REVICZKY – KÉT SZOBÁBAN


Gondolatok a Petőfi Irodalmi Múzeum Reviczky-kiállítása kapcsán

„Undok szép világ”. Reviczky Gyula-kiállítás (1855–1889)

Petőfi Irodalmi Múzeum

Rendezte Császtvay Tünde.

Látványtervezők:
Pintér Réka és Pethő Beatrix

A pesti Belváros szívében áll a Károlyi grófok egykori palotája, klasszicista építészetünk gyöngyszeme. Mint közismert, a magyar irodalom tárgyi emlékeinek gyűjtésére szakosodott múzeum működik falai között. Első emeletén – a névadónak szentelt, időnként újrarendezett Petőfi-kiállítás helyiségei után – két kisebb szoba következik. Nos, ebben a két szobában fontos dolgok történtek az utóbbi hónapokban.

Tavaly múlt 150 esztendeje, hogy megszületett Reviczky Gyula, az Arany János és Ady Endre közötti évtizedek egyik jelentős magyar költője, az „új nemzedék” jellegzetes képviselője. Ám bízvást kijelenthetjük, hogy e másfél évszázad alatt Reviczkyt a szélesebb közönség gyakorlatilag elfelejtette. Pályájának (vagy inkább csak hányattatásainak) emlékei steril adatok csupán a lexikonban, és bár a hatvanas években még szerepelt egyetlen verssel a középiskolai tananyagban (Pán halála), az érettségi vizsgákon már nem hangzott el a neve. Születésének sem ötvenedik, sem századik évfordulóján nem kapott különösebb figyelmet, ám most olyan jeles nemzeti kulturális intézmény, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum szentelt kiállítást emlékének. Mégpedig a fentebb említett két szobában.

Fölmerül a kérdés: mi ennek az újrafölfedezésnek az oka? Kissé leegyszerűsítve, három válasz lehetséges: politikai, szakmai vagy mindkettő egyszerre.

Az utóbbi esztendők oly örvendetesen gyarapodó múzeumelméleti irodalma, továbbá azok a kutatások, amelyek új módon tárják fel a társadalmi csoportok identitása és a múlthoz való viszonya közötti összefüggéseket, minden korábbinál világosabbá tették a múzeumoknak a modern időkben elfoglalt „memóriapolitikai” szerepét. Az utóbbi két évszázadban éppena múzeum lett az a legfontosabb intézmény, amelynek segítségével úgy lehetett formálni az önmagát nemzetként meghatározó és átélő közösség emlékezetét, ahogyan az jövőbeli céljainak (és vezetői céljainak) a leginkább megfelelt. A hatásmechanizmus – amiként azt Jan és Aleida Assmann, Pierre Nora és a téma többi, immár klasszikusnak számító kutatója világosan föltárta – természetesen ugyanaz volt, mint korábban: templomot kellett emelni (persze immár „világi” templomot), ahol – a lelki-érzelmi emelkedettséget a kellő pszichológiai hatékonysággal biztosító – „rítusok” keretében a hívők (a nemzet tagjai) múltjukról arra az „igazi tudásra” szert tesznek, amelyre a közösség fönnmaradása szempontjából elsősorban szükség van. A nemzeti érdekek szolgálatában álló modern állam persze a közösség vezetését megszerző társadalmi csoportok érdekeivel vegyítve valósította meg ezt a feladatot, hol több, hol kevesebb erőszakkal szorítva rá a kulturális templom „papját”, a muzeológust e célok szolgálatára. De a nemzeti ideológiák virágkorában a múzeumok vezetői maguk is elhitték, hogy a tudomány módszereivel föltárt „igazság” olyannyira objektív, hogy hitszerű tiszteletet érdemel, ezért missziós hevülettel (és pedagógiai optimizmussal) vállalkoztak terjesztésére. Örömmel vették azt is, hogy a klasszicista ízlés a görög templomok formájába öltöztetia korábbi főúri-egyházi kincstárak, kuriozitásgyűjtemények anyagából dinamikusan kifejlesztett gyűjteményeik otthonát. A tudománynak önmagáról való gondolkodásában bekövetkező XX. századi fordulat azonban megtörte a nemzeti ige tudományos terjeszthetőségének naiv hitét. A muzeológus számára megnyílt annak szellemi lehetősége, hogy immár távolabbról nézhesse az államtól kapott, ideologikusan meghatározott emlékezetpolitikai feladatokat, hogy viszonya legyen hozzájuk, hogy „igazságtartalmukat” összevethesse az önmagát folytonosan átalakító tudományos-módszertani paradigma fényében szerzett ismereteivel. E játéktérben a szakember annál nagyobb lehetőséget kapott és kap a maga „új igazsága” által kialakított véleményének az állami intézmény tekintélyével történő érvényesítésére, minél kevésbé határozottan tudta és tudja az állam –a modern társadalomban, politikában stb. bekövetkező változásoknak megfelelően – megfogalmazni és érvényesíteni a múzeummal szembeni elvárásait.

Azt hiszem, ezek után már világos, hol látom a választ a Reviczky-kiállítás kapcsán föntebb föltett kérdésre. Napjainkban a nagypolitika nem adhatott „megrendelést” egy Reviczky-reneszánszra, hiszen nincs sehol olyan csoportérdek, amelynek e különösen szomorú sorsú, a törvénytelen születés folytán örök önbizalomhiánnyal és identitásgondokkal küszködő, a polgári, a nemesi és az értelmiségi lét mindegyikének perifériáján vergődő, végül a kor nevezetes, halálos betegségében elpusztuló figura érdekes lehet. A szakkutatás ugyanakkor új, jelentős eredményeket ért el a költő életművének föltárásában: az utóbbi években mintegy százharminc, eddig lappangó, a nagyközönség előtt ismeretlen versét találta meg Császtvay Tünde, az MTA Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa. Úgy vélem tehát, hogy irodalomtörténészek és muzeológusok egy kisebb, de elkötelezett csoportja döntött úgy, hogy megpróbálja tágítani az utóbbi évszázadban a nemzeti irodalomról kialakított kánont, és egy tárlattal igyekszik meggyőzni a szűkebb szakmai közönséget csakúgy, mint az érdeklődők tágabb körét arról, hogy napjainkban is érdemes Reviczkyt olvasnunk, és talán neki is juthat hely abban a Noé bárkájában, amelyben a kis nyelv nagy irodalmának eredeti alkotói talán túlélik majd a kulturális globalizáció özönvizét.

Lássuk mármost, mennyire sikerült Császtvay Tündének – mert ő jegyzi a szakmai koncepciót – és a múzeum munkatársainak e cél érdekében meggyőzővé formálniuk a Reviczky-kiállítást. A feladatot szinte abszurd módon nehezíti, hogy a szerencsétlen sorsú poéta után gyakorlatilag nem maradt fenn tárgyi emlékanyag. Márpedig pusztán verssorokból, bármilyen jók is azok, nem lehet múzeumi kiállítást építeni.

Reviczky életének tragédiáját a rendező azzal a paradoxonnal érzékelteti, hogy azt mutatja meg, hová nem juthatott el soha ez az örök vesztes! A kiállítás első szobájának központi tere utcát formál, amely a három legfontosabb „zárt világ” között vezet: ezek a politika, a „hivatalos” irodalom és a családi boldogság világa. Mindhárom terrénumot hálórács választja el az utcától: átlátni rajta, de bejutni nekünk, látogatóknak sem lehet – azonnal, fizikailag is érezzük tehát Reviczky kirekesztettségét. A politika világát a Sándor utcai régi képviselőház, az akadémikus irodalomét Gyulai Pál dolgozószobája, a családi otthonét pedig egy korabeli enteriőrrekonstrukció jeleníti meg. Amiként a tér közepén álló fát körülölelő hirdetőoszlop plakátjai, úgy a zárt világok is az 1880-as évek elejére helyezik a naptár mutatóját. Erre nyilván a Ma született a Messiás című vers inspirálta a rendezőt, a jobb világ iránti sóvárgásnak ez a megrázó megfogalmazása, amelyeta Márki Sándoréknál 1883-ban eltöltött szép karácsony alkalmával írt Reviczky.

Amikor a kiállítás utcácskáján barangolva először rájöttem Császtvay szellemes gondolatára, miszerint a költő végtelen magányosságát úgy akarja érzékeltetni, hogy valójában egy, a tárgyakban megfogalmazott történetet mesél el arról, mi után sóvárgott hiába szegény, Heller Ágnes egyik írása jutott eszembe, ahol az „elbeszélés szelleméről” van szó, és azon belül arról a dilemmáról, hogy az irodalom miként tudja elmondani az elmondhatatlant. Heller – Lessingre utalva – példaként Homérosz fortélyát mutatja be, amely nem más, mint maga az elbeszélés. Nincsenek szavak, amelyek kifejezhetnék a világ legszebb asszonya, Heléna gyönyörűségét. Homérosz mégis érzékeltetni tudja ezt, amikor elmondja, hogy midőn a trójai vének megkapták a görögök hadüzenetét, behívatták az asszonyt, hogy lássák, mi a küzdelem tétje. És miután látták Helénát, úgy döntöttek, hogy vállalják a háborút…

Hatásmechanizmusában ugyanezzel a módszerrel dolgozik Császtvay Tünde is. Az aprólékos műgonddal fölépített „zárt világok” teljessége, az utalások sokrétűsége olyan gazdagságban jeleníti meg a dualizmus korának e színtereit, hogy nemcsak megérthetjük, de meg is érezhetjük azt a reménytelen keserűséget, amit ezek elérhetetlensége keltett a költőben. Ez az egész szoba – Krzysztof Pomian immár elterjedt, igen kifejező szavát használva – maga egy nagy semiosphore: vagyis önmagán, a kompozícióban szereplő tárgyak és tárgyegyüttesek eredeti értelmén is túlmutató jelentéshordozó, mert azáltal, hogy benne a tárgyanyag történetté rendeződik, elmeséli a legfontosabbat, amit Reviczky Gyula életéről tudnunk kell. Méghozzá a részletek egyneműsítése nélkül, hiszen az egykori kudarcok okai persze különböztek egymástól. A politikai karrierhez és a családalapításhoz főként a kezdőtőke hiányzott – a költő választott hivatásának és mindennapi életének végtelen bizonytalansága összetalálkozott alkati képtelenségével arra, hogy szilárd egzisztenciát teremtsen magának. A irodalmi hivatalosság világával viszont az „új nemzedék” alkotóinak tudatos képviselőjeként szállt szembe, látszólag Arany Jánossal, valójában Gyulai Pállal vitatkozva az egyéni költői hang védelmében. E vitákat, az életrajzi és közéleti mozzanatokat (versek, újságcikkek részletei) kellő mennyiségben és mélységben jelenítik meg a „zárt világok” rácsain elhelyezett installációk.

Az Elzárt vágyak után – ez az első kiállítási szoba címe – az újabb teremben az Ónsúlyok következnek: a rendezői koncepciónak a címben is kifejezett szándéka szerint az a két legjellemzőbb tér, ahol a költő élete valójában zajlott, de amelyek valósága egyben nehezen viselhető, súlyos jármot is rakott a költészet szabad világába vágyakozó fiatalember nyakába. Rögtön értjük a metaforát a szerkesztőségi szoba láttán, de mintha kevésbé lenne találó a Kis Pipa vendéglő rekonstrukciója kapcsán. Persze a társasági élet, a politikai kötődések, még inkább az alkohol is válhatnak nyűggé – de a barátok szava, szeretete, a fehér asztal és a bor örömet is adhatott (ezek anyagi terhét legtöbbször nyilván nem ő viselte), ellensúlyt is képezhetett a napi megpróbáltatásokkal szemben, a mérleg fizikája szerint inkább könnyítve a címben sugallt „ónsúlyokon”. Ugyanakkor a második szobában is rendkívül szórakoztatóan folytatódnak az utalások: a famotívum, a költő wagnerizmusa stb. – és persze a falakon a versek, elsőrangú válogatás a legjobbakból, szinte észrevétlenül vezetve be a látogatót Reviczky nyelvébe, képi világába, szövegei hangulatába.

Visszatérve korábbi kérdésemre: engem a kiállítás nemcsak arról győzött meg, hogy Reviczky Gyula költészete továbbra is figyelmet érdemel, így nem szabad hagyni, hogy kiessen a kulturális emlékezetből. A két szoba megtekintése után azt is beláttam, hogy mennyire érdemes volt múzeumi tárlatot rendezni róla! Mégpedig pontosan azért, amire a harmadik évezred elején a múzeum elsősorban való. A hazai muzeológiai szakirodalomban és publicisztikában főként György Péter és Ébli Gábor számolt be arról, hogy az utóbbi évtizedben milyen hatalmas, drámai átalakulás zajlik a világ nagy gyűjteményeinek kiállításpolitikájában. Elemzéseikben szemléletesen bizonyítják, hogy a változás lényege egyfelől annak fölismerése, hogy a múzeumi bemutatás kanonikus rendjében korábban megnyilatkozó „világrend” válságba került, és így világossá válik az a tény, hogy a használt rendezési kategóriák valójában maguk is korhoz kötött, társadalomtudományos és politikatörténeti konstrukciók. A mai sajátos, „posthistoire” világállapotban pedig, amikor az állam egyre kevésbé ad ideologikus-politikai megrendelést a múzeumnak (és így persze erőteljesen csökkenti a pénzügyi támogatást is!), csak az az intézmény marad életképes, amely a kanonikus osztályozás vitathatatlansága helyett vállalja a kulturális cselekvést, a vitát, a párbeszédet. A múzeum nem „kulturális templom” többé, hanem – miközben sértetlenül meg kell őriznie a tárgyi-szellemi örökséget őrző, védő, kutató funkcióját – immár csupán a kulturális piac egyik szereplője a figyelemért folytatott versenyben. És ha nem akar peremre szorulni, akkor a szigorúbb, tanító attitűd helyett – közművelődési funkciója jobb ellátása érdekében is – szórakoztatóbb kiállításokat kell csinálnia, ahol inkább az esemény lesz a fontos, mint a tudás átadása, inkább az élményszerzés, mint a tanulás, inkább a látvány megkonstruálása, mintaz információ szolgáltatása. Persze mindezt a múzeum akkor csinálja jól, ha „gyűjteménycentrikusan” teszi, kihasználva a többi szórakoztatóipari, ismeretterjesztő intézménnyel szembeni specialitását: a kezelésében lévő gyűjtemény értékeit, érdekességeit. Olyan időszaki kiállításokat kell létrehoznia, amelyek megfelelnek a modern látványéhségnek, ám ugyanakkor a gyűjtemény értékei felé irányítják a látogatók érdeklődését. A fő kérdés nyilván az egyensúly megtalálása – miközben az új szempontok szerint összeállított tárlat a szakmuzeológusnak is segít másként látni az általa kezelt és kutatott gyűjteményt.

Innen nézve a problémákat, őszinte elismerés illeti a Petőfi Irodalmi Múzeumot, hogy vállalta és megvalósította a Reviczky-rajongó szakemberek kiállítási javaslatát. Ez a tárlat – véleményem szerint – éppen a fenti új kihívásokra adott első jó hazai válaszok egyike. Az első terem eredeti ötletével, semiosphore-jellegével stb. annyira eltér a hagyományos, statikus, megszokott életút-kiállításoktól, hogy akadt olyan barátom, aki első látogatásakor – nyilván a hagyományos múzeumi kánon öntudatlan nyomása alatt – félreértette a látványt, és kritikaként vetette fel, hogy hát szegény Reviczkynek nem is volt ilyen dolgozószobája! (A másodszori vizit során azután annál inkább élvezteaz ötleteket!) A tájékoztató feliratokon magas szakmai színvonalon jelenik meg a Reviczky-életút, fölemlítve a legellentmondásosabb mozzanatokat is, legyen az a törvénytelen származás pszichés és társadalmi hatása vagy az utolsó szerelem, Jászai Mari, a nagy díva kicsinyes emberi árulása a tuberkulotikus beteggel szemben. A tárlat rendezői szemmel láthatóan nem féltek attól a perspektívától, amit György Péter szellemes sarkítással úgy fogalmazott meg, hogy a modern múzeum legizgalmasabb helyszínein akár a közös tanácstalanság együttes élményének átélése is lehetővé válik.

A Reviczky-kiállítás sikere fontos jelzés lehet a Petőfi Irodalmi Múzeumnak saját jövője szempontjából is. Bár a magyar történelem és kultúra sajátos vonásai folytán a költők, írók kitüntetett szerepet játszanak a nemzeti emlékezetben, a tárgyi emlékeiket őrző intézmény mégsem kapott soha akkora elismerést és anyagi biztonságot az államhatalomtól, mint a nemzeti könyvtár, a nemzeti múzeum vagy a nemzeti levéltár. Talán ennek is szerepe volt abban, hogy a szélesebb közönség felé való nyitásban, a kortárs irodalmi-kulturális törekvésekkel való együttműködésben mindig is élen járt a Károlyi-palotában működő szakmai közösség. A Reviczky-tárlattal megkezdett út folytatására azonban sajátos, mondhatni belső, gyűjteményszerkezeti okok is erősen ösztönözhetik az intézményt. Az irodalmi múzeumban ugyanis kevés az olyan tárgy, amely már eleve műalkotás, tehát esztétikai önértékénél fogva is képes élményhez juttatni a látogatót. A gyűjtemény jelentős része relikvia – napjainkban azonban a nemzeti érzelemvilág vallásos jellegű áhítata már nem elég erős ahhoz, hogy a „történt velem valami” katartikus érzését pusztán maga a tárgy kiváltsa. Csupán nagyobb összefüggésekbe, tágabb témakörökbe helyezve nyílhat erre lehetőség, amikor valamilyen téma bemutatása a cél, és annak ábrázolása érdekében érvényesül tárgy, dokumentáció és szemléltetés látványos egysége. Voltak már persze korábban is ilyen komplex tárlatok a múzeumban – különösen emlékezetes példa erre a pár éve bemutatott Párizs nem ereszt el című kiállítás, E. Csorba Csilla remek munkája, amely a XX. századi magyar írók Párizs-élményéről mesélt hasonló erudícióval. A Reviczky-szobák sikere, reméljük, újabb ösztönzést ad ennek a kiállításpolitikai iránynak a folytatására.

Régi recenzensi fogás, hogy kritizálni is kell ahhoz, hogy a dicséret kellően hiteles legyen. Egyetlen komolyabb problémakörről érzem úgy, hogy részletesebb reflexiót érdemelt volna: ez az antiszemita demagógia hatásának megjelenése Reviczky néhány írásában. Természetesen kézenfekvő megoldás lenne ezt valamiképpen kapcsolatba hozni személyiségének alapvető labilitásával, a származási problémákból is fakadó bizonytalan identitással, a mindennapi élet elemi rendezettségének és biztonságának hiányával. Kíváncsi lettem volna arra, hogy a Reviczky-életmű jelenlegi legjobb ismerője hogyan látja ezt a kérdést, illetve még inkább arra, milyen formában tudta volna véleményét belevetíteni a „vitatkozó múzeum” tárgyi-installációs világába. Persze ehhez hely is kell, mert kellő méretű tér nélkül nincs rendes kiállítás – és itt két kis szobában kellett csodát csinálni.

Még valamit hadd említsek meg: a „politika színtere” tárgycsoportnál két felirat korrigálandó. Deák budapesti szobrán valójában nem egy, hanem két kisfiú alakja jeleníti meg a kiegyezést (az egyik Ausztria, a másik Magyarország címerére támaszkodik), a magyar királynak pedig – Ferenc Józsefnek is! – a koronázási ceremónia kardvágásos jelenetében nem a Birodalom, hanem kifejezetten Magyarország megvédésére kellett fogadalmat tennie. De e kifogások mérete is jelzi, hogy a tárlat történészi szempontból rendben van.

A Reviczky-kiállítás azt adja, amiért múzeumba menni érdemes. Ahogy a tárgyak és installációk különös világában elmerülve a látogató megérti, mit is lát, bekövetkezik a „múzeumi pillanat”: megindul önmagával folytatott párbeszéde.

Csorba László