Gömöri György

„GLORIA VICTIS 1956” – A MAGYARFORRADALOM ÉS A VILÁG KÖLTŐI


 


 

1966-ban különös antológia látott napvilágot Münchenben. A gyűjtemény kemény kötésben, élénkpiros fedőlappal és több illusztrációval, köztük Kokoschka-rajzokkal jelent meg, 422 oldalon és a magyar mellett 26 nyelven. Kiadóként egy müncheni magyar újság, a Nemzetőr szerepelt, a kötet szerkesztője is ennek az akkor havonta megjelenő lapnak a főszerkesztője, Tollas (Kecskési) Tibor volt. Akit a fedőlapon olvasható cím (Gloria Victis 1956) nem informált eléggé a kötet tartalmáról, az a címlapról már pontosan értesülhetett arról, milyen gyűjtemény ez, mivel az alcím így hangzott: Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban. Az ötvenhatos forradalmat főleg Amerikában írták „fight for freedom”-nak, vagyis szabadságharcnak, más európai nyelvekben ez a kifejezés nem szerepel, például a kötet francia alcíme L’Écho Poétique de la Révolution de 1956 volt, s a nyugati magyar szóhasználatban is volt némi különbség a baloldaliak által preferált „forradalom” vagy „felkelés” és a jobboldal által szívesebben használt „szabadságharc” között, de ennek a könyvnek az esetében senkit sem zavart az utóbbi. A Gloria Victis 1956, amelyben egymás mellett szerepeltek a különböző nyelveken írt versek és azok magyar fordításai, az egész magyar emigráció közös erőfeszítéséből született.

Ennek a könyvnek a szerkesztésében én is részt vettem, méghozzá szorgalmas „árnyékszerkesztői” minőségben. Mielőtt magáról a könyvről szót ejtenék, el kell mondanom, hogyan kerültem olyan helyzetbe, hogy újra segítenem kellett annak a Tollas Tibornak, akivel néhány évvel korábban éles hírlapi vitát folytattam, s akivel utána évekig nem voltam levelező viszonyban.

Tollast én a forradalom alatt ismertem meg, amikor 1956 október végén bejött az Egyetemi Ifjúság szerkesztőségébe, a bölcsészkarra. Ő akkor szabadult Vácról, és részt vett a politikai foglyok szövetségének szervezésében. Alighanem azért jött be hozzánk, hogy erről informáljon. Ezután először Angliában hallottam, hogy lapot indít Nemzetőr címmel. Tollas másodmagával eljött Oxfordba, hogy az ottani magyar egyetemisták között is munkatársakat és előfizetőket toborozzon lapjának. A St Antony’s College-ban találkoztunk, Max Hayward ruszista egyetemi tanár barátunk társaságában, aki már akkor kicsit gyanakodva figyelte ezt a jó kiállású, a forradalomért lángoló, nálunk jó pár évvel idősebb, Ludovikát végzett férfit, aki csendőrtisztből lett 1945-ben honvédtisztté, majd két évvel később a váci fegyház foglyává. Mindenesetre oxfordi látogatása idején Tollas nyitott volt az „ötvenhatosok”nak, tudta, hogy nélkülünk, budapesti egyetemisták nélkül nem lett volna forradalom, és gondolom, valamiféle olyan „nemzeti egység” lebegett lelki szeme előtt, ami – mint hamarosan kiderült – az emigráció körülményei között még illuzórikusabb volt, mint lett volna odahaza. A lap- és könyvkiadáshoz ugyanis pénz kell, és vagy amerikai, vagy emigrációs támogatás. Ha ez így áll, akkor nyilvánvaló, hogy annak a lapnak, amelyik magát ugyan „a szabadságharcos írók” lapjának nevezi, és főként önerőből akar létezni, a régi emigráció ízléséhez és igényeihez kell igazodnia.

A baj elég hamar, már 1957–58-ban elkezdődött. Igaz, Tollas összeállított két olyan versantológiát, az egyiket németül, a másikat olaszul (Im Frührot, München, 1957, Il Giardino Erboso, Firenze, 1959), amiben a Füveskert című antológia börtönköltőin kívül fiatal ötvenhatosok is szerepeltek (a német antológiában András Sándor, Kocsis Gábor és Vitéz György mellett nekem is volt két versem), de a Nemzetőr hangja lassan megváltozott, egyre inkább kezdett emlékeztetni a háború alatti jobboldali lapok hangvételére. A hírek között elszaporodtak a csendőrség „dicsőséges múltjáról” szóló híradások, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a lap mindazt, ami 1945-től történt Magyarországon, sommásan a „szovjet megszállás” kategóriájába sorolja. Mivel verseim és műfordításaim sűrűn jelentek meg a Nemzetőrben, állandó munkatársa voltam a lapnak, 1958 végén Tollashoz intézett hosszú levélben tiltakoztam a lap irányváltása ellen, a műkedvelő szerkesztési gyakorlat mellett külön kifogásolva egy Carlyleson álnevű szerző szélsőjobboldali hangú cikkeit. Erre a levelemre semmiféle válasz nem érkezett, ezért kénytelen voltam 1959 tavaszán nyílt levelet intézni Tollas Tiborhoz, amelyet körlevél formájában elküldtem az összes többi magyar emigráns lap szerkesztőségének, azt gondolván, hogy levelemet a Nemzetőr úgysem közli. Kiderült, hogy májusi számukban mégis közölték – és mellé egy másik cikket, amiben a nyilasok támadták a szerintük nem elég radikális lapot. Ehhez még hozzájött Tollas válasza, amely egyébként sem engem, sem másokat nem elégített ki. Az Észak-amerikai Magyar Egyetemisták Szövetsége például hosszú (de a Nemzetőrben nem publikált) levélben foglalt állást mellettem, annak a reményében, hogy a Nemzetőr szerkesztősége „megtér a magyar nép dicsőséges forradalmának szelleméhez”.

Levelezésem és kapcsolatom a Nemzetőrrel tehát 1959 júliusában megszakadt. Nem követtem a lapot ezután, lehet, hogy kicsit mérséklődött a jobbra tolódása. Közben az 1963-as amnesztiával Magyarországon konszolidálódott a Kádár-rendszer, én elhagytam Oxfordot, két évig az Egyesült Államokban tanítottam és kutattam. 1965 elején lehetett, amikor már visszatértem Angliába, és a birminghami egyetem egyik kutatóintézetében kaptam állást, hogy a posta levelet hozott Tollastól. Tibor nem sokat kertelt, megírta, mire készül: egy nagy versantológiára, ami a világon 1956-ról írt összes verset magába foglalná. Tudta, hogy számos lengyel vers is született a magyar forradalomról, Cs. Szabó Lászlóhoz fordult tanácsért, hogy ezeket kivel fordíttassa le, mire Csé rávágta az én nevemet. Tollas tehát írt nekem, s részben megkövetett az 1959-ben történtekért. Levelében elmondta, hogy már nem haragszik a nyílt levél miatt, csak sajnálja, hogy megtörtént. Most a politikai véleménykülönbségeket félre kell tennünk, együtt kell működnünk a közös cél érdekében, tehát kéri, egyezzek bele, hogy a már magyarra fordított ’56-os lengyel versek megjelenhessenek az antológiában, továbbá, hogy fordítsak még néhányat angolból a nála lévő amerikai versek közül.

Erre a Münchenből 1965. december 10-én írt levélre hamarosan válaszoltam, és Tollas következő levelében már úgy gondolta, rám bízhatja a kötetbe beválogatandó ösz-szes lengyel és angol nyelvű vers gondozását. Egyébként ezt írta: „ne tételezd fel, hogy akár múltamnál, akár nevelésemnél, akár más körülmények folytán bármelyik szélsőség híve lennék, vagy vissza kívánnám fordítani az idő kerekét”. Ez nekem elég volt ahhoz, hogy teljes gőzzel nekiálljak az antológia körüli munkának, segítsek a jó szándékú, de könyvkiadási dolgokban meglehetősen járatlan költő-szerkesztőnek. Összeszedtem az összes Angliában írt verset – nem volt túl sok, mindössze három, a negyedik, George MacBeth verse később született, s így nem kerülhetett be a Gloria Victis-be –, kettőt közülük le is fordítottam, s a lengyel anyagból, ami rendkívül nagy volt, kiválogattam az öt legsikerültebb darabot, azokat is átültettem (Woroszylski, Sliwiak, Wazyk, Milosz és Herbert verseit). Tollas Tibor mindezt kitörő örömmel fogadta, sőt elkezdett fizetni az újabb fordításokért, amit persze én fogadtam kevéssé titkolt örömmel.

Az eredetileg kétszáz oldalra tervezett kötet anyaga 1966 tavaszára rohamosan nőni kezdett. Tollas a világ minden részébe írt, ahol csak magyarok éltek, s döbbenten állapította meg, hogy rengeteg verset írtak világszerte az ötvenhatos magyar forradalomról. Egy 1966. május 10-i keltezésű levelében azt írja, bányában érzi magát, szénomláskor: „kicsit megkaparom a falat, és ömlik a szén”. Vagyis mivel az eredeti elgondolás többnyelvű, teljes antológiáról szólt, négyszáz lapnyira kell, hogy tervezze az egészet (a végén még huszonkettővel több lett a jegyzetekkel együtt). Erre nincs elég pénze, de majd valahogy összeszedi, még ha az „adósok börtönébe” kerül is. Ugyanebben a levelében arra kért, állítsam össze a befutott angol, német és magyar életrajzi adatokból a kötet szerzőinek bio-bibliográfiai jegyzeteit. Elküldi majd nekem az egész paksamétát, és nyugodtan szerkesszek, rövidítsek, csak csináljam meg, mert ehhez neki se ideje, se ereje. Vesztemre, elvállaltam – iszonyú munka volt a vasvillával összehányt papírhalmazból kiszedni pár értelmes sort mindegyik költőről. A teljes névjegyzék tizenhét oldalt tett ki, és még így is kimaradt vagy öt szerző, akiről vagy nem érkeztek, vagy túl későn érkeztek adatok.

Közben néhány szamizdatos, illetve emigráns orosz szöveg is eljutott Münchenbe, és Tollas Sulyok Vincétől meg tőlem (mivel 1965-ben mi fordítottunk magyarra egy kis kötet Borisz Paszternakot) kérte, hogy ezeket is fordítsuk le. A két szamizdatost, A. Onyezsszkaját és A. Petrovot én fordítottam, a jóval terjengősebb orosz emigránsokat, K. C. Halafoffot és A. Nejmirokot pedig Vince. Ami az álnéven író szovjetorosz költőket illeti, figyelemre méltónak találtam, hogy ezek a versek egy illegálisan kiadott és terjesztett Phoenix nevű folyóiratban jelentek meg, s nem lehetett tudni, szerzőik, ha azonosították őket és lebuktak, nem kerültek-e emiatt jó pár évre börtönbe. Évekkel később kaptam még egy hasonló témájú orosz verset, amit Pavel Korzsavin jegyzett le és adott át Gosztonyi Péternek Berlinben 1977-ben. Végül egy 1996-os moszkvai kiadványban (1956, Oszeny v Budapestye) olvasom, hogy Jurij Anokhin moszkvai Gorkij főiskolás, újságíró szakos hallgató olyan verset olvasott fel nyilvánosan 1956 októberében, ami ezekkel a szavakkal végződött: „Az éjjeli Budapesten harc dörög / az egész város barikáddal tele / magyarok, magyarok, testvéreim! / veletek van orosz testvéretek.” Anokhinhoz kegyes volt a sors – csak fél évet töltött vizsgálati fogságban a Lubjankában.

A könyv végre júliusban nyomdába került, de Tollasnak még az utolsó pillanatban is voltak nem mindennapi kérései. Például kapott egy kadazan (?) nyelven írt szöveget Malajzia egyik részéből (Sabahból), és úgy gondolta, mivel én úgyis tudok indonézül, majd az angol fordítás segítségével ezt le tudom fordítani. Csalódnia kellett, annál is inkább, mert a kadazan szöveget nem értettem – egészen más volt, mint a maláj, inkább talán a filippinhez hasonló. (A maláj és indonéz viszonya kb. olyan, mint a brit angolé az amerikai angolhoz.) Közben egyre-másra jöttek még az addig ismeretlen versek, 1966. július 7-i levelében, amikor már megkezdték a kötet szedését, Tollas azt írja, kapott egy új török költeményt. Számos verset – gondolom, német nyersfordítás segítségével – végül neki kellett fordítania, mert másra már nem volt idő – Tibor a németen kívül, azt hiszem, egyetlen más nyelven sem beszélt jól, és nem volt meg benne a zseniális Weöres Sándornak az a képessége, hogy bármilyen kor és táj hangulatába bele tudjon helyezkedni.

Mindenesetre tizenhat korábbi levél és négy levelezőlap után ez az 1966. július 7-i levél volt az utolsó, amit a Gloria Victis 1956 ügyében Tollas Tibortól kaptam. Ebben meg is köszöni közreműködésemet, szó szerint ezt írja: „Mindenesetre Nyéki Lajos mellett TE TETTÉL A LEGTÖBBET A KÖTETÉRT… Soha nem fogom Neked elfelejteni, s bármiben hasonlóképpen rendelkezésedre állok.” Mondanom sem kell, jólesett az elismerés egy olyan embertől, akit korábban sokáig politikai ellenfelemnek tekintettem, de aki mégis hallgatott tanácsaimra a kötet szerkesztése közben, és bízott abban, hogy rendet tudok teremteni az eredeti jegyzetek Augiász-istállójában.

Ezek után már 1966 augusztusában, Albert Camus A magyarok vére című szövegének ötnyelvű változatával az élén, megjelent a GV, amit a nyugati magyar olvasóközönség nagy várakozással és bizonyára örömmel fogadott: a könyv végén feltüntetett „Patronáló szervezetek és személyek” listáján huszonegy magyar emigráns szervezet és számos magántámogató szerepel, akik – gondolom – jócskán túlfizették a könyv bolti árát.

Ideje, hogy a könyv genezisének elbeszélése után kritikai szemmel nézzük ezt a rendkívüli versantológiát. Mint minden „alkalmi” gyűjtemény esetében, itt is vegyes az anyag, talán még a szokásosnál is vegyesebb, hiszen a szerkesztő alig tett különbséget igazi és műkedvelő költők művei közt. A fontos a téma volt, nem a megformálás mikéntje. Ezért aztán a legtöbb „nemzeti” szekcióban egymás mellett szoronganak a neves és az alig ismert költők, és minden második megragadó versre jut egy-egy szenvedélyes közhelyekkel megrakott tiráda. A legegyenletesebb színvonalat alighanem a norvég, a francia és a lengyel költők képviselik – itt olyan nevek szerepelnek, mint Arnuld Överland, Jules Supervielle, Pierre Emmanuel, Zbigniew Herbert és a Nobel-díjas Czeslaw Milosz. Harcolnom kellett érte, de kiharcoltam, hogy Milosz Antigoné című, két nyelven összesen hét lapot kitevő költői párbeszéde csorbítatlanul bekerüljön a Gloria Victis-be, noha tudtam, hogy szerzője a verset eredetileg az 1944-es varsói felkelés áldozatainak emlékére írta 1949-ben, és csak később ajánlotta „a magyar munkások, diákok és katonák” emlékének. A kötetbe felvett öt lengyel vers már szigorú válogatás abból a rengeteg költeményből, amit ismert és kevésbé ismert lengyel költők írtak 1956–57-ben a magyar forradalomról – ezeket húsz évvel később gyűjtöttem össze és adtam ki Londonban egy olyan versantológiában, amelynek Polscy poeci o wegierskim Pazdzierniku (Lengyel költők a magyar Októberről) volt a címe. A mennyiséget tekintve a legtöbb ilyen témájú verset az amerikaiak írták, de utánuk azonnal a lengyelek következnek! És az egyetlen olyan költő, aki ott volt a Bem-szobornál 1956. október 23-án, ugyancsak lengyel, Adam Wazyk, hajdani szürrealista, majd kommunista politruk, Sztálin halála után revizionista lázadó – egyszóval színes életrajzi háttérrel megáldott poéta, aki pontosan meg tudta fogalmazni azt, ami akkor a „szocialista táboron” belül történt: „Mi, lelkiismerete a történelemnek, / hallgatunk – államérdek ez a néma beszéd… / Hol a felkelők hamván keserű füst terjeng, / a végső mítosz összedőlt. / De Bem emléke ép.”

Érdekes a Gloria Victis 1956 amerikai részlege is. Nyolc nyelven jelentek meg antológiák, amelyekben az egyes országokban született „forradalmi” verseket gyűjtötték össze. Ezek között volt a David Ray szerkesztette From the Hungarian Revolution, amit Ithacában, a Cornell egyetemen adtak ki ugyancsak 1966-ban; alighanem ebből merített legtöbbet a Gloria Victis szerkesztője. Amerikában a legjobb verset ötvenhatról e. e. cummings írta; a Thanksgiving 1956 (Hálaadás 1956) keserű önváddal van tele – prózában talán úgy lehetne összefoglalni mondandóját, hogy: „mi szabadsággal biztattuk a magyarokat, és csúful cserbenhagytuk őket”. Siklós István fordította, ötletesen. David Ray Távírószalag: tíz évvel utána című versének az a sajátos bája, hogy lépcsőzetes Majakovszkij-stílusban van írva. És az ötvenhatot megverselő amerikai költők között van kettő, Daniel Hoffman és Jascha Kessler, akik később, a hetvenes-nyolcvanas években a magyar líra ismert fordítói lettek.

A kötet sikere érdekében valóban összefogott a régebbi és az újabb emigráció, az idősebb és a fiatalabb nemzedék. Csiky Ágnes Mária, Rónai Zoltán és Tűz Tamás mellett a magyarra fordítók névsorában ott találjuk Kerényi Károlyt, aki két görög verset ültetett át, Határ Győzőt és Szente Imrét, az új, „ötvenhatos” fiatalok között Kocsis Gábort, Horváth Elemért, Lőkkös Antalt, Makkai Ádámot, Nyéki Lajost, Siklós Istvánt, Sulyok Vincét, Thinsz Gézát és Vitéz Györgyöt. Tollas Tibor a kötet 390. lapján még felsorol néhány nevet, olyanokét, akik részt vettek a költemények gyűjtésében s így a szerkesztés munkájában is: Korondi Andrásét New Yorkból, Pálinkás László professzorét Firenzéből és Tóth Imréét Ankarából.

A könyv visszhangja annyira egyöntetűen pozitív volt Nyugaton, hogy Tollas Tibor azon nyomban nekifogott egy újabb Gloria Victis anyagának a gyűjtéséhez, ezúttal az 1848–49-es szabadságharc nemzetközi visszhangjáról – ez a második gyűjtemény ugyancsak Münchenben jelent meg 1973-ban. Az első GV-nek is lett még két újabb kiadása, tízévente egy: München, 1976, Bécs–München, 1986. A harmadik kiadás már válogatott, egynyelvű, csak magyar fordításokat ad: a 422 oldal itt már 152-re csökkent, de egy újabb verssel, egy Alexander Guidoni nevű orosz politikai fogoly versével gyarapodott – ezt a Petőfi bosszúért kiált című, szamizdatban született, más betűtípussal szedett verset Faludy György fordította, aki az első Gloria Victis 1956 munkájában még nem vett részt. Egy „eszményi” Gloria Victis-nek, amelyik esztétikailag teljesen kielégítő lenne, nézetem szerint száz verset vagy még annál is kevesebbet kellene tartalmaznia.

Befejezésül hadd idézzek a párizsi Irodalmi Újság kritikájából, amelyik jelzi az ún. „alkalmi” költészet veszélyeit, de azután így folytatja: „De a Gloria Victis azok számára is értékes perceket szerez, akik… nemzeti kegyeletérzés ürügyén sem hajlandók esztétikai igényeiket csökkenteni… Aki a jövőben meg akarja írni 56 világjelentőségét, nem hagyhatja majd ki ezeket a megható, mélységesen emberi dokumentumokat.”