Kőrizs Imre
TÁJKÉP, MOZGÁSBAN
Egy festőnek
Majd eljön a jó idő, ez a szobrász,
és a napsugarak vésőivel
kibontja a tér mintáit a jégből,
és a fák közé kutyákat fütyül.
Az élet meg, mint egy csodagyerek,
akinek még nincs saját stílusa,
zöld lombot idétlenkedik a fákra,
és virágokkal szórja tele őket –
majd egyszer csak meggondolja magát:
igen, talán legyen mégis gyümölcs.
(A nézők közben állnak, és csodálják,
s mindegyik úgy érzi: ez valahogy
hozzá jobban szól, mint a többiekhez.)
A mester mindeközben hátat fordít,
egy ablakon át két macskát figyel
– jól tudja: mind a kettő ő maga –,
amelyeket épp a nyár idomít,
ez a hőbörgő dilettáns, aki
azért, hogy megtanult csokornyakkendőt
kötni, és színes frakkokat viselhet,
természetességével fizetett.
Végül aztán potom áron az ősz,
kitagadott, kontár galériás,
vásárol fel majd mindent, tételenként,
inflációs pénzével vesztegetve.
A maradékon a tél guberáló
veteránjai osztozkodnak, aztán
hó aknamezőt telepít a fagy,
s ikrás, elhasznált tankcsapdáival
megközelíthetetlenné tesz mindent,
s mint gyárudvaron, egy hideg kohóból,
mindenre vastag jéglávát ereszt.
A mester mindeközben háttal áll,
s azt mondja, éppen mikor vége: vége.
