Ijjas Tamás

 

HATALMA

 

 

Csak más költő versének bírok hőse lenni.

Hajszál a levesben, az anakondák távoli rokona.

Betűtészták között kúszok le torkodon,

és úgy fojtogatlak belül, mintha én tartanálak

össze, ahogy a kövek a házat. Tolvajnyelven:

tégla – összeroppantom a rendszert, mintha

tej helyett benyakalnál valami vegyszert,

s míg ízlelgeted a kósza rímet, helyettem

egy másik költő marja szét a szádat. Tolvajkulcs

vagyok mesterek kezében, hogy elveszítsenek

kirámolt szívedben, úgy simogass, mintha

nyomra vezetnélek, s kutatni kezdj, hogy

jobban eltévedj új otthonodban a versben,

s helyet találj ott, hol nincsen hely másnak,

csak nekem.

 

 

 

 

FEJ VAGY ÍRÁS

 

1

 

Fejedbe látok, úgy duruzsolnak

gondolataim benned, mint kandallóban

rézfényű bogarak, lusta köröket írok

a piszkavassal, dirigálom a zümmögő

kórust. Aztán te következel, felgyűrve

pulcsid ujjai, belemerülsz agyvelőm

kelt tésztájába, és úgy dögönyözöl,

ahogy a vadász jutalomból kutyája hasát.

 

 

2

 

Ahogy az eső, kezem két ruhadarabod

közti ereszcsatornában, vadul ver,

mint egy menekülő állat szíve, aztán

halk kip-kop, megpihent ujjbegyek,

égre meredő, bamba gesztenyék.

 

 

3

 

Nem szeretem ezt a csendet, mint

csigalépcső korlátján félúton elakadt kéz.

Nem szeretem a csiganyállal bekent,

lankadt testeket. Nem akarok szuszogásod

fölé hajolni, mint filtereket lustán

himbáló teavíz fölé. Az üres papírra meredek.

Hagyom, hogy kiverjen mindent fejemből,

mint fészekből kakukkfióka, a fájdalom.