Tandori Dezső
A SEMMI PERCEK
A Semmi Percek: nem a Semmi perceg,
a Semmi Percek, ők – Zenón, időben.
Semmi sincs időn kívül, nincs időtlen,
nincs időben, nincs rosszkor; mint a felleg
Baudelaire-nél, mint hogy Csáth az éj felé,
Dide úr az életé, hogy Szép Ernő
zöttyent a rímen, elmarad nadrág, nő,
és hogy magam a vágyott Semmié
bár ne úgy lennék, mint Babits,
de Nemes Nagy se, Pilinszky se, J. A.,
e kört-járók, kört-jártak, semmi-perc-szó,
Zenón, mondom, nem ott, nem itt, s
nem sehol. A Semmi Hely valaholos
hely, mint a filc alkoholos,
de nem egy fél vodka vagy unicum, nem,
és a nem-érdekesség nem, hogy unjam,
a Semmi Perc az elképzelhetetlen,
hogy valamit képzelgetni lehessen
– spec. – nekem. Nem képzelgek. Bármi fél-tűnt
leosztás jobb, változat, mit akarjak
örök-magam-módján, s ahogy a varjak
(hah-rím!) a kisebb, kedves madaraknak
szórt kaját (a galambokkal) viszik,
nem rovom fel nekik. Mindegy! Ahogy
a régi nagyok mind ezt rég megírták,
égen kalligrafáló irkafirkák,
maguk e jelek jelződnek tovább,
a meghatározhatatlanon át.
Mit vendégség, mit kaptár, tavalyi
naptár mind az ember-szokásai.
Az sincs, hogy csak Semmi Percet akarnék,
lére eresztve létezőt, kotornék
egy hideg, félig visszaköpködött
pörköltanyag vadhúsai mögött,
„pincér, pörköltet vadhúsból”, a viccek
ne jöjjenek, hogy magamon segítsek,
mégis, ha leadtam magam a versre már,
olyan, hogy a jobb igyekezet egyre kár
megint, kár érte. Nem, a Semmi Percek
nem közök, kimaradt szívdobbanások
a gatyából, Kálnokyból, kitákol-
ni nem akarok ilyeneket én.
A Semmi Percek a Teljes Szerén Vett
Idő! Nem az, hogy összeérnek
elemei, de az egész: a katyvasz
teljes hiánya. És nem, hogy tollat fossz
(dunnának, dumának), nem az.
A Semmi Perc az a Tavasz, mikor
nem kell, hogy ez legyen: az agya forr
az embernek a várt kis nyugalom
reményén is, és csak elronthatom
(Szabó L.) a vágyakozással, hogy lennének bár,
és más vágy félholtan a szilvalekvár,
és hagyjuk. Azt akartam itt csak én, azt,
és el se mondani,
hogy csak halott madárkáim adhatják
meg azt a se törvényesét, se fattyát –
„pincér, egalité, egy fínom fattyú-idő
órát nekem, de lecsorogjon széltül!” –,
csak halott madárkáim, és ha pótlani
nem próbálom őket,
csak ők, hogy mintegy emlékükkel idéznek
engem magam,
úgy vagyok nem „magam”,
de minden nélkül, nem is semmiben
– hisz magam kedvéért a Semmibe
senkim-semmim nem küldhetem,
könyv-lap-akármi megjelenést,
fürge vagy – főleg – késlekedő fizetést,
Hamlet egész monológjának minden
tételét, nincs mód, hogy Semmimbe küldjem.
Különben is, privatizált pokol
lenne tudnom, ott vannak valahol.
(Ha e Franc lenne enyém.) Nem én!
Csak halott madárkáim adhatják meg
– mit így nevezek – a Semmi Percet:
semmikor és sehol. És ez valamire rárímel,
kínnal csinálok bármit, szinte klón-rímmel,
mert már csak a Semmi Perc, az boldogíthat.
„Szerkesztő Úr, köszönöm, hogy lehozta. Pacsondkápról üdvözlet!”
(Középdal)
Csak holt madarai jó Tandori.
Csak neki minden más is így, ami.
