Lanczkor Gábor
HISZEN MI EZ
Hiszen mi ez, ahogy megindulsz támolyogva
a márciusi fényben,
ha nem a legtisztább életöröm? Ki foglya
vagy a gyászodnak, s úgy hiszed, Istennek tetszőn,
s az üdvösséged múlik egy-egy pontosvesszőn,
a földön és az égben,
egész úgy egyensúlyozol az egyenetlen
kövezeten, egészen úgy most, mint ki boldog,
ujjongón és testetlen,
s élőn, mintha mégis belobbant volna a nagy ég
másfél hete, az esti barna felhőrongyok,
ott állsz alattuk a hosszú katlanban, hogy elég,
most akkor mindenről lemondanál, vagy semmiről,
rólad (lásd, itt e te te vagy, kire úgy nézel,
ahogy Nárcisz a víz tükrére, melybe beledől),
pusztulj a szenvedéllyel. –
Az éjjelé a nap vagy a napé az éjjel?
A másikat darabjaival melyik osztja föl? –
Két test vagy te, két lélek, ennyi vagy, a tiszta ész:
a napfényben sétálgató kenetes látszat,
mely önmagában nem egész;
tudás és rettegés, és hit, és az alázat.
VÁLASZ ALIGHIERINEK
Te csillaggá fonnyadt nagy nap az éjben,
nemes lélek, hét évszázad mélyén fogadd
üdvözletem a szerelem nevében,
s oly választ, amire okot kérésed ad.
Mentem, a lomb sötéten áradt és apadt,
léptem, s egyszerre megfagyott a vérem:
a tisztáson a márványkád előtti pad
szélén ő ült két megtestesülésben.
Egyike meztelenül épp csak egy lepelt
– hátul Ámor a kút vizébe nyúlkált –,
a másik dús selymet, kesztyűt, topánt viselt,
csalódott volt az arca, azé gyermeki:
alig loccsant, mint tócsában egy nyúlláb,
a vízből Ámor ép szívem halászta ki.
