PÉCS, PÁTY, PÁRIZS

 

Bagi Zsolt: A körülírás. Nádas Péter: Emlékiratok könyve

Jelenkor, Pécs, Sensus füzetek, 2005.

160 oldal, 1600 Ft

 

Bagi Zsolt, akinek nevét e könyv címlapján olvastam először, s akiről – bár ez valószínűleg nem válik dicséretemre – ma sem tudok többet, mint hogy e könyv írója, ragyogó, komolyan átgondolt, rendkívül érdekes irodalomelméletet írt. Lakonikus címét a lehető legkomolyabban kell vennünk: ez a munka az irodalmi nyelv egy jelenségéről vagy módjáról szól, amelyet a szerző Nádas Péter nagy regényében tár, sőt ismer föl. A körülírás az ő művében testesül meg. Másrészt viszont a szerző a modern irodalmi nyelv kulcsfogalmának tekinti a körülírást, sőt reprezentatív jelentőségűnek tartja az egész modern világ szempontjából. Ez a világ – szolid érvelését kissé kihangosítva – nem beszélhető el, s nem írható le, hanem csak körülírható. S mivel mindezzel – hogy kedvenc szavát használjam – „elszámolt”, azaz minderre alapos okokat talált, az út a modernitás dilemmáitól Nádasig s Nádastól ezekig a dilemmákig intellektuális feszültséggel telítődött, amely nem csökken e kis könyv egyetlen lapján sem. Az utószó tanúsága szerint hét évig készült azon a három helyen, amelyet recenzióm címében is megnevezek. Úgy képzelem, hogy tömörítése legalább olyan lényeges feladat lehetett, mint kidolgozása; ami a kezünkben van, mind kifejtését, mind érvelését, mind hivatkozásait tekintve szokatlanul ökonomikus, sűrű és gazdag szövésű, aminek nem mond ellent, hogy a jó filozófiák módjára rendszeresen ismétli és összefoglalja állításait.

Bagi Zsolt nem degradálja példává Nádas regényét, miközben egy új irodalomelmélet paradigmájaként használja fel. Ebből az következik, hogy kétirányú a közlekedés a regényelemzés és a teória között. Vagy nevezzük circulus fructuosusnak? A szerző nem elemzi végig a könyvet, munkája nem az Emlékiratok könyvé-ről szóló monográfia; ehelyett mélyfúrásokat végez, amelyek megalapozzák – nem illusztrálják – az elméletet, az elméleti belátások pedig megvilágítják Nádas regényét.

E belátások legfontosabbika az, hogy a szerző a széppróza alternatív lehetőségeiként felfogott elbeszélés vagy leírás terében egy harmadik lehetőséget, tertium daturt ismer föl, a körülírást. Előkészítéséhez azonban szükség volt az irodalmi nyelv fogalmának, hogy úgy mondjam, re-esztétizálásához, s ennek az volt a föltétele, hogy a szerző az irodalmi műalkotás struktúrájának fogalma mellett újra megnyissa és modern tartalommal telítse a műalkotás világának fogalmát is.

Az irodalmi nyelv elkülönítésének örök problémája, hogy a nyelv nem sajátságos közege az irodalomnak, hanem az emberi érintkezés legfőbb formája. Ugyanaz a nyelv a mindennapi életé, az intenzív érzelmi életé vagy az elmélkedésé is, továbbá az intézményeké, köztük a tudományé. Talán erre a nehézségre reflektál számos nyelvben a művészet és az irodalom (art and literature, Kunst und Literatur stb.) megkülönböztetése. Ha az előbbi példánál maradunk, elbeszélni, leírni vagy körülírni számos más okból is szoktunk, nem csak szépirodalmi, művészi célból. S mivel a művészet – mint művészet – határai korunkban rendkívül bizonytalanná váltak minden művészi ágban, az irodalom esztétikai vizsgálata kiváltképp megnehezedett. Sőt mivel a művészet határainak elbontásához, kérdésessé tételéhez, önelégültnek tűnő autonómiájának kikezdéséhez kritikai potenciál járult – amely megfelelt a kortárs művészet irányadó trendjeinek is –, számos elmélet éppen abban volt érdekelt, hogy bemutassa:
a szépirodalmi és nem szépirodalmi nyelvben ugyanazok a szabályok érvényesülnek. Ha vannak olyan univerzális kódok, amelyek minden szöveg – filléres regények, használati utasítások, perbeszédek, mindennapi mitológiák, történelmi és filozófiai művek stb., valamint művészi igényű és értékű regények – narratív szerkezetében működnek, akkor ezek feltárása jelentős tudományos feladat, de éppen e tudomány felépítése és kidolgozása közben szükségképp el kell véteni a szépirodalmi nyelv sajátosságát. Az ilyen és az ehhez hasonló folyamatok – melyek antiesztétikai hangsúlya nem volt félreérthető – sarkalatosan járultak hozzá az irodalomelmélet irodalomtudományként való konszolidálódásához és institucionalizálódásához az elmúlt fél évszázadban.

Azt is mondhatnám – bár ez messzire vezet –, hogy az irodalomtudomány bámulatos tündöklését az alapozta meg, hogy a filozófiai szemlélettel szemben az önállósuló retorika nézőpontjából vizsgálta a nyelvi megnyilvánulások, szövegek tényeit, s mintegy maga vált a filozófia alternatíváját kínáló retorikává. A retorika mint a filozófia ellenlábasa – ez a szofisták óta rejtezik az idő méhében. A ténytudományként, más szempontból új retorikaként jellemezhető irodalomtudomány alternatívája pedig az ideális esetben e tudomány eredményeit is hasznosító modern művészetfilozófia, a filozofikus műbírálat, illetve magának e tudománynak mintegy visszájáról való – filozofikus – olvasata. Én ez utóbbiként fogom fel és üdvözlöm Bagi Zsolt munkáját, megjegyezve, hogy a szerző ismételten hivatkozik egy készülő átfogó művére, az irodalmi nyelv fenomenológiájára.

Abból a megfigyelésből indul ki, hogy az irodalom immanens vagy kontextuális vizsgálatának, immanenciájának vagy transzcendenciájának ellentéte dogmává merevedett. Azért következhetett ez be, mert a szövegnek és a szöveg kontextusának a rendszeres összekeveredése zavarokat okozott. „Úgy tűnik, az irodalomtudomány a huszadik század második felében mindent megtett azért, hogy ezeket a bizonytalanságokat megszüntesse. Valójában csupán elfogadott egy olyan megkülönböztetést, amelyet a jelszerűként felfogott nyelviség üres strukturalizmusa sugallt: a »kódot«, a jel vehikulumát tekintette immanensnek és a jelöltet, a referenciát transzcendensnek.” (10.) A jel azonban nem lehet az irodalmi nyelv kiindulópontja, mert a nyelv sematizált állapotára és nem konstitúciójára tekint, s ezért képtelen megkülönböztetni az irodalmi és nem irodalmi nyelvet. Továbbá a műalkotás immanens szerkezete sem lehet kiindulópont. Ez ugyanis fölvetné azt a kérdést, hogy az immanens szerkezet milyen módon kapcsolódik „transzcendens korrelátumához”, a mű világához. A szerző azonban el akarja kerülni a forma és tartalom, a struktúra és a referencia, a művön belüli immanens fogások és a művön kívüli transzcendens hatások elsődlegességének mesterkélt (és mily unalmas!) kérdését. Mind a „világ”, mind a „struktúra” az irodalmi nyelv tárgya. A nyelv alkotja meg e tárgyakat,s nem megfordítva. Ebből következik, hogyaz irodalmi nyelv éppen ez: olyan beszédmód, amelyet nem sematizál egy struktúra, s nem határoz meg, azaz tesz egyértelművé egy – vagy akárhány – kontextus. Olyan értelmezésre váró lehetőség, amelyet egyetlen értelmezés sem válthat be, sőt minden egyes értelmezés után visszatér a még meg nem értettség idegenségének állapotába. Ezt a közvetlenül adott, még nem értelmezett, de értelmezésre váró képződményt nevezi Bagi Zsolt jó fenomenológus módjára – és jó fenomenológusok (elsősorban Bernhard Waldenfels) elméletét alkalmazva a maga területére – a fentitől teljesen eltérő értelemben az irodalmi nyelv immanenciájának, önadottságának, lehetőségként megjelenő saját kontextusának, amelyet a megértés transzcendens – azaz az immanencián túllépő – aktusa át akar hasonítani a megértő (olvasó) saját világává, kontextusává, de amely teljesen sohasem sikerülhet, hiszen éppen arról van szó, hogy kisajátíthatatlan, megőrzi idegenségét, és ezzel tartja fenn a kritikai viszonyt saját világunkkal szemben. Szép és meggyőző magyarázata ez a reflektált modern olvasói, illetve műértelmezői tapasztalatnak, amely valóban a mű egyetlen kontextusát sem tarthatja kielégítőnek, s tapasztalja radikális történelmi kontextusváltások s radikálisan különböző egyidejű kontextusok közepette fennmaradó érvényességét. Amiből az is következik – s ez is egybevág esztétikai tapasztalatunkkal –, hogy egy műalkotás teljes megértése sem nem lehetséges, sem nem szükséges.

Az irodalmi nyelv két tárgyának, a világnak (amely nem feleltethető meg valamilyen objektív valóságfogalomnak) és a struktúrának a viszonylagos elsőbbsége azonban két különböző műtípust, irodalomtípust hoz létre, amelyet Bagi Zsolt realistának, illetve idealistának (strukturalistának) nevez. E tipológia csak viszonylagos, hiszen minden irodalmi műnek van – akár csak negatív módon, a hiány értelmében – világa és struktúrája. Mindenesetre a „strukturalista” irodalom a teremtő nyelv uralmát hirdeti a realitás fölött, a „realista” irodalom pedig „a világ ellenálló, sőt meghatározó (azaz konstitutív) erejére mutat rá az irodalmi alkotás tekintetében” (25.).

Álljunk meg itt egy pillanatra. Az idealizmus és a realizmus nagy hagyományú fogalmaival Bagi Zsolt kritikus módon visszaépítette az utat a művészet- s jelesül az irodalomfilozófiai tradícióhoz – Benjaminhoz, Sartre-hoz, Robbe-Grillet-hez s mint látni fogjuk, Lukácshoz – anélkül, hogy belebonyolódna egykori egyoldalúságaikba és vitáikba. Másrészt úgy tűnik nekem, hogy e fogalmak aktualitását a magyar irodalom jelenlegi helyzete világíthatta meg a szerző előtt. Elvégre elég különös, hogy ez az ellentét igen tiszta formában és az adott korszakban elért legmagasabb művészi színvonalon egymás után két magyar irodalmi nemzedékben is megjelent; először Weöres és Pilinszky költészetében, majd az elmúlt évtizedekben – mindmáig – a magyar széppróza olyan közkedvelt álló- és páros csillagainak életművében, mint amilyen Esterházy és Nádas.

Ahogy az említett írók között is legföljebb csak az ízlés, de nem az elvek alapján választhatunk, a hozzájuk rendelt fogalmak aktualitása sem jelentheti a köztük való választás kényszerét. Elbeszélés vagy leírás – szólt valaha Lukács György vagy-vagy-ja, és pontosan négy évtizedre rá majdnem ugyanígy Svetlana Alpers nevezetes tanulmányának címe (Describe or Narrate? A Problem in Realistic Representation, New Literary History, 8 [1976]). Alpers egy tisztán történeti kérdést, a XVII., majd a XIX. századi festészet ellentétes irányait jellemezte e fogalmakkal (az itáliai és a németalföldi festészet így magyarázott különbségéről utóbb magyarul is olvasható nagyszerű könyvet írt). Lukács egy történelmi problémának, hogy ugyanis a XIX. század második felében a szépprózában a leírás eluralkodott az elbeszélés felett, kritikai, sőt harci hangsúlyt adott, az elbeszélést a realizmus, a leírást a „formalizmus”, a dekadencia ügyéhez kötve.

Ez természetesen tarthatatlan álláspont. S nem csak s nem is elsősorban azért, mert mind az elbeszélés, mind a leírás a realista irodalomban jelenik meg, mindkettő tárgya a „világ”, mindkettő – Bagi Zsolt terminológiájával élve – az irodalmi nyelv transzcendens korrelátuma. Hiszen kiderülhet, hogy a leírás jelenségének van egy olyan dinamikája – a történet elbeszélhetőségével szemben támasztott kétely, a mélység, a zárt összefüggés, a befejezettség szándékos kerülése, a felsorolás nivelláló jellegével az értelem-összefüggések felmondása, a szavak dolgoknak tekintése s ezzel a dolgok leírásának azonosulása a szavak létrehozásával –, amely az immanens korrelátum, a struktúra dominanciájának irányába lendítené. (Valóban, Bagi Zsolt azt az irodalomtörténeti megfontolást sugallja, hogy éppen ez következett be, amikor a leírást a naturalizmus után a nouveau roman választotta programjává.) Ám a struktúra vagy a világ dominanciájához, az idealizmushoz vagy a realizmushoz, ha ellentétként artikulálható is, nem rendelhetők hozzá előre rögzített szemléleti előnyök és hátrányok. Világunkhoz, mint az interszubjektív módon felismert tények eldologiasodott összességéhez, mindkét fajta irodalom kritikai viszonyt alakíthat ki.

Ehhez a belátáshoz az elbeszélés vagy leírás alternatíváját fölvető Lukács György éles bírálatán keresztül vezet az út. De aki fölött éles bírálatot gyakorolnak, az nem az a temetetlen halott, akit évtizedek óta orrfintorítva kerülget az egész magyar irodalmi tudományosság. Gondolatát megilleti a végig- és továbbgondolás, mint a múlt század más nagy szellemeiét. A művészet mimetikus, valóságábrázolási (visszatükröző) feladata és dialektikus totalitásigénye képezi a radikális kritika tárgyát, de a közvetített közvetlenség ezekről leválasztott fogalma, mint a műalkotás szükségszerű redukcionizmusa elevenedik fel, s újraaktualizálódik az elbeszélés és leírás előjelek nélküli alternatívája.

Pontosabban inkább az előjelek mozgalmas változásáról beszélhetünk. A szerző filozófiai elkötelezettségének megfelelően az elbeszélés és a leírás fenoménját az irodalmi nyelv szükségszerű formális lehetőségeiként, tehát transzcendentális fogalmakként dolgozza ki, de e lehetőségek az irodalom történetében valósulnak meg. Ennek megfelelően nem nehéz bemutatni azt a történelmi folyamatkonstrukciót, amely elgondolásai hátterében áll. Az elbeszélésben egy történet irreverzíbilis okozati rendben, mintegy a vége felől értelmezhetően, a felszínnek mélységet, a részletnek totalitást tulajdonítva organikus módon fejlik ki. E kritikai formálásmód zárt világkonstrukciója maga is kritika tárgyává válhat, a mélység illúziónak, a totalitás, illetve a lényeg szubsztancialitása zsarnoki kényszernek bizonyulhat, melynek kérlelhetetlen determinizmusát az okozati rend megfordíthatatlansága szolgáltatja. Más tekintetben viszont az elbeszélés ki van téve a sematizálódásnak. Olyan olvasásmechanizmusokat épít ki, amelyek olvasói elvárásokként jelentkeznek vissza, s kitermelika szórakoztató lektűrök sematizált narratíváinak világpiacát. Az elbeszélés le akarja nyűgözni, le akarja kötözni az olvasót, aki viszont jó vagy rossz okkal a rabja akar maradni. A fragmentált, parciális leírás az időbeli elbeszélés térbeli szöveggé változtatásával, az oksági összefüggések felmondásával, a jelentés-öszszefüggés kérdésként való megjelenítésével nolens-volens felszabadítja az olvasót. A leírás „szétszaggatott világával” szemben „egy konstitutív, majdnem hogy konstruktív olvasó áll, aki szabad spontaneitásban megteremti a világot” (101.). Ütött az olvasó órája. (Meglehet, mindkét értelemben.)

A piknikre a mű értelmét hozó olvasó alakjával szemben – noha elismeri kritikai jelentőségét – Bagi Zsoltnak fenntartásai vannak. A leírás „létrehozza a vetemedés nélküli világ, az átlátszó és az olvasó spontaneitása, szabad értelmezése által teremtett világ hamis látszatát” (135.). Ezzel szemben az irodalmi nyelv legfőbb kritikai potenciálját abban látja, „hogy lényegi lehetősége van olyan olvasat nyújtására, amely nem csupán az együtt dolgozásban adott közös, otthonos világ konstitúciójához vezethet el, hanem egy idegen világéhoz is” (23.).

S itt lép be a körülírás mint olyan forma, amely megértette az elbeszélés realizmusának leckéjét, de megértette a leírás strukturalizmusának e fölött gyakorolt kritikáját is, s azon is túllépve új realizmus lehetőségét teremti meg. Bizonyos értelemben újabb válasz ez az elbeszélés nehézségére vagy „lehetetlenségére”. A nyelv, illetve a mű tárgya újra a világ, amely azonban sem nem (teljesen) elsajátítható, sem nem kisajátítható. Idegenségét azzal őrzi meg, hogy van ugyan története, de mintegy a körülírás terében lebegve, az elbeszélt – azaz végigmondott – történethez képest más statikai erőknek engedelmeskedik. A körülírás nem ábrázolja és nem is jelöli azt, amit felidéz, hanem állandóan újrakezdett és állandóan új irányokból nekilátó megközelítésekkel köröz tárgya körül. Ezt persze gyöngített (mert a történet összefüggéseinek feltárási nehézségeit kifejező) elbeszélésnek vagy szintén gyöngített (mert az olvasói jelentésadást megkönnyítő) leírásnak is nevezhetnénk – eddig. Bagi Zsolt azonban talál egy olyan világot, amelynek a nézőpontjából a körülírás mind az elbeszélésnek, mind a leírásnak alternatívája lehet.

Ez a testiség világa. Ha e világhoz nem kívülről, testek tárgyi leírásával vagy testi események történetének elbeszélésével, hanem a testnek – a testek viszonyának, a mindig más testekkel való kapcsolatban megképződő sajáttest-képzetnek – a nézőpontjából közelítünk, akkor ennek a testiségnek már magában a nyelvben meg kell jelennie, valamifajta testírásban. Az ebben az értelemben vett körülírás nem kilép a valóságból, hanem összekuszált, zaklatott, roncsolt, meghasonlott – a szerző műszavaival „dilatált”, „vetemedett” – világot teremt. „A körülírás olyan intencionális struktúra, amely elismeri a világ dilatációját, és felveszi azt a saját működésébe. A leírással szemben nem izolálja a részletet dologszerűségében, hanem zavaros (a másikkal együtt adott) testté teszi azt. Eközben elkerüli, hogy az elbeszélés finalizmusához térjen vissza, hogy a részletet a totalitás mozzanatának tekintse.” (135.)

Ezt a lehetőséget váltja be, de mondhatjuk azt is, hogy hozza létre Nádas Péter regénye. Bagi Zsolt nem az Emlékiratok könyvé-nek könnyen átlátható szerkezetével bíbelődik, hanem azt észleli, hogy a regény minden rétegében a világ egy meghatározott elv szerint redukálódik, s így válik tények halmazából lényegivé. Az a princípium, amely e redukcióban létrehozza a könyv világát, a test princípiuma. Mondatainak – „mondattesteinek” – egymással való kapcsolata „nem az evidens világkonstitúció kapcsolata, hanem az egymáson való elcsúszás, egymásnak feszülő gyűrődés, a szétszakadás általi mélyülés (és sohasem a légüres tér) kapcsolata” (102.). Nem egy történet organikus egységéről van szó, „hanem a testek közötti levezethetetlen feszültségek, vetemedések, elcsúszások és nem-egyértelműségek” világáról (106.).

Nem rekapitulálom Bagi Zsolt igen figyelemreméltó, éles és finom szövegelemzéseit, amelyek például fontos retorikai fogalmak termékeny alkalmazásához, illetve a szöveg analíziséből való kifejlesztéséhez vezetnek, mint amilyen a „testi szinekdoché” fogalma (nevezhetnénk testmetonímiának is: minden test szűkebb vagy szélesebb értelemben másra utal, minden test helyettesít egy másikat, egy harmadikat, a testek egész világát). Vagy említsem a féltékenység elbeszélésének, leírásának és körülírásának bemutatását Proustnál, Robbe-Grillet-nél és Nádasnál. Csak ismételhetem, amit kezdetben mondtam: Bagi Zsoltnak sikerül megvalósítania, hogy nem exemplumként, hanem paradigmaként fogja fel Nádas regényét.

Kérdés azonban – és ezzel elkezdek kritikai kérdéseket szegezni e kiváló könyvnek –, hogy e paradigma határa nem éppen Nádas regénye-e. Vagyis nem kell-e ennek a könyvnek a jelentős teljesítményét abban látnunk, hogy Nádas művének alkotta meg az elméletét? Nem váltak-e ugyanis a modernitásban a műalkotások olyannyira idioszinkretikusakká, hogy jelentőségüket szinte azon lehet lemérni, rendelhető-e hozzájuk önálló s másra nem kiterjeszthető teória? Nem függ-e ez össze a modern művészet közismert nominalizálódásával, melyben a regény – ahogy Adorno írja – a par excellence nominalista forma?

Nádas regényének idioszinkretikus jellegzetessége valóban világának a testiségre való redukálása. A redukció nem valamifajta tárgyi korlátozást jelent, hanem egy sub speciét, amely egész világot rendez be; minden olvasója tudja, hogy az Emlékiratok világában milyen jelentősége van a diktatúrának és a forradalomnak. S nála éppen nem arról van szó, hogy a test eseményei külön pályán futnak, az emberek „öltek, öleltek, tették, ami kell” – bár elképzelhető írói világ, például a Milan Kunderáé, amely részben független, részben pedig kompenzatórikus helyet jelöl ki a társadalom világával szemben a test és a természet világának. Nádasnál azonban a lét elviselhetetlenül nehéz, mert a test beszéli a diktatúrát, és beszéli a forradalmat. Testírása tehát valóban hatalmas világteremtő potenciállal rendelkezik. De éppen ez a rendkívüli művészi hatalom szabja őrá, s nem is őrá, hanem erre az egyetlen művére a testmondatokkal való körülírás elméletét. Ha elképzelem például, hogy miképpen lehetne ezekkel a kategóriákkal megközelíteni a kortárs irodalom egy másik nagy művészének, a 2001-ben elhunyt W. G. Sebaldnak a műveit, akkor ott a körülírásnak csekély jelentősége volna, annál több viszont az egymást kompenzáló elbeszélésnek és leírásnak, az elbeszélés fiktív dokumentarizálódásának (melyet még fiktív illusztrációk is nyomatékosítanak), egy bizonyos krónikás írói nyelv létrejöttének, mely sajátos módon távoli hagyományhoz, Johann Peter Hebel művészetéhez kapcsolódik. Az emlékezés „fenoménja” áll a középpontban, az írásmód a nyomkereséshez hasonul. Mindez aligha volna Nádasról mondható, akinek e tekintetben megtévesztő a címe. Az emlékiratokban ugyanis nincs emlékezés – kivéve Krisztián kommentárját –; a testbeszéd, a testviszony mindig jelen időt teremt. Bagi Zsolt kiváló megfigyelése, hogy Nádas regényének időisége éppen ezért másodlagos, s ezt úgy lehet elgondolni, hogy különböző jelenidő-rétegek váltakoznak benne.

De mit jelent egy műalkotás elmélete? Bagi Zsolt a fenomenológia hagyományához csatlakozott, s kézhezálló eszközöket kapott egy irodalmi mű nyelvének lényegi feltárásához. Nem is a műalkotásnak, hanem nyelvének elméletéről van szó. A nehézséget az okozza, hogy elméletének megfelelően radikálisan föl kell függesztenie az értelmezést. Hogy miért, láttuk: hogy eljusson a még nem értelmezett, saját kontextusukba záródó immanens fenoménekhez, az írói nyelvhez, de magához a körülíráshoz is. Ezzel kapcsolatban lesz még kritikai megjegyzésem, de most azt akarom kiemelni, hogy ez az elmélet megőrzi a műalkotás önálló mozgásterét. Egyrészt azért, mert nem enged a filozófia ama hajlamának, amely Schellingtől (sőt már Fichtétől) Heideggerig és tovább a művészetet – mindenekelőtt az irodalmat – közvetlenül filozófiaként olvassa. Erre szolgálnak azok a fontos megfontolások, amelyek Bagi Zsolt saját hagyományát bírálják, mondván, hogy abban a redukcióban, amelyet az irodalom végrehajt, nem lehet közvetlenül a fenomenológiai redukciót felismerni. Másrészt viszont helyet teremt – mintegy saját vállalkozása szükséges kiegészítéseként – az egyedi műalkotások konkrét, angazsált értelmezésének, történeti olvasatának és kontextualizálásának, amely e sorok írójának meggyőződése szerint a műkritika feladata. „Az interpretáció azonban már nem tartozik az irodalmi nyelv fenomenológiájának hatókörébe. Ha később mégis megpróbálkozunk vele, az azért eshet meg, mert az irodalmi nyelv fenomenológiájából legalább akkora hiba lenne elvont elméleti módszert alkotni, mint ahogy a strukturalista módszert éppen ténytudománnyá válása miatt kárhoztatjuk. Az értelmezés felfüggesztése végső soron mégiscsak el kell hogy vezessen az értelmezéshez, bármennyire is tisztában legyünk azzal, hogy az értelmezés esetlegessége kiszolgáltat bennünket egy történeti olvasat létrehozásának, elemzésünk olyan elkerülhetetlen elköteleződésének, amely meggyőződésünk szerint nem fenyeget a tisztán fenomenológiai leírás során…” (115.)

Hogy a fent említett fenyegetés fennáll-e,az nézőpont kérdése. Általában az mondható, hogy a modern filozófiában minden filozófiai megközelítésnek lehetséges egy/több másik releváns filozófia által gyakorolt metakritikája. Ezen azt értem, hogy a kritika nem a kifejtett elv elégtelenségére és radikális elvetésére irányul, hanem relatív érvényességére és szükségszerű korlátozottságára. Ilyen metakritikát gyakorol utalásaiban a szerző is az egzisztenciálhermeneutika fölött.

Az idegen világ számunkra valóvá alakítása nyilvánvalóan a megértés fundamentális aktusa marad – az irodalomban is. Bagi Zsolt azonban fenn akarja tartani a nem megértést is, méghozzá nem a maga tompa magába zártságában, hanem olyan idegen világként, amelyről tudomással bírunk, ha nem igazodunk is el benne, s amelynek üzenete elér hozzánk, anélkül, hogy kolonializálnánk. Ennek az idegenségnek, kísértetiességnek (vagy – hogy a gondolat freudi ihletettségére utaljak – ennek az Unheimlichnek) a megjelenése számára a művészet, az irodalmi mű, illetve az irodalmi nyelv. S ennek feltárulását eredendőbbnek tartja az elsajátításnál. A megértés-értelmezés zárójelbe tétele mögött ez a termékeny gondolat áll.

De természetesen semmi akadálya egy ellentétes irányú metakritika gyakorlásának, amely az irodalmi nyelv tisztán fenomenológiai leírásának történeti olvasatjellegére, időbeliségére mutat rá. Az értelmezés felfüggesztésének értelme az idegenség megőrzése. De az idegenség maga is egy értelmezés, egy történelmileg létrejött olvasat, amely az irodalmi nyelv prestabilizált igazságtartalmának, az irodalmi mű és a világ szubsztanciális egylényegűségének felbomlásával a pluralizálódó jelentéstartalmak intermundiumaiban kezdett el tenyészni, hogy mára hatalmasra nőjön – valóban, mint a science fictionök szörnyei –, s körbevegyen, összeszorítson, lehetőleg visszamenőleg is magába szívjon minden jelentést. Ennek a világállapotnak volt halhatatlan művésze és prófétája Franz Kafka.

Bagi Zsolt bizonyára maga is tisztában van azzal, hogy filozófiai alapjainak, hagyományválasztásának legfőbb konkurense valamely történelmileg reflektált filozófia lehet, à la Gadamer vagy még inkább à la Foucault. Ezért rugalmasan védi frontvonalait. Fontos megszorítása, hogy a fenomenológiai redukcióban keresett közvetlen önadottság az irodalom esetében nem kétely nélküli, mivel az interszubjektivitás alapozza meg. Más helyen megjegyzi, hogy kategóriarendszere „az irodalmi nyelv fenoménjának olyan lényegstruktúráját alkotja, amely soha nem adódik »apodiktikus evidenciával«, de még csak »adekvát evidenciával« sem, soha nem testesül meg maradék nélkül, mert maga is konstituált az irodalmi nyelv története, azaz egy esetlegesség által” (25.). Ám ezek a megszorítások nem oldják meg – nem is oldhatják meg – az antinómiát (azt, amelyet az imént az „értelmezés” és az „idegenség” prioritásának kérdésén mutattam meg), legföljebb arra jók, hogy a transzcendentálfilozófiai kategóriákat a szerző explicit szándékával ellentétben időnként mégis történetfilozófiai kategóriákként olvassuk. Ez esetben a világóra állása jelezné, hogy az elbeszélés, a leírás vagy pedig a körülírás korszakában vagyunk-e.

De hát – valamit valamiért. Az erős és következetesen összpontosító gondolkodásnak ára van, az ugyanis, hogy ezenközben másra viszont nem gondolunk. Ahogy az irodalmi műalkotások totalitásigényével szemben fölvetették, hogy legalábbis a modern irodalom ennek nem felelhet meg, úgy alighanem a modern filozófia is parcializálódott. De ezt az árat meg kell fizetni, mert „minden” szempont számbavétele éppenséggel nem telíti, hanem kiüresíti az elméletet.

Bagi Zsolt létrehozott egy irodalmi testfenomenológiát, érdekes módon kevésbé a fenomenológia testfilozófiájára, mint inkább a pszichoanalízis fenomenológiai átértelmezésére hagyatkozva. (Igaz, Merleau-Ponty, az irányzat reprezentatív testfenomenológusa is így járt el.) Ez valóban megvilágítja Nádas Péter alapvető törekvését az Emlékiratok könyvé-ben. De aki valamit megvilágít, az mást sötétben hagy. A testek viszonyának időbelisége ugyan minden adott pillanatban másodlagos, de a testek viszonya nemcsak szinkronikus, hanem diakronikus is: van történetisége. Ennek nincs helye ebben a fenomenológiában (vagy csak ötletek formájában, például fölvetve a regénybeli regény pastiche-jellegét), s ezzel elesik a Nádas-mű egyik érdekes problémája, a testről való beszéd változása a három idősíkban, sőt negatív lenyomata a negyedikben, Krisztián följegyzésében. Ám ez is csak megerősíti Bagi Zsolt kivételesen érdekes és jelentős könyvének igazságát, hogy az irodalmi műalkotás minden értelmezés után értelmezésre vár.

 

Radnóti Sándor