Kovács Mikó Edina
UTÓHANG
Valaha Lenin lába volt a pont
– a bal nagylábujj, hogy precíz legyek –,
ahol, ha elsodort az utcabál,
megleltük mind az elveszetteket.
Eleme volt az életnek s a térnek
a nagyujj. Kezdettől. Mint a világ.
Aztán kihunytak – eltűnt hát velük –
a birodalmi bronzrelikviák.
Tanultam még a tiszta horizontot.
S a „kellett volna” fanyar ízeit;
és máris dőlt a dominó tovább:
az iskola, a kis trafik, a ház,
a tépett téren már nincs utcabál…
Senki sem keres. Senkit sem talál.
HAZAFELÉ
Egy kikeverhetetlen szín
feszül a szemhatár s a sín
között. Napszítta nagykendő,
víz fényes színén derengő
köd, tinta, olvadó üveg,
rajzolt betűkkel írt füzet.
Hóillatú szélként sodor,
s ahol vagyok, az nincs sehol:
eltűnik a műbőr ülés,
a vedlett folt, a hasadás,
a jegenyékkel viselős
mező, s a nyurga fény alatt
kucorgó házak, ereszek
sápadt színén a libabőr,
a didergő, kormos tetők,
a kéményekre dermedt pernye…
mert enciánszín szirmot bont
és rám zárul a horizont.
