Ferdinandy György

 

A BOLONDOK KIRÁLYA

 

 

Aki élt már közös kórteremben, tudja, milyen sivárak a reggelek. Amikor kint még sötét van, de az ápolók már teremről teremre járnak. A fal homoksárga, a levegő nehéz, mozdulatlan. Húsz ember kipárolgásától párásak az ablakok.

A zárt osztály téglalap alakú. A gerince hosszú asztal. Kétoldalt sorakoznak a fekhelyek. A terem végében van az ápoló szobája, de a zárt osztályon oda is besuvasztottak négy beteget.

Az ablakok fent sorakoznak az ágyak felett. Mint a templomban, keskenyek. Rács van rajtuk, ujjnyi vastag. Túl a rácson leprás tűzfalak. A mennyezeten egész nap ég a lámpa. Mindegy, hogy odakint nappal vagy éjszaka van.

A teremben huszonnégyen élnek. Tartósan, mert a buggyantak szívósak: itt soha senki se beteg. Ébresztő van és fájront. Katonás napirend. Mosdás, gyógyszerezés, ablaknyitás. Légzési gyakorlatok.

Aki akadékoskodik, hamar átviszik a matracos szobába. Bedörgölnek neki. Más terápiás foglalkozások nincsenek. De ilyesmi reggel ritkán fordul elő. Akik itt tengődnek, jórészt merev katatonok vagy bárgyú imbecillisek. Különben is, akadékoskodni minek!

A reggeli langyos tea és gyümölcsíz. Hitlerszalonna, mondják az idősebbek, akik még emlékeznek a komiszkenyérre, és csajkából isszák a levest. Azután továbbcsörömpöl a konyha, becsapódik a rács. A zárt osztályok ajtaja tárva, kilincsek ezeken a portálokon különben sincsenek.

A Dokit már kiültették az ápoló szobája elé. Ő a legrégebbi ápolt, mindenféle előjoga van. Például bent alszik, és minden reggel kihozza őt a közös terembe két bolond. Megtornáztatják, mert a Doki béna. Ezt itt úgy mondják: kerekes. Tolókocsija van.

Emelgetik. Ezért az emelgetésért régen minden reggel egy húszast adott. Ma már nem ad, mert ellopták a pénzét. Nyilván valami kívülálló, mert a zárt osztályon senki se lop. Mindegy, mozgatják tovább. A Dokinak a teremben tekintélye van.

Ma reggel felmosták a követ, és ebből tudni lehet, hogy vizit lesz. Tizenegy után tényleg megérkeznek az orvosok. Mindenki ül az ágyán, várják, hogy elvonuljanak. De ma van velük valami hivatalos közeg. Andriska, a Nagyfőnök, minden ágy előtt megáll. – Katalepszia! – mondja. – Alkoholos intoxikáció. Időskori demencia.

– Hogy vagyunk, Perenyei? – kérdezi, mert az úzus úgy kívánja, hogy valakit név szerint is meg kell szólítania.

Perenyei úr ül az ágya szegélyén, és motyog.

– Verbigeráció! – legyint a főnök.

Mint cirkuszban az idomár, csettint, hogy álljon fel vagy üljön le a beteg.

Miklóska, egy bivalyerős skizofrén, horgolni szeretne. Cérnavékony hangon kérdezi, hogy „főorvos úr, mikor kapom meg a kötőtűimet?”

– Legközelebb, fiam! – biztatja a Főnök. – Majd legközelebb!

– Még csak ez hiányzik! – magyarázza távolabb. – Szúró- és vágóeszközök! Miért nem mindjárt kristályvázák vagy gépfegyverek?!

Mögötte nevetgélnek a fehér köpenyesek.

– Hány óra van, doktor úr? – kérdezi Matejka bácsi.

– Nem mindegy? Ezeknek? – A vendég kedvéért mégis felírják, hogy azért lehetne talán egy óra a falon.

A Doki tolókocsija előtt Andriska egy pillanatra megáll:

– Stagnál! – súgja a látogatónak. – Szupponálható neuropátia negyvenévesen. Tizenöt éve van nálunk. Pszichikus depresszió, szaliválás. Atrófia. Kontraktúrák, természetesen.

– Indikáció? – kérdezik.

– Semmi – Andriska vállat von. – Morfin látogatónapokon.

– Vigyázzanak vele! – kacsint hátra. – Orvos!

És ezen mindenki nevet.

 

*

Amint becsapódik a rács, megmozdul a terem.

– Mi az, hogy szalivál? – kérdezik a Dokitól.

– Hát folyik a nyála! – magyarázza egy apró, kopasz ember. Az angol úri szabó, aki nemrég érkezett. Párizsból. Ezt minden alkalommal elmeséli. Ott volt a műhelye, a kilencedik kerületben. Valami Berger úton.

– És hazajött? – kérdezik tőle minden alkalommal. – Csak úgy?

Ezt itt nem szokás mondani, de gyanakodnak, hogy a kis szabó sültbolond.

A Doki száját közben már megtörölték. Ott állnak sorban előtte, a sakktábláikkal a hónuk alatt. – Én jöttem először! – dohog Perenyei úr, akin mindig mellény van és kalap. – Szimultánt! – könyörögnek a többiek.

Asztalhoz ülnek, sorban, mint dróton a fecskék. Elférnek, az asztal olyan hosszú, mint a terem. És mind felrakják a figuráikat. A kocsit pedig fel-alá tologatja valaki.

Úgy izgulnak, mint a gyerekek. Nevetnek a gyönyörűségtől, ha sikerül lecserélni egy parasztot.

– Gyalogelőny! – kiáltják diadalmasan.

A béna mester elmagyarázza, hogy mit kell vagy mit kellett volna lépni. De nem, ezek nem akarnak nyerni, azaz nem mindenáron. Különben is, a Doki ellen csak veszíteni lehet.

Perenyei úr a bajnok a teremben. Ő már tud sáncolni, rosálni, és érti, hogy mit jelent az en passant.

Amikor befejezik, már csörömpöl a szakácsok kerekeskocsija.

Persze nem minden nap ilyen. A zárt osztály önképzőkörében más is van, nem csak a sakk. Hogy mi? Például rajz. Rajzolnak ketten is. Ceruzával, mert festeni itt nem lehet. Meg angolóra. A Doki oroszul is tud, de oroszul tanulni senki se bolond. Az angol viszont nehezen megy. Hiába reklamálnak, nem kapnak hozzá könyveket.

Pedig a zsugások között van egy nyelvtehetség, és nem is akármilyen. Persze, ha lenne bent egy rádió. Vagy a tévé. A rádióra Andriska rámondta, hogy nem lehet. A televízióról meg azt se tudják, mi fán terem.

A Dokinak saját asztala van. Eléültetik, rátámaszkodik. E nélkül nehéz lenne egész nap a kocsiban. Délután olvas, könyveket hoznak be neki látogatónapokon. Egy alkalommal a kopasz szabó elvette valamelyiket, és ebből majdnem baj lett. Miklóska, a Doki mindenese, keményen a kezére csapott.

– Tudod te – kérdezte –, hogy ki ez az ember?

Főorvos! Elmagyarázták. A zsidószanatórium főorvosa. Semmi szaliválás és semmi atrófia! Agyonverték, érted? Ezért van itt. Embereket mentett a háborúban.

A kis szabó szipog. A háborúról ő is tudna mesélni. De most már senki se figyel rá. Az ápoltak zsugáznak, a Doki olvas. Perenyei úr próbálgatja a sakkfeladványokat.

A vacsorát már négy után behozzák, a délutánok rövidek. Kiosztják, és sietnek haza. Ledolgozták a nyolcórás munkanapot. A betegek napjának huszonnégy órája van.

Pénteken bekacsázik a borbély. Megborotválja az ápoltakat. Már azt, aki akarja. Kötelezően csak a fejüket. Ennyi. A Doki lassan olvas. Ha elfárad, a nyitott könyvre hajtja a fejét. A lap aljára érve a nyelvével lapoz.

Miklóska megigazítja a pokrócot a térdén, kiviszi a kacsát. Fényesre törli, ha párás az orrán a szemüveg.

– Hol tart? – kérdezi néha.

És a Doki elmeséli neki a fejleményeket.

 

*

Látogatónapokon minden más. Ebéd után pirulákat osztogatnak, lenyugtatják a nyughatatlanokat. Két óra után odakint megnyitják a rácsot. Mindenki némán ül az ágyán. A félelemnek penetráns szaga van.

Még azok is, akikhez nem jön soha senki. Mert hát a buggyantakat nemigen látogatják. A Doki is: megborotváltatja magát, messziről érezni körülötte a kölniillatot. Azután múlnak a percek, és nem jön senki. Ötkor a portások becsukják a kapukat.

Nyáron Miklóska kitolja a kertbe. Oda a női betegek is kijöhetnek, ott mindig van látogatója.

Gizike paranoiás. Nyúzott, negyvenes asszony. Elüldögél a Doki mellett, hallgatja a pittyegő madarakat. Gyakran be kell vinni a matracos szobába. Egyszer még Andriskát is torkon ragadta, úgy, hogy a Nagyfőnök segítségért ordított.

– Jól ráijesztett, Gizike! – nevet a Doki. – Nem néztem volna ki magából!

Az asszony elpirul, megigazítja a haját:

– Velem még ilyen szépen nem beszéltek – rebegi.

Hát igen. Ez itt nincsen belekalkulálva.

– Kis hisztérika! – legyintenek az orvosok.

Bevitetik a rezgetőbe. A rezgető az agyszikkasztó szoba. Az elektrosokk.

A Doki egyedül marad a kertben. A napfény kábítószer. Szeret üldögélni a napon.

Máskor bent az osztályon történik valami. Mindenki ideges látogatónapokon. Például Perenyei úrhoz bejönne a lánya.

– Engedjenek! – kiabálja, de az ápolók hajthatatlanok: a lánynak pólyába csavart újszülött van a karjában.

– A kisonokám! – sír Perenyei a rács másik oldalán. – A kisonokám! Látni akarom!

Hiába minden. Még az arcát se tudja megérinteni. Az őrültek tudják magukról, hogy betegek. De ezt azért mégse lenne szabad.

Ötkor elmennek. Perenyei úr egész éjjel zokog a húgyszagú lószőr matracon.

Miklóska már volt filmvetítésen. A Doki kocsiját tologatta, és ha nem figyeltek az ápolók, bejutott a moziba. A legtöbb film azonban nem tetszett neki. Beleröhögött vagy beleordított.

Néha meglátogatja a mamája. Ülnek egymás mellett az ágyon, a nagy, lófejű fiú nem szól egy szót sem a látogatási idő három órája alatt.

Az asszony a Dokival beszélget. Ráismert, állítja. Együtt jártak tánciskolába. Még a húszas évek elején, Endrédihez. A Doki úgy tesz, mintha emlékezne rá. Ezen ne múljon a dolog.

A közös emlékeknek se vége, se hossza. Endrédi úr, a tánctanár akkor már nem volt fiatal ember. Későn nősült, elvett egy tanárnőt. Attól fogva ez a Mimi néni vezette a kurzusokat. – Maga volt – mondja a Miklóska mamája –, maga volt a legkedvesebb táncosom. Parlez-moi d’amour! Emlékszik? Imádtam a francia sanzonokat.

A Doki is szereti a zenét. – Énekeljen! – biztatja az asszonyt. Ő maga már nem tud énekelni. Globusa lenne? A torkában megbicsaklik a hang.

– Mit hozzak be magának? – kérdezi a nő.

A fiának csirkenyakat hoz. Miklóska szereti a csirkenyakat.

– Zsebrádiót? – kérdezi. – Ilyen egészen kicsit? Nem találják meg, majd eldugom!

Hogy hová, az nem is fordul meg a fejében. A Dokinak még egy fiókja sincs. Hol tartaná az ilyen tiltott dolgokat?

Öt órakor az ápolók körbejárnak. Vége a látogatásnak. Odakint becsukják a kapukat. Bent a teremben csend van és idegen szagok. Ezek az órák a legnehezebbek. Talán jobb lenne, ha betiltanák. Ha nem is lennének látogatónapok.

Ilyenkor sokan sírnak éjjel. Sírnak, és csikorgatják a fogukat.

 

*

Amikor az emberektől már semmit se remélt, Istenhez fordult. Kemény fickó volt ez a Dantes. Nem adta fel.

A Doki mesél. Miklóska áll mellette, mint egy őrtorony.

Lassan azonban a hitét is elveszítette. Az alázatát fokozatosan vak düh váltotta fel. Minden és mindenki ellen, hiszen nem tudhatta, hogy szörnyű sorsát minek köszönheti.

Lassan olvas, megáll minden mondat után. Miklóskának könnyes a szeme. Némán hallgatja gróf Monte-Cristo történetét. – Csak azt tudta biztosan, hogy bosszút kell állnia. Tisztában volt azzal is, hogy aki istenigazából büntetni akar, annak a halálbüntetésnél kegyetlenebbet kell kitalálnia. A halál megnyugvás. Pihenés, nyugalom.

Egyre többet gondolt a halálra. Már-már megszerette. Vidámabbá vált, mióta tudta, hogy akkor hagyja ott az életet, amikor akarja.

Legjobban azt a részt szeretik mind a ketten, amikor a gróf hazatér, és felkeresi szülővárosát. Azt, hogy megáll minden tér sarkán, és egész testében remeg, a Dokinak újra meg újra fel kellett olvasnia.

Meglátogatja a zárkát is, ahol annyi éven át szenvedett. És akkor, ott, a nyomorúságos priccse előtt, erőt vesz rajta a felháborodás. Újra bosszúra szomjazik.

Így pereg a mese. Múlnak a hetek és a hónapok. Ők sem tudják, hogy miért is kellene bosszút állni. Hogy ki vagy mi okozta vesztüket. Szép történet az Edmond Dantesé. Segít elviselni a sorsukat. A Dokit néha elnyomja az álom. A könyvre bukik, felriad. Miklóska kutyaszeme. Úgy tesz, mint aki nem aludt el, csak a nyelvével lapoz.

A látogatónapokra felkészülnek mind a ketten. Kettőkor Matejka bácsi, a mániákus, századszor is megkérdezi, hogy hány óra van.

A Doki elismételgeti a vendégek számára tartogatott vicceket. A mikula-mikulórumokat. A faluban, még kisgyerekkorában, volt egy család. Ezek rávették a papot, hogy az ő nevüket mondja a szekula-szekulórum helyett. A mise végén a gazdag Mikula megfordult, és ránézett a szegény Szekulára. A Doki megmutatja, hogyan, körülötte pedig mindenki nevet.

Fél, hogy elunják magukat a látogatók. Megbízza őket mindenféle apró komissióval. Nem mintha szüksége volna bármire. Csak hogy biztosan visszajöjjenek. Mert hát igen, van, aki elmarad.

Mások meg se látogatják. A Csiki lányok szemben laknak, és egészen közeli rokonok. Mihályka, a tanár, egész életében róla mesélt a trópuson. Azután, amikor harminc év után hazalátogatott, be se ment hozzá. Azt mondta, nem tudná elviselni a látványt. Az öccsét, tolókocsiban.

Igaz, hogy Mihályka tipikus renegát. Egyszer az unokatestvére, aki börtönből szabadult, kért tőle egy télikabátot. Azt felelte, hogy járt volna iskolába! Akkor tudná, hogy az emberek nem viselnek kabátot a trópuson.

Néha a kórházban is történik valami. Például a Dokit kint felejtik a napon. Csak este veszik észre, a zárt osztályon minden este szemle van. És hát hiányzik egy bolond.

Felborult a kocsija, ki tudja, hogyan. A kerekek között feküdt egész nap. Senkinek eszébe sem jutott.

– Fáj valamije? – kérdi tőle az ügyeletes ápoló – Vigyázz! – teszi hozzá. – Maga alá piszkított!

Ez a hely mindenkit megfertőz hosszú távon. Leginkább persze az orvosokat. Még a lököttek a legrendesebbek. Az ápolók olyan közömbösek, mint az orvosok.

 

*

Perenyeihez egyedül jár be a lánya. Leül mellé, és fényképeket mutogat. Még a Sakkéletre is előfizeti. A lányok nem felejtik el az apjukat.

Lánya a Dokinak is van. Mondják, hogy él egy fia is Amerikában, de ennek nem sok látszatja van. A lány gyakorlatias. Beállít minden vasárnap, percre pontosan. Ételhordóban hozza az ebédet. Nokedlit, minden héten nokedlit kér az apja. Paprikás csirke galuskával. Persze, mire otthon megeteti a családját, a csirkéből nem sok marad.

Mindegy, a Doki nem válogatós. Csak néha megkíván valamit. Kemény tojást vagy sós perecet. Egyszerű dolgok, mégsem könnyű beszerezni őket. A zárt osztályon hétszámra cukros tésztát és vízbegrízt kapnak a betegek.

Van úgy, hogy lavórt és meleg vizet hoz be a lány. Belerakja az apja lábát, de ezt is csak leírni könnyű. A Doki lába görcsöl, ráng. Ez meg kisollót vesz elő, levágja a körmét. Nagy, kampós körmök. Kőkemények. A benövések pedig, hiába béna, gyötrelmesek.

Máskor a kezét veszi kézbe. Görcsök a kezében nincsenek, de a kontraktúrától olyanok az ujjai, mint a karmok: horgasak.

Amikor elmegy, viszi magával a szennyest. A lökötteknél ritkán van nagymosás, a Dokinak pedig mindenféle plusza: zoknija és zsebkendője van.

Ő hozza be az olvasnivalót is. A Gorkij könyvtár ingyen kölcsönzi Tolsztojt és a Volokalamszki országutat. A könyvekkel nincs baj. Csak hát hóban-sárban két utazás minden kötet. Igaz, hogy a Doki egyre lassabban olvas. A gróf Monte-Cristón például elszunyókál hónapokig.

Mindegy, a lány jön. Szép, szőke fiatalasszony. Tesz-vesz, éppen csak nem takarít. Jól érzi magát, nem zavarják a bámészkodó betegek.

Megírja a leveleket is. Hogy hová? Vidékre. Vidéken még élnek rokonok. Egy unokatestvér vagy egy öregasszony. Szegényházakban, menhelyeken. Bonyhádon Béla, egy szenilis öregember. Neki még pénzt is tesz a borítékba. Egy kék húszast, hogy ne kolduljon a pályaudvaron.

De a lényeg nem a pénz. Hogy is mondjam? Tartja bennük a lelket. Elmesélteti az életüket. Figyel rájuk, ez az, ami hihetetlen. Lassan, megfontoltan diktálja a kérdéseket. A címzettek néha válaszolnak. Amerikából minden hónapban kap egy levelet.

Az ünnepek táján minden évben körülülik többen is. Csipkés úrinők, államtitkárok, akik per pillanat kazánfűtéssel keresik a mindennapi kenyeret.

Április 4. után meghosszabbítják a munkaszünetet. Össze kell szedni a táblákat, amelyeket eldobáltak a felvonulók. A jelszavakat, amelyekkel az egész város tele van. Ilyenkor soron kívül is beugrik a lány. – Haspók! – dorgálja az apját. Hozza a maradékot: a pattogatott kukoricát és a sós perecet.

Az élet! A Doki elolvassa, századszor is, Dantes búcsúlevelét. Mondjatok el egy imát valakiért, aki miként a Sátán, Istennek képzelte magát. Ítélkezni akart elevenek és holtak felett. És meg akarta büntetni, aki vétkezett.

Ezen a földön nincs boldogság, sem boldogtalanság – folytatódik a levél. Halálraszántnak kell lennünk, hogy megszeressük az életet.

Miklóska, a bivalyerős skizofrén, felzokog. Már a legutolsó oldalaknál tartanak. Hát igen. Végtelen boldogság megbocsátani. Még annak is, aki elárult. Aki tönkretette az életedet.

A Doki olvas. Körülállják, merev katatonok és bárgyú imbecillisek.

Várni és remélni. Ezek az utolsó szavak. A látóhatáron sötét vonal választja el egymástól az égboltozatot és a Földközi-tengert. Látják a vitorlát, amely nem nagyobb, mint egy hófehér sirály. Nézik az életüket.

 

*

Ma reggel Perenyei úr megszökött. Többen is látták felöltözve, télikabátban, de ez már előfordult máskor is. Most azonban kiengedte a portás, és Perenyeinek nyoma veszett. – Majd visszajön! – legyintett az ágyszomszédja, az angol úri szabó.

Vagy visszahozzák. De ezt már nem mondta ki senki. A dolog mégsem így történt, nem egészen. Először az újságban jelent meg a képe:

– Körözik! – jelentette a kis szabó. De nem! Ami történt, mesébe illő. Tündérmesébe. Perenyei bajnokságot nyert. Ő lett Angyalföld sakkbajnoka.

Az ápolók, akik kimentek érte, már nem találták. Két zsaru hozta vissza másnap, rendőrkocsiban.

Az történt, hogy a Béke téren elromlott a lámpa. Kézi erővel irányították a forgalmat, de hát hideg volt, és a rendőr bement melegedni egy kricsmibe. Ő pedig, Perenyei úr, felállt a dobra, és integetett. Hogy jól vagy rosszul, az most már egyre megy: bekísérte az őrszobára a hatósági közeg.

Az osztályon üdvrivalgás fogadta a bajnokot. A serleg, amit nyert, kézről kézre járt. Hát igen, így is lehet!

Az ápolók nem győzték csillapítani a kedélyeket. A zárt osztályon záporoztak a fenyegetések és az ütlegek. A művészek egymást csépelték, a katatonok bedörgöltek a kopasz szabónak, akit senki sem szeretett. A Doki orráról leesett a szemüveg.

– Na látja! – mondta Andriska a vizit után. – Mondtam én magának, hogy hagyja abba! Hogy nem érdemes.

Az öreg szalivált. – Ki fogja – kérdezte – megcsináltatni a pápaszememet?

Nemrég felkereste a hitközségtől egy vörös hajú lány. Volt nekik is egy ilyen otthonuk. Megpróbálta rábeszélni, hogy jöjjön át. Magával hozta a papírokat is.

– Nem fél itt? – kérdezte.

– Ezektől nem kell félni! – válaszolta a Doki. – Csak a normálisoktól mentsen meg az ég!

– De hát – hebegte a vörös hajú lány, akinek hosszú, szeplős combja volt – ezek itt elmebetegek!

– Próbálja megérteni őket! – mondta szelíden az öreg. – Egy beteg azért kerül kórházba, hogy meggyógyítsák. Ide pedig azért, hogy megszabaduljon tőle a társadalom. Azt hiszi, hogy nem igénylik a szeretetet?

Ezen a ponton a lány kezet csókolt a Dokinak.

– Megtaníthatna – mondta –, hogyan kell elviselni a szenvedést.

– Nem tudom. Velem még sosem történt semmi rossz.

– De hát maga normális!

– Normális!? – nevetett az öreg. – Normális annyit tesz: alkalmazkodó. Én pedig – tetszik érteni? – nem szívesen alkalmazkodom.

Így aztán dolgavégezetlenül ment el a vörös hajú lány. A neuraszténiások elrakhatták a hímtagjukat. A hitközség nem tett több ajánlatot a Dokinak.

Délután az osztály sakkbajnokságot rendezett. Csináltak egy nagy táblázatot, Miklóska írta fel az eredményeket.

Matejka bácsi döntetlent ért el a Doki ellen. Meg sem kérdezte, hogy hány óra van. A két művész bejutott a legjobb nyolc közé. Teljesen felborult a rend. Még az ápolók is velük játszottak. Perenyei, a kerületi bajnok volt az egyetlen, aki mindenkitől kikapott.

Sír, a könnye a táblára pereg. Elment a kisonokájához, és nem engedte be a lánya. Egész éjjel kint ácsorgott a kapuban. Némán ül, apró, ráncos ember. Nem fog megszökni soha többé. Ezentúl véglegesen itt marad.

 

*

A Dokit lerajzolta az egyik bolond. Ő volt a legjobb modell, egész nap mozdulatlanul ült, és olvasott. A rajz is így ábrázolta őt, műgonddal, aprólékosan. Az asztalra hajol, bal keze nyitott könyvön pihen. Nem olvas, elnéz a betűk felett. Vékony, drótkeretes szemüveg van az orrán, hullámos, ősz haja ápolt, gondozott.

Az arckifejezését sikerült a legjobban megörökíteni. A Doki reménytelen, de mégsem kétségbeesett. Lemondás van a tekintetében, de annyi béke, hogy a rajz már-már mosolyog.

A művész azóta már messze jár. Nem volt civil ruhája, amikor elment, a csíkos pizsamáját viselte a Perenyei úr felöltője alatt.

Híres festő Londonban! – állítják róla a többiek. Hogy miért éppen ott? Talán mert angolul már egészen jól tudott.

A rajzát sajnos nem szignálta. A papíron csak egy évszám van és egy térhatást keltő furcsa hologram. Meg a hely. „Róbert Károly kórház, Ideg Oszt.” Annak, aki itt élt, a helyszín minden másnál fontosabb.

Mások is mocorognak. Ilyenkor, tavasszal a zárt osztály igazi művésztelep. A kis szabó például megírta az életét. Franciául, vécépapíron. Most kiadót keres. Szép, kerek betűi vannak, ezeroldalas a kézirat. Elküldte tucatnyi helyre, és most várja a válaszokat.

– Mit gondol? – faggatja a Dokit.

– Semmit – feleli neki. – Franciák, nem ismerem a szokásaikat. Legfeljebb a második mondatot tudom kitalálni.

– Hogyan szól? – kérdezi az újdonsült írópalánta.

– Malheureusement. Legnagyobb sajnálatunkra.

A Doki szomorúan mosolyog.

Odakint robban a tavasz. A lány reggel jön be vasárnap. Felöltözteti, kikeféli a penészes sötétkék kabátot. Nadrágnak megteszi a pizsama a szürke pokróc alatt.

Az ing nyaka – ez a divat – szélesen nyitott. Kockás gyapjúsál van alatta, lazán, lezseren. A Doki haja hosszú, de a bőre fénylik: közelről borotválkozott.

A képen – mert kép is készült róla – jól látszik, hogy ez már a tavasz. Fekete svájcisapka a térdén, ül a botkormányos tolókocsiban.

Mielőtt útnak indulnának, a lány valamiért visszaszalad. Csak egy pillanatra, de ez a villanásnyi idő éppen elég, hogy valaki észrevegye őt ott a kapuban, és beledobjon a sapkájába egy pénzdarabot.

A Doki elsírja magát, de azután mégiscsak nevet. Pedig hogy kicsinosította magát! Mérték nélkül locsolta magára a gyöngyvirágillatú kölnivizet.

Mert hát nem akárhová mennek. A lány áttolja az apját a fél városon. Kint Megyeren lakik egy ápolónő. Egy asszony, akit a Doki valamikor, valamelyik régi életében szeretett.

Az út hosszú, dél lesz, mire kiérnek a faluba. Fehér, földszintes ház van a képen, ők pedig ott ácsorognak a kapuban.

Nem is jutnak beljebb. – Nem tudták? – kérdezi egy durva férfihang. Az asszony, akihez jöttek, már régen nem él.

Már régen! Odabent elveszíti az időérzékét az ember. – Ne sírj! – mondja a lány. Megfordulnak. A halál nem létezik. Az emlék megmarad.

A fényképen, ott, azon a vidéki utcán, a Doki még mosolyog. Feltámad a szél. Mennek-mennek, véges-végig, a végtelen Váci úton.

Amikor legközelebb meglátogatja a lány, már kisimult az arca. Elkezdi diktálni az adatokat, amiket a hitközség hiányolt. A háborús dokumentumokat.

Lépeget tovább mellettük az élet. Megint jön a tél. A hosszú, néma esték. A félelem szaga, a fogcsikorgatás. Status praesens – írják a lap aljára az orvosok.

 

*

Azokban az időkben a szanatóriumi beutalásokat intéztem az OTI-ban. Orvos-fogalmazó voltam, rangom nem volt nagy, de a hatásköröm annál nagyobb.

A nyilasuralom elején egy reggel kivágódott hivatali szobám ajtaja, és hangos „kitartás!” kiáltással berobbant egy keretlegény, akiben csodálkozva ismertem fel régi, gimnáziumi osztálytársamat.

– Szerbusz – válaszoltam.

A váratlan vendég értésemre adta, hogy most már ő a főnököm, mert ez a hely olyan, mint egy szelep: csak az nem szökik ki rajta, aki nem akar. Ezentúl – mondta – csak az ő aláírásával érvényes minden irat.

Megnyugodtam, hogy csak ennyi az egész. Csináltuk tovább a beutalásokat. Ő mindegyiket átnézte, és aláírta, ha a beteg nem volt kommunista vagy zsidógyanús. Valamit konyított hozzá: mint mondta, műtős volt a Fiumei úton.

Néhány nap után szólt a telefon: a főnököm hívatott.

– Gyurikám – mondta –, tudod te, hogy az én feleségem zsidó?

– Tudom – válaszoltam.

Közölte velem, hogy az asszony öccse megszökött a munkaszolgálatból, és most valamilyen szanatóriumi beutalás révén kellene megmenteni. Lesz, ami lesz – gondoltam. Negyvenéves voltam, nem történt eddig semmi bajom. Elmagyaráztam neki, hogy lent a kávéházban mindig ül egy tüdőbajos, fehér boríték van előtte az asztalon. Ez elmegy majd a laboratóriumba a méltóságos asszony öccse helyett, a leleteket pedig átadja nekem.

Így is történt, ami nem csoda, volt benne gyakorlatom. A keretlegény pedig a súlyos leletet látva aláírta a beutalást. Máskor is szerencsém volt: egy vidéki szanatóriumból jelentés érkezett, hogy több súlyos tünettel érkező beutalton nem találtak tüdőelváltozást. A nyilas nem volt bent, sikerült elintéznem, hogy én mentem le kivizsgálni az ügyet. Kinéztem magamnak egy orvost, és megint csak, lesz, ami lesz, megmondtam neki, hogy mi a valóság, és hogy mire kérem. Megértette, szó nélkül beleegyezett. Sokat kockáztattam, de bíztam benne: nem lesz semmi baj. Ezek már az utolsó napok.

Máig sem tudom, hogy hol követtem el a hibát. Tény, hogy alig értem vissza, azonnali hatálylyal kihelyeztek a frontra. A front akkor már nem a Don-kanyart jelentette, hanem Pesterzsébetet.

Amerre csak mentem, a város képe néhány hét alatt teljesen megváltozott. Géppisztolyos nyilasok igazoltattak, hajszolták végig az utcán a sárga csillagos gyerekeket, asszonyokat. Aki lemaradt, belelőttek. A Rákóczi úton úgy kellett átlépegetnem az újságpapírral letakart holttesteket.

Mondanom sem kell, hogy nem a frontra mentem. A Dorottya utcában laktam, albérletben, itt akartam meghúzni magam, amíg kitakarodnak a németek.

Itt is akadt bőven orvosi munka. Az emberek a pincében éltek, nem volt sem ivóvíz, sem latrina. Azzal kezdtem, hogy árkot ásattam, latrina céljaira. Esténként tangóharmonikáztam. Énekeltem a szomjazóknak Baross Géza kabarédalát a pesti vízcsapról. „Folik vagy nem folik, elnézem hajnalig…”

Azután itt is utolért a front. Egy reggel egy közöttünk rejtőzködő nő sírva szaladt be az óvóhelyre. Át akarta hozni a Dorottya utcába az apját, és az utcán elfogták őket a nyilasok. Nem voltak papírjai, azt mondta nekik, hogy hozzám jön, rokonom. Úgy gondolta, hogy én mint orvos biztonságban vagyok.

Éppen annyi időm volt, hogy megkérdezzem: – Mi az apjának a neve? – István – válaszolta. És már nyílt is a pinceajtó: két fegyveres betuszkolta az öreget.

– Szerbusz, Pista bácsi! – kiáltottam, és kitárt karral siettem felé. Megöleltük egymást, a két nyilas káromkodva sarkon fordult, az öreg pedig összeesett.

Kint már dúltak a harcok, és mind ide, hozzám hozták a sebesülteket. Az egyik a Kereskedelmi Bank elnökének, Vida Jenőnek volt a felesége. Egy suhanc az arcába lőtt. Rézsút érte a golyó, a jobb arcfelét roncsolta szét, és a bal fülénél távozott. Miközben a sebet elláttam, németül ismételgette: „Er war so jung, und er hat auf mich geschossen.”


*

Sokat jártam-keltem, és ez végül mégiscsak rám hozta a nyilasokat. Egy éjjel arra ébredtem, hogy rohamsisakos, századosi egyenruhát viselő tiszt rázza a vállamat.

– Főorvos úr! – mondta gúnyosan. – Na gyerünk, öltözés!

Két géppisztolyos keretlegény volt vele. – Hová visznek? – kérdeztem. – Mi?! – csodálkozott. – Sehová. Megérkezett a beutalója vidékre, doki! Szanatóriumba megy!

A Hűség Házába vezettek. Amikor beléptem a gyéren kivilágított épületbe, úgy az arcomba vágtak, hogy elestem, és a szemüvegem darabokra törött. Egy emeleti szobába hurcoltak, nem volt sem bútor, sem üveg az ablakon. Agyba-főbe vertek. – Piszkos kommunista! – kiabálták. – Zsidóbérenc! – Amíg csak el nem veszítettem az eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem, éjszaka volt. Teljesen átfagytam, vacogtam a hidegtől. Az orromból még mindig szivárgott a vér, letöröltem volna, de mozdítani sem tudtam a kezemet. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy nem láttam semmit, mióta elvesztettem a pápaszememet.

Az udvarról felhallatszott a nyilasok dalolása, nők is lehettek velük, nevettek, sikongattak. A foglyokkal nem törődött senki. Mint reggel kiderült, nem voltam egyedül. A többieket éjjel elvitték „sétálni” az orosz vonalak elé. Azt mesélték, talán tudták, hogy kik voltak, mert nem lőttek rájuk az oroszok.

Rólam akkor már – azt hiszem – a nyilasok sem tudták, hogy ki vagyok. Éjjel még hallottam, hogy „ez itt a zsidószanatórium főorvosa”, de utána már senki sem törődött velem.

Napközben szüntelenül félelemtől remegő, halottsápadt embereket vezettek elém. – Na, doktorkám, vizsgáld meg! – Nem zsidó – mondtam minden esetben. Ha valakire azt mondtam volna, zsidó, ott helyben verték volna agyon.

Légitámadáskor felhajtottak mindenkit a negyedik emeletre. Egy nagy, közeli robbanás után, amikor leült a por, csodálkozva láttam, hogy az ajtót kitépte a légnyomás. Alig tudtam járni, akkor már nagy, lila ödémák keletkeztek a lábamon. Óvatosan levánszorogtam a lépcsőn. Gondoltam, hogy kell itt egy orvosnak lenni, aki rajtam mint kollégán segíteni fog.

Hát volt is: tökrészegen aludt a földön, a keze ügyében a konyakosüveg.

– Mi az? – kérdezte, amikor felráztam. Mondtam, hogy orvos vagyok én is, és hogy tévedésből hoztak be a nyilasok.

– Hol fogták el?

– A Dorottya utcában.

– Á, tudok róla! – mondta. – Maga az a híres zsidóbérenc. A zsidószanatórium főorvosa!

Nem tudom, mi történt volna, de akkor kivágódott az ajtó, és behoztak egy civil nyilast. Orrából, füléből folyt a vér, kiesett a vonatból, nyilván beivott. Azonnal láttam, hogy ez bizony koponyaalapi törés. Odafektették az orvos mellé, de az rá sem nézett.

– Mit csináljak vele? – siránkozott.

– Lumbálpunkciót! – feleltem. – Megcsinálom, ha hagyod.

Remegett a kezem, úgy kellett kitapogatnom a dolgokat. A punkció után jobban lett az az ember, nekem pedig adtak egy írást, hogy családom felkutatása céljából a pártházat – kísérettel – elhagyhatom.

Éjjel volt, nagy hó ropogott a bakancsom alatt. Az utcán, leszakadt villanyvezetékek között gazdátlan lovak. Itt-ott egy-egy hulla, furcsa pózokban, kőkeményen, az egyik a hátán, a másik hason. Én mentem elöl, mögöttem a kísérőm, egy géppisztolyos. A Vörösmarty téren recsegve-ropogva égett a Vigadó. Éppen odaértünk, amikor nagy robbanás rázta meg az épületet. Mind a ketten a földre hasaltunk. Amikor felálltunk, kísérőm azt mondta, hogy neki a Váci utca felé van dolga. Rögtön rávágtam, hogy nekem pedig a Dorottya utca felé.

Beestem a pincébe, ahonnan elvittek a nyilasok. A lakók úgy tekintettek rám, mint egy messiásra. Lemosták testemről a vért, betakartak. Rázott a hideg. Még emlékszem: mintha valaki azt mondta volna: agyhártyagyulladás. Elvesztettem az eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem, a nyitott pinceajtón besütött a nap. Nagy csend volt, idegen katonák álltak a fényben. Egy asszony pedig teával itatott.

– Holnapra kutya baja, doktor úr! – mondta valaki. – Megőriztük a harmonikáját. Szombaton már táncolni fog!

Bólintottam, büszkén, boldogan. Akkor még nem sejtettem, hogy nem csak táncolni nem fogok én már. Hogy soha többé nem tudom használni a lábamat.

 

*

A Doki mindenféle mást is leírt az önéletrajz-féleségben, amit a vörös hajú lány kérésére készített. Részletesen kigondolta magának, azután vasárnap tollba mondta. Amennyire csak lehetett, mert a saját lányának azért mégsem mondhatott el minden részletet.

Boldog idők voltak, hogyan lehet ezt elmagyarázni! Az emberek előmerészkedtek a romok közül, és álmélkodva látták, hogy kint, a föld színén béke van. A szétszakított családok egymásra találtak, a hadsereg felépítette az első pontonhidakat. Ma már el szokták felejteni, hogy azokban a napokban mindent a katonák csináltak. Az emberek kábultak voltak. Úgy kellett kivezényelni őket, hogy összeszedjék a halottakat. A legtöbben csak ide-oda ténferegtek. Még kenyeret is csak az oroszok sütöttek. Kiskatonák osztogatták a meleg vekniket teherautókról az utcasarkokon.

Ők szállították el a Dokit is. A külvárosba került, ahol már működött egy tábori kórház. Tudott oroszul, mindenki kedves volt vele. Biztatták, hogy nemsokára lábra fog állni. Csak ő tudta, hogy ez bizony nem megy majd ilyen egyszerűen.

Már kitavaszodott, de a gyerekeiről semmit sem tudott. Az ember, akit kiküldtek Budára, azzal a hírrel jött vissza, hogy a ház telitalálatot kapott.

Elmenekültek, gondolta a Doki. Azt, hogy a németekkel, nem lehetett csak úgy leírni. De ő még emlékezett rá, hogy a felesége beleüttette az útlevelekbe a német vízumot.

Akkor talált rá Pityu bácsi felesége. Hogy hogyan, azt ma sem érti. Kigyalogolt Erzsébetre, véges-végig a romos Üllői úton. Tőle tudta meg, hogy Anna, a kishúga él. De másokról ez a Bözsi sem tudott.

Úgy tűnt, hogy az oroszoknak lesz igazuk: a Doki lábra állt. Először csak két bottal, a szobában, de nemsokára már kint az udvaron. A sógornője után a kommunisták is felkeresték. Azok, akik neki köszönhették az életüket. Az övé lett a kilences számú tagsági könyv. Ma, húsz év után, erről sem beszélt szívesen.

Még alig állt a lábán, amikor kinevezték. A „zsidószanatórium főorvosá”-ból a pesterzsébeti OTI igazgató-főorvosa lett.

Közben volt egy asszony az életében, de a lányának ezt is nehéz volt tollba mondani. Egy ápolónő, és akiről azt képzelte, hogy gondját fogja viselni, ha mégis béna marad. Mert hát volt fizetése, szolgálati lakása, és egy kétszobás lakás azokban az időkben nem volt kis dolog.

Ettől fogva a Doki jegyzetei egyre rövidebbek. Alig ír róla, hogy nyár elején megkerült a budai család. A felesége és a gyerekek. Meglátogatták őt ott a szolgálati lakásban.

Ez a látogatás nagyon megviselte. Szembe kellett néznie a valósággal: igaz, hogy vége a háborúnak, de ezzel az ő régi életének is vége szakadt. A múltba veszett a budai ház és a három gyerek. Ezután csak valami egészen más következhetett.

Innen pedig már csak tőmondatokból állnak a jegyzetek. A kórházak és a szanatóriumok, ahová beutalták. Az ápolónő, aki – miután megszerezte a szolgálati lakást – egyetlenegyszer sem látogatta meg.

Hát igen, ezzel is szembe kellett nézni. A betegsége nem lett valamiféle fokozatos, harminc éven át tartó folyamat. Ki kellett mondani: alig negyvenévesen, egyik napról a másikra, nyomorék maradt.

Az elfekvőkórházak, a menhelyek siralomházai következtek a sorban. Kőbánya, Csengery utca. A Mozgásterápia, ahol még egyszer, utoljára megpróbálkoztak vele. És ahol mind a két lába nyílt törést szenvedett.

Végül pedig ez az idegosztály a Róbert Károly körúton. A hely, amit irgalomból, protekcióval találtak neki, és ahol, igen, jól érezte magát. Ahol megszerette szomorú sorstársait, a bolondokat.

A lánya mindent leírt, mindent végighallgatott. Azután megállapodtak, hogy jobb lesz befejezni a háború végén. Hiszen akkor fejeződött be a Doki élete is. Az, ami utána történt, ő így mondta: csupa unalmas és lényegtelen dolog.