HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Lővei Pál: Huszka József, A Rajzoló Gyűjtő (Kiállítás a Néprajzi Múzeumban, 2005. május 14.– 2006. március 5.)

    HUSZKA JÓZSEF, A RAJZOLÓ GYŰJTŐ


     


     

    Kiállítás a Néprajzi Múzeumban, 2005. május 14.– 2006. március 5.

    Rendezte: Bata Tímea, Fejős Zoltán, LacknerMónika, Tasnádi Zsuzsanna

    A katalógust szerkesztette: Fejős Zoltán

    Néprajzi Múzeum, 2006. 315 oldal

    Pauler Tivadar vallás- és közoktatásügyi miniszter 1872. április 4-én „a magyarországi történelmi műemlékek felkutatása, osztályozása és lajstromozásuk eszközlésére, addig is mig műemlékek és régiségek ügye a törvényhozás utján végkép nem szabályoztatik, – »Magyarországi műemlékek ideiglenes bizottmánya« címe alatt egy ideiglenes bizottságot” rendelt ki. A műemlékek felkutatásánakés lajstromozásának fő eszköze – az írásos épületleírások elkészíttetésén kívül – a képi dokumentálás volt: felmérési rajzok és fényképek gyűjtése. Ebben kezdetben viszonylag nagy számban vettek részt ügyszerető, de rajzi képzettség nélküli „dilettánsok” is, a munka zömét azonban építészek és rajztanárok vállalták. Az utóbbiak közül a legismertebbek közé tartozott Könyöki József, aki Pozsonyban, Myskovszky Viktor, aki Kassán és Gróh István, aki Rozsnyón tanított – valamint a hosszú évekig Sepsiszentgyörgyön (később a budapesti piaristáknál) oktató Huszka József. Ők a nyári szünetekben nagyobb „expedíciókat” szerveztek a műemlékek felmérése céljából, esetenként tanítványaikat is bevonva a munkába, hogy aztán a helyszíni vázlatok alapján már otthon kidolgozott végleges tusrajzokat és akvarelleket benyújtsák a műemléki bizottsághoz. Könyöki József rajzaiból 2000-ben rendezett kiállítást az Országos Műemlékvédelmi Hivatal, Myskovszky Viktor munkásságát pedig 1998-ban Bártfán népszerűsítette szlovák és magyar együttműködéssel létrehozott, a következő évben Sopronban is bemutatott tárlat. Most mindkét bemutatónál nagyobb szabású, átfogóbb igényű, változatosabb témaválasztású kiállítással és monumentális katalógussal állított emléket Huszka Józsefnek a budapesti Néprajzi Múzeum.

    Könyökit és Myskovszkyt elsősorban az épületek érdekelték, Gróh és Huszka viszont a középkori falképeket dokumentálta – jelentős részüket azonban előbb fel is kellett tárniuk a későbbi korok rárétegzett meszelései alól: „fecskék, verebek, denevérek tanyája, tűrte békésen a kopasztást” – idézte Huszkát a kiállítás egyik felirata. Huszka József elsőként, 1882-ben a sepsibesenyői református templomban kutatott és rajzolt, majd 1905-ig további tucatnyi székelyföldi és több felvidéki templomban dolgozott – a mai országterületen egyedül Csarodán. Készített 1:1-es méretarányú pauszrajzokat, helyszíni ceruza- és színvázlatokat, építészettörténeti feljegyzéseket. Több helyszínen a festmények restaurálásával is megbízta az 1881. évi műemléki törvény megszületését követően már nem ideiglenesként jegyzett Műemlékek Országos Bizottsága. Felmérési rajzainak, akvarellmásolatainak végleges, letisztázott változatai a műemléki gyűjteménybe kerültek, és ma is a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal tervtárának nagy becsben tartott kincsei. Egyrészt dokumentatív értéküknél fogva jelentősek, mert a festmények későbbi restaurálások, károsodások előtti, „eredeti” állapotát tükrözik, vagy akár azóta elpusztult emlékek – Homoródszentmárton, Maksa, Erdőfüle – pótolhatatlan tanúi. Ugyanakkor önálló alkotásként is felfoghatók, a másolatok bemutatásától egyébként ódzkodó kurátorok számára is „kiállítási darabok”, amint azt az utóbbi két évtized több jelentős művészet- és kultúrtörténeti kiállítása is tanúsítja.

    A festménymásolatok tudományos népszerűsége azonban egyáltalán nem volt töretlen. A XX. század folyamán a műfaj túlhaladottnak tűnhetett a fényképezés technikai fejlődésével, a színes fényképezés térhódításával. Nem mindenhol volt ez így, Szlovéniában és a délszláv területeken például vagy az orosz középkori falfestészet és a közép-ázsiai szovjet köztársaságok iszlám emlékei restaurálása során az akvarellmásolatok tudományos dokumentációk vagy akár múzeumi gyűjtemények részei maradtak még a század második felében is. Fontos szerepet játszott a technika az őskori, ókori sziklarajzok, barlangi festmények megörökítésében is – az akvarellek jól kiegészítették, értelmezték a fényképfelvételeket. Ehhez kapcsolódóan a „freskómásolat” műfaját sokak számára tette ismertté Az angol beteg című film, amelynek történetében komoly dramaturgiai szerepet kapott egy az Almássy László naplójába behelyezett kis kartonlapocska, amelyen a gróf szerelme finom ecsetvonásokkal örökítette meg egy szaharai sziklafestmény kecses figuráit (az utazó valóban közölte könyveiben az általa felfedezett sziklarajzok vízfestésű, színes reprodukcióit). Az 1970-es, 1980-as években egy-két restaurálási munka során hazánkban is újra készültek ilyen akvarellek, előbb előrelátóan egy szombathelyi római falfestés azóta az időjárás által lényegében elpusztított maradványáról, majd győri városi paloták XVIII–
    XIX. századi szobafestéseinek az alattuk lévő régebbi falkép feltárása érdekében megsemmisített rétegeiről.

    A helyszínen készített vázlatait Huszka gondosan őrizte, és azok, halálát követően, hagyatékával együtt ajándékozás és vásárlás útján a Néprajzi Múzeumba kerültek. Ez a tevékenységének minden oldalát megvilágító, többnyire 1880 és 1900 között készült közel ezerkétszáz rajzot és háromszáz fényképfelvételt, valamint kéziratokat felölelő, gazdag anyag tette lehetővé emlékkiállításának megrendezését. Bár a rendezők nem mondták ki, de a kiállítás megnyitása alig fél évvel követte Huszka József (1854. november 20.–1934. március 31.) születésének 150. évfordulóját. A tárlat a feledés homályából emelte ki a munkásságát, amelynek egyes vonatkozásait a szűk műemlékes és néprajzos szakma természetesen számon tartotta, de amely ilyen teljességében, a kiállítási feliratok és a katalógus tanulmányainak korszerű elemzéseivel megvilágítva nem csupán a nagyközönség, de a tudományos körök számára is az újdonság erejével hatott.

    Falképmásolatai ugyan főleg a művészettörténet és a műemlékvédelem kutatási körébe tartoznak, Huszka azonban elsősorban a születőben lévő, a régiségtan körébe tartozó társtudományoktól fokozatosan elváló magyarországi néprajz egyik úttörő képviselője, a népművészet egyik első felfedezője volt – írásaiban egyébként még a falképekkel kapcsolatos vizsgálódásait is néprajzi összefüggésbe helyezte. A kiállítás második termét teljes egészében műemlékekkel kapcsolatos tevékenységének szentelték a rendezők – a falakon az elsőként feltárt sepsibesenyői falképektől kezdve Erdőfüle, Homoródszentmárton, Székelydálya, Székelyderzs, Bögöz, Maksa, Mezőtelegd, Gerény, Nagylibercse, Felsőszombatfalva középkori freskóinak másolatai, Huszka részben közöletlen üvegnegatívjainak nagyításai (egy részüket a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal fotótára szolgáltatta), a templomokról készített építészeti manuáléi, a csíksomlyói főoltár rajz- és festménymásolatai borították. A kiállított eredetiek mellé ragasztott, óriásivá nagyított néhány részlet adott ritmust a színpompás kavalkádnak, a helyszűke miatt elhagyni kényszerült néhány további emlékről – Gelence, Bibarcfalva, Sepsikilyén, Rimabrézó, Csécs, Csaroda – pedig nem túl színhelyes képernyőn kapott vetített információt a látogató.

    A további négy terem jórészt Huszka néprajzi munkásságának állított emléket, a falképes részleget megelőző bevezető részben pedig családi fényképek, életrajzi és az oktatói munkára vonatkozó dokumentumok mellett egy szellemes vetítés egymásba áttűnő képei adtak szemléletes képet Huszkának az általa a helyszínen dokumentált látványt átértelmező munkamódszeréről: egy parajdi festett kapu eredeti fényképfelvételének egyik fele lassan lekerekített körvonalú akvarellé színesedett, és a bejárat előtt ülő Huszka helyét népviseletbe öltözött lány foglalta el.

    A harmadik teremben Régi magyar műipari díszítések cím alatt sorakoztak Huszka munkásságának korai dokumentumai. A XIX. század utolsó harmadában Magyarországon is nagy hangsúlyt kapott a főleg a női munka hasznosítható termékeire alapozott háziipar fejlesztése, a női kézimunka oktatása. Ez a folyamat szoros kapcsolatban állt az Európában és Amerikában egymás után sorjázó világkiállítások rendezőinek és kiállítóinak szándékaival. A korai törekvéseknek, elsősorban Ipolyi Arnold történeti hímzéseket gyűjtő és azok oktatásban való felhasználását támogató tevékenységének megfelelően a Sepsiszentgyörgyre került Huszka, aki az ottani női ipariskolában is tanított rajzot, eleinte a régi textilemlékek és templomi berendezések motívumkincsét másolta minisztériumi támogatás segítségével szervezett, székelyföldi gyűjtőútjain. Lemásolta az akkoriban alakult Székely Nemzeti Múzeum hímzéseit – sok a második világháborúban elpusztult műtárgy képét őrizve így meg az utókor számára. Egy lepedőszél általa készített rajza mellett szerepelt a kiállításon egy a megsemmisült emlékhez hasonló rajzú, de más színekkel hímzett, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében őrzött díszlepedő a XVII. század második feléből, valamint Huszka egyik sepsiszentgyörgyi tanítványának, Scheitig Márthának a gyűjtött motívumról 1882-ben készített szabadkézi rajza, egy a Vallás- és Közoktatási Minisztérium iratai között a Magyar Országos Levéltárban megőrzött füzetből. A székelyföldi templomok festett mennyezeteinek, ajtószárnyainak, karzatmellvédeinek felmérési rajzai között kiállították a maksai református templomban készült lapokat is – az ugyanitt dokumentált falképekkel ellentétben a lebontásra ítélt épület kazettás famennyezete Huszka közreműködésének is köszönhetően megmaradt: az Iparművészeti Múzeumba került alkotás négy kazettájának eredeti méretű fotómásolatát a rendezők be is függesztették a kiállítás terébe.

    A gyűjtőutak eredményeit Huszka egy sor publikációban tette közzé. 1885-től kezdődően mintegy másfél évtizeden át rendszeres szerzője volt az Archaeologiai Értesítőnek, ahol falképleleteit és az azok ikonográfiai és stiláris jellegzetességeiről, így egy XV. századi székely festőiskoláról alkotott elképzeléseit ismertette. Motívumgyűjtésének első eredményeit azonban még ezt megelőzően közzétette, előbb a Magyar díszítési motívumok a Székelyföldön című írásában (1883), majd a Magyar díszítő styl mintaalbumában (1885). A kiállítás egymás mellé helyezte a Huszka gyűjteményéből özvegye ajándékaként a Néprajzi Múzeumba került hímzéseket, az azok díszítményeiről készült akvarelleket és a publikációkban a rajzok felhasználásával készült, összeszerkesztett képtáblákat. Huszka motívumgyűjteményei, mintaalbuma mellett azok nemzetközi és hazai előzményeit és társait is bemutatta a kiállítás: a francia Racinet-nek az ókortól a XVIII. századig terjedő időszak műalkotásainak ornamentális elemeiről kiadott könyvét, Felix Lay eszéki gyáros délszláv textíliák mintáit bemutató albumát, Friedrich Fischbach mintalapjait, valamint az első magyar mintaalbumot, Pulszky Károlynak A magyar házi ipar díszítményei című, 1878-ban kiadott művét.

    Huszka eleinte a reneszánsztól kezdődő újkori európai stílusok összefüggésrendszerében próbálta meghatározni a magyar motívumkincs sajátosságait, hamarosan azonban jóval tágabb időhatárok emlékanyagát kezdte vizsgálni: látókörébe kerültek a honfoglalás kori régészeti leletek is. A magyar ornamentika reneszánsz eredeztetése mellett kidolgozta elméletét az őstörténeti eredetű motívumkincs évezredes megőrzéséről, miszerint a hímzett szűrök és a subák díszítése az idegen eredetű reneszánsz hatásától mentesen képviselné az ősi magyar ornamentikát. Egyre inkább a népművészet alkotásai felé fordult, a textileken kívül tulipános ládák és bútorok, kerámiák, székelykapuk is gyűjtési körébe kerültek. Az ősi származás hangsúlyozásával a népművészet emlékei „fogyaszthatóvá váltak” az úri osztályok számára, Huszka – kortársaival együtt – tehát fontos szerepet játszott a népművészet iránti társadalmi érdeklődés felkeltésében. Érdeklődési körének ezt a kiszélesedését mutatta be a kiállítás negyedik, a Magyar népies és reneszánsz díszítményeink című terme. Itt az 1885-ben Budapesten rendezett országos kiállítás fényképdokumentumaihoz kapcsolódtak Huszkának a kiállított tárgyak díszítményeiről készült rajzai. Az országos kiállításon bemutatott matyó szoba inspirálta következő évi mezőkövesdi gyűjtőútját – így szinte elsőként dokumentálta az ott éppen akkortájt kiszínesedő tárgyi világot. Élen járt a cifraszűrök kutatásában – elsőként közölt velük foglalkozó tanulmányt –, Debrecenben, Gyöngyösön, Szendrőn készült saját rajzai mellett Szegeden, Egerben, Debrecenben, Kiskunfélegyházán működő szűcsmesterek mintakönyveit, remekrajzait is megszerezte. A Néprajzi Múzeum legdíszesebb, hímzésekkel teljesen beborított, 1860–1861-ben Egerben készült cifraszűrjét is Huszka gyűjteményéből vásárolták meg 1909-ben. Úttörő feladatot vállalt a székely népművészet, a fafaragás, a székelykapuk emlékeinek kutatásában is, A székely ház című könyve 1895-ben jelent meg. Ennek illusztrációi már nem helyszíni rajzi felméréseken, hanem saját fényképfelvételeinek rajzi-nyomdai átdolgozásán alapultak. A házak ésa kapuk perzsa, indiai, kínai eredeztetésével azonban nagy vitát kavart, az önálló tudományosság útjára lépő néprajz tudós képviselői egyre inkább számon kérték rajta a történeti szemlélet hiányát. Herman Ottó, majd a népvándorláskor régészeti emlékei kapcsán Hampel József is joggal vetette szemére az esetleges formai hasonlóságokból minden történeti kritika, kronológiai elemzés nélkül levont következtetéseket – a módszer dilettáns műtörténészek vagy akár nyelvészek alkalmazásában azonban ma is él és virul.

    Az önállósodás útjára lépő néprajzot Huszka tevékenységéhez is hátteret nyújtó, viszonyítási alapot – esetenként ellenpontot – jelentő tudományos diszciplínaként jelenítette meg a tárlat következő terme, Huszka József és a néprajz címmel. A tudományszak kortárs személyiségeit, már csak a jobb összevethetőség érdekében is, találó módon idézhette fel a Huszkáéhoz hasonló gyűjtő- és dokumentálótevékenységük, valamint az ezeken alapuló publikációik. Herman Ottót a halászat és a pásztorélet tárgyi emlékeinek részben saját készítésű rajzi táblái, a hagyatékában fennmaradt, a millenniumi kiállításra készíttetett fényképek, jegyzetfüzete, a magyar néprajz megszületésének időpontját a kortársak szerint meghatározó, 1887-ben megjelentetett műve, A magyar halászat könyve képviselték. Jankó Jánost ugyancsak halászattal kapcsolatos dokumentumok mellett a millenniumi kiállítás általa létrehozott néprajzi falujának részletei idézték, így a székely ház és kapuja Huszkának tulajdonított rajzai. A rendezők kiállítottak székelykaput ábrázoló felmérési rajzot a szintén rajztanár Szinte Gábortól, fényképeket, rajzokat Ipolyi Arnold, Herman Ottó és Herman Ottóné, a kerámiamázak kutatása révén ismert Wartha Vince vegyész, Zsolnay Teréz és mások gyűjteményeiben őrzött tárgyakról. A Molnár Viktor gyűjtötte húsvéti tojásokat ábrázoló mappa a gyűjtő saját lapjai mellett mások, például Huszka által készített akvarelleket is őriz, ahogy hagyatékában több más magángyűjtemény textiljeiről, cserépedényeiről készített rajzai, fényképei is megtalálhatók.

    Huszka József maga is gyűjtött neki különösen tetsző tárgyakat, amelyeket lakásának berendezéséhez használt fel. Huszka sepsiszentgyörgyi lakásának szobáját nem csupán saját fényképfelvételének monumentális nagyítása idézte fel, de egy szobasaroknyi részlet erejéig a kiállítás rendezői mintegy rekonstruálták is azt. A fényképen is látható, később a múzeumba került, XIX. századi eredeti erdélyi szőnyegek mellett a székekre borított több hasonlót újabb szőttes helyettesített, a tulajdonos maga tervezte festett szekrényét most készült, jól sikerült rekonstrukció pótolta – tetejének szélére rakva pedig a Huszka hagyatékából özvegye által a múzeumnak ajándékozott kancsók sorakoztak. A hasonló szobabelsők, kerámiagyűjtemények enteriőrfotói – például a divat- és fegyvertörténész Szendrei János lakásainak korabeli felvételei – a népi tárgykultúrának a vájtfülűek városi polgári világába történt gyors betörését dokumentálták.

    A néprajzi díszítőelemek, díszítésmódok gyűjtése a XIX. század végén Huszka és számos kortársa számára elsősorban nem tudományos tevékenységet jelentett. Az őstörténet régészeti emlékanyagával és a reneszánsz ornamentikával együtt a népművészet a megalkotni vágyott magyar díszítőstílus nyersanyagául szolgált, amellyel megújítani szándékoztak a magyar műipart. A cél az ipari termelés és az építészet új, formájában is nemzeti alapokra helyezése volt, és a gazdasági fejlődés érdekében a kultúrpolitika, az oktatásügy is bevetette saját eszközeit. Huszka gyűjtőútjainak minisztériumi támogatása a szakoktatásban felhasználható mintakönyvek létrejöttét segítette, a hatás azonban idővel messze meghaladta a pusztán oktatási eredményeket. Huszka és társai inspirációval szolgáltak a századforduló körüli években megtalálni vélt magyaros építészeti stílus megteremtéséhez. A kiállítás hatodik terme a Huszkától kölcsönzött „Teremtsünk igazán magyar műipart” felszólítás jegyében ezt a folyamatot mutatta be. A hagyaték számos eddig ismeretlen rajzával bizonyították a rendezők, hogy Huszka maga is alkotó módon használta fel gyűjtésének eredményeit. Bútortervek és a megvalósult alkotásról készült korabeli fénykép-publikáció, cserépkályhák és kályhacsempék tervlapjai, a szakmabelieknek is meglepetéseket okozó építészeti homlokzattervek, kerámia- és üvegtárgyak különleges rajzsorozata sorakoztak a falon és a vitrinekben. Esetenként az ötletadó tárgyak, motívumok meghatározása is sikerült: az egyik kályhaterv díszítményeihez felhasznált, szűrhímzésről másolt rózsa, templomi székről származó virágcsokor, székelykapuról gyűjtött istenfa a tervezőnek a korra annyira jellemző, mégis sajátos, eklektikus alkotásmódját tanúsítja.

    Huszka tervezte a millenniumi kiállítás egyik mellékkapuját – kedvenc székelykapuit nagyította fel legalább kétszeres méretűre. Részt vett a történeti kiállítás épületegyüttesének belső díszítésében, és magánmegbízásokat is teljesített, így ő tervezte a Goldberger-gyár pavilonjának kupolafestményét. A Néprajzi Múzeum kiállításán a legjelentősebb cégek gyártmányai mutatták, esetenként Huszka rajzaival együtt, hogy a gyűjtött motívumok milyen széles körben kerültek felhasználásra a Thék-gyár egyedi készítésű díszbútorain, a Giergl-műhely üvegtárgyain. Huszka munkájának motívumkincsén alapszik az Iparművészeti Múzeum előcsarnoka majolikamennyezetének díszítése is. A kiállítás végén, mintegy kitekintésként, néhány az 1900. évi párizsi világkiállítást idéző tervlap és fénykép utalt a magyaros motívumok ott nagy sikert aratott alkalmazására.

    A Huszka-kiállítás meghosszabbított nyitva tartásának utolsó hetében jelent meg a kiállított anyagot mintaszerűen feldolgozó, impozáns és a benne foglalt anyaghoz megjelenésében is méltó katalógus, amelynek bemutatójára a zárás napján került sor.

    A katalógustanulmányok többségét a kiállítás rendezői jegyzik, emellett a Szent László-legendák XIV–XV. századi falképein ábrázolt kerlési ütközet (a besenyők – „kunok” – fölött 1068-ban aratott győzelem) ikonográfiai problémáiról Kerny Terézia, a katalógus zárszavaként pedig, Historizmus és a magyar ornamentika címmel, Sinkó Katalin írása került be a kötetbe. A késedelmes megjelenés egyetlen pozitívumaként Marosi Ernő kiállításmegnyitójának szövege is olvasható a kötet szerkesztőjének bevezetője előtt (hasonlóra a 2005. év jelentős kiállításai sorában akad még példa).

    A számtalan eddig közöletlen rajz és tárgy kiállítása és közzététele nem csupán Huszka szélesebb körű újrafelfedezését jelentheti, de feltétlenül elősegíti a XIX. század végi eszmeáramlatok árnyaltabb megismerését. A hallatlan műgonddal készített rajzok, az azokon alapuló kiadványok és művészi tárgyak keletkezési koruk és alkotójuk, egyben a korabeli művészet- és kultúrpolitika, oktatásügy és iparfejlesztés példamutató igényességét, kormányzati hozzáértését és ügyszeretetét mutatják, és ámulatra késztették a látogatót.

    A Huszka-hagyaték őrzőjeként és értő feldolgozójaként látványos tárlattal kirukkoló Néprajzi Múzeum és munkatársi gárdája nem vallott szégyent.

    Lővei Pál


     


     


     


     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!