MŰBÍRÁLAT ÉS DIAGNÓZIS


 

Angyalosi Gergely: Romtalanítás. Kritikák, esszék, tanulmányok

Kijárat Kiadó, 2004. 314 oldal, 2500 Ft


Ha Angyalosi Gergely kötetének egyetlen jellemzőjét kellene kiemelnem, akkor az írások személyes tétjét jelölném meg. Ez a személyes tét, az írásokon átütő érintettség egyáltalán nem magától értetődő dolog. Az irodalomkritikus olyan ember, aki szeret vagy legalábbis valaha szeretett olvasni. Azért vált hivatásos olvasóvá, hogy ezt a szenvedélyét gyakorolhassa. Idővel aztán éppen a szakmájából fakadó kötelezettségek válnak ennek a legfőbb akadályává, és a számos felkérés, a folyamatosan csúsztatott határidők közepette komoly veszélyként jelentkezik, hogy elsikkad az olvasás öröme. Nem lesz többé képes anélkül olvasni, hogy ne legyen papír és toll a keze ügyében. A szakács, amint műszak végeztével sós kiflit rágcsál a buszmegállóban.

Mindezzel szemben Angyalosi szövegeiből az derül ki, hogy szerzőjük személyes problémaként éli meg, ennélfogva szenvedélyes érdeklődéssel kezeli a legkülönfélébb művészi dilemmákat. Nem csupán a művek egzisztenciális tétjére gondolok, noha nyilvánvalóan ez is meghatározó szempontja az elemzéseknek, lásd például a Kosztolányi első verseskötetéről szóló sorokat: „A fiatal Kosztolányi világa – a dolgot némileg leegyszerűsítve – egy kispolgárilag berendezett szobabelső, kandallóval és öblös karosszékkel, amelyet a Semmi vesz körül. Ebből az alaphelyzetből néha nagy erőfeszítéssel kilendül általábana polgári erkölcsi normák elvont tagadásának irányába.” Angyalosit mindezeken túl a műhelyproblémák belső logikája, szerkezete is erősen foglalkoztatja. Így lehetséges, hogy erre a bírálatát mindig udvarias, de határozott hangon megfogalmazó kritikusra elsősorban mégsem a szigorúság, hanem inkább egyfajta problémafeltáró-rekonstruáló attitűd jellemző. Nem rejti véka alá a véleményét, ám a kudarcok, megoldatlanságok elsősorban izgalmas esztétikai problémák nyomaiként mutatkoznak meg a számára.

A Kosztolányi-elemzés során aránylag egyszerű a helyzet: a pályakezdő Négy fal között-kötet problémáit kézenfekvő megoldás az életpálya későbbi magaslatainak az ismeretében termékeny feszültségekként értelmezni, noha Angyalosi elemzése éppenséggel eredeti szempontokat érvényesít. („Fontos tudatosítanunk, hogy mennyire félrevezető az élmények »irodalmiságát« szembeállítani a »valóságos« tapasztalatok irodalmi vetületével: ugyanis éppen ebből a nyugtalanító masszából nőttek ki három évtized múltán a halállal szembenéző Kosztolányi nagy versei” – szól az írás konklúziója.) Mindemellett hasonlóképp jár el a szerző a kortárs szerzők esetében is, amikor nincs birtokában efféle utólagos ismereteknek. A bírálat Angyalosinál mindig diagnózis is egyben. Darvasinak „éppen a mesélni tudása a legnagyobb írói ellenfele”, Bartis Attila novelláskötetét, A kéklő párá-t a szerző saját, be nem váltott lehetőségeihez mérve ítéli könnyűnek, Krasznahorkai korai műveinek metafizikai indíttatásával kapcsolatban pedig megjegyzi: „Írói továbbfejlődése érdekében Krasznahorkainak mindenekelőtt azzal kellett megküzdenie, amit önmaga hozott létre.”

Angyalosi folyamatosan szem előtt tartjaa megvalósulatlan művészi döntések útjait is. A Kőórá-ról írott Konrád-bírálatában nemcsak kedvezőtlen véleményét fogalmazza meg körültekintő pontossággal, hanem egyszersmind megoldási lehetőséget kínál fel Konrád számára. De hasonló gesztusokra bukkanhatunk a régebbi szerzőkről szóló írásokban is. Egy-egy megoldás elfogadása számos másik kizárását is jelenti egyben. Van, hogy jó döntést hozott az író, kikerülve a lehetséges – vagyis a kritikus által valós veszélyként érzékelt – csapdát: „A Föld, föld!… Máraija szerencsére nem kísérli meg, hogy pozitív terminusokkal fejtse ki ennek az eszményi polgáriságnak a lényegét. Ez esetben ugyanis a szöveg dialektikus terheltsége – amely amúgy is jelentős – az elviselhetetlenségig fokozódnék.” Van, amikor pedig elodázza a jó döntést, mint önéletírásaiban Arthur Koestler: „Megriadt az ízléstelen exhibicionizmustól, ami […] azt bizonyítja, hogy nem bízott kellőképpen önnön írói képességeiben…”

Jellemző egyébként, hogy Angyalosi Koestlert helyenként magával ragadónak, helyenként unalmasnak találja – de hogy mikor unalmas, mikor jó, ez is izgalmas szerkezeti kérdésként jelentkezik a kritikaírás során. Hasonlóképp fontos szempont a szemléletbeli változások regisztrálása, ilyen például a Kertész Imre Gályanapló-jával kapcsolatos, retorikailag tompított, ám tartalmilag rendkívül éles megállapítása: „Talán nem függetlenül a fokozódó hazai és nemzetközi elismertségtől, az irodalom létére, az írás mint tevékenység értelmességére vonatkozó kételyei megszűnni látszanak, miközben lesújtó véleménye a világ és az európai kultúra állapotáról alig változik.” Márai önéletírását szintén a művet mozgató feszültség, megoldásra váró dilemma rekonstruálásával közelíti meg: „az általa két évtizedes munkával megteremtett író-imázst, író-ént teszi mérlegre, és ezen mérlegelési munka közben derül ki, hogy a feladat a történelem nevű narráció újramondása, újraalkotása nélkül véghezvihetetlen”.

Angyalosi kritikusi tevékenységének legfőbb erénye az a képesség, hogy műhelyproblémák, illetve egzisztenciális dilemmák bonyolult szimbiózisaként vegyen szemügyre egy-egy irodalmi művet. A Márai-írás egyébként a kötet egyik csúcspontja. Márai önlelepleződése, az új fénytörésben megjelenő, kudarcos magyar polgárságfogalom kibontása, majd az írás lezárása, az emigráció mint az írói életforma és moralitás folytathatatlanságának a konklúziója, Márai tragédiájának nyomon követése megrendítő olvasmánnyá teszi Angyalosi esszéjét. Angyalosi Gergely a szépíró kritikusok fajtájához tartozik, ami nem azt jelenti, hogy lépten-nyomon metaforák bokraival vagy lírai betétekkel tűzdelné tele a szövegeit, hanem azt, hogy az elemzéseknek ívük, dinamikájuk, dramaturgiájuk van. De ezen a ponton vissza is kanyarodtunk a személyes tétek kérdéséhez. A kötetzáró esszé, a Gyerekkorunk vidéke (amely ritka kivételként valóban lírai töprengésekre épül) a következő kijelentést teszi: „minden gyerek vidéki, mert nincs gyerekkor egy »vidék« testies emlékezete nélkül”. Az volt a benyomásom, hogy Angyalosi folyamatosan ezt a „testies emlékezet”-et, az érzéki élményt keresi az olvasás során, és a műelemzések elsősorban ennek a lehetőségfeltételeit célozzák meg.

Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül Pilinszky-esszéjének erős állítása sem: „jobb, ha tudjuk: minden műelemzés agresszió”. Ez a rendkívüli esszé a Nagyvárosi ikonok sajátos értelmezéséből indul ki, mely szerint a vers színhelye a moszkvai Lenin-mauzóleum, és a megszólított személy a halott Lenin. Egyfelől a szöveg önmagában nem támasztja alá ezt az értelmezést, másfelől viszont ennek a külső szempontnak a bevonása sok mindent megmagyaráz, összevon, egybeilleszt a versben. Angyalosi egy ponton félbeszakítja az elemzését („Elvégeztem a gondolati ellenpróbát, az eredmény szinte komikus”), s ennek folytán az esszé valamiféle termékeny kudarc beismerésével zárul. A szöveg drámaiságát az adja, hogy írója nem marad meg egyfajta külső pozícióban, hanem önmaga is az elemzések szereplőjévé válik. „Az irodalom nem veteményeskert, amelyet óvón körülkeríthetünk, hanem nagy, lüktető, mindennel kapcsolatban álló heterogén létező” – figyelmeztet Angyalosi arra, hogy a költői szöveg referencialitása csöppet sem ártalmatlan teoretikus kérdés. A valódi műelemzésben rejlő agresszió ezek szerint nem megúszható. A bolgárkertész dolgozhat agresszió nélkül, de aki a dzsungelt járja, veszedelmes terepre merészkedik. A saját bőrére megy a játék.

A kötet az irodalmi elemzések mellett négy rövidebb fejezetet is tartalmaz: egyet Francia tájakon címmel, amelyben Angyalosi a saját szellemi tájékozódását alapvetően meghatározó francia szerzőkkel (Barthes, Sartre, Todorov stb.) vet számot, egyet, amely a gadameri hermeneutikával foglalkozik, egy fejezetet a képpel és a képiség mibenlétével kapcsolatban, illetve kritikusokról szóló kritikákat. Az irodalomelméleti kérdések maguk is műhelyproblémákként jelentkeznek Angyalosi gondolkodásában – a legtöbb esetben ugyanis a kritikus teszi föl a kérdéseit, azzal a szándékkal, hogy a műelemzés során hasznosítani tudja a választ. Ezek a kérdések gyakorta vitaszituációban merülnek föl, habár Angyalosi rendkívül udvarias vitapartner, soha nem megsemmisítő az érvelése. Van, amikor talán túl udvarias is, például Bacsó Béla Celan-könyve kapcsán szinte mellékesen ejti el kritikai megjegyzését: Bacsó „metanyelvi szinten maga is »köztes tereket« hoz létre, amelyeken belül az olvasónak még mindig elég nagy mozgástere és továbbgondolási lehetősége van. Elképzelhető, hogy egy iskolásabb, minden felvett szálat szigorúan végiggombolyító építkezés durva határátlépést eredményezett volna, és végső soron erőszakot tett volna a Celan-lírán is”.

A Hermeneutikai dilemmák című fejezet mindazonáltal határozott kérdéseket, ellenvetéseket tartalmaz, amelyekben latens vita körvonalai bontakoznak ki. Meglátásom szerint – a gadameri hermeneutika erényeinek elismerése mellett – Angyalosi itt is a kritikusi szerep autonómiáját védelmezi: „Ismerjük Gadamer negatív véleményét az elvont esztétikai megkülönböztetés (amikor az elénk kerülő tárgyat eleve esztétikailag közelítjük meg) kárhozatos következményeiről. Arra nézve azonban sem ő, sem Bacsó nem ad tanácsot, hogy miképpen érjük el ezt a nem megkülönböztetést, ha egyszer a műalkotást mégiscsak műalkotásként akarjuk kibomláshoz segíteni? Ez az a pont, ahol érzésem szerint a józan észen alapuló angolszász esztétikai gondolkodás (Goodman és mások) üdvös korrekciókat hajthat végre.” Ha jól látom, a hermeneutikai művészetmegközelítéssel folytatott vita kimondatlan dilemmája, hogy a kritikai szétválasztás mozdulata elhelyezhető-e ebben az elméleti keretben, hogy feltehetővé válik-e a „Rossz versek léteznek – hogyan lehetségesek?” kérdése. „Felmerül a kérdés – írja Angyalosi az applikáció gadameri fogalmáról szóló tanulmányában –, hogy amennyiben a helyes értelmezést nem törekvésként, hanem megítélendő produktumként kezeljük, a gadameri álláspont ad-e valami fogódzót a kezünkbe?”

Nagyon érdekes, hogy azokat az ellenvetéseit, amelyeknek elméleti tétjük van, Angyalosi a legtöbbször kérdő mondatok formájában fogalmazza meg. Azt is mondhatnánk, hogy ezek a „voltaképpeni” ellenvetések, amelyek tényleges szellemi teljesítmények körül forognak. E teljesítmények pedig méltó elismerésben részesülnek: az ellenvetések fenntartása mellett Angyalosi értő és figyelmes elemzést nyújt Bacsó Béláról vagy éppen Svetlana Alpersről. A kérdő forma itt minden bizonnyal a továbbgondolhatóság, a párbeszéd fenntartásának a jelzése – e kérdésekre ugyanis minden további nélkül érkezhetnek érdemi válaszok. Angyalosi hangja ott válik keményebbé, ahol az intellektuális érzékenység hiányát különféle tantételekkel pótoló magatartást ejti szóba: „Csakhogy a hermeneutikai zsargont is sokféleképpen lehet használni. Többek között úgy is, hogy a »hatástörténetről« vagy »a nyelv uralhatatlanságáról« hangoztatott szólamok csupán a valódi önreflexió, az igazi kritikai számvetés hiányát hivatottak leplezni.” Orbán Ottó költészetéről szóló írásában éles megjegyzéseket tesz „az önreferencialitás dogmatikusai”-ra, „akik képtelenek megtalálni az átjárókat a lírai és a nem lírai nyelvhasználat között, akiknek a szenzibilitása nem terjed odáig, hogy érzékeljék a kétféle diskurzus egymásra épülését”, de hasonló szigorúsággal ítéli meg az irodalmi alkotások referenciális vonatkozásait kiiktatni igyekvő és ennek érdekében defenzív irodalomtudományos tolvajnyelvbe zárkózó szerzőket: „A tolvajnyelv további funkciója [ti. a „kaszthoz” tartozás biztosításán túl – K. J.] az, hogy általa kiiktathatóvá váljanak a hagyományos kritika referencia-utalásai, amelyek óhatatlanul összekapcsolták az irodalmat mint nyelvi képződményt a maga szociológiai és/vagy történelmi létmeghatározásaival.”

Angyalosi Gergely álláspontja ebben a kérdésben egyértelmű. A valóságra vonatkoztatás kikerülhetetlen, és az olvasati szerződés határozza meg a szintjét: „minden esztétikai, sőt minden, a nyelvről szóló diskurzus eleve kettősséget involvál. […] abban a pillanatban, amikor egy szöveget esztétikai szempontból veszünk szemügyre, megkettőzzük a világot, ugyanis ennek az aktusnak a során létrejön az esztétikai–nem esztétikai kettőssége. Úgy hiszem, hasonló a helyzet a »valóság« vagy az »igazság« tekintetében is. […] Minden diskurzus »benne áll« valamiképpen az igazságban mint közegben, és ugyancsak minden diskurzus megteremti a maga valóságrelációját. Ez alól szerintem a lírai műalkotás sem kivétel, »csak« éppen ennek a bizonyos relációnak a leírása ütközik elképesztő akadályokba”.

Kritikusi ars poeticáját is ennek figyelembevételével alkotja meg: „hozzám szintén az olyan teoretizálás áll közel, amely nem szakad el radikálisan a konkrét művektől, valamint az olyan műélvezés, amelyik nem azon a hiten alapul, hogy lehetséges érvényesen beszélni a művészetről vagy általában véve a kultúráról az erkölcsi vagy a tágabb értelemben vett politikai összefüggések teljes mellőzésével”. Mindezt Babarczy Eszter kötete kapcsán jegyzi meg, egyetértve azzal a szerepfelfogással, mely szerint a kritikus az élő kultúra része kell, hogy legyen. A negatív kritika kérdésével kapcsolatban azonban a Babarczyétól eltérő véleményt fogalmaz meg: „a különböző kultúrák egymás mellett éléséből következhet egy olyan stratégia […] hogy megnevezzük saját kultúránkat, és nyíltan kimondjuk értékpreferenciáinkat. Még akkor is, sőt éppen azért, mert saját értékszerkezeteinket semmiféle univerzalizmus nevében nem erőltethetjük másokra. Horribile dictu, abban sem az ördög művét látom, ha a bírált alkotással együtt az alapját képező kultúrát is elutasítjuk – amennyiben ez az elutasítás mindössze annak a kifejezése, hogy én nem kérek belőle, s ezért vállalom a felelősséget”.

Kicsit hosszabban idéztem, mint azt illendő lett volna, de úgy vélem, hogy a fenti passzusokból világosan kirajzolódik az a klasszikus kritikusi szerep, amelyet Angyalosi Gergely a magáénak vall. A kritikus, miközben könyvek, szövegek között mozog, nem téveszti szem elől, hogy a könyvek pedig a világban mozognak.A kritikus nem valamifajta szellemi rezervátum vadőre. Azáltal, hogy értékeket képvisel, és ennek alapján értékítéleteket fogalmaz meg, a tág értelemben vett politikai tér, a közbeszéd szereplőjévé válik. Ha valami, hát ez a pozíció biztosítja a kritika autonómiáját.

A sajátszerűségét pedig az, hogy műalkotásokkal foglalkozik. Miközben a kritikus szem előtt tartja, hogy a könyvek a világban mozognak, nem felejti azt sem, hogy külön-külön saját szabályrendszerrel bíró világok is egyben. A kritikus két világ polgára, minek folytán az Angyalosi által fentebb említett „elképesztő akadályok” aligha megkerülhetők a számára. A leküzdésükben viszont egy sajátos képesség segíti a kritikust. Jean-Paul Sartre Heidegger-élményével kapcsolatban írja Angyalosi: „A szellemi találkozás faktikus, kontingens oldala csupán az egyik tényező a többi között, amely szükséges, de nem elégséges feltétele az igazi randevúnak: ez utóbbi csak akkor jöhet létre, ha a befogadó félnek valóban szüksége van arra, amit a másik adhat neki, amikor (ha tudattalanul is) kívánja és szinte hívja ezt a találkozást.” Ez a szellemi találkozás a kritika esetében úgy jöhet létre, ha a kritikus elébe megy ennek, ha a művekben képes megtalálni a saját kérdéseit. Meglehet, minden műelemzés agresszió, de termékeny agresszióról van szó. Nevezzük akár kíváncsiságnak, ha úgy tetszik; voltaképpen agresszió az is. Angyalosi Gergely írásai ebben a termékeny kíváncsiságban gyökereznek.

Keresztesi József