BRET EASTON ELLIS: HOLDPARK


 


 

Fordította M. Nagy Miklós

Európa, 2005. 501 oldal, 2500 Ft


A Holdpark című regény látszólag jelentős változásra vall az Amerikai Psycho írójának életművében. A posztmodern irodalomelméleti „terepasztalokat” gyártó Ellis kvázi-önéletrajzot, önreferenciális aparegényt szegez szembe az olvasóval. Itt nincs bekamerázott pornószekvencia, libertinus kannibalizmus, felvágós verbális ready-made, nincs többé láncfűrész, ötoldalas patológiai tanácsadás. A szöveg felülete sima: fecsegéssé oldott minimalizmus és vallomásos énlíra. A Holdpark nem tipikus Ellis-könyv, de mégis azzal frusztrál, hogy igazibb az igazinál. Ellis újra rosszhiszemű és okos.

A Holdpark főhőse egy Bret Easton Ellis nevű író, akinek sikeresen induló karrierjét az alkoholizmus és a drogfüggőség divatosan dekadens ballasztja terheli. A könyv első, még a konkrét szüzsét megelőző fejezete a tündöklés és bukás ironikus leírását tartalmazza. A nyolcvanas évek amerikai art worldjének, „irodalomgyárának” és Ellis saját imágójának abszurditásba menő stilizációja az egész könyv legszuggesztívebb oldalait eredményezi: „Egy olyan időszak kezdete volt ez, amikor a regény mintha már nem is számított volna: egy fényes, könyvszerű tárgy megjelentetése egyszerűen csak ürügyet jelentett a partikhoz, a csillogáshoz és ahhoz, hogy jóképű fiatal szerzők finomra csiszolt minimalista szövegeket olvassanak fel.” (20.)

A regény főhőse egy „mélyre ment” (sic!) világ körüli felolvasóturné után rendbe akarja tenni széthulló életét, és feleségül veszi házasságon kívül született gyermeke anyját, a divatos színésznőt, Jayne Dennist. A regény cselekményéül szolgáló tizenkét nap története ekkor veszi kezdetét. Az ideggyenge és xanaxhívő alkotó kezd visszacsúszni a vodkába, a kiadó által megrendelt Tinédzserpunci című pornográf thriller (szinopszisa remek önparódia) nem akar megíródni, az elővárosi családi villában életre kelnek a gyermekkor szörnyei, és ráadásul valaki elkezdi imitálni Patrick Batemannek, az Amerikai Psycho főhősének gyilkosságait.

A Holdpark önéletrajzi narrációja természetesen konstrukció, és ha a szöveg töredékesen tartalmaz is önéletrajzi (?) elemeket, egészében a fikcionalitás és a realitás hierarchikus logikáját radikálisan elutasítja. A szimulákrum gyártásmechanizmusának remek példája Jayne Dennis figurája, akinek honlapját és Ellisszel készült közös fotóit megtalálhatjuk ugyan az interneten, de ez távolról sem biztosít minket a színésznő valóságos voltáról. Ellis egyszerre alkalmaz a hitelesség mellett és ellene érvelő retorikát:
„A neveket megváltoztattam, és eléggé homályos vagyok magával a helyszínnel kapcsolatban is, mert nem számít, ugyanolyan hely, mint bármelyik másik. A történet elmesélése megtanított rá, hogy a Holdpark bárhol megtörténhetett volna. Ezek az események elkerülhetetlenek voltak, és mindenképp végbementek volna, függetlenül attól, hogy épp hol tartózkodom életemnek ezen a pontján.” (60.)

A többszintű stratégia hatására kirajzolódó ambivalens és nyugtalanító érzés a hiperrealista fotók realizmuson és absztrakción túli hidegségét idézi. Minden pontosan így történt, de semmi sem történt pontosan így. Az életképek egyszerre szuggerálják az ezredfordulós évek elővárosi Amerikájának „hiteles” leírását és egy bizarr poszturbánus utópia hangulatát. Ez az eljárás hasonlít ugyan a korábbi regények detotalizáló valóságfelfogására, de a Holdpark-ban Ellis látszólag letörli a palimpszesztet. Az írói én önigazoló gyónása hangsúlyozottan „erős” bázisvalóságot teremt, valamifajta dokumentumoptikát, de ez csak arra szolgál, hogy a történetkitalálás hatásmechanizmusa direktebb, élesebb hatást érjen el. Itt a szerző, hol a szerző? Körmönfont, de már sokszor megünnepelt szövegtaktika.

A Holdpark egyik szórakoztató és domináns vonása, hogy a korábbi regények problematikáját sematizált pszichoanalitikus olvasat segítségével zárja rövidre. A fiktív önéletrajz a szerzői szándék megoldási kulcsaként és paródiájaként működik, egyszerre körvonalazza és írja szét az Ellis-univerzum értelmezési kereteit. Hol a szerző, és ki az apja?

Ellis éberen figyeli saját olvashatóságának lehetőségeit, recepcióját egyszerre teremti és rombolja is. Az Amerikai Psycho aparegényként való olvasása/olvastatása ennek a logikának a csúcsteljesítménye. A Holdpark főhőse minden lehetséges szöveghelyen meggyónja ödipális meghatározottságát, de a büntetést nem tudja kikerülni. Az apja szellemébe olvadó démon, Patrick Bateman, vagyis saját maga elől nincs menekvés. A freudi tudatalatti vulgáris metaforájaként megjelenő paranormális jelenségeket produkáló családi ház csak kitartó és szakszerű ördögűzésburleszk segítségével tisztítható meg a személyes múlt emlékömlenyétől.

A pszichoanalitikus olvasás destrukciójának eszköze a regény szövegén belüli zsánervibrálás, műfaji feszültség is. A kvázi-önéletrajz a történet kibontakozása során horrorklisékkel bővül ki, és Stephen King írásmódjának, motívumainak textuális-vizuális megidézése által a szöveg egy közepesen feszített tempójú horror közepesen szellemes paródiájába csúszik át. (Ennek ellenére el kell ismerni, hogy Ellis korábbi műveihez képest a regény bravúrosan imitálja a feszültségkeltés, a suspense eszközeit.) A Holdpark egyik alapkonfliktusa, a megelevenedő regényalak ámokfutása King Halálos árnyék című regényét idézi fel, míg a lassan megbomló elméjű író és a nukleáris család tragikomédiája a Ragyogás-t recitálja. A Holdpark végén leírt szelleműzés és a Poltergeist című film közötti rokonság pedig nyilvánvaló.

Ha a Holdpark egyik rétegeként a pszichológiai indíttatású önelbeszélés kudarcát véljük, akkor a horrorhagyomány hangsúlyozottan vizuális elemei a pszichoanalitikus olvasat paródiájának alkatrészeiként is kezelhetők. Ellis korábbi regényeiben (Glamoráma stb.) is megfigyelhető volt, hogy a szereplők személyiségstruktúrája önmaguk számára is csupán egyfajta mediális reprezentáció révén hozzáférhető. Filmekben gondolkodnak önmagukról, lényük üres helye különböző típusú reprezentációk találkozási pontja. A Holdpark főhőse tudatalattiját csak egy Stephen King-regény médiumán keresztül képes megközelíteni, az apahalál misztikus ősjelenete pedig az én perspektívájából felvett snuffvideóként lepleződik le.A vulgárfreudizmus diadala és szimbolizációjának önfelszámolása ez a popkultúra eszközeivel: „Csak azért lehettem ennek a tanúja, mert olyan gyorsan történt, és csak azért nem fordultam el azonnal, mert hamisnak tűnt, olyasminek, amit egy moziban láttam – viccnek, amivel csak a gyerekeket próbálta ijesztgetni valaki. A nappali lehetett volna egy vetítővászon, a ház pedig a mozi.” (445.)

Minden kínosan egyértelmű, a szimbólum önmagát jelenti, és azonnal törli is magát. Az apa beszélő csontváza: az apa beszélő csontváza. Tüntetően üres jelek. Csak az menekülhet tisztán, aki nem vesz részt ebben a játékban. A történet egyik fontos mellékszála, az elveszett fiúk mítoszára épülő, „metafizikával” is kacérkodó detektívtörténet az önmagát betemető narrációból való kiszállás lehetőségét veti fel. A regény teréből eltűnő gyerekek, köztük Ellis fiktív fia (alteregója), a szüzsé pszichologikus „megfejtésétől” érintetlenül távoznak egy megközelíthetetlen tájba, „sohasohaországba”.

A narrátor számára ez a folyamat csak veszteségként (?) élhető meg, hiszen az „álommunkából” kimaradó, a szövegtestből kikopó gyerek-én egy immár birtokolhatatlan létlehetőség nosztalgiáját jelöli: „És követte a mélázó fiút, aki elszökött, a fiút, aki rájött, hogy ki vagy, és mindenki túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse:
magába záródik életünk.”
(499.)

Igazi állítás, igazi veszteség ez, vagy csupán egy újabb visszacsatolás? Értelmezhető-e a narrátor regény végére letisztuló tragikuma, vagy ismét imitációról van szó? Ellis újra rosszhiszemű, az olvasó újra gyanakvó.

A Holdpark tipikus Ellis-könyv, nem is lehetne „igazibb”. A szerző nem lép túl saját árnyékán, saját intertextuális történelmén, sőt ennek a kísérletnek a kudarcát figyeli ingerlő nosztalgiával. Eddigi textuális döntéseinek negatívjait hozza meg, de ezzel nem előrelép, hanem korábbi kontúrjait erősíti. A szöveg saját maga ellen harcol, és alulmarad a küzdelemben, nem tud kibújni a bőréből. Egyedül van. Hát persze: „Nem kijárat.” Az Amerikai Psycho szentenciája nem is lehetne érvényesebb.


Nemes Z. Márió