Szakács Eszter
LAODAMEIA
„Mit állítottál volna asztalunkra,
ha nem halálunk kettős-egy tüzét?”
(Yves Bonnefoy)
Ó, éjszaka, melyben egyetlen szó világít,
éjszaka, melyben rendületlen fekszem, mint a kő,
éjszaka, mely az emlékeknek oltárt állít,
s a parázsnak, melyben fellobbanni van még erő.
Ha becsukom a szemem, dombtetőre látok
és csillagos égre, mit szél karistol össze.
Mindig ugyanúgy, soha nem történik máshogy,
kioltja a fekete lángot visszajötte.
A semmin át pörögve száll tekintetem:
az ellenfényben állva megremeg, akár a gally.
A csillagokhoz hangolva nem élhettünk sosem.
Az árnyék, mit vet, már engem is eltakar.
*
Elállt a szél és hallgatnak a madarak,
de én egyre hallom nyöszörögni a hangot,
mely megtagadja majd a lángot és a parazsat,
ha lámpámból az utolsó csöpp olaj elfogy.
Idő kellett, hogy megértsem: a semmiben lakom.
Hűséges társaim: víziók és halottak.
Hiába gyújtanám meg fáklyaként magam,
hisz a sötétség szegődött gyámolítómnak.
Mióta nem más, csak egy emlék pőre arca,
őt keresem minden homályos víztükörben,
bár tudom, jól rejti csillagos maszkja
az éjszakának, amellyel szövetséget kötöttem.
