Gerevich András

A FRANCIA MOZIS


 


 

Együtt ébredünk, megszagollak,

az álladdal gyúrod a hátamat,

fogat mosok, míg lezuhanyozol,

és a szőrös mellkasodat bámulom,

krumplit hámozok és te főzöl,

majd a Hyde Parkban biciklizünk –

ezt álmodtam neked, Julien.


 

És talán hiába lesz, hogy két éve

a képzeletem a nászutunk,

férfikorom izmos éveit adom,

mint szakadt, foltos ágyneműt.

Nem is tudod, hogy velem ébredsz,

hogy egybe mossuk az ingeinket,

és a borostád szúrja az arcomat.


 

Miért örülsz nekem ma este is?

Mosolyogsz, viccelődsz, mesélsz,

és ahogy a szemembe nézel,

zavaromban a kezedet bámulom.

Máskor miért fordulsz el, ha meglátsz?

Érezteted, mekkora nyűg vagyok,

és szemed se rebben, ahogy elkerülsz.


 

Fiúk jönnek, mennek, visszatérnek:

harapdálják a mellbimbómat,

míg én végignyalom a testüket.

Megunom, ahogy megunnak.

Ők is csak belőled lettek, Julien,

a válluk a vállad, a fenekük a te feneked,

minden szavam csak gyakorlat.


 

Miért maradjunk véletlen ismerősök,

mikor a szemezést te kezdted?

Te adtad a pórázt a kezembe,

ha csábítottál, most szeress belém!

Kösd meg újra félrecsúszott nyakkendőmet,

köss bele minden elvétett szavamba,

tiltsd meg, hogy rágyújtsak előtted!


 

Barátnőd van, emlékeztetsz,

láttam, ahogy gyengéden megérinted:

összetartoztok, ahogy együtt álltok,

és már családot is remélek neked.

Mégis, mikor egy forgatáson ácsorogtam,

és a vállak fölött téged lestelek,

úgy megrémült, szinte földbe nőtt.


 

El akarlak felejteni, Julien,

szeretnék inkább nőt vagy kutyát,

és élnék filmekben álmok helyett.

Ma éppen észreveszel és köszönsz,

és talán elhívlak és főzök neked,

vagy a Hyde Parkba megyünk,

és megbámullak, amikor nem figyelsz.