Fazakas Attila

TERRA SIGILLATA

 

 

Tudom már, tudod, hogy mit szánt neked és nekem

sorsul az ég: ágyban heverni, császárként henyélni,

enni, olvasni, bámulni fenn Babylonia összes ragyogó,

régi csillagát. Tűrd el az időt; vele múlsz, ezzel

a téllel itt, mely bort, sűrű étvágyat hozott,

s a szél tyrrhéni habját most a fekete mezőn

szanaszét táncoltatja, dobja; mintha szép hajad volna,

düh, felizgatott szikra, éjjel a csupasz, ziháló mellemre

hull nehéz fergetege mind. Éljük a napot, és napként

az éjt is fordulva átvakítsuk; és éljük a csendet is,

és beszéljük át, fecsegjük tele fénnyel mind irigy,

fukar óránk!… Mert tudom már, és te is tudod jól, hogy mit

szánt kettőnknek végül az ég; ezért hát rakjuk számolat-

lanul, zavarjuk össze szerelmünk hosszú számrendjét,

és izzadjuk olvasatlanul egyre a szájunkra, akár a

testünket szétgyötrő gyönyört, Babylonia összes

hanyatló, égi csillagát…

 

 

LEMURES

 

 

              mondd,
ki látta itt még
Merkúr nagy mozaik-hajdíszét
a falakon
széttörött, kikopott arcokat;
pillangó lebbent
levakart festékben
szakadtak rózsafürtök
nagy tompor
tenyeremet, ujjaimat
a sötétben izgatta
ledöntött bikafejre

az Orión

kiömlött könnye
folyt –
minden koromban
minden pusztulásban
Vénusz, a test
íze, szent öröme éget
vale, vale
Pánnak
felmeredő farka
kihúnyt lámpaként virít
nomina stultorum
ubiquo                  lcorum
üres az átrium
a villa           a kövér oroszlánok
szeme örökre mozdulatlan
üres