Pósfai György

 

ÁLLATMESÉK

Halott galamb

Messziről látszott, hogy valami nincsen rendjén. Nem ez a megfelelő hely egy galambnak.

Gyalogoltam a munkahelyem felé, és szokás szerint azon töprengtem, érdemes-e bármit is tenni az emberiségért. Ilyenkor reggel friss a levegő, az ember agya még nincsen telítve, a mozgás gépies, szabadon szaladozhatnak a gondolatok.

Van egy kedvenc útvonalam a kertek alatt, a csatorna mellett. Ismerik ezeket az árnyékos, rejtett utakat: keskeny gyaloghíd vezet át a csatornán, melyre így nyár végére behajolnak a bokrok, csak a híd körül van egy kis nyílt víz, gyűrűzik az apróhaltól; aztán a kis erdősávon át a forgalmas töltésre felvezető lépcső, két oldalról ráborulnak a vadvirágok, hullott gyümölcs maszatolja a repedezett betont. A lépcső fokai szélesek, kényelmetlenül meg kell nyújtani a lépést, ha egyet-egyet akarunk venni lépésenként – a fokonkénti két lépés viszont már idétlen aprózást eredményezne.

A galamb középtájt, egy lépcsőfok szélén ült. Közeledtemre semmi mozdulatot nem tett, és pár méterről már látszott, hogy csukva van a szeme. De nem beteg módra gubbasztott, tollát sem borzolta, egyszerűen csak állt, behunyt szemmel, mozdulatlanul.

Valami eszembe jutott. Akkor is augusztus vége volt – az az idő, amire a korábbi dolgok már lefutnak, az újak még nem kezdődnek el, s minden állni látszik. Reggeli kávémat kevergetve elégedetten kinéztem a kertbe, hogy szokja szemem a látványt: nemrég helyeztem el egy szép kerti padot a hátsó, árnyas fák alá.

A kavargató mozdulat megakadt, a csészét gyorsan letettem. Egy ember ült a kerti padon.

A hideg félelem épp csak átsuhant rajtam – azonnal látszott, hogy nem tolvaj, nem rabló –, és átadta a helyét a kényelmetlenség, értetlenség, idegenkedés, sőt az óvatos felháborodás keverékének. Ki ez, hogyan került ide, mit akar? Kirontsak, és kizavarjam a kertből? Vagy ismernem kellene? Talán valami hivatalos ügyben van itt?

Hívtam a feleségemet, és együtt lestünk ki a konyhaablakon. Csak nyugodtan. Először is, miért nem ugattak a kutyák? Elöl, a kapunál heverésznek, és ügyet sem vetnek a hátul üldögélő emberre. Talán ismerik? Aztán hol jött be? Éjszakára bezárom a kaput, körben magas kerítések, egyik oldalon sűrű sövény – az ilyen idős úrról nehéz feltenni, hogy bemászott valahol.

Mert kicsit jobban megnézve mindjárt látszott, hogy egy idősebb, jól öltözött emberről van szó. Elővettem a távcsövet, azzal kezdtem tanulmányozni, s amit láttam, közvetítettem a feleségemnek: olyan hatvan-hetvenes, őszes férfi, szürke öltöny, fekete cipő, nyakkendője nincs, az ing kigombolva, nekünk oldalt, kissé hátradőlve ül, karja a támlán, nem néz a ház felé, előre-felfelé bámul a lombok közé, csomagot nem látok körülötte.

Veszélytelen – állapítottam meg. De most mi a teendő? Munkába kell mennünk,a gyereknek el kell érni a harmincas buszt, kezdődik az iskola – egyszerűen nincs idő a helyzet tisztázására. Legjobb lesz egyelőre elfelejtkezni erről az egészről, tegyük a dolgunkat. Ha nem nézek ki a kertbe – amit éppenséggel megtehettem volna –, most a normális reggeli rutin szerint végeznénk a dolgunkat.

Megbizonyosodtam, hogy a hátsó ajtó kulcsra van zárva, aztán előrefelé kiléptünk a házból, egy simogatás a kutyáknak, de a kertkapun csak a reteszt húztam be.

Ha titkon abban reménykedtem, hogy mire hazaérünk, az idegen eltűnik, és pár nap múlva már nem is emlegetjük, akkor csalódnom kellett. Feleségem már otthon volt, és némileg vádló tekintettel fogadott. A kert felé biccentett: ott ül, ugyanúgy. Hát igen, ott ült, ha nem is ugyanúgy: most fordítva helyezkedett el, lába a támla és az ülőlap között nyúlt ki, karjára támasztott fejét a támlán nyugtatta, nyilván édesdeden aludt. Ideges lettem. Mi a frászt keres ez itt? Mindjárt rendőrt hívok, vagy zsebre tett kézzel, határozottan odamegyek, mellettem a kutyák, és nyugodt, mély hangon megkérdezem, hogy mit keres itt. Vagy egyszerűen odapörkölök a légpuskával, nagy baja nem lesz tőle, aztán ha neki áll feljebb, úgy teszek, mint aki semmiről nem tud. Csinálj már valamit – nógatott a feleségem. Ugyan kit zavar; fáradt vagyok, nehéz napom volt, mindjárt kezdődik a meccs a tévében – válaszoltam ingerülten, és kivettem egy sört a hűtőből.

Tulajdonképpen a harmadik napra megszoktuk a kertben üldögélő öreget. A kényelmetlen idegenkedést a kíváncsiság váltotta fel. Technikai problémák serege vetődött fel. Mit eszik? Hogyan mosdik? A bokrok mögé jár vécére? Nem fázik éjszakánként?

Péntek reggel az öregúr a szokásos támlára borulós pózban aludni látszott. Feleségem készített két szendvicset, hátrament, és egy kistányéron a pad szélére helyezte. Estére üres volt a tányér, a gyerek behozta. Az öregúr akkor éppen a hátsó bokrok között sétálgatott.

Másnap úgy döntöttem, hogy nagyon megnőtt a fű. Kitoltam a garázsból a fűnyírót, és nekiláttam a nyírásnak. Egyre közelebb kanyarogtam a padhoz a zajos géppel, mire az öregúr felállt, és a hátsó bokrok közé lépett. Ott az árnyékban nem nagyon nő a fű, arra nem szoktam nyírni. Befejeztem a kertet, és bementem egy sört meginni.

Este láttam, hogy feleségem kiküldet a gyerekkel egy takarót. Olvasnivalót nem adsz neki? – élcelődtem. Hűvösek már az éjszakák, megfagy a szerencsétlen – védekezett a feleségem.

Jól van, nem foglalkozom az öreggel, én teszem a dolgomat. Hátul ugyan le kellene szedni az érett szilvát, de már tavaly is nagy része fent maradt a fán, nem érdemes bajlódni vele, úgyis kukacos.

A hivatalban hajrámunkát végeztünk, ez nagyon lefoglalt, esténként otthon is számításokat kellett végeznem, családom lábujjhegyen járt körülöttem. Azt azért észrevettem, hogy az eldobható borotváim megfogyatkoztak, és feleségem időnként egy-egy frissen vasalt inget és váltás fehérneműt hajtogat egy zacskóba. A gyerek behozta a másik zacskót a mosatlannal.

Nem is tudom, két-három hét is eltelhetett. Mondom, nagy hajrában voltunk a hivatalban egy jelentős megrendelés miatt. Pezsgett az élet körülöttem, fontosnak éreztem magam, beosztottaim jó csapatmunkát végeztek.

A fordulat akkor következett be, amikor egyik este kinéztem a kertbe. Épp csak véletlenül tévedt arra a tekintetem, és látom, hogy a gyerek ott ül a padon az öreg mellett, és füzeteket forgatnak.

Mit csináltatok? – kérdeztem a gyereket, amikor bejött. Á, semmit – mondta, és felment volna a szobájába. Add ide – mondtam, és kinyitottam a matekfüzetét. Nem boldogultam a szorgalmi feladattal – mondta a gyerek zavartan. A füzetben szépen letisztázva ott volt a levezetés. Ahogy ránéztem, elég fogósnak tűnt a példa, de ha rászánnám az időt, biztosan meg tudnám oldani. Á, hagyjad – mondta a feleségem –, amióta felmondja neki a leckéket, szépen megjavultak a jegyei.

Egy szót se szóltam, csak bementem a hálóba olvasgatni. Hamar elaludtam.

Másnap háromnapos kiküldetésre utaztam. Feleségem gondosan szendvicset készített a vonatozásra, néhány váltás fehérneműt csomagolt az utazótáskámba.

A három nap alatt sok tárgyalásom volt, jóformán eszembe se jutott az öreg a kertben. Ahogy a taxival hazafelé tartottam, a jól sikerült tárgyalások s ezek perspektívái jártak az eszemben. Belépve a kertkapun egyenest hátramentem. Gyorsan rendezzük ezt a dolgot.

Az öregúrhoz közelebb érve lelassultak a lépteim. Karját oldalt a támlán nyugtatva, hátradőlve, kissé felfelé bámulva ült. Mintha a lombokat vagy talán azokon túl az eget nézné. Tiszta, szürke szemében felhők úsztak: valami nemes bánat, méltósággal viselt fájdalom. Lassan felém fordította az arcát. Öregebb és törékenyebb volt, mint ahogy messziről képzeltem, de egyenesen tartotta magát, öltönye tiszta, elegáns.

Halkan, egyszerűen szólt a hangom, nem olyan mélyen, mint ahogy eredetileg elképzeltem:
van valamire szüksége? Finoman megrázta a fejét: nem, köszönöm, minden rendben.

Bementem a házba, és este megbeszéltük a feleségemmel, hogy a vendégszobát felajánljuk az öregúrnak.

Reggel kinéztem az ablakon, de a kert a korábbi, megszokott képet mutatta. A fű harmatos, a korai napsütés csíkos árnyékot vet a fák közé, és a pad üres, mintha mindig is az lett volna.

Hazafelé gyalogolva a délutáni forgalomból a töltésoldal csendes, zöld lombalagútjába fordultam. Megnyújtott léptekkel vettem lefelé a lépcsőket. A galambot ugyanott találtam, csak már nem a reggeli tartásban. Mostanra hasára ereszkedett, feje előrebukott, jóformán a csőrén támaszkodott, szeme most is le volt hunyva. Még élhetett, különben bizonyára oldalára fordult volna. Valaki – talán egy hátitáskás, iskolából hazafelé szökdécselő kisgyerek – kiforgathatta tízórais zacskóját, és egy fél marék morzsát szórt a galamb elé.

Haldokló galamb, előrebukva, nem észlel már semmit, feje körül morzsaglória.

Beteg macska

A fa stratégiai helyen, a kert közepén áll. Jobbra és balra is mintegy tíz méter a kerítés. A kerítésen túl egyik oldalon a szabad mezők, másik oldalon elhagyott, egykori mezőgazdasági épületek. Megkerülni a kertet nehézkes; végében olajszagú vasúti töltés húzódik, elöl a házat széles vizescsatorna szegélyezi. Következésképpen a kelet–nyugati macskaforgalom a kerten halad át.

A lepusztult épületek közül érkező kalandorok először a kerítésoszlopra ülve szemrevételezik a terepet. A kert lényegében csupasz; fű borítja, és az egy szem fán kívül csak néhány csenevész bokor tengődik a széleken. Maga a fa sem egy díszpéldány, valami betelepült hibrid nyárfa, ritka lombbal, csupán karvastag ágakkal.

A terepszemle után egy leugrással és gyors iramodással elérhető a túlsó kerítés. A kutyák rendszerint elöl heverésznek, és egy jó erőben lévő macska a rövid vágta után felugrik a szemközti deszkakerítés tetejére, s eltűnik, mire a hörgő kutyák odaérnek.

A fa akkor jut szerephez, ha a macska le van gyöngülve, beteg vagy sérült. A macskának futás közben egy pillanat alatt kell döntenie: megkísérli elérni a kerítést, vagy egy félfordulattal a fának rugaszkodik, és felkapaszkodik biztonságos magasságba. A lelassult állatok többnyire itt kötnek ki. A kutyák ugatva-hörögve ugrálnak az elérhetetlen macska felé, az pedig összehúzódva, mereven lefelé lesve kapaszkodik egy ágvillában. Idővel aztán lecsillapodnak a kutyák, kissé odébb leheverednek, de fél szemük a macskán, amelynek előbb-utóbb fel kell vállalnia a második útszakasz kockázatát.

Kitartó kutyáim vannak. Nem túl nagy testűek, de izmosak és fogósak. Egyik sárga, másik fekete, valami keverék fajták. Nem tanítottam őket semmire, de amit tenniük kell, azt megteszik. Bizalmatlanok, és könnyen felingerlődnek. Az idegent hangos ugatással jelzik, elrettentően szaladgálnak ilyenkor a kerítés tövében fel-alá. Igénytelenek, ha napokig nem vagyok otthon, gond nélkül éheznek. Ami ehető a kertben előfordul, azt megeszik, a lótücsöktől a röpképtelen madárfiókáig.

De a kedvenc mulatságuk a macskafogás. Nemegyszer előfordult, hogy napok óta szaglásztam már őket, hogy miért olyan büdösek, mikor aztán előhozták a bomló tetemet: rejtegetik egy darabig a megfogott macskát, és azon hentergőznek, hogy illatosak legyenek. Számtalan macskatetemet ástam már el a kert szélén, alig találok már helyet az újabbaknak a kerítés tövében.

Nincs nekem bajom a macskákkal, de a kutyák csak tegyék, amit az ösztönük diktál. A természet rendje ez, nem kell beleszólni.

Aki beteg, gyönge, az pusztuljon.

Tulajdonképpen egyedüli társaságom ez a két kutya, de bizalmi kapcsolat nem nagyon van köztünk. Talán azért, mert ilyen a természetem. Ismerőseim vannak, de barátaim nemigen. Párom sincsen, nem is nagyon igénylem, hogy legyen. Persze ez lehet, hogy csak védekezés, mert az igazat megvallva a kinézetem nem nagyon attraktív, mozgásom sem jól koordinált. Azért nem érzem magam boldogtalannak, jól megvagyok így, teszem a dolgomat, ahogy a kutyák is.

Egyik hajnalban szűnni nem akaró éktelen ugatás vert fel álmomból. Erre-arra forogtam, párnát raktam a fejemre, de nem hagytak a kutyák visszaaludni. Talán nyestet szorítottak meg a farakás alatt?

Papucsba bújtam, és kibicegtem a kertbe. Már világos volt, a fű hideg és harmatos. A nyárfán, alig két méter magasan irdatlan méretű macska kuporgott, alatta őrjöngve ugráltak a kutyák. Nem léptem egészen közel, bár nyilván nem ugrik az ember nyakába az ilyen állat.

Ekkora macskát még nem láttam. Alapvetően barnásfekete szőrén fakó foltok ütöttek át, a hosszú szőrszálak borzasan meredeztek – a macska nyilvánvalóan beteg volt. Résnyire szűkült pupillájából gyűlölet sugárzott. Fogtam egy hosszú botot, és megpiszkáltam a macskát. Meglepő volt, mekkora a tömege az állatnak. Megmozdult, és megpróbált feljebb rugaszkodni a fán. A mozdulat azonban nehézkes és ügyetlen volt, karma megcsúszott a sima kérgen, nem érte el a következő ágvillát. Még zuhantában elkapták a kutyák, kétfelé rántották, rázni kezdték. Rájuk ordítottam, mire meglepő módon szót fogadtak, és elengedték a macskát. Hátrébb parancsoltam a két kutyát. Két oldalról, mintegy méteres távolságból hörögték-ugatták; a macska meg sem próbált menekülni, csak felgörbítette a hátát, és fülét hátracsapva, gyűlölködve fújt a kutyák felé. Semmi nem stimmelt ezzel a macskával. A mérete, színe, borzas szőre… és miért nem menekül? Annyira beteg? Milyen betegsége lehet? Ijesztő és veszélyes, nem szerettem volna, ha a kutyák széttépik. Még kárt tesz bennük, meg ki tudja, mit kapnak el tőle.

Van a fészerben egy műanyag hordóm. Megfogtam, és szájjal lefelé hirtelen ráborítottam a macskára. Túl nagy volt az állat, illetve elkésve menekülni akart, és a feje kint maradt, lábaival kétségbeesetten kapart, én csak nyomtam rá a hordót. Az egyik kutya rögtön odaugrott, és elkapta a fejét. Ráordítottam, mire hátraugrott. Végre sikerült teljesen rányomni a hordót. A macska most nem mozdult. Pillanatnyi tétovázás után résnyire megbillentettem a hordót, és az ellenkező macskával küszködve egy furnérlemezt toltam a hordó szája alá. A falemezt a nyílásra szorítva talpára fordítottam a hordót. A lábatlankodó kutyákat közben odébb rugdostam. Olyan idegesek voltak, hogy közben az egyik a nadrágszáramba is belekapott. A falemezt továbbra is leszorítva, nagy nehezen megemeltem a hordót, a kerítéshez cipeltem, és erőlködve a deszkapalánk fölé emeltem. A furnérlemezt most már elengedve, két kézzel fogva a hordó derekát, próbáltam kirázni a macskát a kerítésen túlra. Az állat azonban kiterpesztve megvetette lábait a hordóban, nem akart kiesni. Addig küszködtem, hogy a hordó kicsúszott a kezemből, és a kerítés túloldalán a földre zuhant, és megállt szájjal lefelé, a macska továbbra is belül. Fogtam a botot, és eldöntöttem vele a hordót. Kisvártatva feltűnt a macska, kijött a fekvő hordóból, de most sem szaladt el. Csak állt, felgörbített háttal, borzas szőrrel, és gyűlölködve fújt felém. Otthagytam, és bementem a házba. Majdcsak elmegy, bár nem valószínű, hogy messzire jut. Beteg is, meg a kutyák is alaposan megtépték a küzdelemben. A hordóért majd később átmegyek, most a vállam is fáj az emelgetéstől. Mostanában nincsenek rendben az ízületeim, különösen reggelente fáj mindenem, most még meg is erőltettem magam. Kár volt beavatkozni, hagytam volna a természetre.

Másnapra nem volt ott a macska.

Ma sokáig az ágyban maradtam, nem érzem jól magam. Érzem, hogy a szájam is rossz szagú. Délután aztán összeszedtem magam, kisántikáltam a kertbe, hogy valami maradékot öntsek a kutyák lábosába. Közben felszedtem egy rongyot, amit a kutyaházból cibáltak ki. Ahogy keresztülmentem a kerten, a sárga kutya elkapta a kezemben lengedező rongyot, és húzni kezdte. Játszunk? – néztem rá. Régen volt már ilyesmi, de fájós vállam ellenére belementem a játékba, és megcibáltam a rongyot, ide-oda rángatva a kutya fejét. Jó izmos állat – állapítottam meg –, nem hittem volna, hogy ekkora erőt tud kifejteni. Lábait megvetve hátrafelé húzta a rongyot, kénytelen voltam feléje lépni, de nem engedtem. Ekkor a másik kutya is a rongy felé kapott, de ügyetlenül felsértette a kezemet. Nagyot kiáltottam, mire hátraugrott, kezemből kiserkent a vér. Elengedtem a rongyot, és ráordítottam a kutyákra. Az egyik a rongyot rázta, és közben rémesen hörgött. A fekete megint felém kapott, beleakaszkodott a nadrágszáramba, és húzni, rángatni kezdett. Majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, elkaptam fejem felett a nyárfa ágát, így próbáltam ordítozva rugdosni, szabadulni. A sárga most elengedte a rongyot, és kurrogva felém indult, próbált a hátam mögé kerülni. Hideg forróság öntött el, próbáltam forogni, rugdosni, kapaszkodni és szemben maradni a kutyákkal. Nagyot reccsent a nadrágszáram, és hirtelen kiszabadultam. A két kutya két oldalról, méteres távolságból, ínyét felhúzva acsarkodott. Most észleltem, mekkora sárga agyaraik vannak. Még mindig az ágba kapaszkodva, hirtelen nagyot rugaszkodtam, és lábammal a törzsön dobbantva, minden erőmet összeszedve felvetettem magam az első ágvilláig. Ugrás közben még végigkaristolták a lábszáramat az előreugró kutyák fogai. Feljebb húzódzkodtam, és átkarolva a törzset egy biztonságos oldalágra kuporodtam. A szívem a torkomban dobogott. Normális körülmények között fel sem tudtam volna ide mászni. Mi a franc történt a kutyákkal?

Most itt ülnek alattam, nem is ugatnak, csak néznek merő, sóvár tekintettel.

Vérzik a kezem, rácsavarom a zsebkendőmet. A lábszáram is sebes, nem tudok mit kezdeni vele. Jó sok vért veszítettem, de fájdalmat egyelőre nem érzek. Az majd később jön. Kényelmetlen itt az ülés, de ez a legvastagabb ág ezen a csenevész fán. Még jó, hogy megbír. Lehűlt a levegő, egyre hidegebb lesz, ahogy beesteledik. Dideregni kezdek, csak pizsama van rajtam, ahogy az ágyból kijöttem a kertbe.

Kiabáljak? Nem jár erre senki.

A kutyák odébb húzódtak, leheveredtek a fűbe. Úgy húsz méterre lehetnek, nem figyelnek. A kerítés a másik irányban tíz méterre lehet. Ha odaérek, még fel kell húzódzkodnom, mielőtt visszarántanának. Nem tudom, mostani állapotomban képes vagyok-e rá.

Most már egészen sötét van, néha léptek és szimatolás neszét hallom, de nem látok semmit. Fázom és gyöngülök, de legjobb lesz megvárni, amíg kivilágosodik.

A lenti lény

Lent, a tízemeletes aljában egy pillanatra előtűnt, majd rögtön visszahúzódott. Kisvártatva még kétszer lejátszódott ugyanez. Hosszabb szünet után aztán végleg előlépett a bejáró feletti tető takarásából. Idegesen állt a verőfényben, készen a visszaugrásra, de semmi fenyegető nem érkezett felülről. Továbbindult – az éhség nagy úr.

Átvágott a parkon, négy-öt ösvény között választhatott. Többnyire a bal szélsőt használta, közel a kerítéshez, de – látszólag rendszertelenül – néha másikat választott. Ma éppen egy másik tűnt biztonságosnak, talán a járókelők mozgása vagy a szélirány miatt – maga sem tudta pontosan.

Rosszul választott. A bokrok között haladva váratlanul feldúlt területen találta magát. A megszokott szökőkút lebontva, a sárga kavicsos ösvény felásva, kihúzott piros szalag a fák között, és mielőtt felfogta volna, mi történt, légkalapács dübörgött fel mellette, oldalt teherautó kezdett farolni, feje fölött darugém lódult, figyelmeztető kiáltások harsantak.

Oldalra ugrott, és páni félelemben nekirohant egy mobil kerítésnek, szemüvege leesett, a kerítést feldöntötte, majd átbotladozva az akadályokon kiszaladt a parkból.

Egyenest a forgalmas útkereszteződésbe rohant. Lelépett a járdáról, de a szeme sarkában észlelte a rátörő buszt. Megdermedt, és halottnak tettette magát. A busz elsiklott mellette. Felocsúdott, visszaugrott a járdára, és automatikusan levetette magát egy padra. Behunyta a szemét, és próbálta kizárni a világot a fejéből. Lassan lecsillapodott, szívverése lelassult. Óvatosan ellazult, és hagyta, hogy a hangok lassan megtalálják. Az utca zajából fokozatosan kivette és lajstromozta a különféle járművek hangjait, az elhaladó beszélgetőket, a munkagépeket. Elmosolyodott, már a füle mellett elsikló galamb szárnysuhogását is megkülönböztette.

Óvatosan kinyitotta a szemét, és kezdte felmérni a látványt. Már nem is volt riasztó, főleg, hogy az elveszett szemüveg miatt a finom részletek nem látszottak. Sülő étel illata szállt a levegőben. Felállt, és az illat nyomába eredt. Megint át a parkon, most a játszótér felé. A homokozó szélén megállt. Picike, rózsás bőrű gyerekek játszottak a homokban ülve, gőgicsélve. Remegni kezdett, feléjük fordult, majd el, megint vissza… Nem tudta eldönteni, zsákmánynak vagy védelemre, ajnározásra szoruló csöppségeknek tekintse őket. A padról ekkor három anyuka állt fel, feléje indultak. Hátat fordított, és besietett a mellékutcába.

Eszébe jutott, hogy egy kávézóba akart menni, hamarosan találkozója van. Határozott léptekkel indult célja felé. A járda keskeny volt, de ha valaki szembejött, oldalt nézegetett, úgy tett, mintha nem észlelné a másikat, karját magabiztos, szélesen kaszáló mozdulatokkal lóbálta. Ki is tértek neki, az úttestre lépve. Jól érezte magát, kedélye egyre javult.

Felfigyelt a nőstényekre. Előtte egy példány ringó csípővel, sok húst láttató trikóban, vele azonos tempóban haladt. Megkordult a gyomra. Megnyújtotta lépteit, és közelebb nyomakodott, de a nőstény megriadt, és átment a túloldalra. Most nem olyan időszak van.

Odaért a kávézóhoz, érezte, hogy éppen időben van. Bent már várták. Kávé mellett megbeszélték az alapszabály részleteit, a finanszírozás módját, a várható hasznot. Mindketten kompromisszumkészek voltak, jól sikerült a tárgyalás, értékes háttérpletykákat osztottak meg egymással, elégedettek lehettek magukkal. Persze mindketten ügyesen manővereztek, hogy a saját érdekeik maximálisan érvényesüljenek, de mindkettőjüknek hasznos az együttműködés, ráadásul a másiknak a szaga is kellemes, bőre sima. Hát akkor a többit e-mailben – búcsúztak egymástól finoman kezet fogva.

Kilépve az utcára megint mellbe vágta a verőfényes forgalom, de csak egy pillanatra vesztette el a kompozícióját, és máris határozottan továbbindult. Felugrott egy buszra, de ez hiba volt.

Zárt térben, sűrű tömegben találta magát, ideges lett, orra kapkodva szedte össze a szagokat. Kellemetlen, szúrós izzadságszag és többféle parfüm között erőteljes nőstényszag. Forgolódott, orrlyuka tágult, de megint felszálltak, és összepréselődött a körülötte álló hímekkel. Csupa magas ember, valami kosárlabdacsapat, borzasztó erős kipárolgással. Alig kapott levegőt. Kicsi és gyönge, kiszolgáltatott lett egyszerre. Látszólag ügyet sem vetnek rá, de minden pillanatban lesújthatnak, eltaposhatják. Félelmében a valóságosnál több erőt mutatva, agresszíven az ajtóhoz törtetett, és gyorsan leszállt.

Éppen a domboldali, jóformán kihalt parkban szállt le. A busz elcsörtetett, csend lett, körülnézve látta, hogy a terep jól áttekinthető, a parkban csak néhány totyogó, törékeny öreg sétál, amott meg egy szégyellős, igen fiatal pár. Közelében kis patak csörgedezett. Nagyot szippantott a jó levegőből, kihúzta magát, jó hangosan böfögött egyet. Odébb vannak azok a sétálók, jóformán el se fordult, hogy könnyítsen magán. Bőséges sugárban öntözte a vizelet a fa tövét.

Most már jól érezte magát, minden stabilizálódott. Elégedetten a sétány mellvédjéhez lépett. Alatta meredeken szaladt le a domb, egészen a folyóig. Körben alatta az egész város, innen fentről minden kicsinek, bejárhatónak, felölelhetőnek látszik. Ez az ő birodalma.

A domb aljában templomtorony magasodik, de ő még magasabban áll, felülről látja, ahogy egy ragadozó madár a toronypárkányról lelibben, és az elhúzó galambcsapat után vág.

Lemegy mindjárt ő is, vissza a városba, van egy-két terve. Hosszú még a nap, és még nem evett.