G. István László

FELOLDOZÁS


 

Nem virít sokáig, a hideg cukormáz-damaszt

abroszon áll a csőrös váza, a fonnyadó

három virág, amit beletettem, mintha egy

langyos kézszorításból hervadna ki a szirom.

Így éltünk három évet. A bolyhos szőnyegen,

délutánjaink szöszös felületén csúszkáltunk,

mindig volt porcelán csészealj és rajta süteménymorzsa,

úgy vetted a szádhoz, kihullott az ujjaid közül –

párnámon is mindig – te aludtál rajta – találtam korpát.

Mondjad, édes, hallgatlak, kásahegy a szánalom. Este,

mintha törött pohárból ittuk volna a meggybort,

és édeskés lett körülötted a levegő, orrodból is

parfüm szele szállt. Úgy fújogattam a szádat, mint

a forró levest, fúú, fúú, mint a barna felszínéről a bőrt,

úgy kanalaztam le az arcodról a szerelmes mázt,

csak a bűnöd csomósodott össze, belekortyoltam,

lecsúszott a torkomon. Volt valami valcer, felejtészene,

az elefántcsont billentyűkön siklott a kezed, nekem most

néznem kellene. Nincs bennem keserűség,

csak ma a metszett poháron a fényfríz, mintha a szemed

karcolta volna, hamisan, oda, soha többé nem

látlak, de megint megbocsátok.


 


 


 


 

NAVIGARE


 


 

A mosogató szennyes fehér habja közt

a gyűrűd zöld ékköve hánykódó csónak.

Nem viszlek magammal, nincs közös este.

Még nem tudom, hogy arcod majd lehámlik

rólad, és vágyakozásodból, mint költöző

madár, új földrészt keres. A terpentinszag

lassan körbezár, barlangrétegekkel

kövesedik rád a sok tavasz, aminek

illatát csak a paplanodban érzed.

Ne érj hozzám, mert fáradt vagyok.

Szeretem gombcsillogású szemed, akkor is

fürkész, ha semmit sem talál, domesztikált

mohóság, amivel sok mindent meghódítasz. Nem

látom még, hogy ugyanúgy keresed a testedből

az utat, ahogy most dühödten visszanézel.

Miért nem veszed le a gyűrűdet? Kiázik

a kő, tudom is én, kimarja a vegyszer. Van

a haragodban az a viaszszín, már-már áhítat –

szárnyverdesés a torokban, mélyre lenyelt idő,

amiben majd a sok-sok ránc alatt, arcod

hieroglifáján keresem, hogy felismerem-e,

amíg meg nem érkezik az unott boncmester,

hogy van-e még út hajózni veled, egyszer.

ÚT AZ ŐSZBE


 

A taxi bőrhuzatú hátsó ülésén

úgy fészkelődtél be mellém, mint aki

tojást fog költeni. Talán bunda is

volt rajtad, egy szőrös madár, szivarozó

sofőrünk unott és szemtelen. Nyújtottad

a körmödet, ahogy egy ragadozó a zsákmányt

adja át, mit kezdjek vele? a lakkot

reszelgettem ujjam begyével, mint aki régen

erre vár. Sírt a víz az utcán, a sárhányókra

csapkodta fel, mintha gyufát sercentene egy-egy

utcasarok. Rágyújtottál te is, szipkád, mintha

íze lenne, hogy nem szólsz, szádon fityeg

és ragyog. Sosem viseltem el a terhes nőket.

Megül bennük a csend, mint a kő. Sosem kell

olyan álmos tekintet, amiben nem álmodik

semmi, csak az idő. Mert mit kell hátrahagyni? –

hány utca múlva szállunk ki a taxiból? Vannak

madarak, talán a pingvinek, ahol a fiókát

az apa költi ki, de jó nekünk. Beszélek

erről-arról, hogy mindjárt ott leszünk. Az út

végén bevallod, hogy sose akartál gyereket, valami

blues szól, nem szólok a sofőrnek, hogy kapcsolja ki.

Sürgős, persze, kórház. Ráncigállak, mintha

én lennék a szülész, kifelé, egy szűk taxiból.