Csengery Kristóf

 

A HANGOK TÚLOLDALA

 

Ki tudja már, mióta, úgy

élek, nem ismerem a csend

nyugalmát: tart a hangok háborúja

kezdettől odakint s idebent.

Valami mindig harsog, csörömpöl,

kattog, berreg, zuhog, dobol

vagy csikorog – emlékezetem nem

ismer olyan békés helyet, ahol

egy percre közös szünetbe dermed

a végtelen hang-áradás.

Tudom, mindenki ebben él, mégis

ámulok, hogyan bírhatja más.

Nem is a külvilág zaja kínoz:

a gépzúgásból elmenekül

a szökevény – s marad a szél a fák közt,

cinkék, rigók. Fő rabtartóm belül

fészkel, bennem dolgozik. A hang, mely

mormol és darál folytonosan,

nappal és éjjel: állít, töpreng, kérdez,

mindenhez megjegyzése van,

feltételez, bizonyít, cáfol, hozzáfűz,

fáradhatatlanul jegyzetel,

bemaszatolva az agy papírját

a szemcsés, iszapos semmivel,

mely többé el nem távolítható, csak

lefedik újabb rétegek.

Belefásultam ebbe. A csendet

kérem, ha bármit kérhetek.

Mert már régóta arra várok,

hogy megnyíljon egy titkos, álombeli tér

ahol a külső és a belső

figyelem a fényben összeér,

és sértetlenül mutatja teljes

valóját a létezés hallgatag

síkja. Gondolattalan csendre vágyom,

melynek órái tartalmasak.

Amikor onnan visszatérnék,

nem bánnám, zörögjön az ócska motor

kint és bent. Nem számítana most már,

tudnám: oda jutottam el, ahol

másképp van. Hordoznám magamban,

s mint aki szemlehunyva lát,

felidézném, mikor nem figyel senki,

a hangok néma túloldalát.

 

 

 

 

ATYJÁNAK SZELLEMÉT SZÓLÍTJA

 

Néha fáradtan a tükörbe nézek,

és te nézel vissza. A régi arcod.

Megfakult fénykép a gyerekkoromból:

szürke a szürkén.

 

Félve kérdem: én te vagyok? Te én vagy?

Nincs külön létünk? Az utóidő így

egybemos? Lázadni akartam, és lám:

rám telepedtél,

 

most, hogy én volnék a koros, a meglett

férfi! Szánalmas. A te ráncaid. Nincs

is, mi rajtam csak az enyém lehetne?

Sokszorosítás

 

zajlik? Egy elv változatok sorával

szórakoztatja az unott Teremtőt,

hogy ne fásuljon magagyűlölővé:

ennyi a lényeg?

 

Mindegy is. Nem firtatom. Azt szeretném

tudni inkább, másnak is oly nehéz-e

visszanézni. Mert ha terád s magamra

gondolok, úgy kell

 

hinnem, én voltam oka mind a rossznak,

melyben éltél. Én: ez a tompa, önző

szalmabábu, én, aki nem szerettem

akkoriban még

 

senkit. Így volt? Így lehetett? Aligha.

Nem tudom, hogy volt. Kavarogva szálldos

pár szakadt foszlány, maradék a múltból.

Egy csak a biztos:

 

áll az egykorvolt gyerek, áll magában,

s hallja, bentről szól valaki, az önvád

hangja. Gyilkos, mondja szelíden, és oly

egyszerűen, mint

 

egy nevet. Gyilkos? Ki nem az? Ha élsz, egy

másik élet kell, amelyet kioltasz.

Egyet egyért. Így megy ez. És kivétel

nincs. Csupa éles

 

kés az élő, csak a halott nem öl. Te

rég pihensz már. Részed a szenvedésből

bőven elvetted: ami járt, s azon túl

többet is. Ott, hol

 

most időzöl, fény legyen és melegség.

És te, Lélek, légy, ami nem lehettél

itt, velünk: boldog. Ne kísérjen emlék

terhe. Bocsáss meg.