LIGETI GYÖRGY 

(1923–2006)

Mi születik, ha az alkotó meghal?

Talán könnyebb számba venni, mi tűnik el. Nem könnyebb. Nincs többé az olthatatlan kíváncsiság, a megismerés és a megértés eufóriája, a csillapíthatatlan közlési vágy. Nincs többé a mindent tudni akarás és ennek egyszerű következménye: a mindentudás. A szinte követhetetlen sebességű gondolkodás. És nem születnek többé új művek, amelyek újraértelmezhetnék, számunkra még nyilvánvalóbbá tennék a korábbiakat, vagy éppen új utakra tévedve új, idáig senki által nem ismert dimenziókkal, lehetőségekkel ismertetnének meg. Mindaz, amiről úgy hittük, mindíg is volt, mindíg is lesz, nincs többé. Nincs.

A hatvanas években idehaza egyáltalán nem játszották műveit, a hivatalos Magyarország még a külföldi előadások ellen is tiltakozott. Mégis, ebben az ismeretlenségben is biztos pont volt, ha másképp nem, annak a homályos érzésnek a révén, hogy az nem lehet, hogy a magyar zene eltűnjön a világ zenei tudatából, valahol messze kell lennie valakinek, aki ugyanúgy ismer és érez szavakat, hangokat, ahogyan idehaza bárki, és aki képes is mindezt a világ tudtára adni.

Elmenni vagy itt maradni. Megválaszolhatatlan kérdés? Egyáltalán nem az, a válasz roppant egyszerű: az életmű maga. Aki úgy gondolja, hogy az Artikulation, az Apparitions, az Atmosphères vagy akár csak néhány kamaraműve is megszülethetett volna az akkori Magyarországon, annak nemcsak a történelemről, hanem az alkotás természetéről sincs fogalma. Ne kerteljünk: ezeknek a műveknek nagy része ma sem születhetne meg itthon. A halálhírét követő zavarodottság, a meggyőződés nélküli, a személyes élményeket láthatóan nélkülöző reakciók árulkodóan mutatják, mennyire nélkülözi a magyar közönség a zenéje aktualitásával való hajdan elmaradt és soha többé nem pótolható találkozásokat. Hazája kétszer is kitagadta, és most is küzd a befogadásával. Mégis, Ligeti és Magyarország kapcsolata ugyanolyan, mint mindannyiunké: megváltoztathatatlan és megválthatatlan, küzdelmes és konfliktusokkal terhes, sorsszerű. Ahogy utolsó műve is: tisztelgés a költő előtt, aki azokban a sötét években a magyar zene egyik legnagyobb alkotója is volt.

2006. június 12-én meghal a XX. század talán legintelligensebb, legműveltebb komponistája, aki a tudást nem eszköznek és végképp nem argumentációnak használta, hanem igazi ihlető forrásnak, emiatt lett számára kifogyhatatlan és soha nem végleges. Alkata és jelentősége is emlékeztet a természettudományok budapesti „marslakóira”. A peremvidékről jött ember, aki mindent tud, ami a centrumban is tudható, de ezáltal még többet; tud valami mást is. Úgy lett ő is központi alakja a századnak, mint az orosz vagy a katalán.

Ám ugyanezen a napon megszületik az életmű: a befejezett és oszthatatlan, amihez immár semmit nem lehet hozzátenni, semmit nem lehet belőle elvenni, rajta megváltoztatni. Megszűnik az alkotó joga, hogy bármit átírhasson, átértékelhessen, megszűnik az előadó mentsége és lehetősége, hogy bármit kérdezzen, levelet írjon, de megszületik a közösség felelőssége, aki immár egyetlen és az időtlenségben az igazi örökös. Ez az önálló és szabad műértelmezések kora, a művek igazi élete. Az egész emberiség feladata, és – ha felnövünk hozzá – kitüntetetten a miénk is.

Ez az életmű sokak számára zavarbaejtő módon sokoldalú. Írt radikális, polgárpukkasztó(nak hitt) műveket és gyászmisét. Elektronikus zenét írt akkor, amikor még csak nagyon kevesen hittek ebben a technikában, és újraélesztett nagyromantikus zenei formákat, újradefiniálta a zongoramuzsika fogalmát. Sokan nehezményezték ezt a szerteágazó, a XX. században szinte kötelező monolitikus gondolkodással állandóan perlekedő magatartást, de a mai kor hatalmasra nőtt és széttöredezett tudása egyik előfutárát is tisztelheti benne, aki ugyanakkor a még minden ízében az oszthatatlan régi tudás birtokosa és letéteményese is volt.

Az idő Ligetije meghalt. Az örökkévalóság Ligetije megszületett. A két esemény között azonban ott egy döbbent pillanat…

Vidovszky László