Csengery Kristóf
A HANGOK TÚLOLDALA
Ki tudja már, mióta, úgy
élek, nem ismerem a csend
nyugalmát: tart a hangok háborúja
kezdettől odakint s idebent.
Valami mindig harsog, csörömpöl,
kattog, berreg, zuhog, dobol
vagy csikorog – emlékezetem nem
ismer olyan békés helyet, ahol
egy percre közös szünetbe dermed
a végtelen hang-áradás.
Tudom, mindenki ebben él, mégis
ámulok, hogyan bírhatja más.
Nem is a külvilág zaja kínoz:
a gépzúgásból elmenekül
a szökevény – s marad a szél a fák közt,
cinkék, rigók. Fő rabtartóm belül
fészkel, bennem dolgozik. A hang, mely
mormol és darál folytonosan,
nappal és éjjel: állít, töpreng, kérdez,
mindenhez megjegyzése van,
feltételez, bizonyít, cáfol, hozzáfűz,
fáradhatatlanul jegyzetel,
bemaszatolva az agy papírját
a szemcsés, iszapos semmivel,
mely többé el nem távolítható, csak
lefedik újabb rétegek.
Belefásultam ebbe. A csendet
kérem, ha bármit kérhetek.
Mert már régóta arra várok,
hogy megnyíljon egy titkos, álombeli tér
ahol a külső és a belső
figyelem a fényben összeér,
és sértetlenül mutatja teljes
valóját a létezés hallgatag
síkja. Gondolattalan csendre vágyom,
melynek órái tartalmasak.
Amikor onnan visszatérnék,
nem bánnám, zörögjön az ócska motor
kint és bent. Nem számítana most már,
tudnám: oda jutottam el, ahol
másképp van. Hordoznám magamban,
s mint aki szemlehunyva lát,
felidézném, mikor nem figyel senki,
a hangok néma túloldalát.
ATYJÁNAK SZELLEMÉT SZÓLÍTJA
Néha fáradtan a tükörbe nézek,
és te nézel vissza. A régi arcod.
Megfakult fénykép a gyerekkoromból:
szürke a szürkén.
Félve kérdem: én te vagyok? Te én vagy?
Nincs külön létünk? Az utóidő így
egybemos? Lázadni akartam, és lám:
rám telepedtél,
most, hogy én volnék a koros, a meglett
férfi! Szánalmas. A te ráncaid. Nincs
is, mi rajtam csak az enyém lehetne?
Sokszorosítás
zajlik? Egy elv változatok sorával
szórakoztatja az unott Teremtőt,
hogy ne fásuljon magagyűlölővé:
ennyi a lényeg?
Mindegy is. Nem firtatom. Azt szeretném
tudni inkább, másnak is oly nehéz-e
visszanézni. Mert ha terád s magamra
gondolok, úgy kell
hinnem, én voltam oka mind a rossznak,
melyben éltél. Én: ez a tompa, önző
szalmabábu, én, aki nem szerettem
akkoriban még
senkit. Így volt? Így lehetett? Aligha.
Nem tudom, hogy volt. Kavarogva szálldos
pár szakadt foszlány, maradék a múltból.
Egy csak a biztos:
áll az egykorvolt gyerek, áll magában,
s hallja, bentről szól valaki, az önvád
hangja. Gyilkos, mondja szelíden, és oly
egyszerűen, mint
egy nevet. Gyilkos? Ki nem az? Ha élsz, egy
másik élet kell, amelyet kioltasz.
Egyet egyért. Így megy ez. És kivétel
nincs. Csupa éles
kés az élő, csak a halott nem öl. Te
rég pihensz már. Részed a szenvedésből
bőven elvetted: ami járt, s azon túl
többet is. Ott, hol
most időzöl, fény legyen és melegség.
És te, Lélek, légy, ami nem lehettél
itt, velünk: boldog. Ne kísérjen emlék
terhe. Bocsáss meg.
