Mestyán Ádám

A NEFERTITI-PARADIGMA


 


 


 

Nemrégiben a Kortárs Képzőművészeti Exportiroda felkérésére a Kis Varsó művészcsoport emlékezetes Nefertiti-akciójára reagáló arab cikkeket kerestem és fordítottam.1 Bár 2003 júniusában számos tudósítás jelent meg magyarul és angolul az arab – egyiptomi – reakciókról, tudomásom szerint nem történt komolyabb kísérlet a cikkek tartalmának, érveinek tágabb kontextusból történő megértésére. Miközben az interneten kutattam, bizonyos mozaikokból rekonstruálhatóvá vált egy történet, melynek elmondására az alábbiakban teszek kísérletet, s melyből úgy hiszem, mindannyian okulhatunk.

Az arab nyilatkozatok fordítása közben azonban esztétaként két további kérdéscsoporttal is szembesültem. Az első a művészet autonómiájának, mint sajátosan európai jelenségnek a problémája. A második a régészeti tárgyak, műkincsek hovatartozásának kérdésköre, amelyben már eddig is számtalan nyilatkozat született. Írásom második fele e két területet járja körül. Noha a Kis Varsó alkotása váltotta ki az alább ismertetett polémiát, meg sem kísérlem a performansz esztétikai-kritikai elemzését. Annál inkább célom egyfajta mentális diagnózis bemutatása, mely szorosan érinti az európai ideológiákat, azok arab-iszlám recepcióját és az ezekre adott immáron „nyugati” válaszokat. Ezt a diagnózist Nefertiti-paradigmának neveztem el.


 


 

I


 

Hagyományos detektívtörténet formájában mutatom be az esetet. A főszereplők névsora:

Zahi Hawass,2 az Egyiptomi Műkincsek Legfelső Tanácsának (továbbiakban: EMLT) főtitkára;

Kis Varsó (Gálik András és Havas Bálint), magyar művészek, Nefertiti testének alkotói;

Petrányi Zsolt kurátor;

Dietrich Wildung, a berlini Egyiptomi Múzeum igazgatója, korábban a müncheni Egyiptomi Múzeum igazgatója;

és még sokan mások.


 

Történik: 2003. május vége–június eleje, Budapest–Berlin–Kairó.


 

Az első lépés: Nefertiti teste

2002. november elején bejelentik, hogy a jubileumi ötvenedik Velencei Biennálén a Kis Varsó fogja képviselni Magyarországot. Kurátoruk Petrányi Zsolt, akkor még a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet, ma a Műcsarnok igazgatója. Tanácsadó: Babarczy Eszter. A koncepció: testet adni a Nefertiti-büsztnek, melyet Berlinben őriznek az Egyiptomi Múzeumban. Az előkészületek jelentős budapesti pezsgést okoznak, a volt Divatcsarnokban folyik a munka. A testet szakértők segítségével méretarányosan formázzák meg. Bronztestet készítenek a mészkőből faragott mellszobornak. A szoborhoz soha nem tartozott test, hiszen az pusztán a további másolás célját szolgáló modell volt. Környezettanulmányként Havas és Gálik eltölt egy kis időt Egyiptomban, „helyi művészekkel ismerkedve”.

2003 tavaszán már nyilvánvaló, illetve talán már a kezdetekkor az, hogy a büszt nem hagyhatja el a berlini múzeumot. Tehát csak a testet és az összeillesztés dokumentációját lehet kiállítani Velencében. Dietrich Wildung, a múzeum igazgatója azonban sokáig halogatja a döntést. A tervezett időpont május 26., hétfő. Wildung csak másfél nappal előtte, szombat délután adja meg az engedélyt – s ő maga is részt vesz az akcióban, melyre a szervezők forgatócsoportot és fotósokat hívnak. Wildung és egy munkatársa kesztyűben helyezi rá a büsztöt a bronztestre, majd egy órán keresztül hagyják rajta. A múzeumigazgató végül üvegtárolójába helyezi vissza a közel negyvenkilós büsztöt. A testet június 4-én bemutatják a magyar sajtónak, majd Velencébe viszik az akció dokumentációjával együtt. A kurátorok még május 28-án elküldik a fotókat egy egyiptomi levelezőlistára, melyen a legtöbb egyiptomi művészettörténész és régész szerepel.

Június 7-én, szombaton az Akhbar al-Yaum című lapban megjelenik az első egyiptomi cikk, mely hírt ad az akcióról, és bűnténynek nevezi.3 Minthogy Egyiptomban a vasárnap az első munkanap, valószínűleg már korábban elkezdődött az anyaggyűjtés. Ha azt feltételezzük, hogy csak a magyarok által elküldött anyagból értesülhetett a lap, akkor körülbelül hat napba telt a reakció. A cikkben legelőször Zahi Hawass, az EMLT főtitkára szólal meg.


 

A második lépés: Nefertiti lelke

Zahi Hawasson kívül még öten nyilatkoznak ebben az írásban. A bevezetésben a szerkesztői összefoglaló (Amal Uthman) szerint a berlini múzeumban a „világörökség és az egyiptomi kultúra igazsága elleni bűnt követtek el”. A gondos újságíró költőien ecseteli a helyzetet: „A világszépének büszke feje – mely több mint 5000 éve a szépség és a méltóság szimbóluma – most egy meztelen nő testére került, miután kigúnyolták a sátáni kezek, melyek nem törődnek e műremek fenségével és értékével. Mióta hazájának kebléről bűnös kezek galád módon ellopták, a berlini múzeum csarnokait díszítette, és most példa nélküli módon meghamisítják.”

Először Zahi Hawass nyilatkozik. Az EMLT főtitkáraként ő az illetékes a külföldre került műkincsek ügyében. Az egész egyiptomi tudóstársadalom nevében lép fel: „Az ügyben sok művészettörténet-szakértő régész keresett meg hivatalosan, miután láttak néhány képet az interneten, de nem tudtak semmit erről a komédiáról. Az egyiptomi történelem meggyalázásának és Nefertiti királynő szobra eltorzításának tartják. A bronzból készült test ugyanis káros hatással lehet a mészkőből készült Nefertiti-fejre, és töredezését okozza. Másrészt a meztelen szobor testét – melyre ráhelyezték a gyönyörű fejet – a világ egyetlen régésze sem fogadta volna el.” Hawass egyenes következtetést von le a dologból: „Úgy vélem, hogy ez a múzeum nem biztonságos a műkincseink számára […], ezért Faruq Hosni kulturális miniszter érintkezésbe lépett az UNESCO főigazgatójával, és azonnali beavatkozását kérte, hogy megállítsa ezt a nevetséges komédiát. Én pedig küldtem egy levelet a berlini egyiptomi nagykövetnek és egy másikat a kairói német nagykövetnek, hogy lépjenek fel az Egyiptom műkincseit érő támadás ellen.”

A második nyilatkozó Ali Radwan régész. Szerinte „ami a berlini múzeumban Nefertiti szobrával történt, az a nagy civilizációk kicsúfolása és a legnagyobb bűntett, melyet az egyiptomi civilizáció és történelem megcsonkítására és meggyalázására elkövettek”. Arra hivatkozik, hogy a büszt „nem egy egész szobor töredéke, hanem olyan büszt, amely Nefertiti királynő fejét, a nyakát és vállát ábrázolja”. Akárcsak Hawass, Radwan is úgy gondolja, hogy az akciót Wildung szervezte, mégpedig cselekedetét „csak egyfajta válaszként tudom értelmezni azokra a vádakra, melyek szerint műkincstolvajok orgazdáival áll kapcsolatban”.

A harmadik megszólaló Mohamed Salih, a kairói Egyiptomi Múzeum volt igazgatója, aki egyetért kollégáival, miszerint „ami történt, az a tények és a valóság meghamisítása […], ez egy büszt, és nem töredék, azért készítették, hogy a királynő szobrait alkotó óegyiptomi művészek számára modellül szolgáljon. Ezt nem lehet kiegészíteni”. Salih tehát kvázi-restaurációs kísérletnek tekinti az akciót. Ez abból is kiderül, hogy megjegyzi: „az a különös, hogy ennek az érdekes újításnak az ötletgazdája éppen az, aki a feleségével, a müncheni múzeum igazgatónőjével együtt eltávolította a müncheni múzeumban található szobrok összes restaurációját”. Hasonló véleményen van Mahmud Mabruk, az EMLT Múzeumi Részlegének elnöke, aki megjegyzi, hogy „senkinek sincs joga ráerőltetni a saját véleményét egy olyan egyedülálló történelmi műkincs kiállításának módjára, mint Nefertiti királynő szobra […] Azaz nincs joga ahhoz, hogy egy meztelen testtel vagy bármi mással egészítse ki a szobrot, mert ez nem ad szépséget a szobornak, hiszen az önmagában szép. A restaurálásra azért van szükség, hogy vigyázzunk a műkincsre, és segítsünk megőrizni, nem azért, hogy elveszítsük. Ami pedig azt illeti, hogy beavatkozzunk az esztétikumába vagy kiegészítsük a képzeletünkkel és így manipuláljuk, nos, ez művészeti és régészeti szempontból teljesen elfogadhatatlan”.

Abd al-Ghuffar Shadid, a képzőművészetek professzora hasonlóképpen nyilatkozik, illetve szerinte az akció „feléleszti a kételyt, hogy miféle titkos célok lehettek e bűnténybe burkolva”, valamint nem tudja, hogy „amit a berlini múzeum igazgatója cselekedett, vajon értelmesnek tekinthető-e?” Mamduh ad-Dumati, a kairói Egyiptomi Múzeum jelenlegi igazgatója már a jövőre is gondol: „Ezt a komédiát azonnal meg kell állítani. A régészeknek döntést kell hozniuk a büntetésről, mellyel az ilyen provokatív viselkedést sújthatjuk, és határozott lépéseket kell tennünk, hogy szembeszálljunk az ilyen cselekedetekkel.” 

A következő komolyabb sajtóhír az Al-Bayan június 9-i számában található.4 Ez a lap már előző nap is közölt egy kivonatot Hawass nyilatkozatából.5 A 9-i számban azonban maga a kulturális miniszter, valamint az egyiptomi parlamenti képviselők Kulturális és Média Bizottságának tagjai nyilatkoznak. A képviselőket nem nevezik meg. A miniszter, Faruq Hosni, „könnyelmű őrültségnek” minősíti az akciót, és kéri a nemzetközi közösséget, hogy „gyakoroljon nyomást Németországra, hogy visszaadja ezt a műtárgyat, mivel őrzői nem törődnek a védelmével”. A parlamenti képviselők fel vannak háborodva. Úgy gondolják, hogy a fotókon látható esemény „összeesküvés az egyiptomi civilizáció ellen, mely nem ismeri a meztelenséget, és erre tanú a fáraók kora is”. Figyelmeztetik az egyiptomi kormányt, hogy alaposan nézzen utána a dolognak, mert „a probléma lekicsinylése lehetővé tenné a világ múzeumainak, hogy a náluk található óegyiptomi műtárgyakkal azt tegyék, amit akarnak”. De ők maguk is cselekednek: „A kormánytól – a torzítási kísérletek megakadályozása érdekében – a műemlékekre vonatkozó törvények sürgős módosítását és szankció kiszabását kérik arra, aki megváltoztatja egy műkincs alakját.”

Az al-Mustaqbal című lap június 11-én, szerdán röviden közli Wildung védekezését, valamint Nefertiti felfedezésének és „elrablásának” történetét.6 Wildung professzor „rámutatott, hogy a kairói múzeumban kiállított műalkotások közül sokan szintén meztelen nőket ábrázolnak, ezért a probléma nem más, mint »zavaros butaság«”. Az egyiptomiak aggodalmát kézlegyintéssel elintéző múzeumigazgató végül a következő heti al-Ahram című nagy tekintélyű hetilapban tisztázza végleg magát.7 A június 16-i számban beszámolnak a berlini egyiptomi nagykövet lépéseiről, aki szerint ez olyan tett, „mely nem illik a berlini egyiptomi múzeumhoz és vezetőjének pozíciójához”. Wildung az al-Ahram számára küldött nyilatkozatában kifejti, hogy „a berlini egyiptomi múzeum egy művészeti akcióban működött közre, mellyel Magyarország hivatalosan vesz részt az olaszországi Nemzetközi Velencei Biennálén, és ennek keretei között helyezték egy bronzszoborra Nefertiti fejét”.

A nyilatkozat után – egy kivétellel – nem jelenik meg több arab nyelvű cikk a témáról. Két fontosabb írást említek még, az egyiket a qantara.de arab nyelvű német weboldalon publikálták.8 Június 18-i cikkük azonban csak összefoglalja az eseményeket. A másik megemlítendő netes nyilatkozat Zahi Hawass angol nyelvű pamfletje, melyben megismétli a vádakat, és visszaköveteli a büsztöt.9 Az érdekes az, hogy ez az írás a július 10-i Al-Ahram Weeklyben jelenik meg. Wildungnak az arab al-Ahramban közölt nyilatkozata a jelek szerint már nem állította le ezt a cikket, mely voltaképpen az előbb idézettek angol fordítása. Az ügyben több internetes arab-egyiptomi sajtóanyagot nem találtam.

 A fenti nyilatkozatokat a nyugati (és vele a magyar) sajtó abszurditásnak tekintette. Általában arra láttak benne bizonyítékot, hogy az arabok buták, hiszen nem értik meg egy művészeti akció lényegét. A következő részben igyekszem tágabb kontextusban elemezni az egyiptomiak fenti reakcióit.


 


 

II


 

2004 márciusában Imperialism, Art & Restitution címmel konferenciát rendeztek Washingtonban, a University in St. Louis egyetem Whitney R. Harris Institute for Global Legal Studies intézetében arról, hogy a kolonializmus időszakában az európai és amerikai hatalmakhoz került műkincseket vissza kell-e adni. A szervezők két elismert nemzetközi jogászt – Kurt G. Siehrt és Stephen Urice-t – bíztak meg azzal, hogy egyikük érveljen a Nefertiti-büszt visszaadása mellett, míg a másik ellene. Az alábbiakban a történeti rekonstrukcióban nagyrészt rendkívül alapos esszéiket használom fel. Majd érveiket veszem szemügyre.10


 

Egy királyné portréja

I. e. 1350 és 1333 között IV. Amenhotep uralkodott Egyiptomban, aki figyelemre méltó fáraónak bizonyult. Bevezette Aten (Aton) vallását, azaz a napisten egyistenként való tiszteletét. A saját nevét is Eknatonra (Akhenatenre) változtatta. Az egyiptomi fővárost Thébából Amarnába (Ahet-Aton) vitte, azaz új fővárost építtetett. Fia nem más, mint Tutanhamon (eredetileg: Tutanhaton), kinek szarkofágja immáron kulturális ikon. Első felesége Nefertiti volt. A királynő neve Eknaton uralkodásának 14. évétől eltűnik a feliratokról – nem tudjuk pontosan, hogy mi történt e valószínűleg indo-iráni származású hölggyel.

A fáraó halála után a régi rend visszaáll, még a feliratokról is lekaparják a nevét. Amarna befejezetlen és elhagyott várossá válik. A romokat, illetve a dombot az arab hódítás után Tell al-Amarnaként kezdik emlegetni. Az egyiptomiak kulturális emlékezetében nyoma sem marad. Az 1789–99-es napóleoni „vizit” során francia tudósok felmérik a területet. A XIX. század során számos nyugati utazó látogat ide.

1911 és 1914 között a Deutsch Orient-Gesellschaft (továbbiakban: DOG) régészeti feltárásokat végez a területen. Egy gazdag kereskedő és patrónus, James Simon finanszírozza az ásatásokat, és egyben ő a birtokosa a hivatalos régészeti engedélynek. Ludwig Borchardt egyiptológus vezeti az ásatást. 1912. december 6-án Thutmose udvari szobrász műhelyét tárják fel. Itt találnak rá a letört fülű és félszemű büsztre. A vonatkozó törvények értelmében a leleteket az Egyiptomi Antikvitások Szolgálata (továbbiakban: EASZ) mint hivatalos állami hatóság és a megtaláló között kell felosztani úgy, hogy amire nem tart igényt az EASZ, annak tulajdonjoga a megtalálóra, jelen esetben a DOG-ra, pontosabban, James Simonra mint az ásatási engedély birtokosára száll. Ebben az időben az EASZ vezetője Gaston Maspero, aki egyben a kairói Egyiptomi Múzeum igazgatója is. Maspero francia, akárcsak a XIX. század során a legtöbb magas pozícióban lévő egyiptomi régész. Francia az 1913. január 20-án lezajló felosztással megbízott képviselő, Gustave Lefebvre is. A felosztás szerint a Nefertiti-büszt a DOG-nak jut, innen egyenesen továbbítják – más műkincsekkel együtt – James Simonnak.

Simon az otthonában helyezi el a szobrot, és 1913 októberében már publikálja is egy fotóval együtt.11 1920. július 7-én a berlini Egyiptomi Múzeumnak ajándékozza, azaz a tulajdonjog is az állami intézményhez kerül. 1923-tól a szobor megtekinthető. 1939-ben a berlini múzeumokat kiürítik, és a Nefertiti-büszt egy sóbányában várja, hogy 1945-ben rátaláljon az amerikai hadsereg különleges, műkincseket kereső egysége, amely Wiesbadenbe szállítja, a központi gyűjtőhelyre. 1956-ban újra Berlinbe kerül, mégpedig Nyugat-Berlinbe. Kelet-Berlin is magának követeli a szobrot, míg e követelés 1990-ben okafogyottá nem válik. Ma is Berlinben található.12


 

Egyiptomi kísérletek 

Az egyiptomi hatóságok 1923-tól, azaz kiállításának időpontjától igyekeznek visszaszerezni a szobrot. Először 1925-ben fenyegették meg azzal a németeket, hogy ha nem adják vissza vagy legalábbis nem egyeznek meg a visszaadás feltételeiről, akkor nem kap egyetlen német tudós sem ásatási engedélyt. 1929-ben értékes műkincseket kínáltak cserébe. 1933-ban német diplomaták hajlandónak mutatkoztak a „repatrializációra” (talán a potenciális közel-keleti szövetségesnek járó gesztusként), ám Hitler – miután állítólag két órát töltött a szoborral egyedül – úgy döntött, hogy nem adják vissza. Az 1950-es években többször kísérelték meg a tárgy visszaszerzését, de Németország hivatalosan mindig elzárkózott.13

2002-ben Zahi Hawass lett az EMLT főtitkára.14 Hawass a University of Pennsylvanián doktorált egyiptológiából 1983-ban. 1980-tól a gizai piramisok főfelügyelője, majd igazgatója, majd altitkára. Régóta küldetésének tekinti az egyiptomi műkincsek hazahozatalát. Az EMLT főtitkáraként először akkor emel szót Nefertiti büsztjének visszaadásáért, amikor a Kis Varsó-akció fényképei hozzá kerülnek, valamint amikor – saját beszámolója szerint – egyiptomi és nyugati kollégái megkeresték az ügyben. A fentiekben olvasható nyilatkozatának lényeges pontja, hogy az akció a szobor biztonságát veszélyeztette.


 

„Wildung akciója”

Vegyük közelebbről szemügyre a fentebb idézett megnyilatkozásokat. Két közös pontjuk akad. Az első az, hogy a Kis Varsó nevét nem említik. A legjobb esetben is csak megnevezik a két magyar alkotót, akik a bronzszobrot készítették. Az egyiptomi kritikák úgy kezelik az akciót, mintha az Wildung professzor saját ötlete volna. A második közös pont az, hogy bűnténynek nevezik az akciót. Nem is akármilyennek, hanem a történelem, szűkebben az egyiptomi történelem, illetve a művészet elleni bűnténynek.

1. Az első állítás, miszerint a dolog Wildung szándéka volna, tájékozatlanságból is eredhet. Ennek több oka is lehet. Az első és legkézenfekvőbb az, hogy az egyiptomiak rosszindulatúak. Alpontja lehet ennek az elsőnek, hogy az egyiptomiak már nyolcvan éve vissza akarják kapni a szobrot, és kapva kaptak az alkalmon, hogy felhasználják. Tisztán kell látnunk, hogy itt valóban egy évek óta folyó harcról van szó. Hawass és Wildung nem először kerül vitapozícióba.

1. a. 2001-ben Hawass, aki kitűnően ismeri a média hatalmát, élő tévéadásban kutatórobotot küldött a Khufu piramis egy eladdig ismeretlen mellékjáratába – s nem talált semmit. Wildung, aki szintén kitűnően ismeri a nyilvánosság erejét, kritizálta ezt a cselekedetet mint szenzációhajhász áltudományosságot. Hawass nem sokkal később előállt azzal, hogy egy olyan magnófelvétel van a birtokában, melyben illegális műkincskereskedők beszélgetnek arról, hogy Wildung vásárolt tőlük. Követelte, hogy indítsanak bűnvádi eljárást a német tudós ellen. Ekkor következik be 2003 májusában a Kis Varsó akciója. Így lehet értelmezni azokat az egyiptomi nyilatkozatokat, miszerint a test Wildung bosszúja volna az őt ért vádakra. Annyi bizonyos, hogy máig nem tudjuk, Wildung végül is miért döntött úgy, hogy engedélyezi a projektet. S az is bizonyos, hogy Nefertiti büsztje nem az egyetlen, amiért Hawass harcol – a Rosetti-kő például kedvencei közé tartozik.

A Kis Varsó említésének hiánya nem véletlen. Pusztán egyetlen apró momentum abban a történetben, amit Wildung és Hawass személyes csatájának is lehet nevezni. Végeredménye az lett, hogy Wildungnak és feleségének megtiltották a tudományos kutatómunka végzését Egyiptomban. Hawass úgy nyilatkozott, hogy e tiltásban nem játszott szerepet a Nefertiti-ügy, csak az illegális kapcsolatok15 – ami azért érdekes, mert végül nem tudott előállni bizonyítékkal.

1. b. Az összeillesztést restaurálási kísérletnek vélték. Ez is alátámaszthatja a feltételezést, hogy ez Wildung ötlete lett volna. Legérdekesebb ebből a szempontból Mahmud Mabruk, az EMLT Múzeumi Részlege elnökének a véleménye, melyben két szempont, a régészeti és az esztétikai keveredik egymással. Azt állítja – s ez legjobb tudomásom szerint megegyezik Wildung véleményével –, hogy a restaurálás nem más, mint interpretáció. Ezért tartja elvetendőnek az összeillesztést. Valóban, a létező legbarbárabb restaurálási kísérletnek lehettünk volna szemtanúi, ha az lett volna az eredeti szándék. Ennek az érvnek azonban van némi alapja. A Kis Varsó ugyanis valóban méretarányos, „korhű” szobrot készített. Így, ha történetesen a Nefertiti-büszt töredék volna, valamint ha a test mészkőből vagy ahhoz hasonló anyagból készül, restaurálás történt volna. Aki látta az eseményről készült videót, vagy volt olyan szerencsés, hogy jelen lehetett, nem felejti el, hogy Nefertiti összeillesztett szobra teljes egész benyomását keltette. A királynő hátborzongatóan elevenné vált.

Az esztétikai érv úgy szól, hogy egy szobrot a szépség növelése kedvéért sem lehet kiegészíteni. Attól eltekintve, hogy már egy effajta kísérlet felvetése is meglehetősen abszurdnak tűnik, az „önmagában teljes egész” winckelmanni konnotációkat ébreszt a gyakorló esztétában. A műtárgyak manipulálása azonban az avantgárd óta az európai–észak-amerikai kultúrákban teljesen elfogadott. A legkeményebb kitétel az idézett argumentumokban a jog. Az arab eredetiben is szó szerint szerepel a „nincs joga” kifejezés. És valóban, Wildungnak múzeumigazgatóként, az elfogadott kulturális rend szerint nincs joga, hogy beavatkozzon egy szobor kinézetébe. A restaurátornak is kötve a keze. Egyetlen emberfajta van a mai nyugati sztenderdek szerint, aki társadalmi legitimációval, azaz egyfajta joggal rendelkezik az effajta cselekedet végbevitelére: a művész. A nyugati kultúrákban a szociális feltételek adottak ahhoz, hogy egy művész, akár huzamosabb időre is, „ráerőltesse a saját véleményét” a műtárgyra. Ez a szempont, melyet én az esztétikai jog szempontjának nevezek, átvezet a második nagy érvcsoporthoz, mely szerint az akció bűntény.

2. A legerősebb vád szerint Wildung akciója a történelem elleni bűntény. Mégpedig azért, mert történelmet hamisít. Minthogy Nefertiti büsztje a világörökség része, ezért tágabb értelemben az általános történelem ellen követett el bűnt, szűkebb értelemben pedig az egyiptomi, nemzeti történelem ellen. A történelemhamisítás bűne jogilag rendkívül összetett és nehezen megfogalmazható probléma, minthogy a bűn maga nem jogi kategória. Jelen esetben a dolog még bonyolultabb, mert maga a világörökség fogalma is nehezen definiálható, noha az Unesco nyilván pontosan indokolja, hogy valamit miért nyilvánít a világörökség részének.

Meglepő, hogy az egyiptomi nyilatkozatokból az iszlám retorika teljességgel hiányzik.16 Annál erősebb elem a nacionalista érvrendszer. Nefertiti büsztjének meztelen vagy legalábbis átlátszó lepelbe csavart szoborral való kiegészítése szerintük azért bűn, mert a meztelenség nem része az óegyiptomi kultúrának, és a mai (iszlám) nemzeti kultúra sem vallja magáénak. Ez az érv hamis: az óegyiptomi kultúra ismeri a meztelen ábrázolást.

Azonban érdemes az egyiptomi történelemfelfogásról néhány szót ejteni. A mai nemzetállami Egyiptom – országgyűlési szinten – az Óegyiptomi Birodalom legitim folytatásának gondolja magát.17 Úgy tűnik, mintha a mai egyiptomi nemzet történelme töretlen volna négyezer éve, mi több, mintha e történelem alanya – az egyiptomi nép – is mindig ugyanazokból állna. A nemzet fogalma azonban – és a nemzet saját történelmének fogalma – kimutathatóan az európai nacionalista ideológiákból került arab földre a XIX. század közepétől, amikor is elsősorban a török hegemónia elleni harc egyik fő eszmei muníciójaként szolgált. Később, a kolonializmus évtizedeiben a gyarmatosító európaiak ellen használták saját fegyverüket. Az első világháborút követő rendezésekben és később kialakult – geográfiailag abszurd – arab „nemzetállamok” identitásukat csak a XX. század második felében nyerik el. Sőt, a nemzeti identitás(ok) megteremtése voltaképpen máig tart.

Ebből a szempontból Hawass műkincsgyűjtő akciói és repatrializációs kísérletei egy patria identitásának reprezentációs kellékeit keresik. A Nefertiti-büszt esetében azonban nem önkényes választásról van szó. Mint fentebb említettem, ezt a tárgyat nyolcvan éve követelik vissza az egyiptomi hatóságok. A megnyilatkozások többsége gondosan odailleszti a „királyné” jelzőt a Nefertiti főnévhez. Nefertiti tehát beépült a nemzettudatba, még ha virtuálisan is. Hawass semmi mást nem követel, mint hogy a „nyugati” nemzetmodell megvalósításához adassék meg neki minden olyan eszköz, mellyel megszilárdíthatja az amúgy épp elég szilárd egyiptomi nacionalista reprezentációt. Egyszóval, a nemzeti múlt konstruálásának stratégiáját használja. E konstrukció ellen vétett „Wildung akciója”.

Az iszlám retorika nem véletlenül hiányzik, hiszen ez az ideológia széttöri ezt a múltkonstrukciót. Noha a meztelenség óegyiptomi ábrázolásának tagadása nyilvánvalóan muszlim hatás, a vallásos tudat nem feledi a Próféta és társainak, majd közvetlen utódainak hódító harcait, melyek egyik legnagyobb ténye éppen Egyiptom elfoglalása. Valamint muszlim szemszögből két súlyos probléma is felvetődne: a „könnyebb” akadály az volna, hogy az óegyiptomi civilizáció pogány, többistenhívő (ha Eknaton maga még belesimulna is az egyistenhívőket védettként kezelő vallásba). A „súlyosabb” viszont az a probléma, hogy maga a büszt is szobor, és az iszlám – a mai szunnita hagyomány szerint – tiltja az emberábrázolást (amit a Korán egyébként nem tesz).18

Összefoglalóan, a Kis Varsó Nefertiti-akciója roppant mély vízbe dobott súlyos kő. Hiányzott az előzetes tájékoztatás, így gondolhatták azt az egyiptomiak, hogy a fotókon látható ügylet nem más, mint Wildung akciója. Azonban úgy tűnik, hogy nem esett nehezükre ezt hinni. Azonnal megragadták a lehetőséget, hogy visszaköveteljék a büsztöt. Az esemény két szempontból is értelmezhető: a Hawass–Wildung-háború egyik kiemelkedő csatájaként, valamint a nemzeti identitás kellékéért folytatott kampány állomásaként. A detektívtörténet tehát nem nevezi meg a gyilkost, viszont kiderül, hogy egy másik történet részét alkotja. Bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, a visszaadásra vonatkozó érvek közül eddig nem említettem azt, mely szerint Nefertiti jogtalanul került ki az országból. A már említett és eddig is hivatkozott Siehr- és Urice-tanulmányoknak éppen ez a tárgyuk, ezért röviden összefoglalom a tartalmukat, majd általános kérdéseket fogalmazok meg.


 


 

III

Menjen vagy maradjon?19

A két jogász írásainak elején ugyanaz a mondat áll: „Ügyvédekként mindketten tudnánk érvelni bármely pozíció mellett.” Ebből következik, hogy számukra a kérdés jogi probléma, s mint ilyen, az erősebb érvrendszer győzelme jelentené az igazságot. Azonban mindketten kénytelenek a jog területén kívül eső problémákkal is számot vetni. Ez a tény azt jelzi, hogy lehetetlen pusztán jogi problémaként kezelni a kérdést. Minthogy Nefertiti neve azt jelenti „A szépséges eljött”, a két ellentétes tartalmú előadás címeA szépséges eljött hogy visszatérjen, illetve A szépséges eljött hogy maradjon. Mindkét érvelés alaposan ki van dolgozva, és jóval több figyelmet érdemel, mint amit itt szentelni tudok nekik.

Siehr professzor dolgozata érvel amellett, hogy a büszt visszatérjen Kairóba. Kiemeli, hogy az egyiptomi hatóságok valószínűleg csak kiállításakor (1923) szereztek tudomást a szoborról. Gondosan különbséget tesz a szobor tulajdonjoga és annak a joga között, hogy hol legyen kiállítva. Hosszan részletezi a kérdést, hogy voltaképpen melyik jogrendszer (a német, az egyiptomi vagy a nemzetközi) és mikori (az 1912-ben érvényben lévő, az 1923-as vagy a mai) illetékes a kérdés eldöntésében. További bonyodalmat okoz, hogy a mai nemzetközi jog formatív periódusában van. Bár határozott választ végül nem ad, végső konklúzióját – vissza kell adni a kiállítás jogát – e formálódó nemzetközi jogra alapozza.

Hivatkozása nem más, mint az Institute of International Law (IIL) egy 1991-es határozata. Eszerint a jogtalanul elkerült kulturális tulajdonra a származási országnak van joga. A származási állam jogszabályai (lex originis) az irányadók. A jóhiszemű vásárlók (bonae fidei) kárpótolhatóak. Siehr problémája ott kezdődik, hogy ez a határozat nem kötelezően alkalmazandó a múltra. Ugyanakkor mivel erre a szabályozásra hivatkozik, implicite elfogadja, hogy a műtárgy jogtalanul került ki az országból.

A visszamenőleges alkalmazás érdekében az intertemporális nemzetközi jog általános elveire hivatkozik – melyekben ugyan nincs egyetértés vagy nemzetközi szerződés. Az általános elvek a következők volnának: egy legális ügylet az ügylet időpontjában érvényes törvények alapján történik, így az ügyletben szerzett jog keletkezik. A szerzett jog gyakorlása az adott időszakban érvényes törvények alapján történik. Ha a szerzett jogot az annak gyakorlása idején érvényben lévő jog érvényteleníti, a jogtulajdonost az érvénytelenítésből előnyt szerzőnek kárpótolnia kell. Ezt az érvelést azonban többek között megsemmisítheti, ha a jogkövetelés időközben felfüggesztődött volna – de mint láttuk, 1923 óta folyamatos.

Ha jól értem, Siehr három joginak látszó, ám voltaképpen jogon kívüli argumentummal támogatja meg érvelését. Az első szerint a kulturális ensemble (vagyis egybetartozó műtárgyak) egységét meg kell védeni. Ő Thutmose műhelyének egységét jelöli meg ilyenként – vagyis szerinte össze lehetne, illetve kellene gyűjteni az összes onnan származó alkotást. A második érv szerint létezne olyan fogalom, mint a műtárgy „nemzetisége”. Minthogy érzékeli a problematikusságot, ezt a fogalmat egyedül a régészeti műkincsekre vonatkoztatja, és állítja, hogy azok „minden kulturális tulajdonnál inkább a származási ország területéhez vannak csatolva”. A harmadik érve azt állítja, hogy támogatni kell az olyan országokat, melyek az imperialista gyarmatosítástól szenvedtek. Szerinte a dekolonizált országokat segíteni kell abban, hogy kulturális identitásukat elnyerjék. Emez érvek alapján Nefertiti szobrát restituálni kell.

Urice professzor – feladatának megfelelően – homlokegyenest ellenkező konklúzióra jut. Ő azzal kezdi, hogy az abban az időben érvényes egyiptomi jogszabályok alapján kimondja: mivel az 1913-as felosztás időpontjában az egyiptomi hatóságok nem ellenezték a tulajdonjog Simonra való átszállását, ezért a büszt tulajdonjoga nem követelhető vissza. Ha az lenne, akkor is már évekkel ezelőtt lejárt volna az érvényessége. Ezek után annak szenteli tanulmánya legnagyobb részét, hogy a jog területén kívüli érvekkel bebizonyítsa, miért nem szabad visszaadni kiállításra a tárgyat.

Paul Bator 1983-ban írt egy máig meghatározó cikket azokról az elvekről, melyeknek a nemzetközi műkereskedelmet szabályozniuk kellene, és amelyekre a jogszabályokat alapozni lehetne.20 Urice e feltételekből emeli ki a főbbeket, majd megállapítja, hogy a büszt visszaadása ezek alapján nem kötelező. Bár jóval nagyobb teret érdemelne e szakasz elemzése – hiszen jogi érvek keverednek nem jogi érvekkel –, csupán felvillantok néhány pontot és Urice ezekkel kapcsolatos érveit.

Az első feltétel a megőrzés. Minthogy mindkét ország rendelkezik megfelelő szakértőkkel és intézményekkel, ez a feltétel Egyiptomban és Németországban is teljesülne. A második a „történelmi igazságtalanság jóvátétele”. Urice szerint ilyen nem történt, mivel „Egyiptom tudomást szerzett a saját múltjáról, és műtárgyak kollekcióira tett szert”, míg Németország „kockázatos befektetéséért” kapott jutalmat. Vagyis arányosan kompenzálták egymást. A harmadik e helyütt megemlítendő tézis az „elidegeníthetetlen nemzeti identitás”-ban játszott szerep. Példaként szerepel a magyar korona amerikai visszaadása is. Urice a pozitív történelemírás alapján kijelenti, hogy mivel „Nefertiti Egyiptoma és a kortárs Egyiptom közötti kapcsolat a legjobb esetben is gyenge”, ezért a visszaszolgáltatás nem lényegbevágó. Ez az érv azonban a második pontnak némileg ellentmond.

Urice a Kis Varsó esete kapcsán bevezet egy új értéket, mégpedig „a kreatív kifejezés áramlásának védelmét”. Azt állítja, hogy mivel az originalitás soha nem jelent valódi újdonságot, hiszen vagy a régi műalkotások szolgáltak inspirációként, vagy azok ellenében fogalmazódtak meg az újdonságok, ezért „a művészeknek a lehető legszabadabban kellene hozzájutniuk a már létező műalkotásokhoz”. E szabály alól két kivétel volna: a vallásos hit, illetve a nemzeti identitás által „védett” alkotások. A Kis Varsó Nefertiti-projektje szerinte egyik érzékenységet sem sérti. Sőt, úgy véli, az egyiptomi reakciók nyilvánvalóvá tették, hogy Egyiptomban elzárnák a büsztöt az efféle kreativitás elől. Tehát ez a feltétel egyértelműen csak akkor teljesíthető, ha a büszt Berlinben marad. Különösképpen azért, mert szerinte sem a vallási gyakorlatban, sem a nemzeti identitásban nem játszik számottevő szerepet. A szépséges tehát azért ment Berlinbe, hogy ott maradjon.


 

Jog, morál, esztétika

Összefoglalásképpen:
mindkét jogász számára jogon kívüli érvek szolgálnak arra, hogy a kiállítás helye mellett vagy ellen érveljenek. Siehr még fenntartaná a jogi probléma látszatát, míg Urice nyíltan bevallja, hogy „etikai, morális és gyakorlati megfontolások is szerepet játszanak”, sőt, a nemzetközi jog a jelen állapotában „inkompetens”. Noha feladatukat mindketten briliánsan oldották meg, az egyik esetben végső soron egy morális – a dekolonizációra hivatkozó –, míg a másikban egy esztétikai érv volt a döntő. A jogászok voltaképpen kiszorultak területükről. Nem véletlenül, hiszen a probléma természete sem jogi.

Ám Urice jogi megoldásával morális alapon szembe lehet szállni. A jogi érv szerint ugyanis a kivitel nem volt illegális, hiszen nem emeltek hivatalos kifogásokat az ügylet időpontjában. Tehát a jogi úton való kárpótlás nem lehetséges. Az ügylet azonban 1913 januárjában történt német kutatók és francia kutatók között, angol protektorátus alatt. Noha a franciák elvileg az egyiptomi államot képviselték, a Louvre egyiptomi kollekciója jól mutatja, hogy mennyire voltak tekintettel „alkalmazójuk” érdekeire. Vagyis az a különös eset forog fenn, amelyben a fennálló jogrend igazságtalanságot leplez. Az egyiptomiak valószínűleg csupán akkor szereztek tudomást a büsztről, amikor nyilvánosan kiállították.

Egyik jogász sem nézett utána, hogy milyen más indokok késztették éppen 1923-ban az egyiptomiakat arra, hogy elkezdjék harcukat a szobor visszaszerzéséért. A létező legegyszerűbb: Egyiptom 1922-ben lett független (1922. február 28-án), az angolok ekkor szüntetik meg formálisan a protektorátust. Több fontos területet is megtartanak maguknak, például többé-kevésbé a külpolitikát. Mégis, 1922–23-ban alakulnak meg az első önálló nemzeti intézmények, az addigi Fuád szultán király lesz, és megalakul a parlament. Tehát ebben az évben nyílik először alkalmuk arra, hogy önálló államként önálló követelésekkel álljanak elő.

Urice talán legerősebb nem jogi érve szerint az egyiptomi nemzeti identitásban elhanyagolható Nefertiti szerepe. Éppen az idézett tiltakozásokból derül ki, hogy egyáltalán nincs így. Az országgyűlési képviselők egyenesen az egyiptomi parlamentben szeretnék kiállítani a szobrot, ami azért is különös, mert soha nem volt ott. (A magyar olvasó számára nyilvánvaló az analógia a koronának a magyar parlamentben való kiállításával.)21 E probléma másik megoldása Jan Assmann kulturális emlékezet fogalmának alkalmazása.22 A „hideg” és „forró” emlékezet megkülönböztetésével érvelők szerint azokat a műtárgyakat, melyek már nem tartoznak a forró emlékezethez, nem kell visszaadni. Ebben az esetben Urice érvelése is az utóbbira alapulna. Csakhogy Nefertiti jelen pillanatban nagyon is a forró emlékezet része. Hiszen a kulturális emlékezet ugyan hagyhat kihűlni tárgyakat, de éppoly könnyen fel is melegítheti azokat. Sőt, mint jelen esetben is, részévé válhatnak olyasmik is, melyek soha nem voltak integráns elemei – vagy még inkább, új emlékezet konstruálódhat. Ennek az érvelésnek a logikája szerint Nefertiti szobrát vissza kellene adni. Különösen, ha Siehr dekolonizált országokra vonatkozó pozitív diszkriminációs érvét figyelembe vesszük.

Az esztétikai érv igen kényes területet érint. Amikor Urice a kreatív kifejezés szabadságát védi, voltaképpen nem tesz mást, mint hogy a művészet autonómiájának közel két évszázados hagyományát fogalmazza újra. Ez az autonómiafogalom a romantikus zseniesztétika talajából fakad, és bárhogy definiáljuk is a művészetet, ez az autonómia többé-kevésbé mindig a diskurzus minimuma marad. Urice legfőbb érve úgy szól, hogy a művészek autonómiája csorbulna, ha Kairóban lenne kiállítva az alkotás. Azt hiszem, ez igen lényeges pont, mert arra a vélekedésre világít rá, mely szerint a művészet autonómiájára mint meghatározó európai vívmányra gondolunk. Mellékesen érdemes megjegyezni, hogy Wildung hozzájárulása korántsem volt olyan egyértelmű, mint ahogy utólag interpretálja.

Urice érve az esztétikai autonómia mellett olyan súllyal esik latba, mintha a szólásszabadságról beszélne. Talán az sem véletlen, hogy szó szerint a kreatív kifejezés jogának védelméről elmélkedik. Belátható, hogy a művészet fogalma, amennyiben autonóm, éppúgy a nyugati szellemtörténet eredménye, mint a felvilágosodás által rögzített egyéb liberális alapvetések. Ebből pedig az következik, hogy – Urice érvelése nyomán – éppúgy kell védenünk, mint ahogy más szabadságjogokat is védünk. Minthogy szerinte az egyiptomi reakciók tisztán mutatják, hogy Kairóban a Kis Varsó nem hajthatna végre hasonló akciót, meg kell őriznünk a hozzáférhetőséget – vagyis Nefertitit nem szabad visszaadni.


 

A Nefertiti-paradigma

Miközben jómagam erősebbnek érzem a morális érvet, azaz arra hajlok, hogy megfontolandó Nefertiti szobrának visszaadása, az érvelést nem kívánom folytatni, mert sokkal jobban izgat ama kulturális kölcsönhatás háttérszerkezete, mely kimondatlanul alapot ad mind az egyik, mind a másik álláspontnak. Ezeknek az általános belátásoknak a taglalásával szeretném zárni ezt az írást.

A művészet fogalma mint autonóm kulturális létező teszi lehetővé a művészettörténet tudományát és azt az intézményrendszert, mely immáron két évszázada hatalmi diskurzusokat tart fenn. Múzeumok, galériák, színházak és operák, esztéták és becsüsök, kulturális minisztériumok és művészeti alapítványok jelölik ki ezt a teret. Ennek az alapvetően nyugati diskurzusnak az átvétele és átvitele zajlott a XIX. században és zajlik voltaképpen ma is az iszlám világban. A régészeti feltárások kitüntetett eseményei az adaptációnak. A kolonizáció egyik tünete a kulturális intézmények alapítása. Az arab országok múzeumai, színházai azonban egy másik célt is szolgálnak.

Ezek a stratégiák egy nagyobb stratégia szolgálatában állnak, éppen azon a módon, ahogy a művészet Európában olykor még ma is működik – azaz a nacionalista tudat építésének fontos eszközei. A nemzeti múlt feltárása vagy megalkotása ebben az értelemben nem jelent mást, mint ikonikus műkincsek kiállítását. Azonban ott, ahol a múltról teljesen más fogalmak szerint gondolkoznak – azaz a muszlim társadalmakban –, magukat a műkincseket is meg kell teremteni, mintegy elő kell hívni, fel kell fedezni, ki kell ásni. A demokrácia terjesztésének mai elve azért is ütközik akadályokba, mert még mindig nem szilárdult meg a múlt és kincseinek arab nacionalista (fel)értékelése. Az iszlám nemcsak vallásként, hanem létmódként is mindig szemben fog állni e törekvéssel – a kétféle múltelbeszélés kioltja egymást. Sőt annak jelei is mutatkoznak, hogy a nacionalista, nemzetállami ideológia egyszerűen csődöt mondott.

Mégis, bizonyos országokban a jelek szerint a művészeti-esztétikai diskurzus főbb vonásait maradéktalanul átvették, és az zavartalanul működik. Éppen Egyiptom e folyamat zászlóshajója. És éppen ezért követelik vissza műkincseiket oly elkeseredetten. Az óegyiptomi birodalom sokáig marginális pozícióban helyezkedett el az arab-muszlim kulturális emlékezetben. E múltdarab XX. századi felértékelődése nem jelent mást, mint hogy olyan szimbólummá vált, mely radikálisan szembeszegülhet a muszlim történeti elbeszélésekkel, noha csakis kimondatlanul. Így Nefertiti büsztjének sorsa sokkal nagyobb téteket is hordozhat magában. Nevezetesen a nyugati demokráciatípus szimbólumává válhat.

Azonban valami nem stimmel. Miközben úgy tűnik, hogy mind a nacionalista demokrácia, mind az esztétikai diskurzus – legalábbis hivatalos szinten – maradéktalanul meghonosodott, az adaptált kulturális magatartás és eszközrendszer sajátos formát öltött. Az egyiptomi reakciók hangvétele megegyezik az avantgárd kísérletekre adott konzervatív európai reflexiókkal. A naiv olvasó számára következhetne ebből az is, hogy Egyiptomban a művészet fogalmának fejlődése megrekedt a XIX. századi sztenderdeknél. Ez a következtetés azonban nem csak naiv volna, de azt is feltételezi, hogy a művészet teleologikusan fejlődik, csak egyesek lemaradtak.

Valószínűbbnek látszik, hogy egyszerűen bizonyos kulturális küszöbről van szó. Az iszlámmal áthatott egyiptomi társadalom a büszt létét még elfogadja, sőt akár a parlamentbe is bevinné, de manipulálhatóságát egyelőre nem képes elfogadni. Ez a lélektani határ persze egyben azt is jelenti, hogy valójában a modern európai művészetfogalom lényegét nem veszik át. Sok arab kortárs művész akad persze, és nyilvánvalóan az egyiptomiak közül sem mindenki vélte azonnal történelmi bűnténynek a fotókat. Mégis e határ megléte arra világít rá, hogy a művészetfogalom idegen betolakodó, és máig nem nyert polgárjogot.

Nefertiti-paradigmának azt a jelenséget nevezem tehát, amelyben a nyugati kulturális expanzió által megteremtett mentális minták alapján visszakövetelik a nyugatiak által feltárt múltak darabjait, éppen ahhoz a folyamathoz, melynek révén – számunkra – párbeszédképesek volnának, de ezek pusztán szimbolikus gesztusoknak bizonyulhatnak. A körjellegű folyamat mindkét részről álságosságot feltételez. A „nyugati” világ múzeumai jelentős részben zsákmányraktárak. A kisajátított tárgyakhoz való hozzáférés értékesebbnek bizonyul, mint a morális érvek. Míg a másik oldalon a visszaszerzés gesztusa alapvetően idegen érdeket szolgál. Nálunk az esztétikai uralkodik a morális felett, amott pedig a politikait leplezik a morálissal. Ennek az állapotnak az elemzése még sok munkát igényel.


 


 


 

Jegyzetek


 

1. Az interneten talált arab nyelvű cikkek időrendi sorrendben:

Akhbar al-Yaum, június 7. http:
//www.akhbarelyom.org.
eg/akhbarelyom/issues/3057/0900.html

Al-Bayan, június 8. http://www.albayan.co.ae/albayan/
2003/06/08/mnw/27.htm

Al-Bayan, június 9. http://www.albayan.co.ae/albayan/
2003/06/09/mnw/33.htm

Al-Mustaqbal, június 11. http://www.almustaqbal.
com/stories.aspx?CategoryID=12&IssueID=147

Al-Ahram, június 16. http://www.ahram.org.eg/archive/2003/6/16/INVE8.htm

Qantara.de, június. 18. http://www.quantara.de/
webcom/show_article.php/_c-367/_nr-15/_p-1/i.html

Hawass angol nyelvű nyilatkozata: Al-Ahram Weekly, július 10. http://weekly.ahram.org.eg/2003/646/her1.htm

2.Az arab nevek transzkripciójában az angol átírást követem, mivel a magyar betűkészlet tévesen jelölné az arab hangzókat.

3. http:
//www.akhbarelyom.org.eg/akhbarelyom/issues/3057/
0900.html Utoljára megtekintve: 2006. január 13.

4.http:
//www.albayan.co.ae/albayan/2003/06/09/mnw/
33.htm Utoljára megtekintve: 2006. február 13.

5. http:
//www.albayan.co.ae/albayan/2003/06/08/mnw/

27.htm
 Utoljára megtekintve: 2006. február 13.

6. http:
//www.almustaqbal.com/stories.aspx?CategoryID
=12&IssueID=147 Utoljára megtekintve: 2006. február 13.

7. http:
//www.ahram.org.eg/archive/2003/6/16/INVE8.
htm
 Utoljára megtekintve: 2006. február 13.

8. http:
//www.quantara.de/webcom/show_article.php/_c-367/_nr-15/_p-1/i.html
Utoljára megtekintve: 2006. február 13.

9. http:
//weekly.ahram.org.eg/2003/646/her1.htm
Utoljára megtekintve: 2006. február 13.

10. Köszönetemet fejezem ki Bencsik Barnabásnak, hogy felhívta a figyelmemet a konferenciára, melynek két anyagát – Kurt G. Siehr és Stephen Urice előadásait – rendelkezésemre bocsátotta. A konferencia weboldala: http://law.wustl.edu/igls/Conferences/2003-2004/ImperialismArtRestitutionConf04.
html. Kurt G. Siehr előadása a The Beautiful One hasCome – To Return címet viseli, és letölthető: http:
//
law.wustl.edu/igls/Conferences/2003-2004/Conference
Papers/ImperialismArt/index.html Utoljára megtekintve:
2006. február 13. Stephen Urice professzor e-mailben küldte el nekem cikkének végleges verzióját, mely a The Beautiful One has Come To Stay címet viseli, és nagylelkűen engedélyezte, hogy idézhessek belőle. E helyütt szeretném megköszönni szívességét. Mivel Siehr professzor előadása letölthető az internetről, ezért az idézetekhez adott hozzájárulását automatikusnak vettem. A konferencia teljes anyaga 2006 augusztusában jelenik meg az Oxford University Pressnél (ed. by John Henry Merryman).

11. 52. Mitteilungen der Deutschen Orient-Gesellschaft zu Berlin 43. (1913)

12. Urice és Siehr összefoglalásai nyomán.

13. Siehr nyomán.

14. Lásd például Hawass weblapját: http://www.zahihawass.com/ Utoljára megtekintve: 2006. február 13.

15. Al-Ahram Weekly, 2003. augusztus 14. http:
//weekly.
ahram.org.eg/2003/651/he2.htm Utoljára megtekintve: 2006. február 13.

16. Egyedül az Akhbar al-Yaum szerkesztői bevezetőjében említett „sátáni kezek” metaforáját tekinthetjük halvány visszfénynek.

17. Az 1970-ben elhunyt egyiptomi elnök, Nasszer gúnyneve például a „Fáraó” volt.

18. Vö. Ahmad Y. Ghabin: The Quranic Verses As A Source For Legitimacy Or Illegitimacy Of The Arts In Islam. In: Der Islam, Bd. 75., Walter de Gruyter, 1998.

19. Köszönöm Varsányi Benedek értékes megjegyzéseit a jogi szakkifejezések használatához.

20. Paul Bator: The international Trade in Art. 1983. 18–34. Urice alapján idézem.

21. Lásd Radnóti Sándor: Az üvegalmárium – Esettanulmány a magyar korona helyéről. In: Beszélő, 2002. november. 

22. Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Atlantisz, 1999.