Miklya Zsolt
NÁJLON ALATT
Felforr a befőtt, szine bíbor arannyal
Megfesti a nyúló nájlon-eget,
Édes szirupot cseperészget a hajnal,
Így vonzza magához a drága legyet.
De látod amottan a kamra sötétét?
Majd rémöle felkel, s elnyeli mind,
Mit fáradt hát teve el, s vele hétrét
Úgy görnyede bent, mint kornyada kint.
Nem baj, jön a tél, sara fagyni ha készül,
Őrizve a múló lábnyomokat,
Téged kívánlak csak menedékül,
Kuporogva a zörgő nájlon alatt.
Ám buggyan a lé, belereszket a régi
Tartósítószer nélküli lét,
És erjedt szesz veti szét, ami védi,
Görnyedt háttal törölöd fel a lét.
HÉT ANGYALUJJ
Egy angyalujj, nem érti senki,
Palotám falán verset ír,
És ritmusát, a mérhetetlent
Beissza majd a fal-papír.
Egy vén bolond, a hajthatatlan,
Sapkája bojtját pörgeti,
S hogy nem csörög, és hangja sincsen,
Szálanként mind kitépkedi.
Egy szobalány ábrándos arccal
A porcelánról port töröl,
És visszatér az olthatatlan,
Táncol a polc a por körül.
Egy bús király, fiával éppen
Márványtábláján sakkozik,
Már nem lehet legyőzhetetlen,
Sakkra matt nem következik.
Egy hős fiú, bár érthetetlen,
Elindul tenger jel közül,
És nem talál zsebébe’ többet,
Mint foltra foltot eszközül.
Egy asszony néz a vár fokáról
A tartományban szerteszét,
És tudja bár, hogy tarthatatlan,
Nem veszti sokáig eszét.
Egy angyaltoll, kitéphetetlen,
Az asztalodra, nézd, lehull.
És nem tudod, hogy írni fogsz, vagy
Hallgatni csak, de angyalul.
