Kovács Mikó Edina

UTÓHANG

 

Valaha Lenin lába volt a pont

– a bal nagylábujj, hogy precíz legyek –,

ahol, ha elsodort az utcabál,

megleltük mind az elveszetteket.

 

Eleme volt az életnek s a térnek

a nagyujj. Kezdettől. Mint a világ.

Aztán kihunytak – eltűnt hát velük –

a birodalmi bronzrelikviák.

 

Tanultam még a tiszta horizontot.

S a „kellett volna” fanyar ízeit;

és máris dőlt a dominó tovább:

 

az iskola, a kis trafik, a ház,

a tépett téren már nincs utcabál…

Senki sem keres. Senkit sem talál.

 

 

 

 

HAZAFELÉ

 

Egy kikeverhetetlen szín

feszül a szemhatár s a sín

között. Napszítta nagykendő,

víz fényes színén derengő

köd, tinta, olvadó üveg,

rajzolt betűkkel írt füzet.

Hóillatú szélként sodor,

s ahol vagyok, az nincs sehol:

eltűnik a műbőr ülés,

a vedlett folt, a hasadás,

a jegenyékkel viselős

mező, s a nyurga fény alatt

kucorgó házak, ereszek

sápadt színén a libabőr,

a didergő, kormos tetők,

a kéményekre dermedt pernye…

mert enciánszín szirmot bont

és rám zárul a horizont.