AZ ÁTROMBOLT HELYSZÍN

 

Győri László: A kései Éden

noran, 2005. 240 oldal, 1600 Ft

 

Elsüllyedt történelmi időszak, megfakult helyszín, elhalványult szavak és elfeledett munkaeszközök, elillant gyermekkor – mindez egy író érett kori tudatának táptalaja: Győri László könyvének látható tárgya, múltat kereső pásztázásának mesélői kerete. Az író, hatvan felett, arra vállalkozik, hogy megelevenítse korai személyes múltjának paraszti-kisvárosi környezetét (Orosházát s a várost övező tanyavilágot), az ötvenes évek erőszakosan „átrombolt” vidéki légkörét, saját családtagjait, hivatalos szereplőit, általános iskolai hangulatát, az ’56-os forradalmat békési szemszögből – s mindezt ízes magyarsággal, egy költőire hangszerelt, tényrögzítő leltár aggályos aprólékosságával. Ebben a könyvben az emlékezés az önazonosulás vehiculuma. A kései Éden a sodró erővel megírt szociográfiák sorába tartozik, abba a népi írói gyöngysorba, amelynek egyik első remekműve a Puszták népe volt.

Győri László műve mégsem követi mereven a klasszikus hagyományt. Könyve – műfaji mérlegelés szerint – elegyíti a személyes hitelű életrajz, a tárcanovella, a kiselbeszélés, a ténysorakoztató tudományos ábrázolás és a nyelvészkedő kisszínes elemeit. Semmi kétség, emlékeztet a nyelvművész Illyésre s általában azokra az elfogulatlan parasztírókra, akik a harmincas években saját tapasztalatból merítkezve tárták fel egy paraszti-vidéki tengerfenék ismeretlen világegyetemét – a társadalmi reform, a történelmi felfrissülés érdekében, a gyökeres változtatás igényével, kíméletlen igazság- és részletszeretettel. Győri művéből ez a társadalmat mozdítani szándékozó célzat hiányzik. Itt az emlékezet motozása, egyre gazdagabb markolása győzi meg az olvasót, az a derűs, de roppant erőfeszítést igénylő szándék, amely a múltnak, az elfeledett sárréti világnak minél több árnyalatát, konkrét jegyét szeretné feltámasztani. A könyv ilyen értelemben hiteles családi napló is, magántörténet közös történetünkben, egy lelkiismeretes paraszti halandó vallomása az első otthonról, az iskoláról, a becsületesség ébredéséről, a viharsarki mélyvilágról, az írói-nyelvi tudatosodásról, a derűvel feloldott kisebbrendűségi görcsökről, a fiúi szeretetről, egyszóval: szaggatott fejlődésregény-féle is ez a könyv, a kimúlt, csupa tehertétel tanyasi életforma ábrázolása, a zsíros és gyilkos paraszti lét ábrándok nélküli feltérképezése.

Ez a feltérképezés apró mozdulatokkal történik: a szerző mintha kicsipegetné az alászállt emlékdarabkákat az idő betemetett tárnáiból. Az a benyomásunk, hogy Győri László nagy belső elszánás, a szótlanság és gátlások önbüntető korszakai után lelte meg a megszólalásnak azt a pontját, amelyből visszatekintve az irodalom hangján tud beszélni.

Az utóbbi időben elszaporodtak azok a prózai művek, amelyek valamely külsőleges, nem művészi szempont miatt tolultak az érdeklődés homlokterébe. Ezek írói minőségét nem művészi, figyelemelterelő – bár társadalmilag fontos (történelmi, erkölcsi, politikai) – megfontolások kívánják helyettesíteni. Az irodalmi szféra határainak illetéktelen, önkényes és erőszakos tologatása hozzájárult bizonyos művek hallatlan mértékű túlértékeléséhez, társasági magasztalásához és divatjához, az olvasói ítélet megtévesztéséhez s általában a választékos ízlés tompulásához.

Győri László könyvének nagy erénye: újból az irodalom formanyelvén, művészi igénnyel szólal meg, és művét nem terheli kevély intellektuális ballaszt, nem vezérlik álirodalmi politikai szándékok, és nem teszi kellemetlenné a görcsös újításvágy. A paraszti világról ír, mint Illyés, Veres Péter és a többiek. Miért más mégis? Azért, mert tekintetét nem homályosítjákel sem halaszthatatlan reformszándékok (ezek ártottak az ábrázolás hitelének), sem ideológiai mellékérzések, sem a hamis eszményítés elhallgatásai. Győri nem rejti véka alá a paraszti életforma hallatlan hátrányait, őszinte pillantással és iróniával festi a vidék ólmos hétköznapjait, s ugyanakkor pontosan rögzíti a negyvenes-ötvenes évek földművelő világának szokásrendjét és tárgyi környezetét. A dologi közelképek, tárgy- és folyamatleírások és szeretettel részletezett leltározások füzére ez a könyv. Ma talán már a vidéki ember sem képes ennyire ráhajolni saját eszközeire, s azt gyanítom, képtelen volna ilyen tüzetesen leírni mindennapi munkájának, dolgainak, természettel folytatott párbeszédének alapelemeit. Tudjuk még, mitől szép a tarló? A kéve? Alig tudjuk. Győri, mellesleg, így érintgeti egyik tárgyát, az aratási munkát: „…friss vizet hoztam a szomszéd tanyáról, a Norton-kútról, egyszóval elszöszmötöltem az időt, amit még az is meghosszabbított, hogy apám az édesgyökércserjék előtt, a hársfa alatt utánaverte a kasza élét. Aztán szinte amíg le nem nyugodott a nap, húzta, húzta, húzta. Nem mindegy, hogyan. A tarló akkor szép, ha rövid a sörtéje, ha minél simább, minél egyenletesebb, ha nem kap föl sehol, azaz nincs teknője. Ilyen lesz a tarló, ha nem csalinkázik ide-oda a kasza. A szép tarlóra szép kévét illik kötni. Az a szép kéve, amelynek karcsúra van fűzve a szára, s felül a kalász, alul a töve egybevág” (A nyakatekert kévekötél című darabban). A könyv bővelkedik efféle tárgyleírásokban. Mitől olyan varázslatos az ilyen ábrázolás? Attól, hogy újra látómezőnkbe emel egy láthatatlanná vált világot. Konkrétan, élesen, szinte tagadhatatlanul. A ropogós, szabatos mondatokba ágyazott, lassított megfigyelés örömet szerez az olvasónak. Nemcsak eddig nem ismert tudást szerez egy kilobbant bogáncsos bolygóról (a kasza utánveréséről, a kaszás húzásáról, a szép tarlóról, a karcsú szárú kévéről, az egybevágásról), hanem felidéz egy képet, egy életformát, a kézikaszálás lejárt időszakát, az emberi létfenntartásnak egy viszontagságos stádiumát. És mindezt olyan friss, feszes stílusban, hogy az párját ritkítja a mai magyar prózában. Győri könyvénél akadhatnak tágabb szemléletű művek, mélyebb összefüggéseket feltáró alkotások, mégis kétségtelen: ez a könyv irodalom (amellett, hogy szociográfia, vallomás, napló, tárcanovella-sorozat, nyelvészeti eszmefuttatás) – szépirodalom, szerkezeténél, írói gondosságánál, mérvadó művészi szempontjainál, megformált szövegénél fogva. Alakjai élnek, leírásai érzékletesek, szerkesztése ökonomikus, beszédmódja célratörő, mégis illatokban és fényekben gazdag. Nemcsak lát, hanem látomása van a paraszti világról.

Mert Győri László szövege: sokrétű magyar próza, az utóbbi évek egyik nagy erejű szövegtartománya. A könyv nyelvi és szerkezeti erénye: a klasszikus tagolás (világos expozíció, bő tárgyalás, csattanós befejezés), a választékos stílus, eleven bekezdéstechnika, találó hasonlathasználat, a jelzőknek, szokásmondásoknak, régies szavaknak finom adagolása, a tónusban pedig humoros önirónia, bölcsesség, szerény elmélkedő betétek. Hadd említsek néhány példát.

Az író választékosságban egyenesen remekel. A haragra – miközben édesapja káromkodhatnékját indokolja – huszonnyolc rokon értelmű kifejezést sorol fel („ha fölhergelték, ha felbőszült, ha felforrt a vére, ha eldőlt benne a borjú” stb., akkor szitkozódott). Ez a felsorolás nemcsak a szöveg dúsítását célozza, hanem mintegy enyhíti is a káromkodás rondaságát, ravasz írói csellel megnyeri rokonszenvünket, s mire a lajstrom végére érünk, magunk sem tartjuk túlzottnak az apa éktelen dühét.

Igéi, jelzői biztonságosan illeszkednek, telitalálat-számba mennek. Győri a kiegyensúlyozott mondatlejtés híve. Találomra idézek mondatokat: „Ahogy Batthyány-Strattmann doktor úrhoz jártak a betegek szemük világát visszakérni, szemük napfényét kiszitálni, úgy jártak a színek, a formák, a foltok, a fénygörcsök, a homály pamacsai arra a tanyára boldogulni. Ki lát a szikről, a csöndből a tanya héja alá, hogy mi történik, mivel telnek a téli napszakok? Hogy ott ecset jár a vásznakon!” Miért olyan nagyszerű ez a leírás? Azért, mert Tömböly Antal tanyasi festő „motívumait” költői érzékletességgel ábrázolja (figyeljünk a szitálni, a fénygörcsök, a pamacsai, a tanya héja kifejezésekre: mind-mind egy-egy metaforikus csillám, élénk fordulópont a mondat középpontjában; a legélesebb csuklómozdulat azonban az, hogy maga a fény járt arra a tanyára boldogulni. Győri mintha kicsit megemelné, verőfénybe lendítené a szöveget, hogy Tömböly Antal természetes festővé érését megérzékíthesse). Ha az író a paraszti élet alantasságát, embernyúzó keménységét akarja kifejezni, így szól: „A krumplihéj kisszerűségét éreztem minden paraszti munkában, még az aratásban, ebben az ódainak ítélt tevékenységben is.” (Illyés bizonyára derűs, mosolyból ki nem fogyó parasztherkuleseket formált volna e szófukar, mogorva parasztokból.) Az Ötvenhat című fejezetben ezt olvassuk egy asszonyról: arca elé kapta, magára borította a szoknyát, mire a pemetéje az utca színe elé tárult. A tankok átnéztek rajta, mint egyik nudista néz át a másikon”. Leheletfinom erotika s micsoda hasonlat a tetejében. Győri László vastag kiszólásoktól mentes, gyöngéd író; de ez a pemete szó, a női pamacskának kivillanása a tank ágaskodó csövével szemközt, ez a bámulatos hasonlat, ez örökre megtapad az olvasó emlékezetében. A szemérmes ecsetvonásokkal felrakott kép közvetett eszközökkel, takarékos színkezeléssel örökíti meg a hatalom perverz erőszakosságát, a hatalombirtokos erotikus fölényét és az alá-fölé rendeltség romlott gyönyörforrásait.

Mint említettem, a könyv műfaja összetett: az egyes fejezetek hol a napló, hol a tárcanovella, hol az emlékirat, hol a nyelvészeti eszmefuttatás alakzatait öltik. Ez a műfaji szerteágazódás korlátozza a szöveg egyneműségét, lassítja az ihletfolyamat kibontakozását, és azzal, hogy gyengíti az összbenyomást, részleges nyugtalanságot okoz az olvasóban. A személyes hitel eggyé illeszti a könyvet, a különböző fejezetekben azonban – minthogy azok más-más műfaji várakozást ébresztenek – meg-megtörik az olvasói azonosulás folyamata.

A könyv másik nyugtalanító jegye, a műfaji ingatagság mellett, úgy tűnik, az, hogy az egyes fejezeteken belül kibontakozó ábrázolás olykor megreked a konkrétum árnyalatos szemléleténél, s nem löki a szöveget az öntörvényű írói transzcendencia magaslatára. Cortázarra, Borgesre s másokra gondolok itt: az ő történeteik egy rejtélyes pillanatban elrugaszkodnak a valóságtól, és a művek hátterében egy nagyobb létigazság sejlik fel. A nagy próza felszíne mögött mindig egy másik, mélyebb történet is lappang. És hosszan sugárzik, mint a hasadóanyagok. Győri László képes volna arra, hogy markáns történeteit egy csepp prózai szürrealizmussal oltsa be. Lelkesedünk a megformált részletek apró ékszereiért, de hiányoljuk, egy idő után hiányolni kezdjük a következő írói fokozatot, a meztelen realitás megrebbentését, lazítását, a történetek átfényesedését, a szemléleti magaslest.

A könyv egyik önálló tárcája (A végrehajtó) egy ötvenes évekbeli vidéki hivatalos személyt, egy rekvirálással megbízott végrehajtót, vagy ahogy Győri nevezi, transzferálót mutat be. A téma régen foglalkoztathatta a szerzőt, a prózai figura már Győri egyik 1972-es versében felbukkan (Reterát). A végrehajtó pompás lehetőséget kínál az írónak arra, hogy néhány futamban, a derű és a megbocsátás fölényével bemutathassa a történelem egyik mellékalakját, emlékezetének egyik furcsa lakóját. Élénk színekkel ecseteli a fáradhatatlan, meg-megújuló szimattal szaglászó végrehajtó: egy női végrehajtó érkezését, firtatását, motozását, egész a padláshéjig terjedő figyelmét. Felsejlik előttünk a meghunyászkodásra kényszerülő, ijedt, együttműködést színlelő, értéktárgyait más házakba-szobákba mentő családtagok képe, és majdnem át is érezzük a szorító helyzetet. Várjuk, hová torkollik az ábrázolás: valamely kafkai abszurd szimbolizmusba vagy humoros fordulatokba. A tónus több lehetőséget rejteget; a téma egyenesen megkövetelné, hogy az író átlebbenjen valamely szürreális szemléleti sávba, vagy egy kis életképbe sűrítse az ötvenes évek mindennapos rettegését. Kétségtelen, Győri stiláris megizmosodása, összetett árnyalatok érzékeltetésére alkalmas technikái ebben a darabban is kiviláglanak. Nagyszerű, szellemes telitalálatok sorakoznak itt:
feledhetetlen, ahogy a nő, mihelyt betoppan, tüstént a fürdőszobába kér eligazítást (hogy a kádat végrehajtsa); előttünk a zörgő falusi fogat, amely kiviszi a házból a „transzferált” holmit; előttünk a furfangos apa, aki egy idő után elbújtatja a bútorokat Bözsikénél; előttünk a hórihorgas, nagy orrú, kócos nő, amint ráröffen a családtagokra, s szinte dühösen feldübög a padlásfeljáró üledékes deszkáin a kongó padlástérbe; ahogy mohón méregeti az ötliteres üres uborkásüveget, amelynek falán kívül-belül eszeveszetten futkosnak az egerek… Minden adva van egy egész világot kirajzoló teljességhez. A stílus remekléseit azonban nem követi a szemlélet magassága, s a több ponton rugalmasan mozgó történet nem lendül át más síkra, s nem öltheti a mindent megvilágító parabola formáját. A rövid elbeszélést záró egérjelenetben nem válik világossá, mi a jelentősége a leírásnak (a konkrét rögzítésen túl). Pedig minden elem adott: a hatalom betolulása a család védőfalai mögé; a népnyúzás abszurd formanyelve; a hatalom képviselőjének siralmas esendősége; a család feje felett a kiürített padlás, a szimbolikusan üres tér; az éhező egerek bolondos hintázása az utolsó rekvirálható tárgyon, az uborkásüveg falán. A míves emlékirat itt karnyújtásnyira van a nagy irodalomtól. Kívánnánk, az írás jusson el a nagy irodalomig; hiszen az itt szunynyad, itt lüktet a könyv mindegyik lapján, a bámulatos stílus csillogó rétegei alatt.

A kései Éden magaslati pontjait ott látjuk, ahol a konkrét esemény, a tárgyi leírás vagy egyéni emlékezés „túl-erő”-vel telítődik. Mit említsek? Móricz Zsigmond prózájának erejét idézi a jelenet, amelyben a hódi embör (a Hód faluból a városi hetipiacra vetődő árus) sötéttel bekopogtat, hogy egy éjszakára szállást kérjen, a Győri család ablakán. „Egy ostoros ember kiabált egészében véve az udvar, a ház belseje felé. – Jó estét, kívánok! – Jó estét! – Hódi fazekas vagyok, szállást keresök éjszakára. A piacra gyüttünk, a holnapira. Volna-e hely lónak, kocsinak, magunknak? – Hát hányan vannak? – Én, a ló, a feleségöm, a szekeröm mög a gyerököm. Figyeljük meg a súlyelosztást, a központozás fegyelmét, a késleltetett humor és paraszti szemlélet rakétáit a jelenet végén. Mi az, hogy „egészében véve”? Mintha pusztába kiáltana valaki, de teli torokból, fontos ügyben. A kiáltóra vonatkozik ez vagya bennlakókra? Ki tudná megmondani? Mindenesetre fokozza várakozásunkat. Figyeljük meg: a köszöntésben („Jó estét, kívánok!”) veszsző áll a második és harmadik szó között. Harsányságba bújtatott a kérés, szemérmes, mégis határozott a hangütés; dölyfös paraszti alázat rejlik ebben a vesszőcskében. Figyeljük meg a holnapira fordulatot: ezt a nyomatékosító utánvetést (a magyar nyelv egyik hatásos stíluseszközét). Aztán a csattanót a felsorolásban. Előbb: ló, kocsi, magunk. A hódi ember ki se mondja, kivel jött, hiszen itt minden renden ő az úr, csak utána jöhet a szerszám, az asszony, a pulya. Egy archaikus világ tárgyi-személyi egyenrangúságára ébredünk: még akkor is hordjuk magunkban bizonyos ősi gondolkodásmód nyomelemeit, ha ráaggattuk is kultúránk, műveltségünk, ízlésünk vagy – mindegy, mit jelent ez – „haladásunk” díszeit. A népmesei fölrakás mégiscsak mai macsó világunk ősi mintáit mutatja. Pontosabban, ezek döbbentenek rá életünk és természetünk kitörölhetetlen barbár vonásaira.

A könyv csúcspontja A nyakatekert kévekötél című elbeszélés. Ebben a szociografikus elbeszélésben a szerző – miközben az aratásról ír – nemcsak a paraszti életforma keresztmetszetét adja, hanem egy tipikus parasztcsalád rajzát is, dióhéjban. A jelenetsor több jegye erősíti a művészi hatást. Győri annyira elmélyed tárgyában, az aratás leírásában, hogy szinte megszűnik a tárgy, s az olvasó egy pillanat alatt egyfajta archaikus föld- és szómisztika égövébe csöppen. A magyar költészet népi szürrealizmusa nemigen szivárgott át a prózába,de Győrinél maradandó kárpótlással szolgál. A szöveg hitelét fokozza az a körülmény, hogy a szerző nem rejti véka alá: mindig is menekült a paraszti életből, sőt egyenesen taszította a „nehéz föld”-del folytatott mindennapi harc („…úgy utáltam a paraszti életet, akár a kukoricagölödint. Kevésbé nyersen: korántsem kedveltem a kapát, a kukát, a villát, a lapátot. Nem akartam paraszt lenni!”). Noha hangsúlyozza a földmunka gyötrelmeit, szemléletesen és meghatottan vési oda a július-augusztusi kánikula képére szülei gürcölő alakját. A marokszedés freskója az újabb magyar próza emlékezetes betétje. Megrázó, ahogy Győri a marokszedés, de főleg a kukoricakapálás közben beszédessé puhuló apa figuráját jellemzi; hirtelen megsejtjük itt a paraszti munkát hivatalnoki lelkiismerettel végző, szinte esztétikai tökéletességre törekvő, de a családjával szemben érdes, hallgatag ember igazi vonásait – a csupán a munka révén baráttá, sőt emberré enyhülő családfő nevelő szigorúságát. Megrendítő az első kaszavágás előtt elhangzó: „Isten nevében” és az utolsó kéve megkötése után elsuttogott „Istennek hála” fordulat két sorompója: a szokásrendbe és a természetbe simuló bizonyosság, az élet urához fűződő szemérmes bizalom. Az író egyáltalán nem eszményíti ezt a világot; többször is említi a szülők dermesztő szófukarságát, kifürkészhetetlen belső életét. („Apám ki is használta az alkalmat, ami keveset tudok róla, ekkor tudtam meg, egyébként nemigen mesélt magáról. Anyám végképp nem. Igazából alig van sejtelmem arról, hogy mi volt az életük. Bizonyos tényekről jobb is hallgatni…”) Nem gondolom, hogy ez a szemlélet – s ez volna a jövőben a másik igen kecsegtető művészi lehetőség – Nagy Lajos lenyűgöző szárazságát beérhetné; csupán jelzem, hogy Győri László tárgyszerűségtől mámoros stílusa még komoly erőforrásokat rejteget.

A tárgyból fakadó, abban feloldódó, attól nem tágító képzelet a világon a legérdekesebb: többek közt ezt tapasztaljuk ebből a vékony kis könyvből. A valóság sötét, nyálkás zsibongásán csak hellyel-közzel üt át a valóságon túli édesség. Ezek a könyv egyedi vízjelei, feledhetetlen szépségei. Befejezésül hadd idézzek két ilyen delejező részletet: „Nyári délután volt, amikor csak a legyek zümmögnek néha-néha, de azok is csak akkor, ha keresztre feszítenek valakit. Olyan idő volt, csöndes, néptelen, komoly, mint egy kora őszi nap a postán, amikor valami levéllel vagy távirattal egyedül ácsorogsz az egész hivatalban, sa pneumatikus elven kis tokokban papírtekercseket szállító fényes rézcső mögül hirtelen megszólalegy hang: »Párizsba tegnap beszökött az ősz, / Szent Mihály útján suhant nesztelen…«, és rád nyílik egy földöntúli évszak.” (A japánakác.) Vagy olvassuk el ezt a szép túllendülést, tündéri határátlépést (egy magtár udvarának leírása): „Járt-e már valaki ily helyen? A vasraktárak, a vastelepek effélék. Bemész, betérülsz, még céltudatosan, és az udvaron, a tárban, a Holdon nincs soha senki. Már nincs értelme az egésznek, már azt sem tudod, mit akartál, pedig az imént mintha még akartál volna valamit, s mintha még most is akarnál valamit, de már nem tulajdonítasz semmi értelmet neki. Állsz, pusztán, elbizonytalanodva, valamin túl és innen valamin, kétségek között, de hogy mi az egyik és hogy mi a másik, nem is álmodod meg soha többé, teljesen kiürültél, csak állsz, mint egy hitehagyott: elfelejtetted, minek jöttél, miért és hová. Talán egy uszály kerítésdrót, talán egy marék százas szög, egy tekercs huzal, egy vödör elegyes fémcsalamádé emlékezett a vágyaidra.” (A japánakác.) Igen, itt, ezeken a szöveghelyeken pillantjuk meg az írói erőfeszítés magasiskoláját, halljuk meg a teremtés lélegzését.

Mert összességében elmondható: jelentékeny, a népi irodalom utóvédjének tekinthető, gazdag mű született, amely megérdemli az újraolvasást, megszolgálja, hogy kezünk melegében tartsuk. Minthogy a könyv értéke felismerhető, nem késhet az elismerés sem.

 

Báthori Csaba