Parti Nagy Lajos

 

A TESTARANYOZÓ

 

Az alábbi esetet rossz álmaim valamelyik szállodájában, cirkuszművészeti szimpozion során mesélte egy illető. Az otromba kaszárnyahotelben szállóvendég voltam és előadó, továbbá alsó- és felsőnadrágját vesztett bolyongó, ki olykor fél éjszakát is töltött a tágas vagy szűkös, elmeszesedett folyosókon anélkül, hogy szobáját megtalálta volna. Ha eközben ablakra leltem, a holdfény hasa alatt messzire láttam, lévén az objektum hegytetőn, de hogy nem Brassó volt, abban úgyszólván biztos vagyok.

Kis kerek asztalnál ültem remegő inakkal, s csatakosan, hisz csak percekkel azelőtt sikerült az épület egy rémes fertályából e kellemes bárhelyiségbe kimenekülnöm. A toronyóra épp elütötte a kettőt, mikor az illető megállt mellettem. Leírásával nem bajlódom, Arcimboldo ecsetjére méltó figura volt, alacsony és monumentális.

Gyűszűnyi, aranyszegélyű csészét rakott elém, parancsoljak, mondta, és meghajolt. Öltözékem részleges hiányán nem, azon viszont megütődött, hogy a kínálást elhárítottam, mondván, kávézni késő van, én inkább valami erőset innék, altatót, de zsongítót legalább. Tudja, folytattam túlzott bizalmassággal, a legszívesebben eltűnnék innét.

No, az meglesz, felelte rá gyorsan és komolyan. Aztán ez a mondat úgy lógott fölöttünk, ahogy rabic-csutak lóg ki a csönd belikadt mennyezetéből. Ő itt vélem nem akar köntörködni, felelte kis idő múlva. A végére úgyis megiszom, még mindenki megitta, ha értem. Nem értem, feleltem, de meg fogom kóstolni.

Erre bólintott, és a következőket adta elő.

Mikor ezt kegyelmednek itt előadom, már régtül Mailand várasában lakozok csudaskatulámmal, valamég picin barmaimmal, az egész spectakulámmal, de mindegy es hon, ami fő: biztos távolságban Brassótúl, holott alantiakat derék artistáimval egyetemben megcselekedénk.

Én ott nagyobb bolt alatt arannyal foglalatoskodtam, és állíthatom, hogy nem ötvesi, valamég alkímiai tálentom nékül, mi igen felkölté a rabatás, ámbár dús vagyonokban megfeslött polgárok figyelmét. Öntöttem, kovácsoltam, csipkéztem, füstöt vonytam, és, ami másnak tán nehezen ment, egy különös féreg, a Ralstonia metallidurans segedelmivel bizon csinálám es az aranyat, kit utóbb gyönge lánc avagy békó képiben némber kuncsaftim fönn és lennvaló csülkire reáigazíték. A füzetségül hozott aranymarhát penig, törtet es, samukot es, mélyen eltevém. De ez hagyján, ez vót a standargyom, minden ötves ezt tőn, hakit valamire tartának.

Üdővel kiviláglott, és hírbe jött, oly igen hajulékony az eresztett aranyom, mint senkié másé. Kivel ezek a duska népek bármi tagjokat bé aranyoztathassák, térdök kéklő hajlatit, pörse hónikat, a szemük bogárát vagy épen csecsük bimbaját, horribile buja pecekjüket a szemérmes szervükben.

Ha azt hinné kegyelmed, hogy megállék a förtezet e bémenő lejtőjin, a szküllák e karib díszei közt, csalatkozik. Elsőben egy viharvert szász ara jöve el, ki rút előéletérűl akará ura figyelmit elhentergetni, hahogy az arany vakításitúl az majd ne látná meg gyaktában, ami nincsen, noha kőne lennie. Ez asszonyszemélynek, ki igen hálás volt, szerkesztém meg az első hyment aranyfüstbűl, és azonmód fölhelyhezém. Mentül szurkabb és forróbb a titok, kit magában kotyogtatna, antúl könnyebben csap átal a száj edényin embernél, asszonynál egykép, én legalább máig ezt látám, és igen közelrűl. Mert eztán rendszerént jöve leán, mi több asszonynémber ugyane dologban, azkit én szintúgy el nem küldheték, hanem meg reparáltam, és az érintetlenség e huncut szentségit, azaz a concret pinának kapuját bé, valamég újrahártyáztam lantornamód. Füstvel, aranylapival, valamég skófiumval es, ha kellett. Elég az hezzá, adtak szájrúl szájra, ebben es hírem leve, setét, de ragyogó.

Egyszer, Remete Szent Antal éjjelin béorozkoda boltom alá egy tehetős, agg ember, ki ifjú férj, hogy őnéki se látása, se vakulása, mind csak retteg, mi lőn, ha éretlen asszonyát valami rablók agyonütvék, tetemiről mind az aranyneműet, három falu árát, leszaggatják. De ha nem es, nagyjóuram, sohajtott ez a puppenever ábrázatú férj, ki szürke vala, s a malacköppenyiben kivált fonnyadt, ha enémű förtelem nem es lőn, az bővön megeshetik, hogy nője egy fársángi napon minden csirág aranymarháját elhányi fiatalka létire a vad tánckor, mit míel.

Csak tán nem valamely bévülső aranyazásra gondol, kérdém ez agebet, ki erre firtond nézett reám, akár ha legpervátabb gondolatján kaptam vón. De aztán súgva, aprókat köhéntve akép válaszolt, ha volna mód, ő igenis, bévülről kévánná asszonyát, e legdrágább marháját béaranyoztatni, antul is inkább, mivel a testarany, valamint a legszebb erény, úgy átviláglik a húson, de szembe az erénnyel nem lehet elveszítni.

Penig dehogynem lehet.

Nem is alítá ez a jámbor városi tanácsnok, hogy a kévánságával új módit, mi több, halálos végű hysteriát költ fel, egy titkos izgadalmat, ami, túlzás nékül mondhatom, feje búbiig fölzaklatá a tehetősebbjét Brassó várasának, s bizon, még a pórnép egyike-másika se vón ment az aranymarha imádásátul, ki erő felett mesterkedett, nemritkán a törvény alól es kifordúlva, hogy e drága szolgálatot magához vevén asszonyállatit megsikamlósítsa.

Nem tagadom, magam már évekkel elébb hezzáláték némely kísérletekhöz a tárgyban, hogy eleven hús versus eresztett arany mikép contaktál, s biztató eredményeket értem. Elsőben igen hosszú üdőt az oktalan állatokval próbálkozék, kikbűl utóbb egyszerű hasítással, törődés nékül vissza nyerhettem mindazt, mit likjokon bévezettem. Ezenközben kistudérozám, mikép leve hatékony az aranyozás, legfőkép merre köll igazétani a lágy hasat és miegyebet, hon ildomos csurgatni, hon aprózni, hon kell vastagabban, hon véknyabban fölhordni a matérijomot. Példának okáért majorságim, marháim, valamég saját disznaim mind be volvák aranyozva, s mondhatom, világítottak, ólajikban sohsem vót éjtszaka, s szalannájok, kalbászok mind át vón szellemülve az aranytúl, noha annak öregjit leölésök után, mint mondtam, újondi felhasználásra visszanyerém.

Firtathatná kegyelmed, miképen tudtam oly zeges-zúgos járatokba a mégoly fájint ecsetjeimmel és keféimmel béhatolni, mint az állati, horribile az emberi bársing. Hát azonképpen, hogy bizonyos elhagyott fatörzsekben, suvadatokban rálelék az evethangyák szállásira, mit a nagy Paracelsus es leír, ámbátor helyöket az abroszon Nubiához tevé, s arra nyílatkozék, azon küel e baromság meg nem terem. Én penig a saját magyar hazámban, igaz, hosszú resersió után, eme szárnyékot méges meglelém, s mint apadatlan forrásombúl, onnét vevém azután milliomszám a szorgos küs munkásaimat.

Eztán penig azt hírelték, hogy vóna egy furmányos ecsetkötő emberem, egy vak oltyán, oly pepecs ujjakkal, hogy e küs barmoknak öszves lábaikra bír mókusecsetet eszkábálni. De nem kellett oda vak oltyán, hangyáim az Úrtól valóan, determinálice hordták az ecsetet a selymes tapodtukon, legenda vala csak, mit némely pelótya asszonyok beszélének füliglen. Higgye el, kegyelmed, concret tudomások semmirűl nem lehetett, a próba es, az aurérozás es a legbakacsinabb sötétben vala meg, hozzá a delikvensek mély szendergési közt, kiket bizonyos mézes főzettel csihaszték el.

De még így es meg kellett őköt kötöznöm selemszalagval, ötvesi szófapadomat szét ne rúgnák, keziket széjjel és lábikat széjjel a berbitélés, valamég a buja-görcs miatt. És mivel a hangya csiklánd, ha bé van es tanétva. Mondhatom, a lobveresség orcám elhagyni alig es akará a sataniádák hallatán, mit öszvehordtak hánkódtukban e kényes jószágok. Annyira, hogy ezen beszédekrül pirulás nékül ma sem tudok szólani, de ez egy másik történet, ha Isten úgy akarja, utaztunkban lesz üdőm elmondani.

Kuncsaftaim elébb mélyen sohajtoztak, aztán fürtön fürt heheréztek, majd buja és fertelmes szavakra gyúladának, de öregje, fiatalja egyként, végtére a főzettűl és a torturátúl eszüket mind el hánván, már csak röhögött a mellyük, murmogának és sikkangatának vulkán. Oktalan gyermek se állíthatá, hogy nem vala ott az ördög koma, de azhol nem mondják, nincs es ott az ördög, e férjek penig jobbnak láták nem mondni, és hallgatni eme üzelmekrűl, máskép hamar odaállhattak volna vélem együtt a Fekete Templom elibe, a máglyára. Ennek okáért, Istennek legyen hála, sohasem tudódott ki, amit mindenki tudott.

Mindazátal lőn bajom így es elég. Volt, ki úgy akart megegyezni, hogy busásan megfüzet, ellenben a munkám végeztivel a tractátusunk szerént fejemet veszi: családi pinájába kukukk ne maradgyak. Ez a katonaember bizon vissza-vissza járt és gyöszködött, folyvást rútolt, nyugtomban erőst háborított. Hogy őtőle mikép szabadultam, azt majd meglátja kegyelmed később, Mailandban. Legyen most elég, hogy e dús és gangos férfiak az első üdőkbe kivétel nékül ott állottak mellettem, nem egyször kivont szablyával, a béfektetett aranyok végett es, meg az aszonyuk végett es, kinél ezér, kinél azér. De meghallvák a mondott kurva-szókot s habos viháncériát, elébb szájokat eltátották, majd kardjok lekornyulván kimenekülének, halálosan megfenegetve éngemet, hogy legyaknak, ha a percenten túl, mit előre kialkuvánk, aranyneműikbűl egy piculát es eloroznák, avagy ha asszonyukat a kelletinél több ujjal illetném, netán míg ők odakünn okádnának, baszdühre gyúladozván fejér tetemiken kedvem töltném.

Az üdők múltával, s hogy panaszok rám nem lehetött, csihadt a gyanu, mi több, elterjede, hogy magam herélt volnék, régi herélt családbúl, mit nem vala érdekömben cáfolni. Mondhatom kegyelmednek, a magam kezivel én legföllebb a javához ha nyúltam, volt énnékem picin ujjam kiliferálva millió, az evethangyák.

Tudva vagyon, őkelmék minden mérték fölött szeretik a mézet, így hát ha legkisebb csöppjire es kilátás vala, egy elefánt belit végigzsibérozák utána, nemhogy egy gyönge fehércseléd áttetsző küs bársingját. A regula szerént, midőn a delikvens elnyugodott, s szemivel inté, hogy készen áll, a szemérmes testükhöz tett apró feljárdán, minek kápájában feküve az olvadt arany, derék barmaim bémasíroztak az illető tetembe, bé a zsigerek legmélyibe, s lábaikval mely odakünt a vályúban megmártata, minden szerviket s rejtelmüköt szépen béaurérozták.

Jó, hogy fennvaló urunk a testet több jeles nyílással látta el, úgy fönti, mikép alanti funktiókra, így amint bémentek az egyiken, és útjok béjárván ott több uncia aranyat feltapodtanak, a másik jeles nyíláson, a szájén el es hagyták a bűzhödötten édes helyet, s a nékik rendelt skatulákba tapjikon a maradékkal bévonulának. Volt veszteség, levén bármi eszes, olyik hangyám bizon eltévede, s reméntelen bolyongván beléhalt kuncsaftimba, kik bár hetekig panaszkodtak heves csiklándiomokra, azt tűrték és élvezték, ki így, ki úgy. De ha volt veszteség, volt hangya is bővön.

Magamat, oh, vanitatum vanitas, már nem es aranymíesnek avagy csinálónak, hanem valamely bábaembernek avagy kirurgusnak tekéntém, s áldám a sorsot, hogy a hús alkímistájaként az arany hatalmát az emberi tetem és lény legmélyiben es magtapasztalhattam. Esetek tucatjait mesélhetném. Különbféle testalakú és csillagzatú, mélyen erényes asszonyokét, kik csak az árva szűvüköt kévánták az Úrjézusban béaranyozni, de a tortura közben bizon, hogy testileg sikolytottak, és megvallván ordas boszorkányságokat hezzám utánföstésre bővön visszajártak vala. Elétárhatnám továbbá ordoványi gazdag kurvák esetit, kik csak a förtelmes bujálkodáshozi járataikat jövének síkosétani, de aranyoztukban, mint megvallották, a hetedik mennyországba, a legédesb Jézusukhoz repültenek föl, oda, ahová korábbi bűnös életökben sohasem, és bőv könnyüikkel szenteltvíztartót lehetett forrasztani napokig.

Akadott a praxisban gazdag özvegy, ki hogy pereputtyát megbosszontsa, minden lábos es cserepes jószágát aranyba fektetve öszves terhivel hezzám eljöve, és megmondotta: ha a saját lábán távozik, ha nem, ezen szelencét én őbenne szortérozzam széjjel, a luvnyabolond unokaöccseinek egy kösöntyű, egy pökk kanálnyél se maradjon. Az aurérozást követő harmadik héten, mikor elholt, rendelése kitudódván, hátramaradti a szűvükhöz kaptanak, de heába. Az igaz, szűk körben, nagyon csukott koporsóban temették, s a förtelmes rokonok utóbb nem tűntek éppen kisemmizettnek.

Mondani ne feledjem, ezenközben föltanáltam egy igen erős italt, egy savat, melyet az enyéim után evetsavnak nevezék el.

Érkeztenek hozzám, nyíltan es, titokban es, messzi földről es, külhonból es. Elébb kipuhatolták, megégettek-é már, és hogy nem, eljöttenek. A brassói bársingfestő, így emlegettek, addig menően, hogy már a gyógybéli nyavalyáikra es az én hangyáimtúl várták az írt, volt, hogy sikerrel, volt, hogy nem. Tartsam meg az arany felit nyugodtan, ezt kérték, és a másik felit vegyítsem össze ürömfűvel, kutyabengével, ánizsval, vadkaporral, ki mire eskütt, hogy hasznára lön, és a rendes útikon kenjem meg őköt, hogy eldugult labíryntjok megen szeleljen és posszogjék. De mikor ezen óvatos practikáimnak es híre kelt, a városban fungáló többi doktor megfenyegetett, béárul boszorkányságval, nem mintha az övüké nem lett vón éppolyan hamis practika. Csak tán az enyém jobban hatott, és főkép jobban fiala.

Itt emlékezek meg, hogy darab ideig tarték egy fiatal kirurgust, ki segédkezett, magam mégis ötves volnék, nem doktor, de rettentő véget ért. Amaz babra locusokat, mik kézzel elérhetőek valának, jobb szeme lévén e kirurgusommal, manualice aranyoztatám meg, a drága küs barmimat csak a vak bársingokra tartván. Történt, hogy egy bival erejű s küllemű leány, kit férjhözadás céljábúl iparkodott vón szegény családja megkévánatosítni, a tortura idejin belészeretett, s ebben megháborodván, ez ifjút, Rozsnyói Báta Dánielt, mint valamely tüzelő griffmadár éjjel és nappal a háta megöl követte. Mivel viszonzásra nem, ellenben ideges elutasításra bővön talált, az Kapu utcán kiül a Boszorkányok tavába ölte magát, minek előtte a Haláp utcai lisztmalomnál halálosan öszverugdalá s csipkedé szegény kirurgusomat.

Hogy egyedül maradtam, ha száz kezem vala se győztem vón munkával. Azki magát valamire tartotta, asszonyi állatját a bársingolás alól meg nem vonyhatá. Ki erőst vonakodék, asszonya elébb-utóbb annál es kiincselkedte, iszen kárba az a marha nem vészen, mi több, legjobb helyin van, a védettségbe. Szász, román, magyar asszonyok, tanácsnoknék, mesternék iratkoztanak föl, hogy jönnének a barmaim alá, éjnek évadján, zöldhajnalban, mikor csak fogadni tudom őköt.

Megegyeztünk, férjuruk odaburétotta az aranyat, de majd a szeme folyt ki, cseppjét én el ne csináljam, magam hasznára félre ne erisszem. Hogy okval vagy ok nékül, döntse el majd két bíránk az Úristen és az üdő. A bizalom kedviért, legelébb a próbát tevénk meg, egy kilencedit az aranynak béeregettem szépen, s néztük, mi lőn.

Negyed napra sem távozván el a maga természetes útján, mit szemhúnyatlan és az exkrementomot széttúrva vigyázott a pervátán, a férj látván látta, nincs veszteség, se ebség, az arany odahasznosul, hová szánatott. S akkor jöhete a tortúra maga. Kinek berendezési jobban bírta, kinek kevesbé.

Ha felébredvén a mákonybúl, az illető polgárasszony ólmos tagokrúl nagy hévségrűl, lehúzó fáradtságrúl panaszkoda, ura megnyugott, az összves marha, mit nőjére reászánt, jó helyütt lőn, s nője netán elhalálozvák, azt felboncolás által hiány nékül visz
szaszedheti. Hanem azkinek asszonya eztán könnyű leve, ragyogó, és a Barcaságot mind magába bolondétván folyvást csak pöndörge, az rendesen fölhántorgott, s igen fenegetőzött, bizonyítnám be, hun az arany.

Ebbűl lett az a bitang eset, mely átal szép hazám elhagyni muszájtam, igaz ugyan, hogy szerencsecsillagom után, ki olyan magasba szökött, mint semmikor annak előtte.

Mondottam az elébb, feltaláltam egy különös savat. De milyet? Egy nagy veres mészáros asszonyát kezeltem meg, halavány, ám igen szenvedelmes teremtést, kit, hogy magára ne vonjon hatalmas tüziben, kétszörös selemmel kellett kibékóznom. De ez nem lett volna baj, nem először történt, volt selem elég. Hanem az a hörcsökös guta ember! Hetednapra elhozta asszonyát azzal, hogy addig a bótombul ki nem mén, amég számot néki nem adok. Saját kezűleg kibontá női holmijábúl, fölfekteté, hogy mutatnám meg rögveste, hol az arany, mert ő száján és szemérmin, illetve valagán néki több ízben bényúlt, de ott a bujaságon kiül mást nem tapéntott, s még ha mindaz a rút sikam szín arany volna, az es kevés volna. Széthasítni még nem akarná, mert szereti, hát akkor mit csináljon, nincs nappala, nincs éjjele, csak erre tud gondolni.

Nagy félelmemben, hogy tán ezzel elcsígatnám, úgy válaszoltam, menjék a hangyák után, s győződjön meg a bársingokrúl maga szeme szerént. Erre csak nézett tébolyodottan, hogy hogyan menjen ő. Miképen értem én ezt. De akkor már a kivont csontozókése a keziben vala, s közlé, hogy elébb velem végez, ki aranyát elloptam, aztán síkossá kurvult asszonyával.

Hogy hogyan értem? Úgy, felelék a szorult helyzetemben, hogy kegyelmed ezt az italt menten megissza, azzal elévettem az emlegetett eszenciomot, töltöttem egy gyűszűnyit. Nézett reám, s hirtelen megitta. Mindenki néz reám, aztán csak megissza. Olyan vót, mint a hamu. Nála csak én valék sápadtabb.

Höj, mondta, beh erős, s azzal eltűnt. De szó szerént, kése a padlóra hullott, s kivesze a díszes kacabajkájábúl, a nyúl és cobolyprémi közül, mert tél vala, Ádvent végit járta az üdő, s pengett. Láss csudát, magasságos Istenem, Atyám, ki segítel a bajban bűnös fiadnak, mondottam, s kissé magamhoz térvén, elkezdém keresni ezt a fölsővárosi Virágh mészárost a nagy kupac öltözékiben. Bizony, meg nem találtam volna, ha a hangját valahonnant ki nem hallom.

Segítsen, bárzsingos uram!

No, a csizmája sarka alatt őtet megtaláltam, felemeltem, hajszálra akkorka vót, mint a hangyáim, és a murrogó, szendörgő asszonya nyelvire tevém, tessék, nézze meg a saját szemivel, ha ilyen hitetlen, hogy kupori aranyát, melyet marhák levágásábúl, disznók elletésébűl nyert, jól és asszonya üdvire használtam-é föl. Adtam még a kezibe apró szövétneket, elemózsiát, úszóhólyagot, ha folyamhoz ér. Odabenn vala délestig, majd amaz úton kiveckelőde, hon hajdan szülőanyja erre a világra kiérkeztette. Fehér vót, remegett, inaszakadott. Megvan-é az arany, tekéntetes uram, kérdém, lehajulva hezzá, de csak ácsorgott ottan, kicsin, megpróbált ember a tordai hasadéknak alatta. Tudja is ő, hogy megvón-e, motyogta zavarodottan, mint ha a Dante versibűl menekült vón, tudja is ő, csak csináljam vissza szaporán mészárosnak.

Hanem erre nékem nem volt szerem, honnant lett volna?

Inkább megfogtam s belédugtam egy skatulába. Vót üres hangyaistállóm elég. Jajgatott, fenyegetőzött, utóbb keservesen zokogott, hogy nem elég, amit ő ottan látott, még ez a csúfság es. Nem tudok mit csinálni, mester uram, mondám, legföllebb a hütös feleségit es, ha felébred, odazsugorétom keed mellé. Így es lett, a szép némbert még álmában megitatám, és egy hangyaléppel fölfogattam. Na, ezek levének az első párom. Úgy értve es első, hogy a legelékelőbb máig, ők az én Lupé-cirkuszom jószágigazgatója s első műlovarnője.

Mire mindezt bevégeztem, s az inam reszketése es alábbhagyott, leszállott az éj. Kocsijukat, ki a ház előtt várt, nagy csöndesen kihajtám a város fölé a Cenk hegyire, ruháikot, marhavérrel bőven behintvék szétszórám, jött es másnap a gyászos hír, hogy rablótámadás áldozati levének szegények. Entül csak jobb, ha mutatványosok, nem?

Brassó várasából az eset körüli hónapokban eltűnt nehány derék mesterlegény és jó kiállású leány, s eltűnt nehány lovuk, szamaruk, éneklő kuvaszkutyájok. A testaranyozás meg bizon romlásnak indult, még némely kutakodásokot és gyanúba keverést se kerülheték el, bár hogy a kézenfekvő igazságot nem alítá senki, mondanom se kell.

Egy alkalmas pillanatban a savas edényemet jól bédugám, a többi instrumentomot öszverontottam, kedves társaimat szélnek erisztettem. Annyit tartottam meg, amennyi egy jobb spectákulumnak hasznára lőn, az okosabbját, kik beszélni tudnak, s konyétanak kissé a medicinához es. Ennek utána odahagyám a tornyos Brassót, egy iszák arannyal s a mondott skatulával. Kis lakóim máig élnek és szaporodnak magik közt es, meg a szerzésembűl es. Igaz, a csóré ujjamra azért reá nem venném őköt a bivalbőr gyűszűm nékül. Et formica suam habet iram, kegyelmes uram, azaz a hangya es meg dühödik, ha vót ember, ha nem, de ha vót, antul inkább, mert az a kiszabott bőribe, legyen bármekkora es, többet bele nem fér.