Kiss Judit Ágnes

 

TÜKÖR ELŐTT

 

Már nem hiányzol. Tornacipőd nyomát

a hó befújta bennem, a hangod is

zörejjé torzult, ócska magnó

játssza le mindig a régi számot:

 

„Tartson halálig! Én soha nem fogom”

– így szól a refrén – „önt elereszteni!”

A versszakokról nem beszélek,

„végzetem, angyalom” és hasonlók,

 

mikből kitelt pár lírai szösszenet,

bakfisnak emlékkönyvbe való sorok.

De hogy nekik bedőltem én is

ennyi idősen, az egy kicsit gáz.

 

Leszek harmincas, negyvenes is talán,

mint kiskamasznak, egy hülye szó elég,

hogy lépre csaljon. Hidd el, édes,

itt ülök, és röhögök magamban.

 

 

 

 

ÖREGES

 

Az éveket már érzik pusztulásra

váró sejtjeim, odvasul fogam

a szétrágott s le nem nyelt mondatoktól,

vastagszik méhem, nehezen fogan,

a mész gyűlik orvul az érfalon,

gyomrom finnyás lett ételre és szóra,

egyre ritkábban pezsdíti fel vérem

a testi vágy, mint ócska bort a szóda,

a várandósságnak csak kínját érzem,

„nem kellett volna időben egy küret?”

fut át rajtam, míg félpercnyi szünet

áll be két fájás közt a vérző térben.

Kit mégis százszor újra megszülök,

ne hagyj el, vers, mikor megvénülök.

 

 

 

 

HULLADÉK

 

pár vacak vers és egy-két rossz kamaty,

úgy hamvad el, hogy nem is vet lobot,

de mégis, mint a halom ócskavas

értékké válik, mihelyst eldobod,

 

s belőle újraöntheted magad:

éveket a kicsorbultak helyett,

s a vérért, ami bőrödhöz tapad,

önthetsz irgalmasabb ítéletet.

 

semmid sincs már, sem arcod, sem neved,

az isten emléke is megkopott,

pucér testedre fázón öleled

néhány éjszakád, hitvány verssorod.

 

 

 

%%