Szakács Eszter

LAODAMEIA

„Mit állítottál volna asztalunkra,

ha nem halálunk kettős-egy tüzét?”

(Yves Bonnefoy)

Ó, éjszaka, melyben egyetlen szó világít,

éjszaka, melyben rendületlen fekszem, mint a kő,

éjszaka, mely az emlékeknek oltárt állít,

s a parázsnak, melyben fellobbanni van még erő.

Ha becsukom a szemem, dombtetőre látok

és csillagos égre, mit szél karistol össze.

Mindig ugyanúgy, soha nem történik máshogy,

kioltja a fekete lángot visszajötte.

A semmin át pörögve száll tekintetem:

az ellenfényben állva megremeg, akár a gally.

A csillagokhoz hangolva nem élhettünk sosem.

Az árnyék, mit vet, már engem is eltakar.

*

Elállt a szél és hallgatnak a madarak,

de én egyre hallom nyöszörögni a hangot,

mely megtagadja majd a lángot és a parazsat,

ha lámpámból az utolsó csöpp olaj elfogy.

Idő kellett, hogy megértsem: a semmiben lakom.

Hűséges társaim: víziók és halottak.

Hiába gyújtanám meg fáklyaként magam,

hisz a sötétség szegődött gyámolítómnak.

Mióta nem más, csak egy emlék pőre arca,

őt keresem minden homályos víztükörben,

bár tudom, jól rejti csillagos maszkja

az éjszakának, amellyel szövetséget kötöttem.