Kovács András Ferenc
KAVAFISZ-ÁTIRATOK
Claudius király
Távol vidékre von magával elmém.
A gondolat most Helsingőrbe röppent –
utcáit járom, s jéghideg terek közt
barangolván egy roppant bús esetre
emlékszem – egy boldogtalan királyra,
akit megölt az öccse pár koholt
agyrém, gyanakvó sejtelem miatt.
Minden szegényebb házban, csak titokban,
mert Fortinbrastól rettegtek, de mégis
elsiratták a jámbort. Oly szelíd volt:
nyugodt ember, s a békét úgy becsülte!
(Eleget tűrt a hon már, több háborút viselt el –
vitéz elődje túl sok hadjáratot vezényelt.)
Mindenkivel türelmes, kedves volt, engedékeny
a főurakkal s a köznéppel is. Kiváltképpen rühellte
a rossz, igaztalan döntéseket, bár a királyság dolgaiban
mindenkor, mindent megtanácskozott
komoly, tapasztalt, fontos férfiakkal.
De hogy miért is ölte meg önnön unokaöccse,
azt bizonyossággal soha, senki se tudta meg. Úgy tűnt,
valami bűntettel, talán egy gyilkossággal gyanúsítgatta.
A megsejtés, a bűn sötét alapja,
egy éjjelen döbbent belé az öcsbe,
épp ős romok közt kódorgott, midőn úgy tűnt
neki, mintha egy tömör kísértetet látna a ködben,
s a bolygó léggel hirtelen beszélgetésbe kezdett,
s a lélek puszta szájából tudott meg
egynéhány vádat, terhelőt, a jó királyra nézvést.
Kétségtelen – csak képzelgés, vak ábránd
lehelte rémkép, hiú látomás volt!
(A dán királyi herceg szerfelett ingadozó vala – régen,
mikor még Wittenbergában tanult,
több diáktársa terheltnek, futóbolondnak tartotta.)
Pár napra rá bement anyjához újfent
tisztázni véle holmi családi zűrt, civódást,
s váratlanul, miközben tán túl vad hévvel érvelt,
elvesztette fejét, csapongott, szertelen szólt –
kiabálni, visítozni, eszelősen üvölteni kezdett,
hogy az a kóbor szellem már bent van a szobában!
De elhűlt édesanyja senkit, semmit se látott.
S még aznap bármi ok nélkül leszúrt
egy tiszteletre méltó, bölcs nemest.
A herceg éppen két nap múlva kellett
hajóra szálljon, Angliába menjen…
Sürgette hát a jó király – induljon el, siessen,
mert azt remélte, így tán az életét megmentheti.
Viszont a szörnyű bűntől föltüzelten,
a borzalomtól háborgó tömeg
föllázadt már a gaztett hallatán:
megpróbált behatolni, s betört a palotába
a szétdöfölt nemes fiával az élen –
az érdemes, nemes Laertesszel, ki szorgalmas,
derék s becsvágyó ifjú volt. (A zendülés szívében,
a zűrzavar tetőfokán fölordítottak cimborái: „Éljen
Laertes király! Éljen Laertes király, sokáig éljen!”)
Később, midőn az ügy lecsillapult már,
hűs márványsírban nyugodott a király is,
hiszen megölte öccse egy őrjöngő dührohamban.
(A dán királyi herceg sosem ért el Angliába –
csak sikerült neki, mert a hajóról könnyen elillant.)
Hát akkor aztán színre lépett egy alak –
egy bizonyos Horatio, ki hős, koholt, színes mesékkel
próbálta meg tisztára mosni végül
a bűnös herceg bűzlő szennyesét.
Az angol út, az angol út – erősítgette váltig –
kelepce volt, s titkon parancsot adtak,
hogy Angliába térvén a herceget megöljék.
(E tény máig se lőn még tisztán bebizonyítva.)
Emlegetett valamit a megmérgezett borról is,
állítólag a király tett gyors gyöngyöt a borba is.
Igaz, hogy Laertes is ezt hajtogatta folyvást.
De vajon nem hazudott-e? Nem tévedett-e ismét?
Ám mikor vallotta ezt? Nem sebzetten kinyúlva-e,
szinte kiköpve lelkét, midőn elméje képzelgőn hadart,
ő meg zavartan hörgött összevissza?
Ami pedig a mérgezett fegyvereket illeti –
csak utólag derült ki, hogy nem a király volt az ok,
csak Laertes kente be a fegyvereit méreggel.
Végszükség esetén Horatio, ha kellett,
még a szellemet is tanúnak idézhette.
A szellem emígy szólt, aztán így tett, s amúgy tett!
A szellem itt meg ott is ezt mondta, s azt csinálta!
Horatiót hallgatván már a népek
megértették, s mélyen szánták magukban
szerencsétlen, jámbor királyukat, kit
költött kísértetekkel s légből kapott mesékkel
öltek meg – ősi trónról lelökve jogtalan.
De Fortinbras, ki hasznot húzott a zűrös ügyből,
s fáradozás nélkül megkaparinthatta a teljhatalmat,
nagyon nagyra értékelte, irtó sokra becsülte
Horatio beszédét s több ékesült szavát is.
1899. július
ÍGY
Erre az obszcén fényképre, amelyet az utcán kínálnak
föl, s árulgatnak titokban, hogy a rendőr meg ne lássa –
erre a közönséges, szemét pornófotóra
hogyan kerülhetett föl egy ilyen arc – a te ismeretlen,
eszményi álomarcod? Mit keres itt, s mért épp a te arcod?
Ki tudja, mily lezüllött, nyomorult életet élhetsz?
És milyen aljas helyzetben, milyen elvetemült helyen
hagyhattad magad pénzért, pózokban lefotózni?
Hát ilyen romlott, nemtelen s alávaló a lelked?
Mindennek ellenére, sőt: más, talán még rosszabbak dacára,
számomra így maradsz meg eszménynek, álomarcnak,
görög gyönyörökre termett, különb örömre szánt alakoddal –
számomra így maradsz, csak így szól rólad is költészetem.
1913. április
