Végel László

 

BEVEZETÉS A FATTYÚREGÉNYBE (II)

2. Kontextusok és megjegyzések

Az Andrássy úton a rikkancsok kiabálják: „Bombázzák Szlovéniát.” „A Jugoszláv Néphadsereg elfoglalta Szlovéniát.” „Halottak mindkét oldalon.” „Lezárták a magyar–szlovén és a magyar–horvát határt.” Régóta nem jártam Budapesten, tegnap érkeztünk F.-fel, Pécsre szándékoztunk utazni. F. ideges, nem bír ebédelni. „Azonnal utazzunk vissza Újvidékre, a gyerekek egyedül vannak a lakásban.” Ismeretlen izgalom költözik belém, holott nem kellene áltatnom magam. Számítottam erre az eseményre, nem ért felkészületlenül, az előkészületek évtizedeken keresztül folytak, habár senki sem akart róla tudomást venni. Az igazat megvallva, én sem akartam tudni arról, hogy valaminek történnie kell abban az országban. De Pesten mégis képtelennek tűnnek ezek a hírek, annak ellenére, hogy már régen belenyugodtam abba, hogy körbe-körbe forgolódom egy mozdulatlan világban. Mindez eddig életérzés volt, sejtés, lemondás.A megmaradás gonoszsága. A kikényszerített magány bosszúja. Hova menjek? Mi leszek én a következő években? Egy fantazmagorikus ország állampolgára, amelyben valóságos polgárháború tört ki. Ötvenéves vagyok, elértem arra a pontra, amikor a fanyar szkepticizmusban is örömömet lelem. Ez az esemény viszont mindent felforgat bennem, hiszen létezésemet ezen túl egyedül csak a polgárháború létezése bizonyítja. Mi vár rám ott? A Meridián indulásáig F.-fel sétálunk. Fél szemmel az egyik utcatáblára pillantok. A Népköztársaság útja utcanevet piros csíkkal diszkréten áthúzták, és alá került a régi-új utcatábla: Andrássy út. Talán így kellett volna nálunk is lezajlania a kiszámíthatatlan közép-kelet-európai változásnak. Ha a hatvanas évek végén kerül sor minderre, akkor legalább a polgárháborúba nem keveredtünk volna bele. Nem így történt. Ezt az agóniát gondosan tervezték és szervezték, mi pedig csalfa reményekkel tápláltuk magunkat. Úgy haldoklott Jugoszlávia, mint Tito, aki évtizedeken keresztül vezette: művesével és hatalmas vérátömlesztéssel, hogy végül kiderüljön: nincs orvosság. (1991.)

Naponta autóbusszal utazom a bácskai oldalról Szerémségbe. Ösztönösen a Dunára pillantok. Hol Palánka, hol pedig Pétervárad felé vetem szorongó tekintetem. Újabban holttesteket vet partra a folyam. Ma reggel csillogó és fodros a folyóvíz felszíne, s felelőtlenül játszanak habjaival a fáradt őszi napsugarak. Claudio Magris Duna-könyve jut eszembe: amikor a szerző erről a szakaszról írt, legfeljebb csak néhány felszínes anekdotát idézett fel. Nem érzékelte a démonikus erőt, amelyet a Pannon tenger néhai medrében lassan csordogáló folyam rejteget. Számára csak Bécsig igazi folyam a Duna, aztán fokozatosan keskenyedik, s mire ideér, mocsarak között kanyargó, part nélküli patak lesz belőle. Ám Közép-Európa és a Balkán találkozásában több misztikum van, mint a forrásnál, ahol ő kereste. Az egyik is, a másik is kiszámíthatatlan világ, de egymással elkeveredve lidércesen vonzó, örvényszerűen balsejtelmű, még akkor is, ha a hömpölygő víz felszínén játékosan csillognak a fehér habfodrok. Az újvidéki híd felett érzékelhetően elkeveredik a kétféle levegő, mindkettőt mélyen belélegeztem, sokszor elbódított delejes misztikuma; szertelenül, szaggatottan múltak az évek, nem volt időm a divatos infantilizmusra, a konszolidáció fényessé politúrozott stílusgyakorlataira. A balkáni delírium és a pannon metasztázis zűrzavarosan összekeveredett bennem. (1991.)

Egy régi barátom írását olvasom: keményen meghúzza a határt Közép-Európa ésa bizánci Kelet között. Szerbia és Románia az utóbbiba kerül. Szándéka ellenére több millió magyart kiutalt Közép-Európából. Az új vasfüggöny mögé kerültünk, a pravoszláv világba. Esetleg csak titokban vagy valamilyen véletlennek, az integrációs zűrzavar kegyelmének köszönve visszacsempészhetjük magunkat. A barbárságtól csak úgy szabadulok, ha csempészáru leszek. Néhány nap múlva visszatérek Újvidékre. Ha sebeimet akarják tanulmányozni, akkor inkább elrejtem őket. (1991.)

Álmomból vert fel a mennydörgés, az ablakokat csapkodó viharos szélvihar. Ítéletidő hozta Újvidékre a trópusi kánikulában hónapokon keresztül várva várt esőt. Kiugrottam az ágyból, és gyorsan becsuktam az ablakokat, majd sokáig bámultam a szomszédos toronyházakat, amelyeknek a nyitva felejtett ablakaiból a hirtelen jött szélvihar kicibálta, ráncigálta a felvagdosott szárnyakra emlékeztető lebegő, fehér függönyöket. A csapkodó villámfényben úgy tűnt, a vihar az égbe emeli a várost. Reggel néhány hétre Budapestre utazom, ahol eddig soha életemben nem tartózkodtam megszakítás nélkül egy teljes hónapot. Az ítéletidő látványa és a hosszabb távollét tudata szorongást szült bennem. Az is megtörténhet, hogy Újvidék egy ilyen éjszakai viharban felemelkedik az égbe, helyén az előző makettja marad csupán. S nekem továbbra is úgy kell viselkednem, mintha mi sem történt volna: idegenként kóborlok az újvidéki utcákon, és megdobban a szívem, ha feltűnik egy arc, amely legalább emlékeztet valakire. Nagy megaláztatás lenne túlélni a házakat és a tereket, habár sohasem tudom megmagyarázni magamnak, miért ragaszkodom hozzájuk. Ópium ez vagy pedig annál is rosszabb. Ez a porhanyós, ingatag világ határozta meg az életem, amelyben mindig mindent elölről kezdtem, miközben úgy kellett viselkednem, mintha a régit folytatnám, mivelhogy szemérmi okokból hallgatnom kellett a peremvidék, a peremélet lassan ölő mérgeiről, amelyek egyre jobban elhatalmasodtak bennem. Nem maradt más hátra, mint hogy valamiféle higanygömbszerű létben határozzam meg önmagamat. Ide-oda vetődő, pontszerű atomokból tevődik össze az életem. A genius loci, mint a legtisztább vákuumélmény. Öncélú tisztánlátás a teljes sötétségben, amelyben nem adatik meg a megismerés vigasza. Valahol mindez megszűnik, de későn érkezem meg. Hogyan beszéljek a realitásokról, amikor ennek az életérzésnek nincs reális, közmegegyezéses referenciája? A fantazmákból képezek szofisztikus retorikát. Egy olyan fabulát alkotok meg, amelynek belső bonyolultságát aligha érzékelik azok, akik csak irodalmilag igénylik a referenciáktól való szabadságot. Ami nekik szabadság, az nekem hiány, vákuum, frusztráció. Ha lenne valóságom, felemelném, mint egy göröngyöt, és elmondanék egy imát. Ezért mindig megütközöm, ha számon kérik tőlem az, úgymond, életteljes világot? Azt, amire Pesten egy jóakaratú fejbólintás kíséretében ünnepélyesen megállapítják: ilyen a kisebbségi élet. Akik ezzel pompáznak vagy ezt kérik számon, nem akarnak tudomást venni arról, hogy a peremvidéken minden tünékeny és képlékeny, omlatag a talaj, szétszáladozik minden gondolat, semmire sincs bizonyosság, és ezért némi egzotikummal megtűzdelt „valóságot” tákolnak össze maguknak. Ilyesmi azonban nincs a peremvidéken, csak a kíváncsi kívülállók igénylik ezt az egzotikumot, s a bennszülött kisebbségiek ehhez az elváráshoz igazodnak. Bármilyen világot emeljünk magunknak, falai mindig leomlanak, elsüllyednek. Egymagamban állok, mint Buridán szamara, nem bánt a lelkiismeret, mert egyik falhoz sem rohantam megtámasztani, hiszen bárhova léptem volna, magamat tagadom meg. Ha a váram a rom, akkor maradjon a topogás a vigaszom. (1992.)

Via Kelebia. Amikor csak átkelek a határon, tekintetem a senki földjére téved. Ott lenne a helyem. Nem sikerült. Merjem-e kívánni, hogy oda temessenek, és síromra egy jeltelen határkarót helyezzenek. (1992.) Budapesten gyermekzsivaj ver fel álmomból. Elcsodálkozom, hogy az utcára nyíló ablakom előtt magyarul lármáznak és visongnak. Önmagamat téveszteném meg, ha érzelgősen oldanám fel az életemet meghatározó tartós paradoxont, a kettős idegenség szorítását. A gyermekzsivaj igenis bosszant, az anyanyelvi zsivaj pedig arra figyelmeztet, idegen államban ébredtem fel. Csak a kíméletlenül következetes gondolkodás tárja fel a skizofréniát, amelyet a nemzet hivatásos prófétái nem tudnak csillapítani, mert ők saját dicsőségükre szaggatják fel sebeimet, amelyeket szüntelenül takargatni szeretnék. Anyanyelvem gyermekzsivajához családi vagy a szűk baráti körben szokott a fülem, nem az utcákon és a tereken ismertem meg. Időközben felnőttek a gyermekeim, gondterhelten figyelem, mikor kezdik érezni ők is azt a betegséget, amiben szenvedek. Elkerülhető-e mindez? S milyen áron? Egész életemben arra törekedtem, hogy tudatosítsam magamban a kétértelmű állapotot, toporgok a „létnek ebben az egész csodálatos kétességében és sokértelműségében” (Nietzsche), mint egy kicsinyke körben, és úgy viselkedem, mintha minden rendben lenne. Mondjam-e, hogy milyen izgalmas dolog járni körbe-körbe, mintha kötélen táncolnék? Csak időnként bicsaklik meg a lábam, mint most, amikor anyanyelvem mindennapjaival találkozom, az életem ama részleteiben, ahol eddig erre nem volt alkalmam. Kenőmájast vásárolok, meg császárszalonnát. Így kérem a hentestől is, nem csak otthoni lakásom konyhájában használom ezeket a szavakat. A Patyolatban számlálják a mosásra hozott holmit: két darab lepedő, négy darab terítő, egy konyhatörlő, négy darab törülköző. A számlán olvasom: párna- és paplanhuzat. Nem a szavak lepnek meg, hanem az, hogy a számlán leírva látom őket. Az újságokat lapozom, irodapark épül a Budaörsi úton, jó lenne egy délután oda is kiballagni. A telefon csak magyarul szólal meg, a meglepetéstől zavarba jövök, kivárok, tétovázom néhány másodpercet, otthon éppen ennyi idő áll rendelkezésemre, hogy eldöntsem, a „halló” után melyik nyelven mutatkozzam be. Suta habozásom megtéveszti a telefonálót, bizonyára azt hiszi, téves számot hívott. Önkéntelenül ráérzett az igazságra. Kosztolányi, Márai mondatait ismerem, de nem ismerem a kalauzét, a hentesét, a trafikosét. Amikor őket hallgatom, két szavuk vagy két mondatuk között nagy ürességet tapasztalok, talán először ezt kellene lassan, fokozatosan megérteni, majd kitölteni, és nem az üresen kongó, érzéketlen politikai szólamokkal, melyeket mostanában rendszeresen hallok, ha a magyarságról van szó. (1992.)

„Honvágy, mi az?”, kérdezte Márai. Nem csodálkozom, hogy éppen Madridban ragadta magával a rezignáció. Egyszer életemben napokig sétáltam azokon az utcákon, ha lenne hazám, amelytől menekülnék, akkor Spanyolországban emelném búcsúra a kezem, ott, ahol az ismerős eget összevarrták egy másikkal, amelyről csak álmodom. A spanyol éghatár választóvonal, onnan nincs tovább, ha átlépjük, akkor újjászületünk vagy meghalunk. Csak a kettő határán szabad a honvágyra gondolni. Honvágy, sóhajtott fel Márai, de nem egy valóságos „hazára” gondolt, hanem egy életérzésre, az egyedüli végső dologra, amely méltó maradt a reflexióra. Az életérzés hívja életre az ész ama képességét, amellyel összekapcsolhatók az egymástól legtávolabbra eső pontok, a gondolat ezzel talál magának valamilyen menhelyet. Egy ilyen odú iránt érzek honvágyat. Legyen az ember: matematikus, kétkedő és hívő keresztény, írta Pascal, tanúsítván, hogy csak annak a hitnek van értéke, amely az okos kétkedés édes borzadályában botorkál. Olyan hazát keresek, amelynek a létében naponta képes vagyok kételkedni. A hiányát jobban szeretni, mint magát a hazát, ez pontosan azt jelenti, hogy kapcsolatba kerültünk azzal, ami ellen lázadunk. (1992.)

Ki vagyok? Magyarországon: idegen. Szerbiában: magyar. Egy kentaur, akinek nem találtak kalitkát az állatkertben. (1992.)

Magányom határát anyanyelvem határa jelöli ki. Pesten régi barátokkal találkozom, és valamit magyarázunk egymásnak. De mégis úgy érzem magam, mint Wittgenstein szövője, aki azt hiszi, hogy szövetet sző, annak ellenére, hogy szövőszéke üres, pusztán azért, mert olyan mozdulatokat tesz, mintha szőne. Csak ez a közös bennünk, a hiábavalónak tűnő mozdulatok. (1992.)

Úgy rovom a pesti utcákat, mint akit gyorsan pergő képek vezetnek félre: nincs egy csendes szoba, ismerős hamutálcával, ceruzákkal, könyvekkel, ahová bezárkózom, hogy ellenőrizzem ismereteimet. Olyan érzés hatalmasodik el bennem, mintha hullámvasúton ülnék, csupán az köti le a figyelmemet, hogy a következő pillanatban lefelé vagy felfelé siklom-e. Képtelen vagyok nyitott szemmel figyelni az előttem homályosan elsuhanó képeket, amelyeket Újvidékről sokkal pontosabban érzékeltem, mint innen, mert minden energiámat felemészti a várakozás: hova zuhanok a következő pillanatban. Lélekben visszakozom, hogy úgy-ahogy megőrizzem bizonytalan egyensúlyomat. Csak a képek gyors, villogó váltakozásaira emlékezem, másra nem. Nem tudom megfejteni a gesztusok, a mozdulatok, az arcjátékok titkát, nem értem a félszavakat, az apró jeleket. Rövid idő alatt szerettem volna belemerülni a magyar világba, de a megismerésvágy meghátrálásra kényszerített és – elszigetelt. Késő. Nincs: vissza. A múlt: múltatlan, mert itt nem értik. Olyan sok évet vesztettem el, hogy immár nem tudom megismerni ezt az országot, legfeljebb havonta egyszer, két-három napon keresztül elölről kezdem a kitörést. (1992.)

A pesti szürkületben makacsul kísért Cs. Szabó László árnyéka. Miért lett olyan tanácstalan? Most még reménytelenebb lenne minden? Ha mégis így van, akkor ezt nem szabad kimondani! Megállok egy forgalmas utcasarkon, nem tudom, merre fordítsam a tekintetem. Hova induljak? Miért fojtogat az érzés, hogy el kellene távolodnom valamerre, azt sem tudva, merre? „A legszegényebb magyarországi vándornál is szegényebbnek érzem magam, ő csak az üres zsebét vitte, én a honvesztés szégyenét is”, írta, amikor Erdélyből megérkezett Pestre. „Igaz, ma sem vagyok szívvel-lélekkel pesti, csak megbékélt fogoly”, tette hozzá. Kinek mondjam el, hogy a hű unokák már csak afféle önkéntes, kissé komikus foglyok lettek. Aki ebből az állapotból ki akar szabadulni, az nem hazát, hanem hűséget veszít, és örökké áltatnia kell magát, hogy a hűségnek nevezett belső elsötétedést valamivel kárpótolja. (1992.)

Pesten átkozom magam, mert egészen más élményeim vannak, mint a barátaimnak. Ez olyan érzést kelt bennem, mintha nem is léteznék. Nem volt egy hazám sem, hanem két képzeletbeli, ezt a kettőt veszítettem el, ami sokkal rosszabb, mintha az ember elveszti egyetlen valóságos hazáját. (1993.)

Hol vagyok? Pesten? Újvidéken? Ki tudná ezt pontosan meghatározni? (1993.)

A berlini fal összeomlása után érdemes lenne újra elgondolkodni Cs. Szabó László megjegyzésén. A Trianon után négyfelé hulló magyarság négyféle provincializmusától tart. „Valamikor azért voltunk jó magyarok, mert európaiabbak voltunk a környező népeknél, ma úgy maradunk magyarok, ha, a szomszédokkal legalább, tovább versenyzünk Európáért.” A budapesti provincializmus ismertetőjele, hogy a határon túli magyarokat úgy látja, mint az örökké sorsukon siránkozó ügybuzgó tájkutatókat, akik Budapestnél nem látnak tovább, s nem jussuk a berlini vagy a párizsi szellemi horizont. Sajnos, a kisebbségiek kész örömmel besétálnak ebbe a szerepbe, úgy viselkednek, mint a nemzeti rockopera kórusának legutolsó sorában helyet foglaló kontár statiszták, akikről ugyan a karmester nem gondolja, hogy tudnak énekelni, de azért cifrán be kell öltöztetni őket. (2000.)

Mi foglalkoztatta Márait, amikor 1941-ben hazament Kassára? Azért utazott haza, mert otthontalannak érezte magát a világban. De amikor megérkezett, akkor az emberiség ügye kötötte le a figyelmét. Ilyen ellentmondásosan élte át a hazatérést és a szülőföldet. Ha egyszer arra kényszerülök, hogy eltávozzak innen, akkor okvetlenül magammal viszem a Kassai őrjárat-ot, hogy ne veszítsem el végleg a szülőföldbe vetett bizalmamat. (2000.)

„Na, végre, felszabadítottunk benneteket. Sokat küzdöttünk és szenvedtünk, de sikerült”, mondta egy Budapestre áttelepült kisebbségi szakértő. Nem volt ideje részletesen ecsetelnie a történteket, sietnie kellett Pestre, hogy nyilatkozzon a pesti tévének és az újságoknak a kisebbségi életről. Most éppen nincs ideje, de egy hónap múlva visszatér. Újvidéken és Szabadkán is nyilatkoznia kell, akkor majd sokkal többet megtudunk az életünkről. Úgy várom, hogy mindenről értesüljek, mint egy boldog portugál. (2000.)

A morbis minoritatis két típusának remek jellemzését adta Németh László a Magyarok Romániában című útinaplójában. Az egyik állandóan morgolódik, zsörtölődik, s buzgón körmöli a reménytelenség krónikáját. Mindenhol árulókat szimatol, úgy is mondhatjuk: jajveszékelve cipeli a sorskeresztet. Ő nem alkuszik, nem, soha, bizonygatja. Nem egyezkedik, nem bocsát meg. Pest felé figyel, látják-e, hogy milyen rendíthetetlen. A másik a reálpolitikus, aki mindig koalíciós partnert keres, helyezkedik, befurakodik a hatalomba, mondván, hogy éppen ezzel tesz jót az egész kisebbségnek. Szüntelenül ügyködik, tanácsokat osztogat, ő is Pest felé figyel, észreveszik-e, hogy az ő szorgalma a tulajdonképpeni hősiesség. Konziliárius típus. Sokáig úgy gondoltam, egymást kizáró ellentétekről van szó. De nem, újra beigazolódott, hogy az ellentétek görbe útjai rendszerint keresztezik egymást. Csak attól függ, hogy hol tartózkodik az illető:
Kelebián innen reálpolitikus, Kelebián túl viszont romantikus mártír. Itt a haja szála sem görbül, ott pedig itteni áldozat. (2000.)

Honvágy haza nélkül! Musil ismerte legjobban ezt a kínt. (2001.)

A kiváló irodalomtudós, Szegedy-Maszák Mihály a skolasztikus Hugo de Saint-Victort idézi: „Zsenge süvölvény az, ki hazáját édesnek találja; erős az, aki számára minden talaj hazai; tökéletes az, aki számára az egész világ idegen.” Azon töprengek, hogy mekkora önmegtagadás szükségeltetik, hogy az ember minden talajt hazainak érezzen, de ez semmi ahhoz a kétségbeesett erőfeszítéshez képest, amelyet el kell sajátítania, hogy mindenhol idegennek érezze magát. Csak akkor ér el erre a pontra, ha nincs más kibúvó. Csak az a fontos, hogy az ember bőröndje be legyen csomagolva, minden pillanatban arra számítva, hogy illedelmesen vége lesz mindennek. (2001.)

Egy nyilvános budapesti irodalmi fórumon együtt lépek fel Slobodan Šnajderrel, akihez immár vagy harmincéves barátság fűz. Beszélek én is, aztán ő is. A horvát drámaíró bevezetőjében kitér arra, hogy először hallja, amint magyarul beszélek, s ő úgy érzi, egy másik vagy talán egy új embert ismert meg. Cinkoskodva összenézünk. Mindketten tudjuk, hogy barátságunk ezzel elmélyült. (2001.)

A kisebbségi író mindig számkivetésben él, és ha igazán író, akkor megtanul ezzel élni. Nem akarok ebben valamiféle sorscsapást látni. Ezt vállaltam, és végigjárom ezt az utat. Ez életformám és stílusom. (2001.)

Kosztolányi novellájában olvashatunk Kati néniről, akit beszállítottak vidékről, hogy megtekintsen egy pesti parasztdarabot, és ellenőrizze a népviselet hitelességét. A színésznő mindjárt beszédbe elegyedett vele. „Jau vágyok-é, Kati néni lelkem?” Kati néni szerényen csak ennyit válaszolt: „Jó.” Úgy, ahogy ő szokta mondani. Kati néni ükunokájának azonban nem ilyen egyszerű az élete. Ha táncolni akarnak, akkor Pestről hívnak szakértőt, hogy ellenőrizze a népviseletet. S a szakértő rögtön szemlélteti, hogy ki a legény a gáton, faggatni kezdi Kati néni ükunokáját: „Jauu váágyok-ééé, Káti néniii lelkééém?” Szegény ükunoka! Pislog szerényen, szóra sem meri nyitni a száját, nehogy leleplezze, hogy bácskai létére mennyire elmaradt a hagyományápolásban. Csak a keszkenőjét lobogtatja a szakértő előtt, s arra gondol, de jó lenne elfutni, táncolni a discóban, aztán meginni egy jó hideg Coca-Colát. (2001.)

Néha úgy érzem magam Újvidéken, mint Márai Kassán. Amikor hosszú idő után hazalátogatott, minden ismerős volt számára és ugyanakkor minden idegen. (2001)

Kafka jegyezte le egy alkalommal: „A sajátosság kiemelése kétségbeesés.” Ez a leghitelesebb kisebbségi mondat, amit életemben olvastam. Archimedesi pont! (2001.)

A bácskai pedellusok bizonyára megleckéztetnék Kosztolányit, mert az Esti Kornélban a nagyvilágról álmodozott. Szerencséjére időben áttelepült. (2002.)

„Ha meg akarsz ölni mégis, engedj halnom ott, ahol születtem.” Az elmúlt évtizedben hányszor kopogott a fejekben Euripidész mondata. Csak azok nem értették, akik előzőleg a hűségről prédikáltak meg a kitartásról. Csak azok fogadták meg, akik nem kérkedtek ezzel. Így volt. A többi csak cifra szó. Vagy pedig a harminc aranypénz történetéhez tartozik. (2002.)

Sokféle haza van, tudom. De szellemi csak egy akad. Olyan, mint a cella: tiszta és világos. Lakat sincs rajta, az ajtó tárva-nyitva, legfeljebb a szél cibálja néha. Ennyi – és semmivel sem több. (2002.)

Gyökereket képzelek el a levegőben. Olyanok, mint a csonkok. Így képzeltem el az arkangyalszárnyakat az elhagyatott világban. Vagy így keresem a saját gyökereimet is. A mennyboltot szemlélem. (2002.)

Becsülöm azokat, akik bárhová lépnek, otthonosan érzik magukat. Otthonosan érzik magukat akkor is, ha utcát cserélnek vagy lakást, de akkor is, ha várost, esetleg országot. Szememben ők az igazi, bevallom: irigylésre méltó kozmopoliták, mert tárgyakkal és emlékekkel könnyen be tudják népesíteni új környezetüket, világukat. Nekem ez sehogy sem megy. Az éjszaka összeszámoltam, Újvidéken 15 év alatt 18 albérleti szobám volt. Mind idegen maradt, minden egyes lakáscsere csak az idegenség érzését növelte bennem, habár mindig és mindenütt nagyon, talán túlzottan is, otthon akartam lenni, ám ennek ellenére mindig valamiféle kódorgó vándor maradtam. A kozmopolita mindenütt otthon van, a vándor sehol. Vagy csak az úton van otthon? De úton van-e az ember saját dolgozószobájába menekülve? Esetleg csak ott lehet úton igazán? Az a vesztem, hogy szeretek elindulni, de képtelen vagyok megérkezni. Mindenekelőtt talán azért, mert közben egy kérdés üldöz, van-e egyáltalán haza. Így élem át Berlint is, hiszen ezekben a napokban sem állíthatom, hogy megérkeztem. Ellenkezőleg, egyre inkább megbizonyosodom, hogy belém hasít az ideiglenesség érzése, bármennyire küzdök is ellene. Mintha az egyik albérleti szobát felcseréltem volna a másikkal, valami lejátszódott bennem, ami tudom, rövidesen szertefoszlik. Mintha semmi sem történt volna. Kezdem újra az egészet: ilyen törékeny a valóságom, ha ez a szó manapság egyáltalán jelent még valamit. Vagy talán nekem mégis könnyebb? Nehezebb azoknak, akik mindezt átérezve továbbmennek, és kitalálják maguknak a szülőföldet, a tájhazát, az otthont? Vagy én is ezt teszem az örökös újrakezdéssel? Minduntalan kitalálom – ugyanazt. Képtelen vagyok megfejteni ezt a velejéig kisebbségi titkot. (2002.)

Milyen jó lenne, ha honvágyam lenne! (2002.)

Ötven év után először telefonáltam Kanadába. Oda, ahova a szüleim ötven évvel ezelőtt szerettek volna kivándorolni. (2002.)

Ködös esték és reggelek. Napok óta figyelem a ködfelhőket, mivel a napokban újra Berlinbe kell repülni, ahol már szinte percekre be van osztva az időm. Este: nyilvános fellépések. Úgy érzem magam, mint egy gastarbeiter, hiszen ezekből a tiszteletdíjakból négy-öt hónapig gondtalanul élhetek majd. Az a jó, hogy még bírom a munkát. „Mindenható Isten”, könyörgött Márai, „adj annyi pénzt, vagy életlehetőséget, hogy öt éven át Olaszországban maradhassak.” Hol maradnék legszívesebben? Talán mégis ki kellene találni egy sarkot a világban! Legalább egy képzeletbeli sarkot, ahol nincsenek többé illúziók, hiszen az illúziók többet romboltak bennem, mint a tények. Pontot teszek a senki földje szelleméről szóló előadásom végére. Sietnem kell a Schlemihl fattyújával. (2003.)

Innen Pestről úgy gondolok a Balkánra, mint valamiféle személyes purgatóriumra. (2003.)

Számba veszem, ami elveszett. Tanácskozás a pesti Professzorok Házában. A kettősségről, a megkettőzött értelemről. Miért ne gyakorolnánk az érzelmi és a szellemi skizofréniát? Tanuljunk meg együtt élni vele, érzéseinkben, szenvedélyeinkben, mindennapjainkban. Valamit felfedeztem, valami apokrif távlatot, mondjuk. Közel tíz éve annak. Talán akkor voltam legközelebb ahhoz, hogy lelkem hazára leljen. Azóta mindhiába keresem lelkem két hazáját. Ha nincs bennünk egy másik, titkos haza, amely feltétel nélkül befogad, ha nem hordunk magunkban valamilyen titkot, akkor véglegesen elárvulunk. (2003.)

Elolvasni Homéroszt. Most már más szemmel. Milyen volt Odüsszeusz honvágya? (2003.)

Mancika hazajött az anyaországi nemzeti önismereti tanfolyamról. Az anyaországban még a Coca-Cola is ízesebb, újságolta el a szomszéd János bácsinak, aki éppen a tavaszi szántásra készülődött. Mancika csak tanfolyamra járt, János bácsi viszont már régen befejezte az önismereti egyetemi tanulmányokat. (2004.)

Az otthontalanság feszítő tapasztalatáról ír György Péter A hétben. Nyugtalan szelleme felismerte, hogy a magyar irodalom modern XXI. századi életérzése a peremre szorult. Ott bontakozik ki, és nem a centrumban, ahol a nemzetállam még azokat az írókat is óvja a globalizáció hullámveréseitől, akik nem éppen a nemzetállam fogalmaiban gondolkodnak. A határ érzi legjobban a töréseket, a változásokat, az új konfliktusokat. Az új európai rendetlenség ott tárul fel leginkább. A centrum írója klasszikussá válik akkor is, ha nem törekszik erre. A határ írója mindig újrakezd, és sohasem lehet klasszikus. György Péter felfigyel arra is, hogy Erdélyben is megfogalmazódik az otthontalanság új diskurzusa. Várható volt, hiszen Romániában mégis nagy változások játszódtak le. A Ceauçescu-rendszer jégszekrénybe zárta az egész romániai társadalmat, így a magyar kisebbségi társadalmat is. Éppen ez a jégszekrény kedvezett a hagyományelvűségnek, mert ez bizonyult a legüdvösebb túlélési stratégiának. Más talán nem is létezett. Kínos lassúsággal, de mégis olvadni kezdett a jégszekrény, s az erdélyi magyar társadalom szembesül a modernizációval, amely tömérdek kísértéssel jár, s azt is mondhatom, hogy feltépi, felszaggatja a gyökereket, amelyek a hagyományt éltetik. A vajdasági magyarság a hatvanas években érezte meg először a modernség áldását és átkát. Nehéz volt, de elkerülhetetlen. Aki el akar rejtezni előle, annak nincs esélye a túlélésre. Arról nem is szólva, hogy még a legrosszabb modernizáció is jobb, mint a „legjobb” diktatúra. A diktatúra táplálja és igazolja a hagyományelvűséget, de mi lesz ezzel a hagyománnyal a demokráciában? Sokáig és sokat oktattak bennünket, hogy vessük hagyományőrző szemünket Erdélyre. Azonban néhány új erdélyi magyar író mintha már jelezné, hogy az erdélyi múlt sem a régi. (2004.)

Szerb Antal a képzeletbeli marslakónak nem a pesti embereket dicsérte, hanem az egymásra hajló utcák erotikáját, jutott eszembe a Ferihegyi reptér felé robogó személyautóban. Amikor Pesten kocsival utazom, úgy érzem, hogy az utcák teljesen összekuszálódnak bennem, ismeretlen arcukat mutatják felém. Ez talán azért van így – gondolom –, mert a hatvanas években gyalogosként ismerkedtem meg a várossal. Minek következtében amint személyautóba ülök, elvesztem terepismeretemet, a városképem anarchikus lesz. Gyalogosként a pesti embereket fürkészem, autósként azonban az utcák ívére, kanyarára, találkozására, szépségére figyelek. Igen, szépek ezek az utcák – gondolom magamban, miközben kivergődünk a belvárosból. Eddig sok jelző jutott eszembe Pesttel kapcsolatban, de az még sohasem, hogy szép. A gyalogosan bebarangolható kisvárosokat, mint például Újvidéket, Pécset, Kotort, Dubrovnikot szépnek tartom. Egy nagyváros azonban nem lehet se szép, se csúnya. Rajongok értük, nem tudok velük betelni, de igazából nem tartom szépnek őket. Inkább elismerem, hogy a nagyvárosokban van valami gonosz vonás, és éppen ez bennük a vonzó. A nagyvárosok egoisták. Nem kétlem, hogy Budapest is ilyen, mégsem kárhoztatom emiatt. Nem kárhoztatom, bár sokszor éreztem a saját bőrömön, hogy mit jelent valójában a kánon, hogy Budapesten kívül nincs élet. És a város nagyvonalú európai expanzióját látva, magam is szorongva ismerem el, hogy nincs. Budapest mindent megtett az országért, példát mutatott, vezette, felsorakozott a nagy európai fővárosok közé. De most következik küldetésének nehezebbik része, az önkorlátozás bravúrja. Nem lehet minden, mert akkor elveszti sajátos arculatát. Ha mindenható lesz, akkor olyan groteszk helyzetek születnek, amelyekben még a népiesek is Pestre menekülnek. Ha minden út Budapestre vezet, akkor Budapestről sehova sem vezet út. Úgy vélem, nem történhet ennél rosszabb. (2004.)

Előveszem tenyérnyi Aiwa zsebrádiómat, amelyet tíz évvel ezelőtt az újvidéki feketepiacon vásároltam, s – csodák csodája – este tíz után a Kossuth rádió hírműsorát hallgatom. Tavaly ugyanezzel a rádióval Szerbia vad hegyei között, majd a kotori öbölben hallgattam a Kossuth rádió éjféli híreit. A Himnusz elhangzása után kitekintek zugi lakásom ablakán, és sokáig bámulom a parti fényeket. Elmélkedem, tulajdonképpen milyen érzéseket is ébreszt bennem a Himnusz? Mindenekelőtt azt, hogy egyedül vagyok. (2004.)

Bethlen István 1920 novemberében kormányrendelettel zárta le a határokat az áttelepülő magyar kisebbségiek előtt. Dudás Kálmán leírja, hogy előzőleg már eltávoztak a módosabbak, a tehetősebbek. A lezárt sorompó elsősorban tehát a bácskai szegényeket sújtotta. Bethlen azzal igazolta ezt a rendeletet, hogy ha a kisebbségiek áttelepülnek Magyarországra, akkor a „megszállt területek magyarsága kipusztul”, „a magyarság elvesztené a végvárait”, továbbá az „ország vállaira olyan teher nehezedik, mely majdnem elviselhetetlen lett”. Az előzőleg még magyar állampolgárokat bekényszerítették a végvárakba. Maradjatok ott, és őrizzétek a szülőföldet. A szó szerinti és minden más értelemben nincstelenek csakugyan őrizték. De aki csak tehette, s volt benne eltökéltség meg bátorság, ment tovább, sokan meg sem álltak Kanadáig és Ausztráliáig. Mivel nem települhettek át Magyarországra, fogták a vándorbotot, és elindultak a nagyvilágba. Talán ebben az összefüggésben értelmezhetem saját családi mitológiámat Kanadáról és Ausztráliáról. Szüleim még az ötvenes években is arról szövögettek titokzatos álmokat, hogy kivándorolnak Ausztráliába vagy Kanadába. Mint ahogy sokan mások a Zöld utcában. 1918 óta így lappangott a kisebbségi emberben a nagyvilág utáni nosztalgia. Így érlelődött a hontalanság tudata és az érzés, hogy gastarbeiter mindenütt, bárhova vesse is a sorsa. A megálmodott kisebbségi haza mégis a nagyvilág, még akkor is, ha ott számára nincs hely. (2004.)

Csiki Lászlót kérdezték egy alkalommal: Te ide, Magyarországra, hazajöttél? Ő erre így válaszolt: „Most már ez a hazám, honosodtam. Erdély a szülőföldem és az ifjúságom. Az igazság az, hogy férfikoromba érve több minden lökött onnan, mint amennyi ide vonzott.” Az én válaszom e kérdésre másféle lenne, talán az, hogy többfelé honosodtam, s ebben – szerintem – nincs semmi kivetnivaló. Csak az életem lett nehezebb, mert több irányba érzek felelősséget. De Csiki válaszát mégis sokkal tisztességesebbnek érzem, mint azokét, akik dicsekednek a szülőföld – Erdély vagy a Vajdaság – szeretetével, mint egy jelmezzel a Nagy Magyar Jelmezbálon, de semmiféle felelősséget nem vállalnak érte. Nem osztják meg a rosszat vele. Mutogatják a korhadó víkendgyökereket, s ez a legrosszabb. Híve vagyok a többszörös kötődésnek, így a kettős állampolgárságnak is, de szeretném hozzátenni, hogy ez kettőzött felelősséggel jár. Ami azt jelenti, hogy az ember egyik helyen sem vendég, egyik helyen sem alkalmi látogató, hanem részt vesz mindkét hely mindennapi polgári küzdelmeiben, felelősséget vállal annak állapotaiért, s osztozik nemcsak a jóban, hanem a rosszban is. (2004.)

Franciaországban egyre több könyv lát napvilágot a hontalanságról, amelyek a sikerkönyvek közé tartoznak, a kritikusok pedig új irodalmi kontinenst fedeznek fel. Nancy Huston Le nord perdu című esszéprózája talán számunkra is tanulságos világot tár fel. A kanadai francia írónő áttelepült az anyaországba, s arról ír, hogy éppen „otthon” érezte magát hontalannak, mert iránytűjéről eltűnt az észak, vele együtt bizonytalanná vált minden más égtáj is. Ha nincs észak, akkor ugyanis lehetetlen tájékozódni. A nyugati irodalmi életben egyre többször találkozom a Borderland, a Zwischenland kifejezésekkel. Kísértetiesen összecseng ez a létélmény azzal, amellyel több mint tíz évvel ezelőtt találkoztam: a senki földje élményével. Lassan-lassan ez a világ is felkerül a szellemi térképre. Kelebia volt s az is maradt az én mitikus pontom, s még a Wittgenstein szövőszéké-ben rádöbbentem arra, hogy az én helyem ott van. Sem itt, sem ott, és sehol máshol. Most, hogy hosszú idő után utazgathatok ide-oda, egyre inkább rájövök arra, hogy a „máshol” sem az enyém. A senki földjének mitikus pontjai azonban egyre szebben villognak Európa különböző pontjain. A kanadai írónő szembesít azzal a kérdéssel, hogy otthon érezhetem-e magam Budapesten. Márai és Cs. Szabó László szkepticizmusa jut eszembe. Ők feltárták budapesti idegenségüket, de a mai magyar irodalomban ez a kérdés már nem is létezik. Legkevésbé létezik úgy, mint irodalmi kérdés, holott ez nemcsak életrajzi tény, hanem a hangnem, a stílus ügye is. Már a puszta kérdés is eretneki, hiszen ma is úgy van, ahogy Németh László írta egykor, amikor arról töprengett, hogy az erdélyi irodalom lassan-lassan emigrál Erdélyből. Pest, Pest, kattogják az írószívek. Kiderül, hogy eltaszít a szülőföld, amelyről mindenki olyan szentimentálisan beszél? A kisebbségi írót csak akkor becsülik, ha mártír és kisebbségi messiás. Esetleg a peremvidéki hontalanságot választja, amely jórészben ismeretlen földrész a magyar irodalomban. Aki pedig dacoskodik, előbb vagy utóbb beismeri, hogy Budapesten kívül nincs számára élet, mert éppen saját szűkebb környezete űzi el a senki földjéről. Örökös szimulációra lesz ítélve akkor is, ha áttelepül Pestre, s akkor is, ha Kolozsvárott, Pozsonyban vagy Újvidéken marad. Az én értelmezésemben a senki földje bejárata előtt ez a figyelmeztetés olvasható. „Az észak véglegesen elveszett, ne keress újat, iránytű nélkül is lehet élni és írni.” Így jobban érzem magam: ha iránytű nélkül élek, akkor talán számomra is akad valahol valamilyen hely. (2004.)

Se irodalmi paraszt, se irodalmi dendi. (2004.)

Utazni és bujdosni, ez majdnem ugyanaz, gondolom, miközben leszállok a pesti gyorsról az újvidéki pályaudvaron. (2005.)

Gyökereink elszakadnak mindentől, ami tapintható ezen a földön. Teilhard de Chardin vallomásával vigasztalom magam. Ő evangéliumi rendelkezésnek nevezi ezt, én csak szorongásos kényszernek, nem pedig jó hírnek, hiszen – tudomásom szerint – az evangélium jó híreket mond el. Ezek szerint mégis jó hír a kereszttel jelképezett légies terekkel való azonosulás? A lassú, észrevétlen távolodás? Még nem készültem fel a keresztény lemondásra, még kapaszkodom a földi világba, mint egy szalmaszálba, de azt már tudom, hogy a gyökértelenség nem bűn. Csak meg kell tanulni vele élni.

Euripidész arra intett, hogy egy lélekkel éljünk. Ma nehéz lenne ezt a szabályt betartani. Több egymással küszködő lelkünk van, s sohasem tudjuk pontosan, melyiknek fogjuk a pártját, vagy melyik mér ránk csapást. Megbékélek a többlelkűség drámájával, vállalom, s talán éppen ezzel kerülöm el a kétszínűség csapdáját. Több mint tíz év után hidat építettem a szakadékok fölé. (2005.)

A Regényrészletek és kommentárok fejezet motívumai az Egy makró emlékiratai (1968), az Áttüntetések (1984), A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe (1998), az Exterritórium (2000), továbbá a Schlemihl fattyúja (kézirat) című regényből valók. A Kontextusok és megjegyzések fejezetet a Wittgenstein szövőszéke (1995), az Időírás, időközben, 2000–2002 (2003) című naplókötetekből, továbbá kötetben meg nem jelent naplójegyzetekből válogattam. – V. L.