Határ Győző

A SZALMASZÁL

Gondolatok Ötvenhatról


 


 

Hét év alatt kicserélődik a szervezet sejtállománya – kivéve a neuron sejtjeit, amelyek nem regenerálnak, s mondhatni, pótolhatatlanok. Ötvenhat óta biotömegemben, ami vagyok, a sejtek közel hétszer cserélődtek – s hogy is lehetne másként: más vagyok, mint ami voltam.

Ha mindezt a földi világra vonatkoztatjuk – annak a „sejtjei” is közel hétszer cserélődtek. Eszembe jut Collingwood jeles történész-filozófus mondása: „History books begin and end, but the events they describe do not” „a történelemkönyvnek van eleje és vége, de az eseményeknek, amelyeket leír, se eleje, se vége”

én se vagyok képes arra, hogy másként lássam: az események nagy vízszintesének tükre megborul, és beáll a függőlegesbe; és a történelemnek e Niagaráján ott vagyunk rajta-benne mi is, zuhogó eseményekbe beágyazottan, velük zuhanó parányok

életünk elhurkolódik egyetlen katartikus-traumatikus eseménykartács körül – de valójában az eseményhömpölynek a zuhogón se eleje, se vége.

Irántunk való véghetetlen közönyében a történelem ugyanolyan, mint a khaoszmosz a létegészben: „értelmezésünk” nem érdekli. Mit sem törődik vele, hogy mi a magunk eseménykartácsához oly érzékenyen ragaszkodunk, s már-már szinte eggyé nőttünk vele. A roppant hömpöly, ez a se eleje, se vége eseménytenger toronyhullámaival átborul rajtunk, s máris alul gyöngyözünk a mélytajtékban, ahol az új nemzedék elementáris feledésének buboréktömege vesz körül: ezer jelét vehetjük, láthatjuk, mint butulnak ki a történelemből, és mint veszik át ragályos közönyét az iránt az „epizód” iránt, amely nekünk tudatmeghatározó élmény volt, kincses Jelenlét, nekik meg múltnál múltabb, s egyre törpül

mennyi időbe telik – elképzelhető-e, hogy valaha kézen-közön „elvész”? El hát, minden elképzelhető. De mi magunk, akik abba az eseménykartácsba bezárva pergetjük életidőnket, s zárványaként annak egyik szilánkja vagyunk: a világ kimutatkozhat, a második-harmadik nemzedék kibutulhat belőle, de mi nem felejtünk.

S mint aki álmában is, ha kell, felmondja a leckét – vagy ha felráznak hajnali legédesebb álmomból, hogy rám kérdezzenek, hogy volt, mint volt, mi volt: így vagyok vele – a látottakkal, a megéltekkel: ha mesélnem kéne róla, könyvnél alább nem adnám (s ha krónikát nem is – színpadi játékot már írtam róla)*

mert még ott tartogatom ezt a kartácsot, ahogy akkor a világ szemébe fröccsent, idegrendszeremnek ama ritka becses sejtjeiben, amelyek nem újulnak, nem pusztulnak, és engrammjaikban őrzik világom emléklenyomatát hátulgombolós koromtól a halálközel kórtermi fájdalmaiig, amelyeken a kiüvöltés nem könnyít, a gyógyszerméreg nem segít

de ha a fájdalommentes éji virrasztás kegyelmében részesülök, megelevenedik körülöttem minden: a mesebeli Talán Igaz Se Volt; a Hat Nap Aurora Borealiszának fénypadjai, amit győzelemnek véltünk; meg a Hetedik Nap, a megrohanás, a visszatorlás napja

a rohamlövegek szembefordulása a körutak-sugárutak palotahomlokzataival, hogy ágyastul-zongorástul, gerendák, mesterfalak úgy omoljanak alá a szemem láttára azzá a romtömeggé, amivé ábrándvilágunk omlott, a szabad ország, a függetlenség álomvilága.

Utóbb az álmot versekben sirattam el – mert annak a kartácsnak történetesen az a szilánkja lettem, amely messzire fröccsen, s aztán: hull, ahova hull – így volt kiszabva nékem. De a többségnek úgy volt kiszabva, hogy maradjon; vagy mert nem sikerült a röpte – a ballisztikus görbe túl alacsony volt –, vagy mert elkapták, kit a határon, kit a lakásán, hívatlan éjszakai kopogtatók

tudtam róluk, reszkettem értük (indítottam holmi „gyógyszerakciót” is, hogy beteg írótársaim olyan nyugati gyógyszerhez jussanak, ami esetleg az életet jelenthette). Lestem is, váltig lestem a dzsungeltávírón a híreket róluk, de évtizedek beleteltek, amíg hiteles krónikáját olvashattam pokoljáró kalandjaiknak. S aminek az ízét oly igen jól ismertem még régről – most belekóstolhattak a börtönkosztba

tudom, milyen szabad szemmel alig látható blokkbetűkkel írott verseket kicsempészni: legkiválóbb költőtársaim egyike azzal foglalatoskodott, hogy tűhegyes grafittal a sorok közé, Vergilius-kötetébe beírja a fordítást, és váltig a foglártól kellett reszketnie, hogy az majd elkobozza, és egész évi munkáját semmivé teszi

volt írópotentát, akinek múltbéli pártérdemeit még a kádárscsina is honorálta: földszintes kerti zárkát, írógépet, félezer kötetes könyvtárat és heti rendkívüli látogatást kapott

amiről a dzsungeltávíró alig tudott beszámolni, utóbb mindenre fény derült: kihallgatásra, fenyegetésre, verésre – meg arra, hogy ki volt a bátor, ki a gyáva. (Aki a villanyozást kibírta „elköpés” nélkül – az vesse rá az első követ.)

Hány „holdra lépés”, hány afrikai népirtás – hány „Bosznia”: hány nap a világ?

Igaz, megint benne a Nagy Zuhogóban – azért mint a felfelé ugródó pisztráng – egy pillanatra megcsillanhattunk: jött éve csodáknak

voltunk-vagyunk-legyünk is: verhetetlenek a túlélésben

„alátemetve” élünk?

sebaj. Mi mindig szerét ejtjük, hogy kidugjuk lélegzőkénket – a szalmaszálat.


 


 

* Réztenger. In: Drámák. 1311–64. o. Argumentum, 2002.