POLGÁRVILÁG –DARABOKBAN


 

Losonczi Ágnes: Sorsba fordult történelem

Holnap Kiadó, 2005. 329 oldal, 2900 Ft


 

Nemrégiben az egyik kereskedelmi tv-csatorna népszerű kvízműsorában a bemelegítésnek szánt nyitó kérdés így szólt: „Mikor volt a magyarországi rendszerváltás?” – A játékosnak négy évszám közül kellett választania: 1968, 1990, 1998, 2002. A mosolygós játékvezető már készen állt volna, hogy a helyes évszám rávágása után e „pofonegyszerű” kérdésen gyorsan továbblépjen, a vele szemben ülő, negyvenes éveiben járó játékos – jól öltözött, amúgy magabiztos beszédű vidéki mérnökember – válasz helyett azonban gyöngyöző homlokkal hebegni kezdett: „Nem tudom… Mostanában valamikor. Nem?… Talán mikor az utolsó kormányt megválasztották…?” – A nagy tapasztalatú játékvezetőt a váratlanul előállt helyzet egy pillanatra kizökkentette szerepének ítélkezésmentes alapállásából. Őszintén meghökkent: „De hát uram! Hogy lehet ez?! Hiszen ön már a nyolcvanas évek végén is felnőtt ember volt…! Vagy talán az Ön életében nem változott semmi 1990-nel?” – Válasz: „Így van, uram! Mi arrafelé nemigen foglalkozunk politikával. Nekünk nagyjából mindegy, ami van. Ugyanúgy csináljuk a dolgunkat, és próbáljuk meghúzni magunkat. Mi nem éreztünk olyan nagy »rendszerváltást« régen se, meg most se.”

Sportszerű kézfogás, búcsú, új játékos – a műsor csakhamar a megszokott mederben ment tovább, mintha a jelenet meg sem esett volna. Az élettapasztalatok fényévnyi távolságáról tanúskodó párbeszéd feszültsége és a belőle adódó kérdések sora azonban ott maradt a levegőben. Ha nem mindannyiunké, akkor kié valójában a rendszerváltás? Ha egyikünknek a szabadságot, másikunknak az „úri huncutságok” világrendjének változatlanságát, harmadikunknak – tudjuk – újabb félelmeket hozott a szocializmus összeomlása, akkor lehet-e valaha is reménye a közös történelemtudat kiformálódásának? És a múlt közös feldolgozása nélkül vajon van-e út a közös jövő felé? Vagy az önbizalomteli nemzettudaton épülő demokrácia továbbra is csak az ábrándok netovábbja marad? – Megannyi kérdés, amelyek megválaszolásához az elmúlt másfél évtized során nemigen jutottunk közelebb annál, mint amit a nyolcvanas évek reformprogramjai annak idején már felvázoltak. Mert húsz esztendeje is tudtuk, hogy nemcsak a szocializmus tabuit kellene feloldanunk, de évtizedek, ha nem egy egész évszázad töredezett és sebzett életsorsait, sérelmeit, vádjait és önigazolásait kellene valahogy közös történelemmé ötvöznünk a megbékéléshez és az egymással való kiegyezéshez. És tudtuk azt is, hogy e közös feladat elvégzése nélkül a bevált nyugati minták szerint nagy szakértelemmel megtervezett és gondos szabályrenddel pályára tett intézmények egykönnyen a balkanizálódás áldozatává lesznek. Tudtuk továbbá, hogy a „balkanizálódó demokrácia” nemcsak elméleti értelemben fából vaskarika, de napi működési zavarai nyomán előbb-utóbb az egész ország süllyedni kezd: termeljen bármily hatékonyan az új tőke, eredményei elenyésznek a mindent körülfonó korrupcióban, a tömeges kiszolgáltatottságban és a mindennapok erkölcsi rendjének szétzilálódásában.

Az elmúlt évek ezt az előzetes tudást immár keserű tapasztalattá formálták. Mert tény és való: a gondolat- és szólásszabadság elnyert joga mindmáig inkább az egyéni és csoportos sérelmek és elfogult történelemmagyarázatok egymás iránt süket kiharsogásának, semmint termékeny cseréjüknek és a kölcsönös megértés szándékától vezérelt együvé gyúrásuknak teremtett törvényi alapot, valamint publikus fórumot. Ami pedig mindebből megszületett, az a szembenállások acsarkodó politikai közélete, a frusztrált tömegek fásult asszisztálásával. A közvélemény-kutatások egyre ijesztőbb adatsorai vissza is jelzik a „demokratikus” végeredményt: a szabad polgárok nemigen kívánnak társulni abban a közösnek mondott nemzeti jövőben, amelyet választott vezetőik a fejük fölé hazudnak. A politikát legfeljebb „elszenvedik”, de hogy közük volna hozzá, azt ma éppen úgy nem gondolják, ahogyan régen sem hitték. Energiájuk java részét arra fordítják, hogy védjék magukat és védjék, amijük van. Ha személyes életükben nagyobb baj nem történik, akkor többségük szemében a dolgok alapjában rendben mennek. És ebben mi sem változott a nyílt elnyomástól már tartózkodó késő szocialista évtizedekhez képest. Akkor meg mi értelme volna, hogy jelentőségteli dátumként őrizzék emlékezetükben a rendszerváltás évszámát…

Losonczi Ágnest a változatlannak megélt mindennapok társadalomrajza és az „urak játékterepének” ítélt rendszerváltásból való kiábrándulás keletkezéstörténete izgatja. Új könyvének ki nem mondott, de minden sorából érződő alapkérdése így szól: Hogyan lehetséges, hogy miközben száz – vagy ha tetszik: sok száz – év távlatában az 1990-es rendszerváltás első ízben teremtette meg a nyugati civilizációba való visszatalálás és vele az európai felzárkózás esélyét, a hétköznapok viszonylatában ésa többség szemében a fordulatnak vagy nincs jelentősége, vagy az emberek inkább az új világgal rájuk zúduló bajokat érzékelik? Hogyan lehetséges ekkora szakadék a magyar történelem és a magyar társadalom történelemértelmezése között? Milyen magatartások, erkölcsi értékrendek és cselekvési formák adódnak a nemzettudat szemlátomást tartósnak ígérkező meghasadtságából?

Bár így fogalmazva, e kérdések valóban az 1990-nel kezdődő új korszak szülöttei, a Sorsba fordult történelem szerzőjét a „nagy” és „kis” világértelmezések nézőpontjai közötti feszültségek, az életvitelnek az egyéni életutak élménytárából táplálkozó motivációi, önfenntartó igazolásai és indulati tartalmai nem most kezdték izgatni. A hétköznapok használati eszközeibe, az étkezés vagy az öltözködés társadalmi csoportonként jellegzetes szokásrendjébe, az eltérő beszédmódokba vagy a térhasználat különbségeibe ivódott személyes historiográfiák utáni kíváncsiság, a beszéd nélkülis beszédes „tárgyi narratívák” felfejtésének szellemi izgalma, illetve a szocializmus mindent eluraló szürkeségével szemben megőrzött és továbbmunkált kulturális sokszínűség felszínre hozatalának a szándéka vezette a tollát, amikor megírta a magyar szociológia vebleni alapművét, Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben című könyvét (1977). Ha a vaskos munkából annak idején az olvasó erőt meríthetett a szorító körülmények felett aratott kis győzelmek fel- és elismerése által – hiszen akár a pazar vasárnapi ebédek, akár a kalákában verejtékkel épített fürdőszobák leírásaa rendszer ellenében megőrzött értékekrőlés sokszor heroikus teljesítményekről tudósított –, akkor a szerző következő könyveinek révén ki-ki megmerítkezhetett a teljesítményért hozott áldozatok beleérző megértésének ritka élményében. Ugyanis Losonczi Ágnesnak a nyolcvanas években született munkái (A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben [1986] és – főleg – az Ártó-védő társadalom Ahogy a társadalom betegít és gyógyít [1989] című könyvek) a küzdelmeknek, sorsoknak, vágyaknak és törekvéseknek ugyanarra a világára néztek rá, csak éppen elfordított látószögből. Ezúttal a középpontba állított kérdés így szólt:
Valóban sok mindent túléltünk, még többet megéltünk, mi több, vittük is valamire; de mégis, mindez mibe került nekünk? – A válaszadásra felsorakoztatott adatok, dokumentumok és interjúrészletek pedig drámai erővel igazolták a keletről irigyelt, nyugatról leereszkedően dicsért kádári jólét hátterét adó névtelen mindennapi erőfeszítések igazságának másik felét: az egyidejű tömeges rongálódást. Losonczi Ágnes elemzéseiből megtudhattuk: a történelem által sokszor és szélsőséges pólusok között rángatott sorsok megtépázták az idegeket, kikezdték az emberi kapcsolatok kötőszövetét, a nagy igazságtalanságokkal szembeni tehetetlenség kis igazságtalanságok indulatait és bosszúit szülte – s mindez így együtt fokozta a sérülékenységet, talajt teremtett a betegségnek mint egyedüli menekülési és védekezési lehetőségnek, és felemésztette egész generációk állóképességét. Itt sokaknak és sokszor nem volt jó gyereknek lenni, nem lehetett egészséges testet és ép lelket gyarapító fiatal éveket élni, irtózatos terheket raktak az emberek vállára a középkorúvá érés (pontosabban: használódás) évtizedei, majd partszélre sodródott, felemésztett és a feleslegesség tudatától terhelt öregkor várt mindazokra, akik mindezt végigküszködték.

Noha senki, így Losonczi Ágnes sem gondolta, hogy a szocializmus összeomlásával egy csapásra mindez megváltozna, azt azért sokan és jó okkal remélhettük, hogy a rendszerváltással elkezdődhet a gyógyulás folyamata. Mert kinyílnak a társadalmi terek, és így többé nem a családi életnek kell majd minden küzdelem és tehetetlen indulat terhét viselnie; mert jogai felől biztonságban érezheti magát az ember; mert az önkény ellen a törvény védi; mert vállalható, amit addig titkolnia kellett – legyen szó akár hitéről, származásáról vagy rejtett vagyonáról; mert kimondhatóvá és higgadtan megvitathatóvá válnak évtizedes jogtalanságok és megaláztatások, és ha anyagi értelemben lehetetlen is a kárpótlás, de az erkölcsi jóvátétel utat nyithat a belső békéhez, mi több, régen eltemetett álmok valóra váltásához szabadíthat fel energiákat.

Persze a társadalmi gyógyulás hosszú folyamat, a közélet légkörét jótékonyan befolyásoló hatásainak kibontakozása pedig annál is hosszabb. Ma, tizenöt év múltán még mindig kevés a történelmi távlat, hogy egyértelmű mérleget vonhassunk. Annak azonban már röviddel az új politikai berendezkedés megteremtése után értelme volt a nyomába eredni, hogy a privát világokban ott van-e legalább a készenlét, és épen maradt-e valaminő készség a magánéleti rendszerváltásra, azaz a hétköznapok bejáratott vágányainak fokozatos átállítására, az emberi kapcsolatok görcseinek feloldására és a közösségi együttélést mérgező – mindegyre a védekezés kényszerével mentegetett – apró erkölcstelenségek rutinjainak feladására. Más szóval, felszámolható-e a nagy és kis történelmek évszázados skizofréniája: van-e esély a felülről teremtett rend és az alulról építkező törekvések termékeny találkozására?

A Sorsba fordult történelem a találkozás esélyét latolgatja – ahogyan az az új demokrácia új fénytörésében a kilencvenes évek elején a kutatónak életéről számot adó hetven interjúalany szemüvegén át látszott.

Az alaptéma most is a korábbi: a nagy nemzeti fordulatok hétköznapi szereplőinek élmény- és emlékvilágából kibomló huszadik századi magyar történelem. A szerző azonban ismét fordít egyet a látószögön, és az új idők új középponti kérdéssorát szegezi a beszélgetések lejegyzéséből született több ezer oldalas kutatási anyagának. Az új kérdéssor pedig röviden így szól: Ott, ahol négy évtized megtagadta és kiiktatta, lehet-e máról holnapra polgári világot építeni? Ha jó törvényekkel és okos szabályokkal a szükséges politikai, jogi és gazdasági intézmények viszonylag könnyen megteremthetők is, vajon lehet-e lelket lehelni beléjük? Lehet-e új vagy régi hagyományokra, elveszettnek hitt, ám mégis újjáéledő értékekre, tudásokra, magatartásokra és – főleg – autonóm beállítódásokra alapozni?

Persze nincs az a szociológiai kutatás, nincs az a dokumentumfeltárás, de nincs az a regény vagy játékfilm sem, amely e kérdésekre egyetlen nagyívű elbeszélés által kimerítő választ adhatna. Mi több, a magyar ezredforduló nagy polgári narratívájának megalkotása valójában történelmi képtelenség. Hiszen létrehozatalához éppen az hiányzik, amit rekonstruálni akarna: a polgári fejlődés folyamatossága és vele a felszínre hozandó és átadható polgári kultúra biztos tájékozódási pontul szolgáló, kiérlelt értékvilága. Tudjuk, a magyar huszadik század nem az önbizalomteli és nyugodt társadalmi haladás évszázada volt. Ahány politikai fordulat, annyi ígéretes új perspektíva és a fejlődés képviseletében a társadalom élére törő új csoport – no meg legalább ugyanannyi letaszított, amelyet a mindenkori hatalom a történelem kerekét visszaforgató erőnek tekintett. A politikai berendezkedések váltásaival együtt persze újra meg újra sarkaiból fordult ki az elismerésre és támogatásra méltó értékek rendje is: hol a föld, hol a gyár, hol a közösség, hol a család védelme volt a program, és hol a harctéri kiválóság, hol az önsanyargató munka, hol a bátor kockáztatás, hol meg a közösségért hozott áldozat került a morális megdicsőülés piedesztáljára. Az élesen változó célok és értékek jegyében pedig a század történelme több hullámban süllyesztette el, forgatta szája íze szerint egyik vagy másik oldalára, emelte a vágyott és hirdetett vezérmotívumok élvonalába, majd törte darabokra mindazt, amit köznapi értelemben polgári hagyománynak nevezhetünk.

A tradíció rekonstrukciójára vállalkozó kutatónak így azután azzal kell szembesülnie, hogy tárgyát ma leginkább valamiféle társadalmi kirakójátékkal ragadhatja meg: bátor tollvonásokkal felrajzolt karakteres portré helyett apró puzzle-darabokból kell együvé illesztenie a „magyar polgár” elmosódó képét. Hiszen ahol napjainkban vagyont és tulajdont talál, ott nem feltétlenül leli a hivatás szellemét, ahol a míves munka szakmai összetartó erejével találkozik, ott jó eséllyel kiveszett a civil kurázsi, ahol bátor vállalkozószellemre bukkan, ott a közügyek iránti közöny fogadhatja stb. Mindez persze jól értelmezhető. A polgári kultúra egymástól kényszerűen elszakadt és megcsonkított darabjait az idők során vastag sebhelyek vonták körül, a megkeményedett hámrétegek pedig egyetlen varázsütésre nemigen engednek az újraszervülés immár politikai akarattá emelt manapi igényének. Akkor viszont bele kell törődnünk és a szó durkheimi értelmében társadalmi tényként kell tudomásul vennünk: most és itt nemigen leljük a tradíció egységét hordozó polgárt mint olyat, legfeljebb a hagyomány egy vagy más darabkáját újjáélesztő és napjaink körülményeihez igazító vállalkozókkal, hivatalnokokkal, tanárokkal, orvosokkal, újságírókkal, művelt családanyákkal és lokálpatrióta önkéntes aktivistákkal találkozhatunk. Magyarán, a polgárság jól körvonalazható weberi rendje helyett a sokszínű középosztály egyben vagy másban polgárias értékrendű és életvitelű csoportjait láthatjuk magunk előtt, anélkül azonban, hogy e csoportok kulturális együvé tartozásának hálózatát – vagy sokszor akár érintkezésük rejtettebb és ritkásabb foszlányait – érzékelnénk.

Amikor kutatását megtervezte, Losonczi Ágnes ott indult el, ahol a leginkább remélhette, hogy e szétszabdalt tradíció szövetének viszonylag épségben megmaradt, összefüggő darabkáira lel. Vizsgálódása terepéül Budapest egy hagyományosan polgárinak tekintett belső kerületét, módszeréül pedig a (majdnem) véletlen találkozást választotta. A szociológia sétáló mintavételi gyakorlatát követve, munkatársai a terepismeretükre és történeti-társadalmi érzékenységükre támaszkodtak, amikor a rombolva építkező szocialista modernizáció tudatos és spontán lakosságcseréitől, valamint rajtaütésszerű be- és kitelepítési akcióitól az átlagosnál kevésbé érintett városrész jól megválasztott utcáiban jól megválasztott házak lakásajtóin kopogtattak, hogy a beszélgetésre vállalkozó interjúalanyokkal elmeséltessék családjuk huszadik századi történetét.

Persze amennyi e módszer remélhető előnye, annyi a félhető kockázata. Mert egyfelől igaz, hogy a sorsuk iránti nyílt érdeklődést a legtöbben hosszú életbeszámolókkal és gazdagon áradó személyes kommentárokkal honorálták, másfelől viszont a kutatónak utóbb abból kellett építkeznie, amit kapott – márpedig ebben a tekintetben alapvető jelentőségű volt a család történetét felidéző személy pozíciója. És nemcsak az életkor, a nem vagy a családon belüli szerep befolyásolta a válaszadást, hanem mindenekfelett a beszélő pillanatnyi társadalmi helyzete bizonyult perdöntőnek abban, hogy a kutatás vonatkoztatási keretéül kijelölt középosztályi hovatartozást a kérdezett a családsors tegnapjának, tegnapelőttjének vagy megcélzott holnapjának láttatta-e. Minthogy a véletlen séták véletlen találkozásai révén leginkább annak volt esélye, hogy az aktív munkából már visszavonult és általában is bezártabb életet élő idősebbek nyilatkoznak, ezért állt elő, hogy a könyv megírásához végül felhasznált ötvenöt interjú alanyai közül tizenegyen kerültek ki a hatvanon felüli korosztályból, míg mindössze hárman képviselték a jövő ígéreteként számon tartott fiatalokat, a harmincon inneniek nemzedékét.

A megkérdezettek e sajátos demográfiai megoszlása így azután nagyban meghatározta az alulnézetből felidézett huszadik század kirajzolódó lényegi vonulatait és fordulópontjait. A középpontba az került, amit a könyv interjús anyagának javát elbeszélő korosztályok, az 1930-as, 40-es években születettek családjuk történetéből igazán kiemelendőnek tartottak. Márpedig – függetlenül a felmenők hajdani társadalmi helyétől és a család mai pozíciójától – az ő belső korszakolásukban a három generáció ívét átfogó huszadik század minden kétséget kizáróan legfontosabb időszaka a második világháború, illetve az azt követő néhány év volt. Annak ellenére tehát, hogy a megszólalók immár felnőttként végigélt hosszú évtizedeket tudhattak a hátuk mögött, történelmi számvetésükben mindmáig gyermekéveiket ítélték életük sorsfordító szakaszának. Mintha ott és akkor minden egy életre eldőlt volna, amihez képest a saját erejükből később elért eredmények – legyenek azok szerények vagy kiugróak – mindenképp másodlagosak.

Igaz, ezek az eredmények a szocializmus korára estek – mai nézőpontból vett viszonylagos súlyvesztésük ezért egyaránt táplálkozhat a közelmúlt megítélését kísérő társadalmi ambivalenciákból és a fél évszázadra tabuvá merevedett gyerekkori évek kibeszélésének a rendszerváltás hozta szabadsággal végre elnyert lehetőségéből. Valószínűleg erről is, arról is szó van. Tény azonban, hogy a középnemzedék magnószalagra mondott elbeszélései ma is a gyermek alapállásából és az ő szemével láttatják a családok sorsát – és persze innen láttatják a maguk történelmi felelősségét is. Mintha az elmúlt öt-hat évtizedben minden, amit tettek – vagy amit tenni elmulasztottak –, kizárólag csak az induláson múlott volna. Lejegyzett szövegeiket olvasva, az embernek az a benyomása támad, hogy többségük életéből a felnövekedés szakasza egyszerűen kimaradt.

A gyermekkornál való megrekedésnek persze sok jó oka van. Mert ugyan a szülői ház mindenkor, mindenütt és minden életpálya számára fontos, de „normális” korokban és „normális” világokban az új generáció dolga, hogy tanulással, munkával, ügyességgel és kitartással – azaz a hagyományos polgári erények mozgósításával – őrizze és gyarapítsa, amit elődei ráhagytak. Csakhogy a főváros középhelyzetű középnemzedékének gyermek- és ifjúkorát mégsem ezek a „normális” körülmények jellemezték. Hiszen ha a háború előtt vagy alatt zsidó polgári családba születtek, akkor első élményeik az elemi rettegésről, a bujkálásról, a túlélésért folytatott küzdelemről, az elhurcolt, megölt rokonok, játszótársak és családi ismerősök pusztulása feletti gyászról, majd a polgári származás megtagadásáról, a tulajdonfosztásról és a „rossz kádereknek” kijáró megbélyegzésről szóltak; ha ugyanezekben az években keresztény úri közegben látták meg a napvilágot, a rettegést és a fronton odaveszettekért vagy a malenkij robotról soha haza nem térőkért érzett korai gyászt ők sem úszhatták meg, hogy azután kisiskolás éveiket nemegyszer a „bűnös” származásuknak szóló folyamatos rendőrségi zaklatás vagy a birtokos nagyszülőkben azonosított osztályellenségnek kijáró kitelepítés félelemteli élményei, valamint szüleik idegeinek felmorzsolódása és pályájuk megroppanása kísérje. Ha régi kisiparosok vagy kiskereskedők családjából valók voltak, akkor iskoláskoruktól fogva küszködhettek a retrográd kispolgár gyermekének kijáró gyanakvással és lenézéssel, no meg az „eltévelyedett munkások” gyermekeit különös előszeretettel megcélzó kommunista ifjúsági mozgalom átnevelő kényszerével; ha szegényparaszti sorból származó felmenőiket vidékről sodorta a nagyvárosba az erőltetett iparosítás szele, és csábította a felemelkedés reménye, akkor kisgyerekként megtapasztalhatták a szélsőséges szegénységet és ráadásnak azt is, hogy milyen dolog szülői jó szó helyett poroszos fegyelmű napközi otthonokban felnőni, miközben apjukat-anyjukat három műszakos munkára és gyorstalpaló esti iskolák padsoraiba szólítja a Párt. És a sor folytatható a bebörtönzött szociáldemokrata nyomdászok, a „szabotázs” büntetéseként kényszermunkára rendelt vasmunkások, a kulákként meghurcolt és mindenükből kiforgatott középparasztok, a „megbízhatatlannak” titulált és esztergapad mellé vezényelt ügyvédek, orvosok, mérnökök „rossz időkben” született fiainak és lányainak első élményanyagával – csaknem vég nélkül.

A gyermekévekben elszenvedett sérülések nem összemérhetők, ugyanakkor egyesével is alig kiheverhetők. Innen indulva aligha szólhat másról a felnőttélet, mint a korrekciókról. Kinek-kinek indíttatása és helyzete diktálja, hogy későbbi választásainak, döntéseinek és cselekedeteinek elsődleges motívuma a családi kapcsolatok szövetén esett szakadások öszszefoltozása, az önbecsülés múlt okozta horpadásainak kikalapálása, az elvesztett tárgyi értékek lassú visszapótlása vagy éppenséggel a kizökkent társadalmi státus óvatos helyreállítása lesz-e. Legyenek azonban bármilyen különbözők is a belülről diktált küldetések és a belőlük származó évtizedes életfeladatok, egy tekintetben kétséget kizáróan nagy a rokonságuk. Ez pedig nem más, mint hogy az öröklött tradíciók gondos megőrzése és magabiztos továbbplántálása helyett egyikük is, másikuk isa rejtegetésükön nyugvó védekezést teszi a hétköznapok vezérelvévé és alapvető magatartási szabályává.

A könyvben bemutatott családtörténetekben az állandó készenlét a váratlan veszélyhelyzetek elhárítására – de legalábbis a kalkulálhatatlan fordulatok hatásainak csillapítására – át- meg átszövi az emberi kapcsolatokat. Társadalmi rangnál és vagyonnál erősebben befolyásolja a párválasztást, a gyereknevelés gyakorlatát, a barátságokat, a társasági viszonyokat, az életformát – és persze nap nap után újratermeli a mindenki mással szembeni bizalmatlanság légkörét. A lassan-lassan magatartási reflexszé rögzülő attitűd generációk közötti áthagyományozódása pedig szinte elkerülhetetlen következmény. Így lesz a társadalmi ranglétra legkülönbözőbb fokozatain és pályájuk legkülönbözőbb állomásain lévők életének legfőbb zös karaktervonása az örökös gyanakvástól kísért defenzív beállítódás.

Ez az alapbeállítódás olyan mély, hogy továbbadása a magyar társadalom elmúlt évtizedeiben közvetlen értelemben kemény struktúraformáló erővé vált. Hiszen az objektív lehetőségeknél és az elérhető státus csábításánális erősebb a motiváció a mindig bizonytalan jövő és a benne mindig ott lappangó kiszolgáltatottság kivédésére. Ebből az alapállásból pedig mindenkor óvatos mérlegeléssel ésaz eshetőségek gondos számbavételével kell a felnövekvő nemzedék számára iskolát és
foglalkozást találni. Bár vágyott lehet a jólét vagy a szellemi autonómia, ám e tájon azokat kizárólagos életcélnak választani módfelett kockázatos. Az jár el okosan, aki gyermekét az előre nem kalkulálható megélhetési feltételek széles skálájára felkészíti. Ahogy a könyvben megszólaló egyik interjúalany plasztikusan öszszefoglalja:
„Minden gyereknek… szüleink iparos szakmát adtak a kezébe… Azt akarták, hogy minden eshetőségre legyen olyan szakmánk, amiből mindenütt, minden körülmények között megélhetünk. Ezután végeztük el az egyetemet, illetve főiskolát. Értelmiséginek lenni nem független állapot. Kirúghatják, ha nem tetszik az orra hajlása, vallása vagy a világnézete. Kézművesre mindenütt szükség van.” (202.) – Azonban a védekező alapállás egymagában kevés. Mi több, a belesüppedés egykönnyen önfeladáshoz és társadalmi lecsúszáshoz vezethet. Ezért a valaha szebb időket megélt és pozícióban, megbecsültségben valahová egyszer már eljutott családokban e beállítódás többnyire a küzdés erkölcsi parancsával társul. Ahogyan egy másik szövegrészletben olvashatjuk: „Anyám életéből azt tartom követendőnek, hogy nem szabad föladni. Nem szabad semmilyen élethelyzetben azt mondani, hogy megadom magam.” (170.)

Hogy a megélt sorsokból leszűrt, ám a mindennapokban egymásnak gyakran ellentmondó két bölcs vezérelv követésében mi a helyes arány, mi a kockáztatás és a még vállalható kísérletezés kívánatos mértéke, arra persze általános recept nemigen adható. Losonczi Ágnes kutatásának középkorú megkérdezettjei mindenesetre máshol látják a határvonalakat, mint tágan vett társadalmi csoportjuk akár náluk idősebb, akár fiatalabb tagjai. Ők ugyanis – kevés és ritka kivételtől eltekintve – önmagukat általában a rendszerváltás vesztesei közé sorolják, és így élik meg, ami velük napjainkban történik, meg ami életük hátralévő részében még megtörténhet. Már nem elég fiatalok és nem elég rugalmasak az újrakezdéshez vagy legalább a megnyílt lehetőségek kiaknázásához, de még nem elég idősek és visszavonultak, hogy az új világból ne elsősorban munkájuk és elért pozíciójuk veszélyeztetését, valamint kialakított életformájuk biztonságának megrendülését érzékelnék.

Kissé talán meglepő, de jóval bizakodóbb kép rajzolódik ki az idősek szavaiból. A beszélgetések rögzítésének idején – 1993–94 körül – hetvenes éveikben járók ugyanis igazi felszabadulásként és életük nem várt adományaként értékelik a szocializmus összeomlását. Úgy érzik, létfeltételeiket tekintve bajuk már nem eshet, viszont a rendszerváltásnak köszönhetően végre beszélhetnek mindarról, amit évtizedeken át nemhogy a nagyvilág, de még gyermekeik és unokáik elől is titkolniuk kellett. Ki-ki családtörténetének addig homályban hagyott részletei szerint hozhatja végre szóba az előkelő felmenőkről tanúskodó, gondosan rejtegetett nemeslevelet; a ’46-ban parancsszóra magyarosított családnév sváb eredetét; a Horthy-korban magas rangra emelkedett, majd az ötvenes években segédmunkásként dolgozó katonatiszt apa emberi tartását és tisztességét vagy a nagyszülők ortodox zsidó háztartásának szigorú szokásrendjét; de nyíltan beszélhet végre a deportálás borzalmairól és a hajdani „jószomszédok” hűtlen árulásáról is, mint ahogy kiadhatja magából az elrekvirálások,az internálás vagy az ’56-os forradalom reményekkel és rettegéssel elegy hiteles történetét, hogy azután afféle morális summázatként (no meg néha önfelmentés gyanánt) végre beszámolhasson a gyűlölt rendszerben megőrzött emberi kiállás mindeddig félve elhallgatott, olykor-olykor el is árult, titkon azonban mindenkor csodált példáiról.

Ami meg a fiatalokat illeti, nyitottságuk, optimizmusuk és vállalkozási kedvük részben életkori kérdés, mást akarásukat ugyanakkor a nagyszüleik, szüleik megroppant életének kijáró jóvátétel és a korrekció nemzedéki vágya is motiválja. A viszonyítás és a viszonyulás valahogy így szól: „Végigküzdötték az életüket mostanáig, és ezt nagyon becsülöm bennük. Borzasztó, hogy ilyen sokat kellett várniuk arra, hogy valahol egyáltalán tudjanak élni. Én nem hiszem, hogy képes lennék erre… A családban a gyerekek közül, azt hiszem, nekem sikerült a legjobban az életem. Nem ragadtam le egy helyen, egy-egy dolognál, hanem mindig továbbléptem, anyagi és társadalmi téren is. Ugyanannyit keresek most, ennyi idősen, mint az édesapám… [Az interjú készítésének idején huszonegy éves – Sz. J.] Régen, ha valaki rosszat mondott, vagy külföldi kapcsolatai voltak, akkor elvitték és becsukták. A mai rendszer fejlődése mindenképpen jobb, mert ha valami nem megy, akkor lehet rajta változtatni, nem olyan merevek és csökönyösek a szabályok, mint régen, amikor ötéves terveket kellett tartani, ha jó, ha nem.” (233.)

A generációs hangsúlyok jelentős különbségei ellenére a könyvből meglehetős egyértelműséggel rajzolódik elénk a rendszerváltás utáni évek legfontosabb közös alapmotívuma: a közelmúlttal való számvetés megkerülhetetlen feladata. Beszéljenek bár maguk az érintettek, gyermekeik vagy unokáik, a felidézett családtörténetek egyazon történelmi időszak máig kiheverhetetlen élménysora felé gravitálnak. Túl a középnemzedék már érintett gyerekkori traumáin, a náluk idősebbek és fiatalabbak beszámolóiból is az derül ki, hogy a családsorsok legélesebb és legmaradandóbb irányváltásai az eseménydús huszadik századnak a mindennapi életet permanens elemi megrázkódtatásokkal átrendező bő másfél évtizedére, a háború végével kezdődő és a forradalom utáni megtorlással záruló „ötvenes évekre” estek.

Mondhatnánk úgy is: a Sorsba fordult történelem nem is annyira a színéről, mint inkább a visszájáról tekint az újrapolgárosulás esélyére. Annak jár utána, hogy milyen mélyre hatolt le a diktatúra világfelforgató programja, és a családsorsok további formálódásában menynyire bizonyult visszafordíthatatlannak mindaz, ami e program jegyében a hagyományok módszeres felszámolása terén történt. A könyv igazi részletezettséggel és a legnagyobb terjedelemben azt mutatja be, hogy – a szerző kifejezésével – „a szocializmus nagy kompressziójának” köszönhetően hogyan sodródtak egymás mellé a rendszer alapjainak lerakása idején megannyi oldalról kikezdett, egymással szolidaritást és közösséget azonban legfeljebb 1956 röpke tíz forradalmi napjára vállaló sorsok.

Több mint fél évszázad elmúltával is görcsbe rándul az ember gyomra, ahogy a háború utáni új rend megteremtésének nevében véghezvitt kitaszítások, megfosztások és kiátkozások hosszú listáját olvassa. Az államosított üzletük éléről gyári munkásnak átirányított zsidó kereskedők, a bűnösnek kikiáltott egykori ludovikás katonatisztek, a megbízhatatlan kádernek nyilvánított hajdani minisztériumi tisztviselők, a nép ellenségének tekintett gimnáziumi tanárok, a parasztnyúzónak titulált nagygazdák, a régi rendszer iránti nosztalgiával vádolt kisiparosok mással és mással igazolt, de egyenlően kiporciózott megtaposása még az alulról jövők iránti szolidaritás legelkötelezettebb híveinek szemében sem igen tűnhet méltányos árnak a szegényparaszt és munkásifjak gyors emelkedéséért – amit ez utóbbiak ráadásul tartós gyökértelenségükkel és szélsőséges politikai kiszolgáltatottságukkal ugyancsak megfizettek.

Bár a beszámolókat gazdagon benépesítika közvetlen hatalomgyakorlás ma is indulattal felidézett figurái – ÁVÓ-sok, párttitkárok, tanácselnökök, rendőrök, beszolgáltatási felelősök, munkavezetők egész seregéről olvashatunk –, az interjúk tanúsága szerint az „ötvenes éveknek” két olyan politikusfigurája volt, akiket máig nevével őriz az emlékezet: az egyik Rákosi Mátyás, a másik Nagy Imre. Rákosi a sztálinizmussal azonosított kommunizmus, Nagy Imre pedig az utóbb kudarcba fulladt ’53-as kiigazítás emblematikus figurájaként kerül elő az elbeszélésekben.

Az olvasó azonban némi meghökkenéssel veszi észre, hogy Nagy Imre mint az 1956-os forradalom miniszterelnöke és a felkelés mártírja viszont még mellékes szövegösszefüggésekben sem jelenik meg a színen. De nem csak a portréja hiányzik: vele együtt hiányzik a családsorsok felidézéséből maga a forradalom is. Mintha a más-más korú és eltérő hátterű interjúalanyok titkon összebeszéltek volna, elbeszéléseik történeti szakaszolása 1955-ig tart, majd valahol a hatvanas évek közepén folytatódik. 1956-ra feltűnően kevés a reflexió, az utána jövő megtorlás pedig szellemiségében a sztálinista korszak egyenes folytatásaként élaz emlékezők tudatában. Ha egyáltalán, akkor ’56 történéseiről a megkérdezettek kizárólag általános alanyok és passzív igék használatával, távolságtartó tőmondatokban és a hangsúlytalan mondandóknak kijáró szürke fogalmazással beszélnek. Az amúgy többnyire átéléssel és bőséges érzelmi tartalommal előadott beszámolókban e történeti ponton ilyen mondatokat olvashatunk: „Férjem 1956-os részvétele és írásai miatt házkutatás volt. Rendőri felügyelet alá helyezik, munkahelyét elveszti, elhelyezkedni nem tud.” (142.) „Öt testvéremből kettő meghalt rákban. Biztosan tudom, hogy halálukban nagy szerepet játszott a stressz. Mind a kettőnek volt szerepe az 1956-os forradalomban, de nem fegyverrel. Hányódtak munkahelyről munkahelyre, sose kaptak megfelelő munkát.” (150.) „Az édesapámat 1956 elfújta. Nem a forradalom szele, hanem november 4-e szele. Még az utolsó határzárás előtt hasmánt átkúszott a határon. És tulajdonképpen nagyon hamar befejeződött ezzel a mi családi életünk. Én 5 éves voltam akkor.” (156.)

Az októberi napok szellemének lelkes felelevenítésével és az akkor tapasztalt szabadságélmény felidézésével nem találkozunk. Az elfojtások munkájával évtizedek alatt megdolgozott emlékezetben a súlypont mára láthatóan a soha ki nem hevert veszteségekre került. Az interjúkban ugyanis 1956 kizárólag a menekülés és a megtorlás, a családok újabb szétzilálódásának és a forradalomra válaszul különösen kemény politikai kényszerrel végrehajtott téeszesítés megaláztatásainak összefüggésében kerül elő. A félelmek, megrázkódtatások és talajvesztések újabb hullámához társuló kép pedig személytelen: szovjet tankok rajzolódnak ki rajta. Ha a tankok hátterében nagy ritkán mégis megjelenik egy arc, az természetesen Kádár Jánosé. De legfeljebb egy röpke villanásra tűnik elő – merthogy a diktatórikus elnyomás újbóli megteremtésének ez utóbbi portréját említése pillanatában le is söpri a polcról az emlékezet.

Kádár alakját az interjúk – meglepő módon, ismét életkori hovatartozástól függetlenül – igazi kettős látással előbb mint a szovjetek markában vergődő bábfigurát, majd szinte átmenet nélkül, ám szemlátomást nagyobb átéléssel mint a béke, a konszolidáció és a jólét megteremtőjét idézik fel. Ahogy a szövegekből kiderül,az utóbbi ábrázolást azonban jobbára nem politikai megfontolások motiválják. Erre utal, hogy a huszadik század virágkorává stilizált „Kádár-korszak” névadójának személyét magasztaló mondatokat több olyan interjúban is olvashatunk, amelyek egyébként a szocializmussal való tartós és éles szembenállásról tanúskodnak.

A Kádárnak szóló dicséretek mögött munkáló motívumok igazán személyesnek és mélyről jövőnek tűnnek. Szövegösszefüggésükből kiolvasható, hogy mindenekelőtt a biztonságérzet és az önbecsülés újra megtalált lehetőségének szólnak. Mert az elbeszélők szemében a félelemteli hosszú ötvenes évek után a lassú emelkedést, a nyugalmat és a magánélet háborítatlan békéjét visszahozó konszolidáció a háború előtti polgári világgal teremtett folyamatosságot – ezzel pedig lélektanilag helyreállította számukra a normalitás érzetét. Mai szemüvegükön át is úgy látják: társadalmi státusban, életkörülményekben és a politikai ízlés tekintetében ugyan nem volt lehetséges a rekonstrukció, de legalább a privát szféra belső köreiben megkezdődhetett a kiirtottnak és örökre elveszettnek hitt polgári értékek lassú rehabilitálása. Innen nézve pedig azok is máig fenntartott elismerésükkel adóznak a Kádár-korszak teljesítményének, akik amúgy a régi rend összeomlását cseppet sem bánták, és a rendszerváltás egyértelmű hívei. Nem nosztalgia ez, mint gyakorta vélik. Sokkal inkább azoknak a mély élettapasztalatokon nyugvó múltértékelése, akik a folyamatosságot többre becsülik a mindig kockázatos nagy ugrásoknál, és a békés átmenetet nagyobbra tartják a tiszta lapot teremtő, ám sok áldozatot követelő történelmi igazságtételnél. Ők tehát az elmúlt másfél évtized temérdek ellentmondástól terhelt, nagy sorstragédiáktól ugyanakkor mégiscsak mentes rendszerváltásának minden panaszkodás mellett is türelmesen és tántoríthatatlanul kiváró támaszai. A könyvben idézett interjúk, de általános mindennapi tapasztalataink alapján is bizton mondhatjuk: világnézettől és politikai hovatartozástól függetlenül igen sokan vannak.

Ahogy az elbeszélők szavaiból kitűnik, a rendszerváltástól kevésbé a gyökeresen új életberendezkedés feltételeinek megteremtését, mint inkább a késő kádári években megkezdett, a pártállam összeomlásáig azonban szigorúan a privát viszonyok keretei közé kényszerített személyes autonómia nyilvánossá és kibontakoztathatóvá tételét várják. A szemükben a fordulat legnagyobb jelentősége és reménye, hogy a hajdan kissé zsurnalisztikusan felemás polgárosodásnak nevezett folyamat levedli magáról a köz- és magánélet skizofrén kettéválására utaló „felemás” jelzőt, és sok-sok elbukott történelmi kísérlet után végre hazai földön is létrejöhet, amit közkeletűen – minden kvalifikáló megszorítás nélkül – polgári világnak hívunk. Ezért a rendszerváltás számukra elsősorban a szabadság és az erkölcsi rend helyreállításának lehetőségét – egyelőre inkább ígéretét – hordozza. Így fogalmaznak: „Én azt tapasztaltam a politikában és a vallásban is, hogy akik csinálják, nem azt teszik, amiről beszélnek… A politikában korábban mindig egyetértettünk a férjemmel, de most ő kitart a múlt rendszer mellett, én meg az új rendszerben is látok pozitívumot. De kapitalizmust, azt nem szeretnék.” (222.) Vagy átfogóbb megítéléssel:
„A régi rendszerben rengeteg kötöttség, korlátozott életlehetőségek voltak. Minden rettenetesen lomhán működött. Ma ez másként van. Megvan mindenkinek a lehetősége, hogy kitörjön. Alapvetően fontos az emberi létben, hogy szabadon tegyed azt, amit jónak látsz. Borzasztó iskolarendszerben biztosították a tanulást mindenkinek, anno. Anyagilag persze könnyebb volt tanulni, mint ma, de nehéz feladat volt embernek maradni.” (279.)

Mindezzel együtt az idézett szövegrészletekből a nyolcvanas évek erőteljesen megszépített képe rajzolódik ki, amivel szemben a rendszerváltáshoz fűzött megjegyzések inkább a jövőnek megszavazott óvatos bizalomról és kevésbé a megélt jelen pozitív értékeléséről tanúskodnak. Persze ezen a ponton hangsúlyoznunk kell, hogy az interjúkban megvont mérleg pillanatfelvétel – mégpedig az átalakulás kitüntetetten nehéz éveiből, 1993–95-ből. Tudjuk: az akkoriban a mélypontjára érő úgynevezett transzformációs válság a kilencvenes évek első felében végigsöpört a magyar társadalom egészén. Az évi 25–35 százalékos inflációt és a tömeges munkanélküliség első nagy hullámát azok is megszenvedték, akik utóbb, az évtized második felében újra nekilendülő gazdasági növekedés viszonyai közepette gyorsan a helyükre találtak – és ez éppen a középosztály volt. A magnós felvételek elkészülte idején ezt azonban még nem láthatták előre. Akkor inkább a végleges lecsúszástól rettegtek. Ebben az összefüggésben kell értelmeznünk, hogy a könyvben megszólalók számvetésében a múltnak adózó elismerés középponti elemeiként mindegyre a létbiztonságról, a soha veszélybe nem került munkahelyről, az alacsony árakról, az ingyenes iskolázásról és a megélhetést biztosító nyugdíjról kerül szó. A jelent illetően ugyanakkor még a váltás iránt leginkább elkötelezettek sem hunyhatnak szemet a mindennapok felkavarodott viszonyai felett. Mindezt azonban elkerülhetetlen átmeneti kellemetlenségnek tartják, ami nem homályosíthatja el az új rend erkölcsi fölényét. Feltétlen bizalmuknak efféle megfogalmazásokkal adnak hangot: „A szocializmusban lassabban, de biztosabban lehetett anyagilag előrelépni. Most valaki vagy nagyon gyorsan meggazdagszik, vagy nagyon gyorsan lezüllik. Ennek ellenére a mai helyzet mindenképpen jobb, mint a régi.” (279.) Vagy – lelkesebben és egyértelműbben – így: „Én elfogult vagyok a rendszerváltással kapcsolatban. Szinte mindent jónak tartok. A rossz dolgokra előre lehetett számítani. Rossz a közbiztonság, elszegényedés van, de tiszta a lelkiismeretem. Jobb igazságban élni.” (272.)

Persze legfeljebb gondolatkísérletként játszhatunk el a kérdéssel: ugyanezek az emberek vajon ma mit mondanának?… Tudni ugyan nem tudjuk, elbeszélésük fonalából, beszúrt szófordulataikból, kiolvasható hangsúlyaikból ugyanakkor mégis sejthetjük. És sejtéseinkhez támpontul társíthatjuk azt a tudást is, amelyre immár négy parlamenti választás adatainak feldolgozása, illetve a könyvben megszólalók sorstársairól (a kis- és középvállalkozókról, a vidéki városok helyi elitjéről, a közszféra és a civil szervezetek egyes foglalkozási csoportjairól) az elmúlt tíz-tizenkét év folyamán készült szociológiai kutatások révén tehettünk szert. Mindezt számításba véve, megkockáztathatjuk:
ma ugyan minden bizonnyal több lenne a rendszerváltás előnyét ecsetelő szó, de keményebbek lennének a kritikai megnyilatkozások is. Ha újra megkérdezné őket, Losonczi Ágnes kutatásának alanyai közül valószínűleg jóval többen beszélnének anyagi helyzetük érzékelhető javulásáról, meg arról, hogy a kezdeti években nap nap után a csőd szélén táncoló családi vállalkozásuk azóta szép eredményeket hozott. Beszámolnának talán arról is, hogy gyermekük, unokájuk éppen Ausztriában vagy Belgiumban tanul ösztöndíjjal, ők pedig végre megengedhetik maguknak, hogy nyaralni Spanyolországba, de legalábbis a horvát tengerpartra menjenek. Mindehhez azonban odaillesztenének néhány indulatos mondatot a napjainkra hatalmas vagyonra szert tett újkapitalista hajdani párttitkárokról, az „elprivatizált” köztulajdonról, a korrupció és a kétes üzleti ügyek elharapódzásáról és – végül, de nem utolsósorban – a politikát örökös veszekedésükkel az emberekkel meggyűlöltető pártokról. Valószínűleg rosszkedvűen zárnák a tirádát a gyakran hallható kitétellel: „Most is csak azok vannak elöl, akik régen. Hát rendszerváltás ez?! Nem így képzeltük. – Igaz, annyi jó azért van a dologban, hogy ezek legalább békén hagynak minket.”

Ha keserű mondataikat hallgatva nemcsak a kimondott szavakra, hanem az elhallgatottakra is odafigyelünk, bizonnyal észrevesszük, hogy a régi rend visszakívánásáról viszont a legindulatosabb nyilatkozók sem igen beszélnek már. Ezt pedig némi optimizmussal úgy olvashatjuk, hogy a hajdan félnivaló skizofrénia helyébe ugyan kínzó levertség és paranoid felhangoktól sem mentes ambivalencia lépett, de a betegségtünetek napjainkra bekövetkezett változása talán mégis lassú gyógyulást ígér. A folyamat azonban szemlátomást nemigen halad előre addig, ameddig ki-ki csupán a maga bajának kúrálásával törődik. Sőt, jól tudjuk: miközben a testrészek fájdalmát jobbnál jobb pirulák csillapítják, a testet emésztő kór még fokozódhat is. Mintha tizenöt év múltán tapasztalnánk is valami ilyesmit. Mert minden gyógyító politikai, gazdasági és intézményi beavatkozás ellenére, a történeti sebektől szabdalt hazai polgárvilág szemlátomást továbbra is darabokban maradt, miközben egyre kevesebb biztató jel mutatkozik arra, hogy a belátható idő távlatában európai értelemben vett polgári világ formálódhassék belőle.

Ezért az interjúk rögzítése óta eltelt évek távlatából csak megerősíthetjük a következtetést, amire könyvének zárófejezetében Losonczi Ágnes jutott. Azt nevezetesen, hogy a társadalmi gyógyulásnak ma talán sok más fontos közéleti és gazdasági tennivalónál is előbbrevaló feltétele annak a nehéz és küzdelmes feladatnak az elvégzése, amit a szétdarabolt múlt köré szerveződő szétdarabolt sérelmek kölcsönös megértése és közös feldolgozása jelent. Ha tehát társadalmi szinten is működik az épség helyreállításának igénye, ha végül a múlt sebeinek felszaggatását kísérő gyötrelmekkel szembeni félelemnél erősebbnek bizonyul a közös jövő védelmének ösztöne – márpedig ebben talán ma még reménykedhetünk –, akkor a sorsokba fordult magántörténelmek közös történelmi hagyománnyá gyúrása hovatovább már nem halogatható. A nagy nyitottságot, politikai kreativitást és türelmet követelő munka nemcsak bölcs országvezetőket kíván, hanem mindannyiunk termékeny együttműködését igényli. Máshogyan aligha vihető végbe. Ehhez azonban előbb nekünk magunknak is irányt és attitűdöt kell váltanunk. Márpedig az összes feladat közül ez talán a legnehezebb. Enélkül viszont nem megy. Mert – a könyv zárósorainak szavaival szólva – „…nem egyetérteni kell másokkal, hanem megérteni őket, nem együtt menetelni kell a többiekkel, hanem a keresztúton találkozva legalább szóba állni velük… Csak a megértés segíthet abban, hogy ki-ki önmagával, múltjával, szülei múltjával és embertársaival kiegyensúlyozottan tudjon élni. Ebben az egyre inkább plurálissá váló, sokszínű és sokféleképpen gondolkodó világban ez az egyetlen esély arra, hogy – ha már a sokszor megtört és megosztott társadalomban a szakadásokat összehegeszteni nem is lehet – legalább közlekedni lehessen a széttört részek között”.

Szalai Júlia