhány nappal később a Nemzeti Színháznál (a Blaha Lujza téren) lehetett látni azt, ami a diktátorból megmaradt. Jobb kezét, a mutatóujjával lehetett vagy egyméteres, a nagyszerű színész, Pécsi Sándor később, a vihar elülte után rózsadombi kertjében állította fel, kerti törpeként, persze gondosan elrejtve az avatatlan szemek elől.

Réz Palival visszakeveredtünk a Báthori utcába, ahol Gabi és Klári várt ránk aggódva és egyben hírekre éhesen, s közben mindenki mindenkit hívott… Ma sem értem a magyar közintézmények hősies és névtelen kezelőit. 1944-ben az orosz tankok előőrsei már a János-kórháznál jártak, de a hűvösvölgyi villamos még járt, s a telefon még szólt. És ötvenhatban is működtek a vonalak, a közművek, sok vendéglőben főztek is.

Kusza, ellentmondó hírek jöttek-mentek, de néhány óra alatt kirajzolódott a forradalom gyorsan változó képe. Réz Pali a központban lakott, s náluk az ajtó mindig nyitva állt. Hol Déry Tibor futott be Böbével, hol Örkény Pista Angélával, Vajda Miklós, sokan mások.

A telefonos hírszolgálat egyik jelese, a ma Olaszországban élő kiváló grafikusművész, Pintér Ferenc barátom a Bródy Sándor utcában lakott, éppen szemben a Rádióval. Őt is hívtuk, telefonon közvetítette egyenesben a sorozatlövéseket, robbanásokat, és mielőtt letette volna a kagylót, annyit mondott: – Ne haragudjatok, nem tudok tovább beszélni, mert pont innen és ide lőnek!

Novemberben a Váci utcában találkoztunk, nagyon sietett, és odavetette: – Gyerekek, indul egy teherautó, isten veletek! – és futott tovább… Milánóban a Mondadori Kiadónál csinált karriert.

Volt még egy bázis a Duna-parton. Ferenczy Béniék. Ők a Jászai Mari téren laktak egy harmadik emeleti lakásban. Innen nem csak a Margit hídra lehetett rálátni, a nagy művész műterméből – egy normális polgári lakószobából – nyílt a legjobb kilátás. E kiváló megfigyelőpont egyben menekülési útvonal is volt: aki nem jutott át Budára, itt tudott megpihenni, esetleg aludni, s innen láttuk a Kossuth-címerrel dekorált magyar tankokat. Ma sem értem, az új Magyar Köztársaság címere, a demokrácia éke miért nem ez az egyszerű és hiteles Kossuth-címer lett.

Néhány nap múlva megkockáztattuk, és bementünk a New York-palotába, a Lapkiadóba, ahol a szerkesztőségekben folyt a munka. Megjelentek különböző újságok, röpcédulák, ezek ma megbecsült kincsei, dokumentumai a sajtótörténetnek. Az információ eljuttatásának másik módja az volt, hogy a kirakatokat ragasztották tele hírekkel. Megdöbbentő volt, hogy tucatnyi párt – pillanatok alatt, mint eső után a gombák – alakult, és ezek is a maguk géppel sokszorosított hirdetéseit ragasztották az üvegekre.

A Lapkiadó körfolyosóján váratlanul találkoztunk Ferenczy Bénivel és Erzsikével.A Mester, történelmi tapasztalataival felvértezve, nyugalomra intett mindannyiunkat, azokat is, akik hősködtek vagy szidták az összeomló rendszert. Megdöbbenve láttuk, hogy egy újságíró, aki rövidesen Bécsben landolt, rátámad a Ferenczy házaspárra, üvöltve: – Ezt megcsináltátok, moszkoviták! Ezért ti feleltek! – Az akkor odaérkező Juhász Ferenc arcát látom magam előtt, halálsápadtan védte a Mestert. Végül ez a szerencsétlen, kidühöngve magát, eltűnt a körfolyosók labirintusában.

Lent az étteremben, a mélyvízben, próbálkoztak némi kávé- és teafőzéssel, nem sok sikerrel. A mellékutcákban azonban akadt néhány hely, ahol, nem törődve a lövöldözéssel, ettek-ittak, főztek, a pékek árulták a kenyeret. Emlékezetem szerint a Petneházi úton volt egy kenyérgyár, ahol kétkilós vekniket lehetett vásárolni. A hihetetlen libafelhozatalra mindenki emlékszik…

Juhász Ferenc nagy eposza, A tékozló ország nem sokkal a forradalom előtt jelent meg, címlapját Csillag Vera rajzolta. Dózsa György tragédiája előrevetítette a katasztrofális magyar helyzetet. Az előzmények közé tartozik az Erkel Színházban Bartók második zongoraversenyének előadása október 22-én. Cziffra György volt a szólista. A színházat zsúfolásig megtöltő közönség hatalmas ovációval köszöntötte a művészeket. A tapsorkán hevessége, a lelkesedés már demonstráció volt. Nem kétséges, forrtak az indulatok. A sokáig elhallgattatott, nyilvános szerepléstől elzárt Cziffra György kirobbanó játéka a mai napig elkísér. Amikor eljutottam Párizsba, örömmel láttam a hirdetőoszlopokon hatalmas betűkkel a nevét.

A fényes szép őszi idő nyomasztó, nyirkos, nyúlós novemberré változott.

A második világháború alig egy évtizede fejeződött be, és a város újra szétlőve, romokban.

Kijárási tilalom volt. A leszámolás megkezdődött, sokan elmenekültek, sok barátunkat bezárták. Ferenczy Béni súlyosan megbetegedett. Zelk, Déry börtönbe került. Zelk három évet kapott, míg ült, meghalt a felesége, a temetésre sem engedték ki. Ő viszont megírta a rácsok mögött gyönyörű, nagy versét, a Sirály-t. A forradalom után megjelent Nagy László kötete, a Deres majális, Juhász Ferenc sokáig egy sort sem írt le, hallgatott. Elkezdődött a konszolidáció.


 

Budapest, 2006. augusztus 30.