Méhes Károly

 

VIZES FŰ

 

Minden menetrendszerűen történik

avagy véletlenül, csak éppen úgy, mint.

 

Mintha egész nap egy dunsztosüvegben

szaladgálnék körbe-körbe.

 

Ma nem eszem húst,

a pápát már csak hátulról mutatják,

ízleljétek és lássátok, milyen.

 

Tisztálkodás közben megkarmolom magam,

vérzek, én uram, én uram, mért.

Függöny szakad, vers születik.

 

Befestettük a tojásokat, füvet kell szedni.

A tetőablakon hallom a tavaszi esőt.

Na tessék, vizes lesz a fű.

 

 

 

 

KÉSZÜLŐ MONDAT

 

Minden évszakban, minden hónapban

megtettem már ezt az utat, az országon át.

Ugyanazok a fák, ugyanazok a hidak,

házak vonulnak el az ablak előtt.

Ugyanazok az emberek. Aki közben meghalt,

az is ugyanaz a földben. Nézek,

bámulok és semmit se tudok.

Ma téli nyiroktól fényesek az utak,

a köd miatt mintha minden nagyon

messze lenne. Mint ami csak dereng,

vagy nincs is. Ilyen lehet a szomorú

lélek, valami hideg, szürke, málló anyag,

ami, ha meg akarnánk markolni,

a semmit fognánk, mert nincs.

Lebontott kerítés, sárban álló

fafűrészelők, roncstelep, fekete

bokrok tövén lapító szemét – ez

egy ilyen nap. Majd véget ér,

s ugyanúgy fog fájni, mint bármi,

amiből az a mondat készül,

hogy elmúlt az élet.