Kiss Judit Ágnes
TÜKÖR ELŐTT
Már nem hiányzol. Tornacipőd nyomát
a hó befújta bennem, a hangod is
zörejjé torzult, ócska magnó
játssza le mindig a régi számot:
„Tartson halálig! Én soha nem fogom”
– így szól a refrén – „önt elereszteni!”
A versszakokról nem beszélek,
„végzetem, angyalom” és hasonlók,
mikből kitelt pár lírai szösszenet,
bakfisnak emlékkönyvbe való sorok.
De hogy nekik bedőltem én is
ennyi idősen, az egy kicsit gáz.
Leszek harmincas, negyvenes is talán,
mint kiskamasznak, egy hülye szó elég,
hogy lépre csaljon. Hidd el, édes,
itt ülök, és röhögök magamban.
ÖREGES
Az éveket már érzik pusztulásra
váró sejtjeim, odvasul fogam
a szétrágott s le nem nyelt mondatoktól,
vastagszik méhem, nehezen fogan,
a mész gyűlik orvul az érfalon,
gyomrom finnyás lett ételre és szóra,
egyre ritkábban pezsdíti fel vérem
a testi vágy, mint ócska bort a szóda,
a várandósságnak csak kínját érzem,
„nem kellett volna időben egy küret?”
fut át rajtam, míg félpercnyi szünet
áll be két fájás közt a vérző térben.
Kit mégis százszor újra megszülök,
ne hagyj el, vers, mikor megvénülök.
HULLADÉK
pár vacak vers és egy-két rossz kamaty,
úgy hamvad el, hogy nem is vet lobot,
de mégis, mint a halom ócskavas
értékké válik, mihelyst eldobod,
s belőle újraöntheted magad:
éveket a kicsorbultak helyett,
s a vérért, ami bőrödhöz tapad,
önthetsz irgalmasabb ítéletet.
semmid sincs már, sem arcod, sem neved,
az isten emléke is megkopott,
pucér testedre fázón öleled
néhány éjszakád, hitvány verssorod.
%%
