HÉT MEGJEGYZÉS KUNDERA HÉT FÁTYLÁHOZ*


 

Milan Kundera most megjelent esszékötete ugyan függönyről, sőt letépett függönyről beszél, de metaforájának igazi értelme szerint tulajdonképpen fátyolról szól: arról, ami oly rejtelmesen elfedi és megvilágítja a regény végső szabálytalanságának csodáját. Szerinte ugyanis az igazi regény – amiből oly kevés akad, hogy alig több mint tucatnyi a visszatérő példák száma: Rabelais-tól Kafkáig, Fieldingtől Brochig – elsősorban attól varázslatos és mindent átfogó, hogy szüntelenül áthágja a meseszövés rendjét, hogy mohón, türelmetlenül és játékosan magába zárja mindazt, amit a világ éppen kínál: véletlent és természeti ajándékot, emberi következetlenséget és jellemnagyságot, humort és jóvátehetetlen veszteséget. A regény, véli, a legteljesebb egész, amit az emberi elme létrehozhat, ezért nem lehet betelni vele.

A könyv hét fejezetre tagolódik, mint a szerző több munkája is, kiegészítve, újrafogalmazva eredendő obszesszióit. Hiszen ez nem első könyve, melyben a regény kivételes tehetségét boncolgatja:
magyarul is megjelent már két ilyen tárgyú kötete (Elárult testamentumok,A regény művészete). Mindkettőben egyszerre „belülről” is, az alkotó író élményétől ihletetten, és kívülről is, vonzóan rendhagyó elméleti közelítésben vizsgálja a nagy regény „szépséges” szabadságát. Valójában a regény „bölcsességéről” beszél, a furfangos utazásról „korokon, földrészeken át”. Mert a szinte regényszerűen tárgyalt (persze nem is hét, inkább tízszer hét!) rövid esszében az uralkodó gondolat: az „egzisztenciális rejtély” megvilágítása, mely számára is, mint óriás művész elődje, Klee számára, talán leginkább a zenével rokonítható: a polifóniával, a látszólag instabil kompozícióval, az idő „elágazásaival”, ahogy Klee szavaival „az emlékek szőnyegének” helyet ad. Kundera viszont a fény sugárzásának nevezi, „amely az emberi létezés körül… azokra a váratlan lehetőségekre (villant)… amelyek egyébként láthatatlanok és ismeretlenek maradnak”.

Írásom nem a könyv bírálatára vállalkozik: margójegyzetek Kundera gondolatfutamainak olvasása nyomán.


 

1. Regény a világ

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy az élet „kész regény”, ahogy a közhely mondani szereti, hanem hogy a regény nem kevesebb, mint az egész befogadható-befogadhatatlan emberi tapasztalat: a fizikai tárgyaktól az emlékekig, a környezet meghatározott légkörétől az álomig, az érzelmektől a futó gondolatig és így tovább. Nézete vagy inkább eltökélt meggyőződése szerint „semmi, ami emberi (vagy talán embertelen?) nem lehet idegen tőle”: a jó regény nemcsak zsúfolt, hanem kötelezően heterogén, aránytalan és boldogítóan kiszámíthatatlan: szeszélyében csak maga a szüntelenül változó természet osztozik, kihívásra készen.

A regény anyaga végtelen és időtlen: egyetlen óriási hordalék, amelyben a legizgalmasabb éppen az, hogyan találkoznak, párosulnak benne „idegen” elemek, összeférhetetlennek vélt tények, valóságtöredékek és megdöbbentő reakciók. Tér- és időhatárai szédületesen nyitottak. Kompozíciója alkalmanként magát teremti. Csakugyan: mintha mindig ex nihilo alkotna. Becsvágya és sikere nem kevesebb, mint a mindenség. Az egész világ.

Minden regényhős kalandor, mint Don Quijote, K. úr és Emma Bovary, nem beszélve a végzetes sorsú Anna Karenináról, akit a legtávolibb, oda nem illő asszociáció vezet minden megfontolás nélkül a halált hozó kerekek alá, mintha csak a vízbe ugrana „fejét vállai közé szorítva, kezét előrenyújtva esik a vagon alá” – idézi az enigmatikusan „súlytalan” mondatot. A kalandor láthatatlan erőknek engedelmeskedik, és sorsával a lét végső kérdéseit vetíti szemünk elé. „Mi az egyén identitása? mi az igazság? mi a szerelem?”

A Bloomok, Miskinek is éppen „ártatlanságukban” és „tudatlanságukban” jelentőségteliek. (Kafka-tanulmányában hozta először össze Kundera e két fogalmat.) Szétszórtságuk, kapkodásuk, hirtelen agyafúrtságuk és tehetetlenségük a leglefegyverzőbb. Csak mennek, mennek, megállíthatatlanul, a maguk sorsa felé, kitérőkön és esetlegességeken keresztül, amelyeket valamely ismeretlen hatalom szabályoz. Kundera bűvöletesnek tartja ezt a tudatlanságot, mely valójában kiszolgáltatottságnak tűnhet, noha rengeteg személyes impulzus, láz és kifáradás mozgatja. De szerinte éppen ez ad hitelt a cselekedetek igazságának. A nagy külső-belső utazások nem egy rugóra járnak.


 

2. A végtelen jelen

Mert éppen a jelen legbátrabb kitágítása, határainak zavartalan áttörése nyújtja a gazdagságot. A „minden”, ami az elbeszélésbe belefér, a váratlan sokaság, amit bekebelez, mindig éppen most történik. A kielégíthetetlen hős ad értelmet neki, éppen azon a sajátos és legegyedibb módon, ahogy felszívja energiáit, ahogy elháríthatatlan metabolizmusban közlekedik a körötte zajló világgal. Így a történelem „tout court” (mint mondja), a dolgok történelme mindig velünk van, jelen van, mert a hős tekintete ad súlyt és jelentőséget neki. Innen hihetetlen tömörsége, többrétegű, állandóan mozgásban lévő dinamikája.

Tristram Shandy és Tom Jones, Fabrizio del Dongo, de akár Ferdydurke, halmozott életet élnek, telhetetlenségük a fiatalok rebbenékenysége, amellyel minden rezzenésre heves, élénk rezzenéssel válaszolnak. Ciorant idézi: „A fiatalok vallják az intolerancia doktrínáit, és gyakorlatba teszik át őket; nekik van szükségük erre: kiabálásra, tumultusra, barbárságra…” Mert nem csak az életet, magukat sem ismerik. És amilyen banális evidencia ez, annál kevésbé átlátható. Hiszen az élet és az egész kör valósága a függöny mögött rejtőzik. És „Az élet igazi arca, az élet prózája csak jelen időben létezik” – teszi hozzá Kundera; annak kell helyet adni minden történés leírásában.


 

3. Emberi dolgok

A dolgok, tárgyak ugyanis, amelyek regényhőseinket körülveszik, nem közömbösek. Ha látszólag titoktartók is, és nem árulják el azonnal, hogy holtnak tűnő formáik mit zárnak magukba, fontos lenyomatok, emberi történéseket hordoznak. Igen, a tárgyak, „nyugvópontjai elsikló életünknek…” – Kosztolányi szép szavaival. „Mindegyiken ott a kezünk nyoma… a fa, a kő, a víz, a pohár, a szék és ruha, minden tárgy, amivel egyszer vonatkozásban álltunk vagy állani fogunk, csöndesen viseli magán életünket… s ha bámuljuk őket, magunkat látjuk bennük… Csak fel kell törni kérges héjukat, és megtaláljuk bennük a fogalmakat, mint dióban a gazdag és zsíros belet.” (Rilkéről, 1909.)

A regénybeli dolgok, akár az életbeliek – noha ott nem tudhatjuk mindig „feltörni a kérget” –, nagy lerakatok, raktárak, amelyek bármikor kinyílhatnak, és komoly következménynyel járhatnak, kalamajkát okozhatnak. Éppen ez feszültségokozó funkciójuk. Kafka Karl Rossmanjának elfeledett esernyője egész bonyodalmas helyzetsorozatot provokál; Flaubert Frédericje az Education Sentimentale-ban, a tükör előtt, amint elégedetten bámulja magát, nem egyszerűen tulajdon szerelmes lelkesültségét élvezi, hanem a maga vonzó kivételességét az adott pillanatban; Gombrowicz mindennél aprólékosabb Pornográfiá-jában a földön kúszó féreg mintegy mellékes eltiprása a fiú és a lány által együttesen egy egész szövevényes kapcsolatmanipuláció kezdete.

A dolgok tehát mindig emberi dolgok, és éppen a kettő (hős és élettelen tárgy) közötti prózai aránytalanság a megvilágító, az ironikusan mélyre utaló. Ez a függöny vagy fátyol mögött húzódó „mellékes” az a szándékosan banális, amit Kundera Cervantes óta olyan elhanyagolhatatlannak minősít.


 

4. A humor nedűje

Mert éppen ez a kettősség, illetve többeleműség ajándékoz meg a komikum finom „humorális” eleganciájával. Ez óv meg minden érdességtől vagy csikorgástól, amint jótékonyan megolajozza a gépezetet. Azonosulunk, de cseppet kívülről is van jogunk látni. Valójában hirtelen nagyobb egészben érezhetjük magunkat, tágabb perspektívában, túl a szereplők egyetlen belső, tudatos világán. Ez pedig éppen a „kisszerű”, pontos részletnek köszönhető, az egyszerű, de elkerülhetetlen kilépésnek, amellyel az érzelmi analízis homályosabb labirintusa helyett (illetve mellett) a triviális dolgok derűje ismerőssé, köznapian átélhetővé teszi az élmények elevenségét. Hiába, külvilágban élünk, és minél inkább tudomásul veszszük zavaró, olykor erőszakos beleszólását az eseményekbe, annál otthonosabb és igazabb a történet. Kalandoraink kalandoznak, útjuk föl és lefelé, jobbra és balra vezet, nem egyszerűen a bölcs szerző zsarnok tervét követve. Így találja meg a jó regény üdvözítő szabadságát: a szerző nem kevés emlékeztetőt idéz érvényességére.

Ám Kundera továbbmegy. Musil példáját idézve, az összetettség és közvetettség erejét ezen túl is nagy elismeréssel nyugtázza. A tulajdonságok nélküli ember hősének éjszakai kínját, naponta ismétlődő küzdelmét a házastársi lét prózai terhével, lényük reakciójával, tévedhetetlen és saját jövőjére utaló olvasatával méltatja. Az író „nem ítél – mondja –, nem hirdet igazságokat; faggat; csodálkozik, vizsgálódik; formája a legváltozatosabb: metaforikus, ironikus, hipotetikus, hiperbolikus, aforisztikus, fura, provokatív, fantáziadús; és főleg sosem hagyja el a figurák életének mágikus körét; hősei élete táplálja és igazolja (a leírást)”. Másként szólva, a műben rejlő gondolat nem egyetlen szócsövön keresztül érvényesül, hanem a tekintet ezernyi prizmáján át. Hangváltások és vibrálások közepette.

5. Folytonos megszakítottság

A folytonosság paradoxona ugyanis, hogy nem lineáris folyam. Kanyargások, elágazások, ismétlések és főleg előre nem látható akadályok tornyosulnak útjában. Minden megszakítás (kötelező elvágás, váltás, oldódás és szünet) éppen a telítettség ismérve és próbája. Kundera lelkesen hirdeti ezt az igazságot, és személyes példáin, anekdotáin keresztül is igazolja: a mesélés, éppen úgy, mint a gondolkodás processzusa, csak a működésben lévő ember, annak lüktető elméje, érzékletei és érzelmei által halad. Barangolások és kitörések sora által, amelyek mindig a legsajátosabb és egyetlen konfigurációt hozzák létre.

Anna Karenina Dollyhoz indul, hogy dúltságában elmondjon neki mindent. De útközben, a hintóban annyi minden történik benne, hogy dolgavégezetlenül tér vissza. Ám kívülis egy csomó jelentéktelen megfigyelés tartja fogva: egy kéregető, majd a csúnya asszony látványa, egy másik csúf, piszkos férfi, az ellenszenves, ostobán fecsegő útitárspár stb. Elég-e ez ahhoz, hogy valaki, ha sértett és csalódott is, öngyilkos legyen? Tolsztoj nagysága, hogy a visszavonhatatlan tett mindezeken az efemer incidenseken keresztül lesz a legmélyebben indokolt: csak ezeken keresztül érthető meg a tett „irracionális” végzetessége. Mert a halálba menekülés sosem racionális. Motivációi más forrásokból származnak.

Ráadásul van a folytonosságnak valamely tágabb értelme is: a történeti alakulás, hatások és ellenhatások termékeny talaján. Kundera ennek is figyelmet szentel. Valóságos „családot” teremt a rokon lelkek találkozása érdekében, ahol Rabelais García Márquezzel, Fuentes és Faulkner persze Cervantesszel kerülhet öszsze. Így Salman Rushdie és Joyce, sőt Fellini is barátkozhat Diderot-val, Dosztojevszkijjel, ha a szabadság éppen megkívánja. Kundera nyitott és nagylelkű gyűjtögető a maga vándorai iránti rajongásában: tételei és hitei kedvéért megteremti ezeket a nagycsaládi rokonságokat, messzi korokat és országhatárokat áthidalva élvezi együttesüket. A valóság szakadékait átugorva így foghatnak kezet ama bizonyos Parnasszuson.


 

6. Töredékek összefüggő egésze

Az igazi folyam, akár sebesen sodró, akár lassan áramló, nem egyetlen anyagból vagy tiszta rajzú mederből való. Töredékek sorjáznak benne, köveken, buckákon fennakadva, öntörvényű örvényeknek helyet adva, romokat és gallyakat, sőt limlomot ragadva magával. Milyen váratlan öröm együtt haladni vele! Kíváncsian és olykor lankadtabban.

„Hunyt szemmel bérceken futunk – írja Babits –, és mindig csodára vár a szívünk…” Kundera, gondolom, szívesen csatlakozna ehhez a távoli vallomáshoz. Hiszen kedvenc regényeiben ezt az állapotot ünnepli.

A töredék dicsérete persze a modern művészet hírhedett ars poeticája lett. De komolyabban belegondolva, van-e modernebb szerző, mint Rabelais vagy Sterne, amint oly pontosan előlegezik Balzacot és Proustot? Úgy látszik, van a szabadságnak valamely titokzatos rendje, mely szabályokon és okos elrendezéseken túl diktál. Csak aki erre a hangra mer figyelni, az lesz emlékezetes és maradandó.

A tanulság? Szinte frivolan hangzik a maga egyszerű paradoxonával: nincs nagy összefüggés a sokfelé futó, sokfelől betévedő összefüggéstelen darabkák szakadatlan érzékeltetése nélkül. Csak így jön létre látványos, lélegzet-visszafojtásra kényszerítő előadás, amelynek bármikor rabjai lehetünk. Éppen mert a mutatvány kimenetele ismeretlen, és kétségek közötti izgalomban kell várni minden következő percre, hogy kiérdemeljünk valamely választ – minden töredék azért „teljes”, mert nem csak önmagáról szól.


 

7. A nagyvilág tartománya

Persze ugyanahhoz a planétához tartozunk, akár Prágában vagy Bécsben, Párizsban vagy a messzi Amerikában születtünk. És a nagyvilág és a kisvilág között mégis érzékelhető a különbség. Lehet, hogy a provinciák többletenergiát hordoznak, mert bizony élesebben, erőteljesebben kell szólniuk, hogy meghallgattassanak? Hašek és Gombrowicz, de mondhatnám, hogy Krúdy és Mándy, Nádas és Bodor Ádám talán nagyobb „invesztícióval” dolgozik ahhoz, hogy a maguk sűrű és látomásos önállóságát megteremtsék. A kérdés ezúttal nem az, hogy gyakorlatilag eljutnak-e oda, ahova illenének, hanem hogy műveik úgynevezett egyetemessége eléggé átható-e ahhoz, hogy másutt is annyira beszédesek legyenek, mint a „középpontban”, az Európa szívében élők meséi.

És itt érdemes kiegészíteni a gondolatsort a nyelv kérdésével. A kis népek nyelve, ha mégoly gazdag is, és konkrétságában sokszor szinte bámulatos a bősége, a színérzékenysége, mégis fordításra szorul, és tudjuk, sajnos nagyon is tudjuk, hogy a másolat sosem azonos az eredetivel. Kundera ugyan büszkén és diadallal már franciául ír (és esszét könnyedebben, mint regényt), de nem tudhatjuk, hogy mennyivel több ízt tartalmazna az anyanyelvi kifejezés. Oly korban élünk, amikor pontosan ismerjük a fordítások ezernyi problémáját, a veszteséget, az egyszerűsítést, a ritmus hajlékonyságának fájdalmas hiányát. Az anyanyelv mint a gesztusok beszéde a legfinomabb mozdulatokat közvetíti, olyan, mint a tánc ismételhetetlen koreográfiája. Persze a francia változat lehet elegáns, az angol logikusan és fölényesen precíz, a német türelmesen mélyreható, de a fűszer, könyörgök, a fűszer számtalan árnyalata, az adagolás, a zene és inflekció egyetlensége, a rendhagyó merészség bája hová lesz?

Visszatérve Kundera függönyéhez, melynek átszakításában látja a felszabadító erőt, megkockáztatnám a kérdést: nem inkább fordítva működik-e az elv? Nem éppen Cervantes „kóbor lovagja” volt az első, aki a legendák szőtte mágikus lepel helyébe egy másikat állított, színes, ezerarcú, tragikomikus fátylat, melynek mintázatában minden emberi szertelenség, véglet és prózai ügyetlenség egyként ott ragyoghat?

A regény nem egyszerűen a tág realitás, hanem , szívvel és lélekkel, képzelettel és fejjel formált alkotás. Mert hogy egy másik Kundera-okosságot idézzek: „A regény nem a valóságot vizsgálja, hanem a létezést. És az egzisztencia nem az, ami történt, az egzisztencia a lehetőség terepe, mindaz, ami az ember lehet, mindaz, amire képes.”

Bíró Yvette