Schein Gábor

(AMI HIÁNYZIK)

 

vannak hosszú szünetek. évek, melyek úgy

szállnak el, mint egy buborék. egyszer aztán

hajnalban fölébredsz, de úgy, mintha

megittál volna három feketét, mázsás

bútoroknak feszülsz neki, erős vagy,

 

és egy óra alatt úgy átrendezed a lakást,

hogy beleszédülsz, mikor körbenézel.

és végre tudod, mi hiányzik. nem a nagy

utazások. nem az, hogy itt üljön veled

egy nő, akinek arcában a csalások völgyét

 

szemlélheted. persze ez is. de előbb, hogy

megállítsd magadban azt a hanyatt-homlok

menekülőt, akinek nem kellett egyetlen

puskalövés se, hogy harmincnyolc éve

meggyőzhetetlenül higgyen vereségében.

 

 

(NÉMA SÚLY)

 

míg testünk nem lesz néma súly,

és nem szakít ki a zuhanás minden

érzékünkből, hiába ölellek, sem

a vágy, sem a figyelem nem fordít

egészen egymás felé. tükrök vagyunk,

 

de tekintetünk sosem tér vissza,

naponta elveszítünk ezer arcot.

nem tudom, milyen voltam benned

tíz éve, mikor először láttál,

és nem tudom, milyen vagyok most,

 

mikor a könnyű takarót hónod alá

szorítva felkönyökölsz a párnádon

és hosszan nézel, talán mosolyogva.

homlokom mögött ezer tükör biológiája

zár körül. veled örökké csak magamban

 

van dolgom, így nem lehetsz ott, ahol

én vagyok, és én nem lehetek ott,

ahol te vagy, testünk olykor mégis

egymásra talál. mint egyetlen fából

faragott két hangszeré, a hangjuk egy.