AZ IDŐ BERENDEZÉSE


Veres András: Távolodó hagyományok. Irodalom- és eszmetörténeti tanulmányok

Balassi, 2003. 263 oldal, 2000 Ft


 

Szóból ért az ember, de vannak, akik szavak nélkül értik egymást. Veres András tanulmánykötetét olvasva gyakran éreztem úgy, hogy félszavakból értem. Ennek oka pedig az, hogy nemzedéktársak vagyunk, még ha a szerző néhány évvel fiatalabb is, mint recenzense. Viszont súlyosbító körülmény, hogy mindketten a pesti bölcsészkaron végeztünk magyar–filozófia szakot, így a korkülönbséget bőven kompenzálja a helyszín azonossága.

A kötet több tanulmánya foglalkozik a közelmúlt és a jelen irodalmi és szellemi folyamataival, és szerzőjük szívesen nyúl személyes emlékeihez, amelyeknek jó része a fentiekből adódóan nekem is személyes emlékem. Veres András stiláris eleganciával és biztos arányérzékkel adagolja emlékeit, amelyek így tanulmányait nem zökkentik ki az értekező objektivitásból. Én egy tudós hivatkozással próbálok segíteni magamon: olvasóként a „kommunikatív emlékezet” terepén bóklászom.1


 

(Az idő berendezése) A kötet egyik tanulmányában (Hagyomány- és azonosságtudat novellaelemzések tükrében) olvasom: „A magyar politikatörténet nagyobb fordulatai többé-kevésbé éppen négyévenként (illetve nyolcévenként) következtek be. Évszámokkal jelölve: 1945, 1949, 1953, 1956–57, 1963–64, 1968, 1972–73, 1980–81, 1988–89.” A csatlakozó jegyzet megadja, miről nevezetesek ezek az évszámok. Egyet emelek ki: „1963–64: a Kádár-kormány lezárja a megtorlást, és a reformok útjára lép.” (134., 4. lj.) Hadd fűzzek hozzá mindjárt két másik, jóllehet politikatörténetileg kevésbé nevezetes eseményt: Veres András ekkor volt elsőéves, jómagam utolsó éves az egyetemen.

Az évszámoknak ez a felsorolása az említett tanulmányban csak segédeszközül szolgál az anyag rendezéséhez,2  ámbár, teszi hozzá a szerző, a „négyéves szakaszolást nemcsak technikai meggondolások indokolták”, és ezt folytatja a politikatörténetre utaló imént idézett mondattal. De vajon nem úgy van, hogy a politikai események szeszélyes egymásra következésébe is csupán a mi rendteremtő mániánk viszi be a szabályosságot? Vagy a folyamatok immanens természete diktálja a tempót? A nappalok és éjszakák váltakozása visszavezethető a Föld tengely körüli forgására, az évszakok ciklikussága a Föld Nap körüli keringésére, de a szökőévek szabályos sorozata csupán az időszámítás célszerűségében leli magyarázatát, instrumentális természetű, és megállapodás rögzíti. A történeti idő berendezésében nem tudunk ilyen világos különbségeket tenni, a megállapodások mögött, ha jobban odanézünk, csak újabb, másnemű megállapodásokat látunk. A nemzedékváltás periodicitásának tulajdonképpen csaka családon belül van közvetlen valósága; egy olyan társadalomban, amely számban és intézményesen lényegesen túlterjeszkedik a családi kereteken, a nemzedéki tagolódás prima facie nem értelmezhető, hiszen az ilyen társadalomban együtt élő populáció az évjáratok folytonos szimultán sorozatából tevődik össze. Az, hogy egy-egy évjárat nemzedékké szerveződik, magyarázatra szorul. Magyarázat lehet, hogy egy, az egész társadalmat érintő esemény egy-egy évjáratnak valamely kritikus életkorban válik közös élményévé; s hogy melyik kritikus életkorban.

Annak a nemzedéknek, amelyben társak vagyunk, a „hatvanas évek” az egyik meghatározó élménye. Veres András történelmi szakaszolásában „a méltán rossz hangzású fogalommá vált »ötvenes évek«” 1949-től egészen 1962-ig tartanak (138.), a „hatvanas évek” 1963 körül kezdődtek, és 1968-cal lényegében véget is értek (139., ill. 166.). Ez utóbbi, öt évre zsugorított évtized (melynek így minden éve duplán számít) külön minősítés nélkül is jól cseng a fülünkben. Nem vitatom e szakaszolás megalapozottságát, elfogadásával szemben mégis némi vonakodást érzek. Az rendben van, hogy a „hatvanas évek” 1963-ban kezdődtek, de az „ötvenes éveket” magamban mindig is úgy tartottam számon, hogy 1956-tal véget értek.3  Belátom, hogy ez így szakadásos képet ad, mert hová könyveljük a közbeeső hét évet? Az általam megélt történelmi időt azonban jómagam inkább tíz-tizenkét éves ciklusokra tagolom: 1945, 1956, 1968, 1980, 1990… (lehet folytatni? talán). 1957–58-ra kétségkívül a megtorlás nyomta rá a bélyegét, de kezdettől jelen voltak azok az elemek és törekvések is, amelyekből végül a reformmal vegyes konszolidáció bontakozott ki, egyfajta kikényszerített, de nem merő kényszerrel fenntartott társadalmi szerződés, amely valóban 1963-ban pecsételődött meg, és amelynek felemás és behatárolt volta valóban 1968-cal vált kézzelfoghatóvá.4  De ismétlem, az ilyenfajta időbeosztások, illetvea bennük megnyilvánuló több-kevesebb szabályosság kimondott vagy kimondatlan megállapodásokon, szavakba foglalt vagy félszavakban megnyilvánuló egyetértéseken nyugszanak: ezek adják „az emlékezet társadalmi kereteit”, hogy Maurice Halbwachs kifejezésével szóljak.


 

(Megalapozó emlékezet) Kötete előszavában Veres András így ír: „e kötet egészében valamiképp a rendszerváltást kísérő illúziókról és ezek elvesztéséről is szól. Egyfelől annak a 19. és 20. századi magyar liberális szellemiségnek jelentős alakjait (Eötvös József, Jászi Oszkár, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes) elemzi, akik számottevő hatással voltak a szabadsághiánnyal szemben fellépő művészi és gondolkodói törekvésekre a 20. század derekán–végén. Másfelől azokat a politika- és művelődéstörténeti folyamatokat vizsgálja, amelyek eredményeként a rendszerváltás utáni magyar politikai és kulturális elit megfeledkezni látszik róluk”. (7.)

Érdekesnek tartom, hogy a szerző az idézett mondatban – és épp az előszóban, annak is egyik kulcsmondatában (amely ráadásul a hátsó borítóra is kikerült) – fogalmazási hibát enged meg magának: …annak a… szellemiségnek… alakjait…, akik…. Nem tenném ezt szóvá, ha nem olyan kötet bevezetésében olvasnánk, amely csupa jól megformált mondatból áll. A hibát persze könnyen ki lehetett volna igazítani, már ha a szerző észreveszi, de valami, úgy látszik, gátolta ebben, oly erősen, hogy a gátlás a szerkesztőkre is átterjedt. A főmondat azt ígéri, hogy megtudjuk, miféle hagyományról van szó, a mellékmondat azonban kitér az egyenes válasz elől. Válaszként – a bevezető műfajából adódóan – egyetlen megváltó szó kerestetik, de nem találtatik. Értem, értem, hogy a felsorolt szerzőket mi hozza közös nevezőre, de olyan nagyon mégsem értem. Az, hogy „távolodó”, nem hozza elég közel ezt a hagyományt. Azt, hogy „liberális”, túl elvontan, történelmi sajátosságait kilúgozva kell felfognom, hogy mindegyikükre alkalmazni lehessen. Jászi például polgári radikálisként éles ellenzékben volt korának politikai establishmentjével, és a „liberális” jelző inkább az utóbbihoz járult a korabeli diskurzusban. Talán többet mond, hogy mindegyikük különböző módon és mértékben távol tartotta magát a kurrens nacionalista eszmekörtől, annak rendies, népnemzeti vagy keresztény-nemzeti formáitól. De ez még mindig inkább külső vonatkoztatás, s kevés ahhoz, hogy egy hagyomány belső koherenciáját megalapozza.

Különösen Eötvössel vagyok zavarban, hiszen a Nyugat (Kosztolányi és Karinthy) és a Huszadik Század (Jászi) törekvéseinek összehozására könnyebben kínálkoznak a szempontok. Az sem nyilvánvaló számomra, hogy Eötvös számottevő hatással lett volna a XX. század derekán-végén fellépő törekvésekre. (Ámbár politikatörténetileg bizonyosan jelentőségteljes körülmény, hogy Antall József történészként épp Eötvös Józsefhez „merült le”, „kibekkelni” az ’56 utáni időket.) Veres András Eötvös-tanulmánya egyébként a kötet legkorábbi, még 1984-ben írt darabja,5  s szerzője most így emlékszik vissza akkori szándékára: „…bármennyire hízelgő lenne is utólag az 1984-ben írt Karthausi-tanulmányomat a korszakváltás előérzetének (legalább áttételesen) hangot adó megnyilatkozássá avatni, el kell hárítanom ezt. Jóllehet gondolatmenetem egyik fő szála valóban Eötvös és nemzedéktársai politikai és társadalmi fordulatot óhajtó és kiváltó fellépése […], engem sokkal inkább érdekelt a szentimentális magatartás eredendő ambivalenciája, kényszeres konfliktuskeresése és önellentmondó logikája”. (7.)

A kérdés csak az, hogy miért érdekelte anynyira a tanulmányírót a szentimentális magatartás, amely, mint maga szögezi le, korunkra menthetetlenül „avulttá” vált. Ha az orwelli évben írt tanulmányhoz az akkori olvasószemüvegemet – vagy inkább: (át)hallókészülékemet – veszem föl, más mondatok látszanak súgni a választ, mint húsz év múltán. Tanulmánya vége felé Veres András felidézi, hogy az Eötvös-regény hőse hogyan fakad ki korának viszonyai ellen, „saját (az 1789-es nagy forradalom és hősi korszak után fellépő) nemzedékének csalódásait számba véve”. (31.) Az akkori recepciós közegben a szerző, ha akarja, sem tudta volna megakadályozni, hogy a „nagy forradalomhoz” egy másik évszám ne társuljon: a „nagy” októberié. Az 1830. júliusi párizsi forradalom említése pedig 1968-at villanthatta be. (Kicsit nevetséges, de nem így olvastunk?) „Gusztáv és környezetének apró és nagy, egyéni és közös csalódásai, csalattatásai – bár ezek állnak a középpontban – csupán kiindulásul szolgálnak a lehetséges pozitív távlat megtalálásához.” (Uo.). Tizenöt éve pihentetett reflexeimet újraaktiválva arra a távlatra gondolok, amelyet a nyolcvanas évek reformértelmisége keresett, amelyhez Veres András – reformtankönyvei révén – tevőlegesenis hozzátartozott. Az Eötvös-tanulmány szakszerű irodalomtörténeti elemzés, de ez a minősége akkoriban mellékjelentésként egy halk tüntetést is magában foglalt. A kor értelmiségi hangulatára jellemző volt egyfelől a magánszféra, a belsőség, mondjuk így: a háztáji felértékelése, másfelől a szakszerűség, a tájékozódás becsülete – mindkettő védekezésül az élet hamis átideologizálása és átpolitizálása ellen. Mintha erre is reflektálna Veres András, amikor vitába száll azzal a nézettel, hogy A karthausi életszemléletét a biedermeierrel hozzuk összefüggésbe”. (29.) Ha bizonyos rokon elemek nem tagadhatók is, de: „A reformkor altruista cselekvésprogramja nem fér el a biedermeier életforma keretei között.” (30.) Nem folytatom az idézeteket, melyekből ma is kihallom a reformértelmiségi önreflexiós kísérletét, aki a forradalomtól megcsalatva, a fennállóval elégedetlenül kereste a módját, hogy valami távlatosat hozzon ki magából és korlátozott lehetőségeiből. Lehetőségeink mérlegeléséből épp csak azt hagytuk ki, ami végül bekövetkezett.


 

(Igazmondás és autenticitás) A kötet két tanulmánya is kitér az emlékezés műfaji jellegzetességeire. Az egyik (Olvasatok Heller Ágnes Kosztolányi-könyvéről) – egyébként ez van a leginkább átszőve önéletrajzi szálakkal – vitába száll az emlékíró Heller Ágnessel, aki szerint [a] memoárban nem az képviseli az igazságot, amit a levéltárak visszaigazolnak. Hanem az emlékezet autenticitása. […] Az önéletrajznak sokkal több köze van az őszinteséghez, az autentikussághoz, mint a puszta tényszerűséghez.” (211.) Heller Ágnes itt két olyan kritériumot állít szembe egymással – először kategorikusan, azután fokozati különbség gyanánt –, amely nyilván együtt adja ki az egészet. Veres András enyhe iróniával teszi ezt szóvá: „Fölöttébb sajnálom, hogy nem tudom követni a Bicikliző majomnak a szerző emlékezetére hagyatkozó eljárását, de én kevésbé bízom meg a magam memóriájában”, és hozzáteszi: „Közhely ma már, hogy a memoár is fiktív narrációs műfaj, megalkotott szöveg, amely maga teremti hősét. De azért nem tennék egyenlőségjelet egy emlékirat és egy regény szereplője közé…” (Uo.) Az emlékírót nemcsak az minősíti, amire emlékszik, hanem az is, amire nem. Hát persze: az emlékirat hősét elsődleges értelemben nem is az elbeszélés, hanem annak tárgya, vagyis az emlékező élettörténete teremti. Elvégre amikor az ember nekifog emlékei leírásának, már élt, már történt vele egy s más, különben nem volna mire emlékezni, és nem volna mit leírni. És nemcsak az emlékezés tárgyát és anyagát produkálja az addig leélt élet, hanem alanyát is, azt, aki most nekifog emlékei leírásának.

„A memoáríró őszintesége nem adottság, hanem feladat”hangsúlyozza Veres András. Az elsődleges feladat azonban nem autentikusan elbeszélni, hanem autentikusan élni az életet. Ez akkor is így van, ha az előzőről mondhat ítéletet a műbíráló, az utóbbiról aligha. Ez isteni illetékességbe tartozik, s ha a Legfőbb Bíró nem létezik, akkor sem delegálható emberi hatáskörbe. Ítélet nincs, ahogy Déry Tibor visszaemlékezésének címe hirdeti – a másik memoár, amelyet kötetében Veres András megtárgyal. Idézi belőle a következő passzust: „Igen, tudom, az élet fürgébb az igazmondásnál, s termékenyebb az erkölcsnél, mégis, úgy látom, kételyeink tömkelegéből egyre határozottabban bontakozik ki öregkorom egyetlen hittétele: ha egy valamennyire is egészséges társadalmat akarnánk létrehozni, mondjunk le a hazugságról.” Veres András hozzáfűzi: „Ezzel a mondatával [Déry] nem csupán teljesíthetetlen feltételt állít a létező szocializmus elé, hanem a saját (meglehet, utópikus) eredetével is szembesíti.” (107.)

Az igazmondás némileg ómódibb fogalom, mint az autenticitás. Déry szövegének adott helyén az igazmondás egészen egyszerű jelentéséről van szó: ne mondjuk az ellenkezőjét annak, amit két szemünkkel látunk. Jelenünk politikai vitáit követve úgy tűnik, ez a feltétel a létező posztszocializmus számára is teljesíthetetlen. Nincs olyan tény, amelynek tényszerűségében a vitafelek meg tudnának állapodni. Mindenki csak annak az adatnak ad hitelt, amelyet maga hamisított. A különbség csupán az, hogy egyik félnek sem áll módjában – megengedem, szándékában sem –, hogy a maga hamisítását nyers erőszakkal kényszerítse rá a másikra: az erőszak finomabb módozatait kell elszenvednünk, ami persze nem csekély különbség, még ha vigasznak kissé sovány is.

Persze ezekben az esetekben viszonylag könnyen átlátható manipulációk vezetnek a tények relativizálásához. De a posztmodern ismeretelmélet és ontológia – és poétika is – nehezebben kivédhető módon, mert gyökerében támadja a tények tényszerűségét és a gondolatok tárgyszerűségét. Valahol ott és abban, amiről könyvének egy másik helyén Déry így ír:„A két folyamat, az önvizsgálat s a közlés, amelyeket a minél tökéletesebb végrehajtás reményében s a logika szabályai szerint elválasztottam egymástól, a gyakorlatban elválaszthatatlan. Tudván, hogy önvizsgálatom eredményét közölni fogom, elmém valameny-
nyi képessége máris felkészül arra, hogy megvesztegessen, mindegyik a maga autonóm célja érdekében. […] Az önmagammal folytatandó párbeszéd jóformán még meg sem kezdődött, írói önkényem máris alakítgatni igyekszik, […] egész volumenében művé igyekszik csiszolni, ami jog szerint majd csak később, a vallomás után kívánna művé lenni.6

Olyan hely ez, ahol Heller Ágnes idézett megjegyzése is talajt foghat: az elválaszthatatlan elválasztásának reménytelen kísérlete helyett az előremenekülés ígér kiutat, a művé csiszolás, a formába állás számít, a formátum, amely vagy létrejön, vagy nem, amely nem valami más függvényében, hanem önmagában érvényes vagy nem. De bármennyire így van, Dérynek ez a műve nemcsak kimondott szavaival, színről, hanem sorsával, fonákjáról is tanúságot tesz az egyszerű, mezítlábas tények hatalma mellett. Első, folyóiratbeli közlése maga ugrasztott elő egy magánarchívumi alvilágba süllyedt, elfeledett kéziratot, amely az írói emlékezést a legérzékenyebb pontján falszifikálta. „A memoárban nem az képviseli az igazságot, amit a levéltárak visszaigazolnak…” – írta Heller Ágnes. De az sem, amit a levéltárak cáfolnak. Úgyhogy ebben határozottan Veres András álláspontjához húzok. Mindazonáltal végkövetkeztetését nem tudom mindenben osztani: „Nem a világtörténelmi teleológia tagadása vezeti [Déryt] – mint azt Lukács György vélte –, hanem a haladáseszmével való visszaélés elhárítása. A pontosság pedig nem önigazoló reflex, hanem jóval több annál: a számon kért érték érvényesítése, ha tetszik, önként vállalt példaadás. Újra meg újra rákérdez a nagy történelembölcseleti dilemmákra, sokszor látja eldönthetetlennek őket, de valójában nem mond le a válasz lehetőségéről. Éppen ez az a pont, ahol a posztmodern ízlés megtorpan. S talán innen fog elrugaszkodni az a felfogás, amely majd a posztmodernt felváltja.” (107.)

Én kissé másképp fognám meg a dolgot. A kompromittáló adatoknak az a gyűjteménye, ahonnan az emlékezetkihagyást leleplező kézirat előkerült, magánszorgalomból és kisüzemi módszerekkel állt össze. Déry nem keresett mentséget. „Az idő sem mentség” – szögezte le, elvágva maga elől minden kibúvót. Ezzel valóban maradandó példát adott, amelynek példaszerűségét mi sem mutatja jobban, mint hogy ma mindenki az ellenkezőjét követi, akire emez iparág egykori nagyüzemének termékei visszahullanak.


 

(A felvilágosító dilemmája) Frappáns mondatokban jellemzi a kötet egyik tanulmánya (Ezredvégi pillanatkép) a magaskultúra helyzetét a modern demokráciákban, fájó leértékelődését és vele szemben a tömegkultúra előrenyomulását: „A magaskultúra mindenekelőtt arról szólt: műveljük kertjeinket, gyomláljunk és gyomláljunk, az eredmény nem marad el. A tömegtársadalom viszont arról: virágozzon minden virág, sőt lehetőleg minden gyom is – mert hogy az is csak növény és Isten teremtménye. A magaskultúra azt hirdette: ne légy elégedett magaddal, haladd meg önmagadat. A jámbor fogyasztó azonban nem vállalkozik efféle nyaktörő mutatványra. S tapasztalatai is arra intik: nem kell a jobb, elég a jó.” (176.)

Ami a frappáns hangzást illeti, Veres András jó helyről kölcsönöz: mind a magaskultúra, mind a tömegkultúra jellemzésére szolgáló maximából valamiképp Voltaire szól ki: „Il faut cultiver notre jardin” és: „Le mieux est l’ennemidu bien”.

A két maxima Voltaire-nél nem egymással perel, hanem mindkettő egy harmadikkal, a lehető világok legjobbikának eszméjével. Ha visszalapozunk a kötet egy másik tanulmányához, ott ezt olvassuk: „Pedig a tökéletesség távolról sem annyira pozitív Kosztolányi értékrendszerében. Szívesen mondogatta, hogy nem kell a legjobbat akarni, elég a jó is. Nem véletlenül adja Moviszter doktor szájába a következő szavakat:
»Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is.«” (92., a második kiemelés tőlem.) Kicsit odébb Moviszter doktor egy másik mondását idézi a tanulmány: „egyetlen ideált sem szabad megvalósítani”. (95.)

A mondatok egybecsengenek, de tartalmuk máshová fut ki. Vagy az egybecsengés tartalmazza a nagyobb igazságot, és mégis ugyanarról van szó?


 

(Szöveg és textúra) A kötet három tanulmánya foglalkozik Kosztolányi Dezsővel. Az egyik az Édes Anna sajtó alá rendezésének tapasztalatairól számol be – igazi élvezettel olvastam. Megtudtam belőle, hogy a Kiss János altábornagy utca eredetileg Mozdony utca volt, s egyik házába 1919-ben a Lenin-fiúk fészkelték be magukat; hogy az értelmetlennek látszó off pottying kifejezés értelmezésére több tipp is adódik; hogy a „Macquart-csokor” helyesen írva Makart-csokor: szóval egy csomó tudni nem érdemes dolgot.7  Ez az öncélúság biztos jele a szerző tárgyszeretetének:
nem elégszik meg a hűvös fogalmi elemzéssel, de nem is a mű benne vert hullámait ecseteli, hanem vele együtt olvasója is mintegy az ujja begyében kezdi érezni tárgya alakját és textúráját. A Heller Ágnes Kosztolányi-könyvéről írt, elemzést és emlékezést vegyítő, már említett tanulmányból kitűnik, mennyire meghatározó volt szellemi fejlődésére a Kosztolányi költészetével való találkozás. A harmadik írás József Attila Kosztolányi-bírálatának értelmező taglalása. Szóval mindhárom valahogy oldalazva közelíti meg tárgyát, tükör által, nem színről színre, de nem is homályosan.

Ez az oldalazó megközelítés alapvető hiányérzetet is hagy maga után. Veres András sorra veszi az Édes Anna értelmező kínálatát, és mindegyiket rövid úton elutasítja. Érvei magukban nézve nem mindenben meggyőzőek, helyenként egyenesen akadékoskodónak tűnnek. Igazat adok neki, amikor elutasítja azokat a fenntartásokat, amelyek hiányolják a regényből Édes Anna gyilkos tettének motiválását. Nem kétséges, hogy az író éppen arra szánta a regényét, hogy bemutassa: a mindenki – de leginkább az elkövető – számára érthetetlen és megmagyarázhatatlan tett valójában hogyan s miként volt teljes mértékben determinált. A regény egész egyszerűen erről szól.8  Bizonyosan hiba volna freudista tételregénynek olvasni, de azt a szemléletet nyilván átvette, hogy egészen véletlennek tűnő tetteink, legapróbb elvétéseink is maradéktalanul, sőt fölösen determináltnak mutatkoznak, ha lelki életünk egészét nézzük, nemcsak a tudatost, de a tudattalant is. S ha ezt nem lehet lefordítani a lelki motiváció hagyományos fogalmaira, az csak arra vall, hogy más fogalmakra van szükség. De hogy ezt a tudattól elzárt determinációt végül is a regény hogyan működteti, s hogyan vezeti a végzetes kifejletre, azt Veres András sem mutatja meg, beéri utalásokkal, hogy merre kell mennie a helyes értelmezésnek. A kulcsot szerinte Kosztolányinak az a megjegyzése kínálja, hogy ő a „tökéletes cseléd” történetét akarta megírni. De hogy ez a kulcs hogyan nyitja a regény zárjait, nem részletezi. Nem hibáztatom ezért: az itt olvasott tanulmányok keretei nem adnak módot a teljesebb kifejtésre. S főleg azért nem, mert várakozásunkat ő maga srófolja magasra azzal, ahogy a regény tárgyi világát szétszedi és összerakja, mert ezek után azt várjuk tőle – és láthatóan ő is magától –, hogy lelki, szellemi és eszmei dimenzióinak elemzésében se adja alább. Úgy gondolom, Veres András nem térhet ki a feladat elől, s előbb-utóbb neki kell vágnia a nagy tanulmánynak, amely kiépíti az utat a két végpont, a regény anyagának ujjbegyben érzett textúrája és általános eszméje között.


 

(Lehető világ) A József Attila Kosztolányi-bírálatát elemző írást olvasva érzem a leginkább, hogy olvasmányommal kommunikatív viszonyban állok. József Attila költészete bennem hasonló életkorban hasonló imprintinggel rögzült, mint Kosztolányié Veres Andrásban. Engem először a novellista Kosztolányi kapott meg, és verseihez csak később és – legalábbis most úgy rémlik – éppen a József Attila-féle recenzió hatására találtam el. A recenzió önmagában is lenyűgözött – és máig lenyűgöz – fregolitermészetével, amelyet Veres András is rögzít: lehet olvasni elegáns, irodalmiasan simára vasalt impresszionista esszének, és lehet olvasni sokszorosan reflektált, rendkívül szofisztikált gondolati elemzésnek. Veres András találó kifejezésével élve bizonyos „játékos mesterkedések” adják az írásnak ezt a jellegét, amelyekkel József Attila, hogy úgy mondjam, felszínre rejti a gondolati komplexitást. Veres András az utóbbi kibontására koncentrál, amit jelentős kezdeményezésnek kell ítélni, minthogy a József Attila-irodalomban erre kevés kísérlet történt, és azok is meglehetősen ötletszerűek voltak. Elemzéséből csak egyet emelek ki. A homo moralis és a homo aestheticus Kosztolányi-féle szembeállítását átértelmezve József Attila e bírálatában bevet egy harmadikat, a homo oeconomicus fogalmát, és Veres András megkísérli e fogalom tartalmának kifejtését. „Föltehetően azért van szüksége erre József Attilának – írja –, mert a maga marxista nézőpontjából fontosabbnak (és bizonyosabbnak) tartja a történelmet magyarázni kívánó marxi gazdaságelméletet, mint az ehhez képest másodlagosnak ítélt politikai programot, illetve magatartást.” (206.) Elemzése egy korábbi pontján még élesebben fogalmaz: a Kosztolányi-bírálatban „a marxista álláspont önmagában (mélylélektani kiegészítés nélkül) jelenik meg pozitív alternatívaként…” (202.) Ez az elhatárolás szerintem szükségtelenül és indokolatlanul beszűkíti az értelmezés horizontját. Én úgy látom, hogy a homo oeconomicus fogalma a József Attila által szánt értelemben elengedhetetlenül tartalmazza a lelki háztartásában gazdálkodó embert is. Hadd idézzek a Hort Dezső könyvéről írt recenziójából, mely pár hónappal a Kosztolányi-bírálat után jelent meg: „A történelmi társadalmat – írja itt József Attila – nem a res oeconomica, hanem a homo oeconomicus formálja. A homo oeconomicus alkotja a tudományokat, mint ismereteink leggazdaságosabb kifejezéseit és hasonlóképpen a művészeteket is. (Freud még neurózisokban is fölfedi az ökonómiai elvet.)9  Veres András is idézi ezt a helyet, de eltekint attól, hogy itt expressis verbis jelen van a „mélylélektani kiegészítés”, és csupán azt emeli ki, hogy a homo oeconomicus „mindenekelőtt tevékeny – szemben Kosztolányi »homo aestheticusának« szemlélődő attitűdjével”. (207.) A Kosztolányi-bírálatban valóban ez a szembeállítás áll az előtérben, de ha már a vele lényegében egyidejű Hort-recenziót is bevonjuk a fogalom értelmezésébe,10  akkor számítsuk bele ezt a másik szembeállítást is, amelyben József Attila a homo oeconomicust a res oeconomicától határolja el: „Ha Marx alapján jobban megértjük, hogy pl. a vallásos érzés miért öltött abban a korban olyan, ebben pedig ilyen eszmei-szociális formát, még mindig kérdéses marad, hogy egyáltalán miért van a homo oeconomicusnak vallásos érzése, hogy a szubjektum lelki háztartásában miért mutatkozik gazdaságosabbnak a hit, mint az értelem? […] A »szellemi természetről« szóló marxi felfogás kritikáját itt kell kezdeni, a homo oeconomicusnál és nem a res oeconomicánál.”11  

A Kosztolányi-féle homo aestheticust József Attila így jellemzi: „Végső soron az a gyermek, ki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát, ki, felnövekedvén, kénytelenségből beléhelyezkedik ugyan a világ rendjébe, szíve mélyén azonban megtagadja.” Szorosan mellé kívánkozik a következő mondat a Hort Dezső-recenzióból: „A res oeconomica mélyén, mint bölcsőjében a gyermek, a homo oeconomicus szunnyad, s nincs másról szó, mint hogy – felnövekedvén – előlépjen.” A két mondat egy rugóra járó metaforikája és retorikája még jobban kiemeli összetartozásukat, és még erősebben kidomborítja különbségüket, amely a két állítmányban válik egészen plasztikussá: „szíve mélyén megtagadja”„lépjen elő”. (Vagy ahogyan a Freud-versében fogalmaz József Attila: „Amit szivedbe rejtesz, / szemednek tárd ki azt…”)

Amikor József Attila a szemlélődő homo aestheticusszal a tevékeny homo oeconomicust veti össze, mindjárt meg is mondja, hogy itt nem akármilyen tevékenységre gondol: a költő, ha szemlélődő is, tesz valamit: verset ír. Ezért nehezen tudnék egyetérteni Veres András következtetésével: „Azért fellebbez [J. A.] a jövőhöz, mert annyira kedvezőtlennek ítéli meg a jelent. A marxista jövőkép megvalósulásának biztosítékaként van szüksége a homo oeconomicus jelentőségének hangsúlyozására, arra, hogy a teremtő-termelő szerepét és annak érvényesülését a természeti törvényekhez hasonló módon értelmezze. Paradox módon Kosztolányi átfogó bölcseleti fatalizmusával egy történetfilozófiai-gazdaságelméleti fatalizmust szegez szembe.” (209.)

Veres András nem adja meg azt a szöveghelyet, ahol József Attila „a jövőhöz fellebbez”. De a kontextusból világos, hogy a Kosztolányi-bírálat zárópasszusára céloz, ahol József Attila a „társadalmi üresség érzésével” szemben „a lehető világra” apellál, „amelyhez – hiszen alkot – Kosztolányi is ragaszkodik”. Ez a mellékmondat azonban nemigen engedi meg, hogy a „lehető világ”-ot azonosítsuk a „marxista jövőkép”-pel, hiszen az utóbbiról aligha mondható, hogy Kosztolányi bármilyen értelemben ragaszkodott volna hozzá. A lehetőség megvalósításáról sincs szó, a megvalósítás biztosítékáról meg végképp nem – azon kívül persze, hogy vannak költők, akik verseket írnak. Én azt javaslom, hogy ebbe a „lehető világ”-ba ne olvassunk bele többet (de kevesebbet sem), mint ami benne van: olyan logikai vagy metafizikai modalitásra utal vele József Attila, amely a semmivel és a valósággal szemben – vagy kettejük között – valami harmadikat képvisel, amely elválaszthatatlanul hozzátartozik az emberi létezéshez, és a költészet (meg a tudomány) legsajátabb ontológiai terepét adja.12  A lehető világhoz való ragaszkodás markánsan különbözik a fatalizmustól: a szükségszerű és a lehető ugyan nem egymást kizáró modalitás, de nem is azonosak, mert a lehetőség magában foglalja azt is, ami van, de nem szükségszerűen van, és azt is, ami nincs, de nem szükségszerű, hogy nincs – szóval magában foglalja a kontrafaktuálist is, amelynek rendelt helye nem feltétlenül a jövőben van, de mindenképpen összefügg a „szellemi természet”-tel.

Farkas János László


 


 

Jegyzetek


 

1. „A kommunikatív emlékezet a közelmúltra vonatkozó emlékeket öleli fel. Olyan emlékekről van szó, amelyekben az ember a kortársaival osztozik. Jellemző példa a nemzedéki emlékezet. […] Ha megtestesítői kihalnak, újabb nemzedéki emlékezetnek adja át a helyét. […] A nyolcvanesztendőnyi határérték fele, vagyis a negyven év szemmel láthatóan a kritikus küszöb. […] Negyven év elmúltával az egy bizonyos jelentős eseményt felnőtt fejjel átélő kortársak kiválnak az erősebben a jövőbe tekintő szakmai életből, és elérik azt a kort, amelyben szárba szökik az emlékezet.” Jan Assmann: Kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Fordította Hidas Zoltán. Atlantisz, 1999. 51.

2. „Mivel az elbeszélések évenkénti megoszlása nem egyenletes, célszerűnek látszott nagyobb, négyéves periódusokat választani önálló egységeknek, s hogy mindegyiket negyven novella képviselje.”

3. Mindig is mód volt pozitívan hivatkozni 1956-ra: ez év elején volt az SZKP XX. kongresszusa, amelyen Hruscsov meghirdette a „személyi kultusszal” való leszámolást, és amely egyébként a magyar októberhez vezető események közvetlen elindítója volt. Ennek ellenére – vagy ezzel együtt? – a XX. kongreszszusra való hivatkozás a Kádár-rendszerben kezdettől hangsúlyosan pozitív jelentésű volt, és ami talán még jellemzőbb: az maradt Hruscsov bukása (1964) után is, amikor a „láger” más szögleteiben már nem nagyon illett emlegetni.

4. Ehhez adalékul szolgálhatnak az előző jegyzetben leírtak is. Az a bizonyos „megpecsételés”, ha egyetlen szimbolikus aktust keresünk hozzá, Kádár nevezetes pályaudvari beszéde volt, amelyben Moszkvából hazatérvén hitet tett az időközben leváltott Hruscsov mellett. Legalábbis az ottani közönség így értette, és az esemény híre így terjedt el. A másnapi sajtótudósításokból ugyanis nagyítóval is nehezen fedezhetünk föl erre utaló jelet.

5. A kötet tanulmányai különben – egy további kivétellel („Rajongó tudomány, az a baj…”, 1988) – mind 1990 után készültek.

6. Déry Tibor: Ítélet nincs. Szépirodalmi, 1969. 327.

7. Hadd hozzak szóba én is egy szóra nem érdemes apró pontatlanságot. Veres András ismerteti Németh László kritikus Édes Anna-értelmezését, a következő szöveghely megadásával: Két nemzedék, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1970. 118–121. A hivatkozott értelmezést azonban valójában a nevezett könyv 115. oldalán találjuk. A helyzet az, hogy Németh László e gyűjteményes kötetében két írás fölött is a Kosztolányi Dezső cím áll. Az elsőt 1929-ben írta, a Napkeletben jelent meg, és a hivatkozott értelmezés innen való. A második 1936-ban kelt, Kosztolányi írói estjének bevezetéséül hangzott el, és ez található a Veres András által megadott oldalakon: az elcsúszást nyilván a címek azonossága okozta. A különbség azonban nem csak három oldal, és nem is csak hét év: utóbbi írásában Németh László kifejezetten visszavonja korábbi kritikáját, és fenntartás nélkül hitet tesz Kosztolányi mellett. – Csupán megemlítem, hogy Veres András szerintem nagyon sommásan bánik el Németh Lászlóval, amikor kötete más helyén Szabó Dezső minden originalitást nélkülöző visszhangjának ítéli.

8. Éppen ezért nem egészen világos, hogy Kodolányi recenziójából Veres András hogyan olvassa ki azt a véleményt, hogy Édes Anna tette motiválatlan volna. Indoklásul ezt idézi Kodolányitól: „akkor egy éjjel [Édes Anna], maga sem tudja: hogyan s miért, a konyhakéssel megöli gazdáját…” Csakhogy a (V. A. által) kiemelt szavakkal Kodolányi nem azt mondja, hogy a tett íróilag nincs motiválva, hanem azt, hogy az elkövető nem tud számot adni motívumairól, ami a regény cselekményét nézve egyszerű ténymegállapítás.

9. József Attila: Összes művei III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Szerk. Szabolcsi Miklós. Akadémiai, 1958. 177.

10. Veres András elfogadja (könyvének 207. k. oldalán) azokat a megfontolásaimat, amelyeket egy hozzá írott levélben fejtettem ki, és amelyek alapján feltételezem, hogy a Kosztolányi-bírálat végleges változatának kialakításába belejátszhatott Hort Dezső könyvének elolvasása is.

11. József Attila: i. m. 178. (Az én kiemelésem.)

12. Idevonnám a következő mondatot József Attila korai művészetbölcseleti spekulációiból: „A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége.” (Tanulmányok és cikkek 1923–
1930. Szövegek. Osiris, 1995. 42.) Nem azt akarom mondani, hogy ez a mondat világosabbá teszi a „lehető világ” értelmét, csupán azt, hogy nem tévedünk József Attila gondolkodásától idegen területre, ha a fogalmat metafizikai szinten tartjuk.