A JÖVŐ FEHÉR FALA ELŐTT ÁLLÓ ÉS ÉLŐ KÖLTŐ

Bella István, 1940–2006

Amikor 1964 februárjában elsős diákként bekerültem az Eötvös-kollégiumba,
meglepett, hogy mindenütt költőbe ütközöm: folyosón,
nagytanulóban, könyvtárban, hálóhelyen s főként a közeli borozókban:
a Mészölyben, Kisborostyánban és a Villányi út eleji pincében.
Apránként kisebbrendűségi érzés alakult ki bennem, mert engem
csak a történelem érdekelt: nem írtam verset, s erre mentségként azt
sem hozhattam fel, hogy a versolvasók közé sem tartozom. Megtudtam
azt is, hogy a bölcsészkar legnagyobb poétái – Rózsa Endrén kívül
– nem a Ménesi úti ősi kollégiumban laknak, amelynek egyik
épületszárnyában az Irodalomtörténeti Intézet is berendezkedett az
ötvenes évek közepén. (De emiatt még nem ment el a diákok kedve
a versírástól.) Ekkor hallottam először Bella István, Utassy József,
Ágh István nevét. Belláról mondták, hogy „különc”, mert sohasem
lakott egyetemi kollégiumban, valahol a városban vett ki albérletet.
Így jószerével azt is gondolhattam, hogy sohasem találkozunk.

A következő év elején azonban egy általam történelminek érzékelt
esten megismerhettem őt. 1965 januárjában a diákbizottsági ügyek
csütörtök esti megbeszélése során az igazgatói irodában tartózkodtam,
ahol társam, a kivételesen prózaíró és nem költő Kiss Sándor
említést tett arról, hogy a karácsony előtt megjelent Tiszta szívvel című
bölcsészkari irodalmi lap bemutatkozó száma körül máris rosszindulatú
félreértések gyűrűznek, de a vizsgaidőszak lehetetlenné teszi,
hogy épp az érintettek, a szerzők és a legközvetlenebb olvasók
beszéljék meg a folyóiratot. Tóth Gábor igazgató úr mit sem sejtve
a következményekről, azt javasolta a diákbizottságnak, hogy a tavaszi
szemesztert a Tiszta szívvel folyóiratról megrendezendő vitaesttel nyissa meg a kollégium. Mire a lap kapcsán a pártközponton is átzúduló és felerősödő és a Szabad Európa Rádió által még nagyobbra
habosított irodalmi-politikai botrány tajtéka igazgatónk arcába
csapott, a rendezvényt már nem lehetett lemondani. Vagy háromszázötvenen-
négyszázan zsúfolódtunk össze a kollégiumi nagytársalgóban,
amelynek első széksorát komor arcú bőrkabátosok foglalták
el, akik nem hagyták magukat igazoltatni, jóllehet végül olyan
döntést hozott a diákbizottság, hogy a vitán csak bölcsészhallgatók
vehetnek részt, idegenek nem. A bőrkabátosok arra céloztak, hogy
ők nem idegenek, mert mindenkit ismernek. A hozzászólások közül
számomra Bella Istváné és Utassy Józsefé maradt a legemlékezetesebb.
Bella a bevallatlan múltról, a torz történelmi tudatról és 1944.
március 19-e és következményei ma is szívünket perzselő szégyenbillogáról
beszélt, Utassy pedig a József Attila-i gondolat kapcsán –
„az igazat mondd, ne csak a valódit” – arról szólt, mi a sorsuk azoknak
a költőknek, akik az igazság kimondását magától értetődőnek tartják:
elhallgatás és elhallgattatás.

Megrendített szókimondó bátorságuk. Róluk elhittem, hogy költők,
noha addig egyetlen sorukat sem olvastam. Megtudtam azt is,
hogy mindkettejük apja odaveszett a háborúban, s a sorsközösség érzése
testvéri közelségbe hozta őket hozzám.

1965 őszére nagyot fordult velem a világ, amelyet váratlan gyorsasággal
és szenvedéllyel a költészet töltött ki. Az első verseskönyv,
amelyet egy szuszra elolvastam, Bella István 1966-ban megjelent bemutatkozó
kötete, a SZAGGATOTT VILÁG volt. E vékonyka könyv CSAK AKI OLYAN FIATAL című nyitóversét személyes vallomásomnak éreztem,
az UTÓIRAT EGY SZERELEMHEZ című nyolcsorosát pedig a legszebb szerelmes
versnek, amelynek hangulatában az elmúlás sodró szomorúsága
fölé keskeny fénypallót vet a szerelemben fájó örökkévalóság
utáni vágy.

Csak most, halála után, verseit újraolvasva döbbentett meg, hogy
következő kötetének, AZ IFJÚSÁG MÚZEUMÁ-nak, amely a SZAGGATOTT
VILÁG
-nál is nagyobb visszhangot váltott ki, s erre bizonyság a fiataloknak
ritkán adott József Attila-díj (1970) is, utolsó négy verse közül
három – AZTÁN, ÚGY KÉPZELEM, HA ELMEGYEK – a halálról szól. (A sorrendben
egymást követő címek is kiadnak egy verssort.) E személyes
költői gyászjelentésekben ott lüktet József Attila és Nagy László fájdalmas,
szelíd ihlete is:

AZTÁN

elkaszálhat a szél,

elfűrészelhet a nap.

Zölden, szabadon kinövök a földből.

Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat.

Gyöngysor leszek a nap nyakában.

Nők szájában fehér nevetés.

Nincs mit szégyenlenem.

A jövő fehér fala

előtt álltam és éltem.

Az éltem fogalmában ott lüktet a dolgoztam is. Erről nemcsak verseskönyvei,
mesemusicaljei, szertartásjátékai tanúskodnak, hanem műfordításkötetei
is. Érdeklődésében kitüntetett helyet foglal el a finnugor
népek költészete mellett a lengyel irodalom is. Ez utóbbi tény
emelte személyes ismeretségünket a barátság közelébe. Bella István
az orosz mellett jól megtanult lengyelül, amikor az 1960-as, 70-es évek
fordulóján – Lázár Ervinnel együtt – hosszabb időt töltött Varsóban.
Julian Tuwim, Konstanty Ildefons Galczyoski költészete, Adam Mickiewicz ŐSÖK címu drámája iránt akkor lobbant fel az őket magyarul
újrateremteni akaró érdeklődés.

Még a hetvenes évek középső harmadában elpanaszolta, hogy lefordította
a Mickiewicz-dráma egy részét, a vilnai ŐSÖK-et, de elvesztette
az egy példányban meglévő kéziratot. A baltikumi térség egyik
legnevesebb költője, a lengyel–litván–zsidó Szymon Anski élete főművét,
a DYBUK (KÉT VILÁG HATÁRÁN) című drámát éppen egy Vilnába
tartó vonaton hagyta el, és ebbe majdnem belebolondult. Aztán újraírta
a darabot. Reméltem, a veszteség Bella István számára sem
lesz végzetes.

Húsz év múlva szólt, hogy vállaljam el az ŐSÖK ellenőrző szerkesztését,
mert lefordította az egészet. Meglepett az a műgond, lelkiismeretesség
– bár ezzel „csak” a Balassi által megalapozott és Arany
által hitelesített magyar műfordítói hagyományokhoz maradt hű –,
amellyel a lengyel dráma minden egyes sorával bánt. Mintha saját
verset, verseket írt volna.

1997-ben Varsóban nemzetközi irodalmi napokon vettünk részt.
Bella Pista tolmács nélkül beszélt. Nagy sikert aratott kissé archaikus
lengyelséggel, mickiewiczi költői veretességgel előadott hozzászólásával.
A sors rendelése folytán 2004 szeptemberében az Urálon túli „Voguliában
–Osztyákiában” is együtt jártunk a finnugor írók világtalálkozóján,
ahol igazi medveéneket hallhattunk egy vadásztól, aki egy
hétig tartó hajóút után jutott el az 540 000 négyzetkilométert kitevő
autonóm terület fovárosába, Hanti-Manszijszkba. Mi is hajókáztunk
az őshaza folyóin: az Obon és az Irtiszen. A békés szibériai élmények
új energiákkal és tervekkel töltötték fel Bella Pistát… És
most? Most valósággá vált – és váljon mennyországi sakkjátszma-valósággá
is – az, amit az ARCCAL A FÖLDNEK című 1991-ben kiadott kötetében
a KARÁCSONYI VERS-ben megírt:

 

„Istennel játszom. Már mióta

játszik az Isten velem.

Karácsony este van. Ezer év óta.

Ülünk egy csöndes szegleten

valamely világ zugában.

Játszom Istennel s ő velem.”

Kovács István