SOMLYÓ GYÖRGY

1920–2006

 

Úgy lett költő, mondta magáról Somlyó György, „ahogy régebben a kézműves fia magától értetődően ült bele apja műhelyébe”. Szóval: apai örökség, rendelt sors, de szakma is. Jó helyre született, apja, a nagyszerű költő, Somlyó Zoltán, Kosztolányi, Karinthy barátja. Már-már festői szegénységben, bohémiában élt. Fia költővé nevelődését csak mint vonzó, szenvedélyesen, rajongva csodált távoli minta segítette. Testi valójában csak néha-néha bukkant fel, jelent meg Balatonbogláron, a bádogos és vízvezeték-szerelő nagyapa házában nevelkedő fiúnak. De alighanem neki köszönhető, hogy a pesti diák Somlyó György belekerül az élő irodalomba. Barátai lettek, készülődő költők, írók. S egy karnyújtásnyira ott van a Nyugat nagy nemzedéke. Az öröklött szakmát meg kellett tanulni. Senki sem vezette a kezét, neki magának kellett kikísérleteznie s végül mesterfokon elsajátítania az áhított mesterséget. Első példaképe Babits Mihály volt, pályakezdő versei leginkább az ő ízléséhez igazodnak, választékos nyelven ír, szereti a hatásos rendezést, az emelkedett dikciót, a ritka szavakat, régies szórendeket s egyáltalán: a szépet. De lesz aztán két új választott mestere, akik másfelé vezetik: Szabó Lőrinc (neki ajánlotta első verskötetét) és József Attila. Hanem ha később gorombább, hasadozottabb, disszonánsabb lett is költészete, minduntalan kihallani belőle azt a hajdani zengő hangot. A nagy nemzedéktől tanulta, hozzáadva a magáét, a korra, emberre érzékeny figyelmet, komor, egyelőre még elvont világszemléletét. A kor ellen, ez a címe első kötetének. De mennyire benne volt ebben az ellenben a maga sorsa, helyzete! A történelem igazolta balsejtelmeit: egyre szorongatóbb veszélyek fenyegették. Kitűnő kisregényben írta meg, hogy nyúlt bele szinte bizonyos tragédiába futó sorsába, Raoul Wallenberg személyében, a gondviselés, a váratlan csoda. Szólt majd aztán, néhány év múlva, a háború után, a kor mellett is. Úgy hihette, korábbi meggyőződése, sorsa szükséges folytatásaként. Ráadásul nem akármilyen költők, Éluard, Aragon, Neruda kínálták a példát az agitatív lírára. Idő kellett hozzá, hogy kijózanodjon, hogy az ötvenes évek második felében, még inkább majd a hatvanas években visszataláljon addigra sok tapasztalattal gazdagodott régi önmagához. Költőtermészetéhez kezdettől fogva hozzátartozott az állandó változás. Szívósan-eltökélten alakította, cserélte versei anyagát, nyelvét, formáit, váltogatta a különféle előadásmódokat, költői szemléletét. Örökös készenlétben élt, tágította, sokfelé kinyitotta műve határait, meg sem kísértette az elkényelmesedés. Érthetjük ezt a termékeny izgalmat úgy is, ahogy ő: „…a folytonos változási kényszer mögött leginkább, azt hiszem, az identitás modern drámája működik”. Vagyis: legigazibb önmaga fáradhatatlan keresése. A versről, a versformálásról való elképzelése s vele költői módszere, megtartva szembeszökő alaptónusát, olykor ilyen vagy olyan külső késztetésre, szívesen, tudatosan fogadott hatásokra is, szüntelenül módosult, gyakran fordult, akár meghökkentő hajtűkanyarokkal is, más irányba. Mindvégig természetes életformája volt a megújulás. Mondhatni, kamaszkorától együtt lélegzett a világirodalommal, érzékenyen, szenvedélyesen élte nemcsak a múltját, hanem forrongó, eleven jelenét is. Hasznára fordította az idegen költőkkel való találkozásait. Sokfelé forduló izgalmas esszéi csakúgy tanúsítják, mi minden vonta magára éber figyelmét, mint óriási fordítói életműve.

Szerette a megformált, véglegesnek, igeszerűnek ható gondolatot, de tudta ingatagságát is. Úgy látta, hogy minden vélt igazság mindig kiegészítésre, helyesbítésre szorul. A hatvanas évektől írott versei nemegyszer esszéhez, már-már filozófiai traktátushoz hasonlítanak, a szillogisztikus, dialektikus okoskodásból csinálnak költészetet. Elhitetik az olvasóval, hogy bekerítenek valamit, ami természete szerint bekeríthetetlen, legfeljebb körülírható. Ezt sugallják formái: a szabad verssel szonett, a szigorúan kötöttel látszólag kötetlen próza váltakozik. Ezt mondatszerkezetei is: a hosszú, hibátlan periódusokra töredékes, sokféle lehető kiegészítést kínáló mondatroncsok következnek. Lírája mögött nem akármilyen becsvágy dolgozott: az ember minden perce foglalata valamilyen teljességnek, azt kell megostromolni, végére járni minden elemének. De a megismerés, ha ilyen mértéktelen igény hevíti, kilátástalan. Íme, egy minden ízében modern agnosztikus, aki versei tanúsága szerint nem attól szenved, hogy a valóság nagyobb tartományai megismerhetetlenek, hanem attól, hogy a világegyetem egy kis szilánkja is egy teljes, feltérképezhetetlen világegyetem. Megismerhetetlenek vagyunk mi magunk is, vélt énünkbe annyi minden zsúfolódik, körvonalait annyi minden rajzolja át meg át, hogy magunk sem tudjuk, kik-mik vagyunk. Ez az ismeretelméleti vereségtudat a hetvenes évektől kezdve erősödött fel lírájában, s bár kétségtelen, hogy az újabb kori filozófiai, esztétikai elméletek is errefelé terelték, Somlyó György, úgy érezzük, a maga hajlamai szerint jutott el ide. Egyre jobban foglalkoztatta a személyiség és a vers viszonya. Amiképpen énünk különféle elemek állandóan változó konstellációja, a vers sem átláthatóan egynemű, nem egyetlen élményt, hanem valami egészet kellene közvetítenie. De mert ez lehetetlen, azt kell megírni, hogy miért lehetetlen. Így lesz a Somlyó-vers vers a versről, a megírhatatlan vers praeje, lírai műhelytanulmány.

Úgy tudta, énje igazából az, ami túl van rajta, és ilyen a vers is. Nemegyszer éppen az a lényege, ami nem fér bele, amit nem is lehet elmondani.

Mindebből az következik, hogy Somlyó György gondolkodó költő volt, szüntelen lázas szellemi izgalomban élt, s hihetetlenül változatos formavilágát azért hozta létre, hogy alkalmas fészket teremtsen mindenre fogékony, kalandos szellemének. De eljátszhatunk azzal a gondolattal is, hogy mindaz, amit gondolatvilág és forma viszonyáról elmondtam, akár fordítva is elképzelhető. Lehet, hogy a költőnek arra kellett ez a lenyűgöző bölcseleti-elméleti anyag, hogy megcsinálja ezt a tágas, sokalakú lírát. Hogy kipróbálja a versírás különféle technikáit, a különféle formák teherbírását, hogy kedvére eljátsszon nemcsak a megformálás lehetőségeivel, hanem a tipográfiai fogásokkal, a szavak közé iktatott hézagokkal, a szokásostól elütő központozással. Mintha mindenben kedves Rimbaud-ja parancsát követte volna: „Legyünk mindenestül modernek.” Ha az ember érett, már zavartalanul szóló életművét forgatja, ezt a szándékot érezheti benne. S ha akadhat is olvasója, aki ebben-abban nem tudja vagy csak vonakodva tudja követni, legalább elgondolkozhat rajta, merrefelé tart a tegnapi vagy a mai költészet. Most, hogy meghalt, erről is kevesebbet fogunk tudni.

Lator László