IDILL, DUPLA ÁGY, SZÓJASZÓSZ


 


Szlukovényi Katalin: Kísérleti nyúlorr

Alexandra, Pécs, Szignatúra Könyvek, 2005.105 oldal, ár nélkül


 

Mikor Szlukovényi Katalin verseskötetét olvasom, az az érzésem, hogy nem is egy, inkább két vagy három kötet válogatott anyagát tartom a kezemben. Az első kötetből itt vannak azok a jelzések, amelyek egy tehetséges indulásból az igazi költészet ígéretét hordozzák, az a friss szél, az a sokféle irány, ami egy igazi első kötet sajátja. Aztán (persze nincs éles határ) a megtanult mesterség és az egyéni hang erőteljesebb versei következnek, és végül újabb szint – szerintem – a kötet utolsó ciklusa, egy szerelem drámája-szenvedélye, amelyet a költő a tudatosság és a játékosság kettős ellenpróbájával szemlél, tehát egyszerre belülről és kívülről. Bátorság volt ezt a ciklust a könyv végére hagyni, mert sem a cím, sem a legelső versek nem sejtetik, hogy ez még következik. De hát a költő nem akart utalni „régi” és „új” korszakára.

Az egész kötet felől nézve már a (gondolom, korai) mottóban is minden mutat mindenhova.


 

„a meztelencsiga szégyene

versus tragédiája:

szarvacskáit hova húzza be

ha nincsen háza”


 

Szégyen” és „tragédia”: Szlukovényi számára lényeges fogalmak, „versus”: az egyetemista zsargon humor- vagy önbizalomforrása (lásd később: „Diakrón alapon néhány / szándékolatlan impresszió”Egyre megy). A gyerekmondóka-utalás szintén jellemző rá (és talán a generációjára is), akárcsak a kicsinyítő képző, amelyre szintén van hajlama, bár ezt szerencsére egyre inkább elhagyja (egy későbbi versében írja: „Gyerekességét szezonvégi / árleszállítás alkalmával vette / tizenöt évesen egy barátnőtől” – Buta). Maga a kép pontos találat a költőszerepre, hiszen a csigáról – antropomorf logikával – a megmutatkozás és a visszahúzódás kettőssége jut eszünkbe (és a kontemplációhoz szükséges lassúság), a meztelen csiga viszont nélkülözi, szegény, a visszabújás lehetőségét. És milyen ronda. Szlukovényi Katalin költészetére jellemző, hogy a lénye egyik részével igényelt romantikát/pátoszt szüntelenül aláássa; hogy a költőre nem (teszem azt) az albatrosz mégiscsak emelkedettebb képével utal, hanem két soron belül emlegeti a meztelen csigát és a tragédiát, jócskán kifeszítve az ellentétes esztétikai minőségeket. Ez a négy sor sok mindent elárul Szlukovényi költészetéből: megvan benne a kép evidenciája, a gondolat, a játék, a groteszk.

Szlukovényi Katalin a szintetizáló költők közé tartozik. Érdekes, hogy szemmel láthatólag nem a József Attila, Pilinszky, Petri vagy Tandori nevével fémjelzett hagyomány(oka)t folytatja. Ha az „iskoláit” keresem, más nevek jutnak eszembe. Egyes dalszerű versein Radnóti szellemujját érezni, „a világ apró rebbenéseit” („Narancs gurul a fakó térbe, ragyog, lelkesül, / illatozik, küzd és kialszik értelmetlenül”Hálószoba); váratlan szófordulatai („míg bócorogna rajtam át / egyik után a másik évszak”Esti töredék) Kormost idézik (a Kavics-ot neki is ajánlja), ez a „rokonság” talán a győri Műhely körének is köszönhető; másutt (mint igyekszem megmutatni) mások, későbbi költők sejlenek föl. Előre kell bocsátanom (ahogy Eliottól tudjuk): ez a költészetben nem baj, hanem inkább szerencse. Szlukovényi ugyanis nem a megoldásokat veszi át, hanem a módszert tanulja meg. Formai tudása nemcsak a hibátlanul feszes szonettben (Az egyetlen lehetőség; Éhség), balladában, oldott hexameterben (l. a kötet ötödik ciklusát), hanem a stabil versmondatban is megmutatkozik, méghozzá nem is egyfélében. Egyrészt arra a hosszan kitartott versmondatra gondolok, amelyet Rakovszky Zsuzsa vagy Szabó T. Anna költészetéből tanulhatott:

AKARAT


 

Ahogy a platánfa roppant gyökérzete

nekigyürkőzik a föld alatt;

súlyos, vak, néma éveken át

építi önmagát tökéletes

közönnyel minden kérdés iránt,

hogy minek, hova, tökéletes

bizonyossággal, lassan, amennyit

eső, aszály és napfény enged,

de minden évben újabb gyűrűt

emelve: újabb vértet, bástyát,

mértani számítások nélkül,

ahogy karját nyújtja az ember,

növeszti szívós, vastag, izmos

gyökerét, benne öntudatlan

erők támadnak, feszülnek, nőnek,

szétfeszítik az aszfalt burkát;

s a réseken át a fénybe törve

bámul győztesen, vakon.


 

A fa metaforájában az építkező akarat – és az egészet megtartja az építkező mondat. Aztán ezzel párhuzamosan a modern módra feldarabolt, erős áthajlásokra, belső, jelentésteremtő játékokra épülő mondat is itt van:


 

Prózavers


 

Hogy elmentél, nem sírtam. Este más van

a szokott helyünkön. Feltehetőleg

a dolgok rendje ez. Egyébként kulturáltan

kínlódok: délelőtt Catullust olvasok,

délután latin és tanítok. Este

hazafelé, a villamossínen

sötét nejlonnal félig letakart test.

Amúgy az esték kicsit hosszúak,

de elviselhetők. A raktárban, ahol.

Éppolyan nejlonzacskók, szétdobálva.


A címével ellentétben persze nem prózavers ez, hanem jambikus szabad vers, ezúttal allúzióval utal ihlető forrására: nem vagy nemcsak a latin Catullust, hanem Géher István mi van, catullus?-át olvassa. A szaggatottsággal való játék tétje: élet-halál. (A háttérben távolabbról Sylvia Plath, közelebbről az a hagyomány, amit „az angol tanszék költőinek” szoktak néha nevezni, Géherén kívül leginkább Ferencz Győző versei.)

Megint másfajta két versmondatot keresztez az interpunkció nélküli Költözéskor:

„a megszilárdult földkéreg alatt

lábnyom a sárban málló körvonal

forrong a magma izzik él a mag

avar alatt a tavalyi avar

kitör lehűl megreped rést kitölt

bemenni választani megcsinálni

alakot ölt alakot vált a föld

szobánk rendjének hieroglifái”


 

Figyelmesen olvasva látjuk, hogy a keresztrímek két párrímes szöveg egymásba ékelődését fogják össze, a páratlan sorok a vulkáni működést jelenítik meg a megszemélyesített indulat ívével és szavaival (a hangot itt talán újholdasnak érzem, témájában Nemes Nagy Ágneshez áll közel, megformálásában inkább Lator Lászlóhoz, bár a „rést kitölt” szórend kivételével), a páros sorok a magánember tépelődését ábrázolják „költözéskor”. A két állapot persze akkor is egymásra vonatkozna, ha egy hasonlat két oldalán szerepelnének, ám itt szövegszerűen is erős kapcsolódások keletkeznek:


 

„kiválik visszacsúszik önmagába

megint a kert lépcső le-föl hova

feszíti nyomja oldja töri vájja

mit minek fotel könyvek otthona”

(Költözéskor)


 

Szlukovényi rendkívül tudatos költő („Föladja, újrakezdi. Ezúttal / fogalmilag átlátszóbb rend szerint” – Lót fut), de a tudatossággal járó görcsösség nélkül. Látásmódja gyorsan összerántja a távoli képzeteket, ahogy az angol barokk, illetve metafizikus költők tették szándékoltan kicsavart szóképükben, a conceitben (nálunk ezt John Donne-fordításaival Vas István és még inkább, saját verseiben is, Ferencz Győző honosította meg). Szlukovényi talán a műfajnak szánt hommage-ul adja ezt a címet tudatosságversének.


 

Conceit


 

Ahogy a pók bocsátja ki magából

vékony s csupán olykor megcsillanó,

ezüst fonalát, úgy húzódik meg nem

szakadó szálként tudatom legmélyén

lényének tudata, s amerre járok,

hogy rágondolok, mindenen nyomot hagy,

már minden út és tárgy tőle ezüstlik,

én meg folyton fennakadok a hálón,

fogoly légy: vergődöm, gubbaszkodom,

s közben mohón s kérlelhetetlenül,

akár a pók, ejtem foglyul magam.


 

Roppant trükkös kép. Persze a mondat íve és az az evidencia, hogy a szerelmes a saját érzelmei foglya, áthúz a kép megértésének nehézségén, de mégis meg kell érteni, hol is feszül ez a háló, és mi a helyzet a léggyel és a pókkal. Fordítsuk le! Abban a hálóban, amelyet lényének tudata (tudása) sző a tudatomban (fejemben), légyként fennakadok (én, az egész ember), (másrészt, vagy: tehát) pókként (én, rész) foglyul ejtem magam (az egészet). A logika megvan (a tudatom foglya a lényem), a képet viszont képtelenség elképzelni. Jobban meggondolva ez nem hommage, hanem mesteri leszámolás, a módszer végső kiforgatása (beforgatása).

Szlukovényi Katalin verseiben – nagyon kevés keresettséget leszámítva – igen fontos költői erények vannak jelen: váratlan fordulatok, erejüknél fogva könnyen megjegyezhető sorok („ez már megint a józan virradat / vízelvezető-csatorna ijesztő kordulása”Utódal), pontos képek. A szövegekkel bátran bánik: rövid mottókat tesz föl a vers címe alá, a ciklusok elé, vélhetőleg korábbi szövegekből vagy töredékben maradt darabokból. De mindenekfelett megnyilvánul verseiben a markáns egyéniség: az önbizalommal és önmarcangolással, iróniával és feloldozó humorral egyaránt teli, friss hang. És a hang változásai, késéles villanásai.

Elemző és drámai alkat. Szerepverseket ír: belülről vetíti ki, harmadik személyben a rom nővér reményektől megfosztott Irináját (Téglagyári szonettek Csehov-utójáték), és empátiával mondja el a görög hősnők drámai monológjait (A szolgálók; Klütaimnésztra; Ariadné). Az Irina-szonettek fegyelmezetten emelkedettek:


 

„Saját történetén kívül rekedt.

A vonat nélküle indul tovább.

Körül se néz. Az üres házba megy,

arcáról lemossa az út porát.

Kitessékeli magát a szobából,

így valamivel elviselhetőbb.

Új ruháit kicsomagolja. Mától

nincs mért megálljon a tükör előtt.”

(Irina megérkezik) 


 

(Milyen remek ez a „Kitessékeli magát”!) A görög monológok egyszerre olvasói értelmezések és az oldott hexameteres versbeszéd retorikai bravúrjai – Ariadné például Minotaurust siratja:
„Nincs mit kérnem, nincs, akit átkozzak, nincs bűnös rajtam kívül, nincs jogom azt, akit elvesztettem, visszaperelni, és hiába, ha kérdem, mért az a vétkes, akit megaláztak, felzokogó panaszom hangos jajom elnyeli a labirintus. Nincs más hátra, jöjj bor, jöjj, Dionysos!” (Ariadné)

Mindez átvezet a kötet utolsó ciklusához, hiszen a költő itt a vallomásos költészetnek megfelelően saját legbelsőbb érzelmeit viszi a színpadra, a drámai monológ helyett valódi megszólítottja van a verseknek, és Szlukovényi maga is utal erre a kapcsolódásra. A ciklus első darabjában „mitikus szcénát” emleget (Első hó), másutt ironikusan jegyzi meg: „…persze nem közölhettem veled, / az ajtón besétált vadidegennel, / hogy te vagy a két lábon járó mítosz” (Első csók); „egy szerepben édes, gyönge nő, / főszereplő, kellékes, rendező // mind én vagyok” – mondja másutt önmagáról (Próbafolyamat). Még erősebb, amikor az eltávolítást is eltávolítja:


 

„s úgy játszunk e nekünk berendezett

színpadon, mintha minden jelenetnek


értelme, folytatása volna, s kétség

sem érhetné a rendező kilétét

és jó szándékát. Pedig csak szeretlek.”

(Pillanatfelvétel)


 

A versek hangulata ritkán egynemű (bár jellemző a könnyeden abszurd hang is, például amikor egy álomversben a gyerekkori lakatlan szigeten jelenik meg a szeretett ember: „Törött lábbal feküdtél, hisz bajos / volna másképp elmagyarázni, mért én / mászom sziklát tojás után kutatva, / amíg te fekszel, s Jungot olvasol”Rejtelmes sziget.) De többnyire a tárgyak, a helyzetek, az érzelmek és az indulatok kavargása váltakozik hűvösen józan elemzéssel.


 

Romeltakarítás


 

Még itt a tábla megkezdett csokid,

párnámon hajszálad s az ablakokról

most pucolom a joghurtos-gyümölcsös

müzlit, mit földhöz csaptál búcsúképp.


Ez jól szétment. A tisztuló üveg

ragyog az esti napban. Megint rend lesz

az életemben, hatkor kelek, s éjjel

a hideg ellen ott a dupla pléd.

A Johnny Cash CD-det hallgatom,

a Solitary Mant: mikor ezt hoztad,

először voltam veled egyedül.


Olyan rég próbállak az életemből

kitakarítani, és közben félek,

mi van, ha egyszer tényleg sikerül?


 

Nehezen tartóztatom meg magam, hogy korlátlanul idézzek a ciklusbeli kedvenc verseimből. Szlukovényi Katalin formailag igen hatásosan zárja a ciklust és a kötetet (hiszen „a mítoszból ennyi maradt: / a mesélhető, ám annál kevésbé / lakható sztori”), a megszólított kedvestől idéz: „Mint te írtad egy régi lánynak búcsút intve: / »Mire megírlak, mi már nem leszünk.«” (Történet) De mire az olvasó a ciklusban ideért, ennél keményebb lezárással is találkozott („hisz mégiscsak a régen elveszett / naivitásom látszatából élünk”Pókerarc), és hibátlan szépségű magányverssel is, amilyen az Üllői út: „Egy szerda reggel hét óra körül / a mustársárga sötétítőfüggöny / sarkán kibékülök a szakadással, / s tudom, hogy többé nem nézek oda” – és idézhetném végig. Ezért érzem, hogy nem első kötet ez, hanem összevárt kettő vagy három.

Mesterházi Mónika