Tomaji Attila

 

ÉLET, ÉLET

„Élet. Az élet. Hogy van ez, nagy isten…?”

(Szép Ernő)

Gonosz gyermek az élet,

eléd áll, és némán néz rád.

Apa, mondja az élet,

emelnéd föl, de odébbáll.

Csak jön-megy, sose nyugszik,

átoson, át a városon.

Aludnál, s melléd bújik:

árnyékot vet az ágyadon.

Könnyű karddal kezében

talál rád egyszer az élet.

Forog szíved szívében –

leöl, de előbb kiéget.

Poharat tart elébed:

kegyetlen vegyszer az élet.

Aztán ő isz meg téged,

megnő tőle összes éjed.

Súgják angyalok, érted

születik újra az élet.

Magmáját ha eléred,

kacag, s eléget az élet.

Gyanús anyag az élet,

gyűlik húsban, csontban, érben.

Éhes örvény az élet,

felhabzik mélyen a vérben.

Fölissza mind a véred.

Szomját oltja, s rád néz lassan.

Barátodnak ha véled,

legyint, s szétfut a magasban.

Hiába nézed egyre,

nem tudod, mi az az élet.

Hiába méred egyre:

mindig mást mutat a mérleg.

De lesz mikor közel hajol hozzád az élet az élet

Leméri a léha lélek hosszát az élet az élet

Kézen fog s halálodhoz elvezet az élet az élet

Hazatérsz mint ki egyszer elveszett az élet az élet

S bár visszafogad az anya öle az élet az élet

Az ember szíve elvásik tőled élet édes élet – –