SIRATNI LEHET MÁR, MÉLTATNI MÉG NEM

1

Május 8-án, hétfőn, kora hajnalban halt meg.

Emelt fővel, halkan és szelíden haladt át az utolsó hónapok poklán, bátran, nyugodtan és okosan. Csak néha tört fel benne a tehetetlen düh az egyre tehetetlenebbé váló test kínjai ellen vagy inkább miatt. Fáj, mondta ilyenkor halkan, kezével nagy kört rajzolt a levegőbe, s ez az egész testére vonatkozott. De nem merült el ebben. Jobban marta őt, hogy nem utazhat el újra Rómába, ahol a hetekben jelenik meg egyik legfontosabb könyve, a Mesék a mese ellen olasz kiadása, vagy hogy a Vas Istvánnal közösen fordított Kavafisz-kötet, amelyet a Kalligram ad ki az idei könyvhétre, talán már nélküle lát napvilágot. Ez a görög a XX. század legnagyobb költője volt. Talán, fűzte hozzá, mert kétkedővé tette a tudás, s nemigen hitt a kinyilatkoztatásokban és az apodiktikus ítéletekben.

Utolsó versét (Szonett) a májusi Holmi közölte, utolsó esszéjét (Fordíts? Ne fordíts?) az áprilisi Új Forrás. Hadd emeljem példázattá ezt a nyilvánvalóan véletlen, bár nem tanulság nélküli tényt: az irodalmi decentralizáció és policentrizmus gondolatát vallotta, s az ösvények sokféleségére tanított.

Poeta natus volt, és poeta doctus, mint nagy elődei, Csokonai és Berzsenyi, akiket versben és tanulmányokban egyaránt megszólított, azért is, mert ők voltak azok a szintetizáló szerepet is betölteni akaró s tudó magyar költők, akiknek műveiben először jelentkezett az európai, sőt az Európán túli irodalom iránti érdeklődés. Ez az „érdeklődés” Somlyónál kamaszkora óta követhető szenvedély. És a szenvedély – akár hidegen izzott benne, akár magasra csaptak hullámai –, mint minden nagy művészi alkotás egyik előfeltétele, költészetformáló erővé vált a kezében. Alakváltozataiból, amelyek hiteles lenyomata összes verse, műfordítása, esszéi s méltatlanul visszhangtalan regényei is, egy költői sors összképe csap felénk, amelyből az olvasható ki: soha, a legnagyobb pokoljárások idején sem mozgott elesetten, önfeladón, idegenszerűen az úgynevezett valóságban. Uralta azt, ha néha irtózattal fordult is el tőle, s bárhol járt, bármilyen látható vagy láthatatlannak tűnő tájon, szelleme s műveltsége otthonosan időzött ott, mielőtt továbblépett volna. Nem felfedezte, inkább felismerte ezt magában.

 

2

Nem követendő minta volt számára a világirodalom, hanem követendő mérték. A romolhatatlan lényeg kiemelése az egyetemes költészet óceánjából. Romolhatatlan, de nem változatlan. Az, ami a kivételesen sűrű pillanatokban egy-egy versben vagy csak egy-egy sorban feltárul, s ami mindig valami új. Jól ismerte Heideggert. Körülbástyázott irodalmi kánonok nem csitították el benne a szüntelen újat s újabbat kereső szenvedélyt. Emlékszem, a rátalálás szinte gyermeki öröme s izgalma nőtt nagyra benne arra a hírre, hogy barátja, Jacques Roubaud a XVI. századi francia költészet egyik teljesen elfeledett tárnáját tárta föl, amikor az Arsenale könyvtárban talált mintegy negyvenötezer szonettből egy ötszázharminc költeményből álló antológiát szerkesztett Soleil du Soleil címen. S hogyan reagált erre Somlyó? Azonnal lefordított belőle húsz-huszonöt verset, hogy bizonyítsa: ezeket a szokatlan hangvételű, ezoterikus, metafizikus verseket éppolyan, ha nem kiválóbb költők írták, mint a Pléiade költőcsoport tagjai, akik akkoriban a populárisabb kánont uralták. Így figyelmeztetett a kánontérképek folyamatos átgondolására és újrarajzolásának szükségességére…

 

3

Egy kiváló irodalomtörténész, amikor felvetettem neki egy megírandó Somlyó-monográfia tervét, azt találta mondani, hogy nehéz olyasvalakiről monográfiát írni, akinek szinte teljes életműve fordítás. (Somlyónak soha nem említettem, fájt volna neki.) Azon túl, hogy nyilvánvaló képtelenség vele, a költővel, az esszé- és regényíróval kapcsolatban ezt kijelenteni, vagyis munkásságát leginkább erre az egy területre szorítani, a kijelentés elgondolkodtató. Éppen a benne mégis megnyilvánuló többrétegű igazság okán, ugyanis: Somlyónál szinte megállapíthatatlan, hogy saját verssel vagy műfordítással kezdte-e el pályáját, annyira egybeolvad s egyenrangú nála a kettő. Ráadásul különösen jelentősek e tárgykörben írott elméleti munkái és esszéi. A fordítást nem csupán egyenrangú irodalmi műfajnak vallotta, hanem minden irodalom fő módszerének és szerkezeti elvének. Gyakran hivatkozott Borgesre, aki az eredeti szöveg egyik változatának tekintette a sok közül, vagy Deguy-re, aki szerint minden – fordítás. A saját vers alkotása is, mondta Somlyó, mindenekelőtt létrejötte folyamatában. És mert fordításkor változtatunk azon, amit fordítunk, s közben magunkon is változtatunk, nem alkotunk-e, s amit így létrehoztunk, nem valami eredeti-e, kérdezte kikezdhetetlen logikával.

A magyar nyelv szinte mindenfajta költészet egyenrangú átültetésére alkalmas. Ebből a mára közhelyszerű tényből talán joggal következik, hogy fordításainkban elérhető (megközelíthető) a tartalmi s formai hűség ideális egysége. Erre Somlyó – szemben például Kosztolányival – eleinte kifejezetten törekedett, anélkül persze, hogy valaha is föladta volna költői egyéniségét. Talán túlságosan is sikeresen, amitől visszariadhatott, hiszen a hetvenes, nyolcvanas évektől kezdve egyre jobban érdekelte egy-egy versfordítás minél több változatának kimunkálása, gyakran publikálása is, így jelezve minden véglegesnek tűnő megoldás tarthatatlanságát, azt, hogy minden mű a jelentések végtelen variációit tartalmazza, és minden olvasójának mást és mást mond egyazon időben és különböző korokban. Tehát többé-kevésbé egyenrangú variációk, egyetlen, teljes értékűnek tételezett változat helyett. S hogy visszakanyarodjunk oda, ahonnan kiindultunk, s érzékeltessük a gondolkozásmódjára oly jellemző spirálmozgást, Az élet álom című, most játszott Calderón-művel kapcsolatban azt találta mondani, hogy talán mégsem kellett volna a Jékely-fordítást félretenni… (Ugyanez volt a véleménye a Phaedra új fordításáról is. Hogy mitől modernebb az enyémnél, azt nem tudom. Akkor meg minek, kérdezte.) Egyébként nem tartotta magát hódító természetnek, inkább azt fordította szívesen – mint Radnóti vagy Vas István –, ami őt magát meghódította.

A műfordítást költészete ihlető forrásának is tekintette. Goethére hivatkozva mondta, hogy el kell jutnunk a lefordíthatatlanig, hogy túl kell menni magunkon, a másikig, és ott találni újra magunkra. Másrészt a magyar irodalom egyik létkérdésének tartotta a műfordítást, ami rokonítja őt a Nyugat utolsó éveinek célkitűzésével. Azzal, amely az európai (leginkább angol és francia) irodalom minél teljesebb befogadásában látta a szellemi ellenállásnak s az értékek megőrzésének lehetséges formáját. Francia, spanyol, latin, görög, olasz, német, portugál műfordításkötetei révén ő is hozzájárult ahhoz, hogy a mesterségesen kialakított határvonalak ellenére nem sorvadtak el azok a szellemi szálak, amelyek a magyarságot évszázadokon át az európai kultúrához kötötték.

Hadd hívjam fel itt a figyelmet egy számára is alig megmagyarázható rejtélyre, spanyol fordításai eredetére. Soha nem tanulta a nyelvet. Nyelvtankönyvet sem vett a kezébe, csak szótárakat. És neki köszönhetjük Nerudát, Octavio Pazt, Asturiast, Albertit és másokat, akik közül többen, jóval később, Nobel-díjasok lettek. Talán az ősök, mondta egyszer, s a szép gyűrűre mutatott a kezén. Apám is ezt hordta, állítólag a család valaha, egykor egy spanyol rabbitól kapta.

 

4

Egyre erősebb bennem az érzés, hogy egy alig magyarázható delej, a vérséginél is erősebb kapcsolódás okán mindhalálig ahhoz a nemzedékhez, az elsőhöz tartozott, bárhogy alakult is később a sorsa. Az irodalmi modernség első nagy nemzedéke számára ő volt a fiú, Somlyó Zoltán fia, aki mind közt a legfiatalabb. Mert Devecseri Gábor, Karinthy Gábor, Karinthy Ferenc, Kosztolányi Ádám, Weöres Sándor is idősebbek voltak nála. Ő volt a legfiatalabb a Nyugat asztalánál a Dunakorzó Kávéházban, a Szép Szó keddenkénti szerkesztőségi estjein, a Tóth Árpád Társaságban Hajnal Anna lakásán, a Vajda János Társaság fellépésein, Szerb Antal Száz vers-ének fordítói között. S ő lett a leghamarabb árva mind között. Mielőtt első verse (Pogány zsoltárolás – József Attila emlékére) az Újság 1938. januári számában megjelent volna, már elvesztette Desiré „bácsit”, majd apját s nemsokára József Attilát is. (Első kéziratát neki vitte Kosztolányi fiatalkori költészetéről, s mondatát, verset az írjon, akinek verset írni könnyebb, mint bármi mást csinálni a világon, egy életen át hordozta.) Hamarosan megjelent a Nyugatban is, előbb egy megilletődöttnek igazán nem nevezhető recenzióval (Ady angolul), majd Arcod című versével, amely épp huszadik születésnapján, 1940 novemberének végén került az utcára. Élete egyik legszebb ajándékának tartotta: megérkezett oda, ahová mindig is vágyott. Ugyanakkor, visszaemlékezve erre az időszakra, a József Attila szerkesztette Szép Szót tartotta a Nyugat egyetlen igazi riválisának, és „modernebbnek” is látta, ami igaz lehet, és egybevág azok megállapításaival, akik szerint a Nyugat modern volt a népnemzeti iskolához és akadémizmushoz képest, de nem volt az sem a nemzetközi, sem a hazai avantgarde-hoz viszonyítva.

 

5

Két hónappal ezelőtt megírtad a 139. Talizmánt Tolsztojról – magadról –, és készültél a 140. szonettre. Egyetlen szó izgatott: hálózat. Ezt a szót megírni, mondtad többször.

Most visszatértél a létbe, az elemek hatalmas hálózatába. Siratni lehet már, méltatni még nem.

Tomaji Attila