Ambrus Judit

ISTEN KONDITERME


 


 

A hetedik nap

Látta Isten, hogy nem jó, hogy a pihenés valójában semmittevés, a semmittevés pedig súlyos önpusztító gondolatok rácsos melegágya. Visszavonta hát a hetedik napot, elővette kedvenc expanderét, húzta keményen, aztán fekve kinyomta a Földet és a Napot, szakított néhány mellékbolygót, a termonukleáris folyamatokra és a protuberanciára fittyet hányt, tőle a Nap akár ki is törhet, ezzel szemben élvezte a mozgást és saját nem szűnő, sőt egyre több virágba (vadrózsa, gyepűrózsa, tearózsa, napvirág, homoki pimpó, tollas szegfű stb.) boruló erejét. Örült, hogy nem tud olyan súlyt teremteni, amelylyel el ne bánna, s eközben persze boldog volt, hogy imigyen en passant megoldott egy nem csekély problémát is. Csak úgy párálltak Istenből a felszabaduló endorfinok, a Földre nyugalmat hozó boldog eső szállt, az emberek gyerekeket nemzettek, a veszekedős párok csókokban forrtak össze, a rák megtalálta gyógyszerét, immunerősítő teákkal feldobták az influenzás madarakat, egyszerre vetődött a fermat-i bizonyosság éles fénye a Goldbach- és a Riemann-sejtésre is, a matematikusok egymás vállán zokogtak a boldogságtól, a gazdagok vagyonuk tetemes részét átíratták különféle pályaudvarok volt szerencsefosztottjaira, bemutatós betétkönyvekkel rohangáltak az exclochard-ok, amerikai orvosok rájöttek, hogy a segélycsomagok készítése a legjobb fogyókúra, csak arra kell vigyázni, hogy a szénhidráttartalmú csomagok elkészítése után rögvest zsírtartalmúakat csomagoljanak a fogyni vágyók, kétszáz kilós családanyák adták be önként chips-csomagjaikat a segélyközpontokba, s néhány órán belül Afrikában majszolták a lakomába már belefáradt éhezők a kuttogatott pakoricát. Míg Isten expanderezett, s a gyűrűn csinált néhány kifogástalan szentpétert, aláírták a kiotói egyezményt, beolvasztották a fegyvereket, és az addig ökölbe szorult agyak finoman kiengedtek, s beengedtek némi információt a teremtés világáról. Isten mindezzel nem foglalkozott, épp bicepszproblémája volt, látta, hogy ez nem jó, kicsit se jó, de elővette házi tangentorát, belebújt mélységesen mély kádjába, magára engedett egy niagarányi, majd egy viktóriányi vízesést, s mivel nagyon fincsi volt ez az érzés, nem restellt még magára zúdítani annyi vizecskét, s persze olyan víznyomással, hogy ilyet halandó csak az Iguaçú-vízesésnél tapasztalhatna, ott is csak akkor, ha az Ördögtorok-szakadékot lesi az év első hatodában.

Isten boldog volt, az emberek boldogok voltak, s látta Isten, hogy ez így nem jó, s mivel már nagyon benne volt a visszavevés boldogságában, gondolt egyet, s álomra hajtotta buksi fejét. Gyönyörűeket álmodott, egy tökéletes gömböt, a saját teremtését, két vonalat, mely a végtelenben határtalan élvezettel egyesül (szerző ua.) és egy formás karalábét (szintén saját mű). Ez a zöldség annyira szép volt, hogy Isten gyönyörben fürödve ébredt, de ezt igencsak szégyellte, s mivel olvasott valahol a post coitum triste állatáról, s mivel semmiképp nem szeretett volna kilógni semmiféle vélt vagy valós sorból, ezért kéjes ábrázatát szomorú álarc mögé rejtette. Csakhogy nem véletlen, miféle álarc mögé bújik az állat/az ember/az Isten. Isten, hogy szomorúságot kellett erőltetnie magára, valóban szomorú lett, a szolipszizmus gyötrő szorongása vett erőt rajta, s üvöltött fájdalmában. A homlokáról jéghideg izzadság pergett le, az éghajlatkutatóknak az a csoportja, amelyik a globális felmelegedés következményeként az új jégkorszak eljövetelét jövendölte, már-már megelőlegezte magának a Nobel-díjat. Üvöltött Isten, mert nagyon félt. Hogy ezt a rohadt karalábét is Ő teremtette volna?, hogy ez is az Ő keze nyomát viseli?, rettenetesen egyedül volt, s míg a Teremtés magányosságát ventilálta, üvöltésétől kettéhasadt az Ural, s Indonézia lecsúszott Ausztráliához. De akkor látta Isten, hogy ez így nem jó, s maganyugtató hitvány alakként elkezdte visszaidézni, hogy az előző napon mi töltötte el békével és harmóniával. S mivel igazán nem tudta eldönteni, a hetedik nap visszavétele vagy maga a kondizás öntötte-e el endomorfinokkal, ezért úgy gondolta, kerül, amibe kerül, mindkettőt folytatja.


 

A hatodik nap

Isten visszavette a Teremtés hatodik napját is. Közben persze volt jogging és fallabda, evezőpad és wellnesskosár. Izomtorna és természetesen callanetics is. Isten nem emlékezett már pontosan a Teremtés sorrendjére, ezért elővette a kottáját, házi szakácskönyvét, s kinyitotta Mózes első könyvének 1. részénél. Károli fordítását használta, mert az állt szívéhez a legközelebb. Az 1,26-nál megtorpant. „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” És fogta Isten a fejét, és erősen töprengett. Mit jelenthet itt a többes szám? Többen lettek volna Istenek? Lett volna párja? Kedvese? Barátai? Tanácsadói? Szerettei? Ez az őrületes, pokoli magány tán nem volt mindig a része? A karalábé és a pók, az ereszcsatorna és a templom kakasa hát nem mind az ő teremtménye? Másé a kés és az üveggolyó? Istent ekkor boldogsághullám töltötte el, az emberek ezekben a pillanatokban csodálatos fényt láttak, úgy érezték, minden vágyuk teljesül, mintha valami fülledt álomból ébredtek volna a boldogságra, az istállókban fölkeltek fektükből a lovak, megrázták magukat, és nyihogni kezdtek; a tornácok alatt fölugrottak a kutyák, farkukat csóválták, és vidáman csaholtak; a háztetőkön a galambok kihúzták fejüket a szárnyuk alól, körülnéztek, és nekirepültek a messzi határnak; a falakon futkározni kezdtek a legyek, a konyhákban a tűzhelyen föllobbant és táncba fogott a láng, a serpenyőben sercegve sült a pecsenye, a szakács hatalmas nyaklevest adott a kuktának, a szolgáló megdörgölte a szemét, nyújtózott egyet a kisszéken, és végre megkopasztotta a tyúkot. És ekkor Istenbe belehasított a kétségbeesés, de mi van, ha csak pluralis modestus? Ha nincs másról szó, mint egy ócska nyelvi fordulatról, s ekkor Istent újra elfogta a kétségbeesés. Nem írom le, mit éreztek ekkor a Föld lakói, mert fölöslegesen terhelném az érző szíveket. Annyit azért, hogy a lovakat a szökőár, a kutyákat a tornádó, a legyeket pedig egy béka pusztította el, a kukta a második nyaklevest pedig azért nem kapta a faltól, mert fal már nem volt sehol, a tyúkra meg felesleges is szót vesztegetni, hisz az már úgyis kopasz volt. Isten isteni fájdalmában kihajigált egypár dolgot a konditerméből, néhány súlyzója, kislabdája meteoritként csapódott be a Földbe, a becsapódás helyén természetszerűleg nem maradt élőlény. Isten persze ezzel könnyített munkáján, mert amit a fejébe vett, azt véghez is akarta vinni, makacs egy Úristen volt, az ziher, az Isten szerelmére sem volt hajlandó megmásítani szándékát, meg hát persze a baj eleve az volt, hogy nem volt szerelme. Leszedegette hát szépen Isten egyenként az embereket a Földről. Leszedte a zulukat és az eszkimókat, a katariakat és a kínaiakat, a máltaiakat és a marokkóiakat, a kopaszokat és a nagy hajúakat, a kövéreket és a soványakat, a bölcseket és az ostobákat, a megengedőket és a mások felett mindig törvényt ülőket, a kedveseket és a kedvetleneket, a jó szeretőket és a testiségre süketeket, a humorosakat és a savanyúakat, a szenvedélyeseket és a szenvteleneket. Egyenként szedegetett le Isten mindenkit a Földről, aki éppen gépen szállt fölébe, azt finoman leemelte onnan, a vízben lubickolókat vagy a fán tevékenykedőket éppúgy elérte a keze, mint azt, aki épp egy tárnában dolgozott. Minden egyes lényt betett az albumába, afféle embergyűjtőjébe, a lábakat bedugta a celofánszalag mögé, minden oldalra elfért vagy hatvan-hetven ember. S hogy miért nem tiltakoztak az emberek? Hogy tán mert Teremtőjüket annyira tisztelték volna? Tiszteletről szó nem volt, nem is igen lehetett. De Isten könnyezett, minden teremtettjét külön megkönnyezte, s minden gyerek tudja, ha Istennek akár csak egy könnycseppje érint valakit, az teljességgel Istené lesz, azt csinál vele, amit akar, nem tiltakozik, mert nincs miért tiltakoznia. A szerelmes sem tiltakozik, ha szerelme megérinti.


 

Az ötödik nap

Isten hát visszavette az embereket, végtére is, ha elhatározta, hogy visszaveszi a Teremtést, ezt igazán nem lehet felróni neki. És persze ahogy az embereket, úgy a más szárazföldi barmokat is visszavette még aznap. Meg a csúszómászókat meg a szárazföldi vadakat. Aztán persze sokat bordásfalazott meg futógépezett, le is mérte, hány kilométert tett meg, de csak azért, hogy az adatot elmentse, mert tudta, hogy másnap még ennél is többet kell edzenie, ha tartani akarja a formáját. Köztünk szólva Isten már kibaszottul kivolt. Nem találta már nagy ötletnek ezt a Teremtés Visszavételt, de remélte, hátha segít, meg már két napon úgyis túl volt, gondolta, akkor már végigcsinálja. Amit sose hitt, fájt neki az emberek hiánya, tán azért, mert a saját képére, ki tudja a valós okot, de tényleg fájlalta. Nehéz elhinnünk, de előző nap tényleg telesírta a párnáját, mikor nyugovóra tért. Anno az almaügy miatt nem rítt ennyit, pedig azt se vette könnyen, szerinte az súlyos hálátlanság volt, az Ő szempontjait is meg kell értenünk, ahelyett, hogy bemosott volna egyet az első emberpárnak, megsértődött, meg elvei is voltak, persze, bottal ugye ő nem ver. A rákérdezősdit nem bírta, a vita meg teljesen felesleges lett volna, a nő egyértelműen ösztönből szegült ellen. De ugorgyunk, csak nem fogjuk itt Isten sebeit nyalogatni. Pont. Pont. Pont. Isten hát elkezdte aznapra rendelt pusztító munkáját, leszedte a madarakat az ég mennyezetéről, és érezte, hogy ez milyen rossz. Leszedte az énekes madarakat és persze a ragadozókat is, a tengelicét, a zöldikét, az erdei pintyet, a fenyőrigót, a sárszalonkát, a mezei pacsirtát, a fürjet, madaranként szedegette le őket, egyik gyönyörűbb volt, mint a másik, egyik szebben szólt, mint a másik, és Isten, mint egy futóbolond, gyűjtötte be őket. Aztán jött a kantáros asztrild, az angolai csicsörke, a korallcsőrű, a fehér hasú, a sötétvörös amarant meg a király fényseregély. Végül leszedte az égről a ragadozó madarakat, a pusztai sast meg a parlagi sast, az egerészölyvet, a réti sast meg az óvilági keselyűt a kígyászkeselyűvel meg a sólyommal egyetemben. És látta, hogy ez milyen rossz. Aztán lenyúlt a vizekbe a csúszó-mászó állatokért, kiszedegette őket, a tengerek partjain ott verdestek a halak, száradtak a csigák, a kagylók, a rákok, a folyómedrek Isten kérésére mind kiokádták magukból a bentlakó lényeket, s Isten mindent kiszedegetett, mindent visszavett. Néha megkérdezte volna valakitől, vajon jól teszi-e mindezt, de nem volt kinek feltennie a kérdést, belehallgatott volna az emberek beszédébe, hogy mit szólnak a történtekhez, de az emberek Isten albumában pihentek, bódultan itták magukba Isten érintését, afféle kómában, halál nélküli halálban várták Isten pillantását, tán ha, esetleg, valaha még belenézne teremtményeivel teli könyvébe. Isten zokogott, de könnyei bőven befértek a tengerekbe és az óceánokba, s ha könnyeivel újabb vízmedrek teltek volna meg, azt se veszi észre a kutya sem. Apropó kutya. Kutyája sem volt persze már Istennek. Már csak a füvet simogathatta, meg a folyók felszínét, de azért meg kell értenünk az Urat, hogy ennek se tudta átadni magát, és nem csupán, mert azért ennél finomabb vagy szenvedélyesebb érintésekhez lett volna szokva. Próbáljuk beleélni magunkat az ő/Ő helyzetébe, néhány nap, s ha folytatja tervét, ezektől is el kell búcsúznia, most minek megszoknia egy új érintést, ami nemsokára szintén nem lehet az övé? Minek megszokni egy új szagot, minek felfedezni egy új örömöt, ha tudjuk, másnapra ködbe vész?


 

A negyedik nap

Isten kutyául szenvedett, s látta, hogy ez már rettenetesen rossz. De folytatta. Eközben persze edzett rendületlen. VisszavenniATeremtést, VisszavenniATeremtést, ennek az ütemére tekerte a szobabicóját, s egyre erősebbnek és elkeseredettnek érezte magát. Fenékig-üríteni-a-magány-poharát, zakatolta, meg azt, hogy ki-akarja-üríteni-az-érzelmei-zsebpiszkát. Ha lett volna még ember, aki szólhatott volna, hogy ez kezdi már az ízléstelenség határát súrolni, talán hallgatott volna rá, de ahelyett, hogy egy, legalább egy emberbe visszalehelte volna az életet, csak a sportnak és a pusztításnak élt. Szegény Isten!, ramatyul volt, s azt se lehet mondani, hogy ne látta volna, hogy ez így nem jó. Összeszorította a fogát, nem volt neki messze a harminckettő, sőt, mind a harminckettő vele volt még, s elővette az aznapra kijelölt penzumot. Tehát le kell szednie a világítótesteket az ég mennyezetéről, azt is, amelyik a nappalon s azt is, amelyik az éjszakán uralkodik. Mert ha mindkettőt leszedi, akkor nem lehet már elkülöníteni a világosságot a sötétségtől. Tiszta sor. Hogy ne legyenek jelek, amelyek meghatározhatnák az ünnepeket, a napokat és az esztendőket. Ha ezt is meglépi, ugyanaz lesz a hétfő, mint a szerda, a csütörtök, mint a vasárnap, az első nap, mint a hetedik. Ha nincs ünnep, nincs pihenés, s ha jól vesszük ki, ez volt az első lépés, a kiindulópont, innen indult a történetünk. Először a pihenést vette vissza, ezért rendezte be a konditermet is, meg persze hogy legyen ereje megtenni a megteendőket. De köztünk szólva: aki hét napból hetet nyom, szakít, teker, annak mifenének a kedd vagy a szombat? A napi x teljesítmény belefordul az x+y-ba, az pedig az x+n-szer y-ba (ahol az n reményeink szerint több, mint 1), s ekképp tovább. Ennek tudatában nyugodt szívvel le lehet csavarni azokat a világítótesteket, bármennyire érzékenyen érintheti is ez a tett a kívülállót, mondjuk egy falevélkét, amelyik egyébként még ugye él s virul, s várná a másnapi betevő fotoszintézisét. Nem kell ahhoz Poirot mesternek lennünk, hogy tudjuk, az Úristen igenis le fogja szedni azokat a nyavalyás lámpácskákat, hogy nézne ki, ha csak tépné a semmire a száját. Elhatározta, megteszi, ennél nagyobb hülyeségeket is véghezvitt már. És most még ki is van bukva. Áll hát a szobafutón, elmenti a napi lótifuti mutatót, Nurmi megirigyelné, de hol van most itt egy Nurmi?, kimegy a kondiból, leszedi a lámpácskákat, lekapcsolja az összes kapcsolót, kihúzza a vezetékeket, a pirosat sose keveri össze a kékkel, csak kiborult, de még vigyázatos, a Hold nevű lámpácskát a kondi egyik sarkába támasztja, a Nap nevűt a másikba. „Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom, Mondd meg nekem, hol fekszem én? Ágy-é, amelyben hánykolódom, Vagy a koporsó az szintén?” – röhögi, pedig egyre erősebb a lelkiismeret-furdalása. Hiszen tudja, amit az ember/az Isten megteremtett, azt már nincs joga elpusztítani, már rég nem az övé. Azért kínjában még röhög egyet a sarokban kucorgó Holdon, majd éjszaka megbünteti magát azzal, hogy egy másik holdas sorral álmodik: „a hold ma oly kerek! Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!” Erre az álomra fölriad, s olyan fuldokló zokogógörcsöt produkál, hogy könnyeitől kiönt az Amazonas, az az Amazonas, amelyiket majd két nap múlva fog leszedni a Teremtés palettájáról.


 

A harmadik nap

Kínos. Mindenféle zöldséggel kell foglalkoznia az Úristennek. Szépen leszedegetni őket, visszacsomagolni, visszavenni, igen, azt a kurva karalábot, amelyiken úgy kiborult, azt is ma kell eltennie láb alól, meg a sárgarépát, a fehérgyökeret, a zellert, a paradicsomot, a salátát, a padlizsánt. Szegény pára! Szedegeti a rét virágait, a mező füvét, kirángatja az ágyásokból a növényeket, elég macerás, aztán mint egy jó fanyűvő, kicsavarja a fákat gyökerestül, még szerencse, hogy sokat edzett. Már nem is a teste nem bírja, hanem mintha már átlendült volna, már élvezi a pusztítást. A vadrózsa, a gyepűrózsa, a tearózsa vagy a csipkerózsa éppúgy nem kerülheti el pusztító keze nyomát, mint a pimpó, a koloncos legyezőfű vagy a galagonya. Verssorok suhannak át rajta, lefognák a kezét, de most már mindent vissza akar venni. Hiába az Énekek éneke, a liliomnak vagy a pomagránátnak éppúgy vége, mint a fenyérfűnek, a lila ökörfarkkórónak, az aranyos fodorkának, a veronikának vagy az acsalapunak. „No, szerelmem, gyere, menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák; már a szőlő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák” – kacagja kínjában az Úristen, s földlabdákkal együtt kiszedegeti a gyümölcsfákat, kiemeli a szőlőtőkéket, „a szőlőszem kicsiny gyümölcs”, s gyökerestül kitépi a mandragórát. És látja, hogy ez már borzasztó, de nem bírja abbahagyni. Aztán összekeveri a tengereket a szárazfölddel, hogy ne teremhessen meg ezután semmi sem, hogy egy használhatatlan masszában örvényeljen a Teremtés, az, ami még maradt belőle, színtiszta mocsár, hogy egyre elviselhetetlenebb legyen ránézni, hogy ne is emlékeztessen már semmire, ami volt vagy lehetett volna, hogy végre lássa az Úristen, hogy mire megy magával magában, ja, ha gyepes hanton furulyált!, ember sincs, szamár sincs, bot sincs, furulya sincs, csak az a végtelen pusztító ostobasága maradt meg, amivel tönkretett mindent. De ekkor már nemcsak a dolgot magát, hanem a nevét is elveszi, hisz ezen a harmadik napon még élt a névadás boldogságával. Elveszi a szót, hogy tenger, elveszi a szó falának t-jét, a végtelenbe csapódható e-it, a misztikumra hajló n-jét, a falánk g-jét és az örök energiákat hozó r-jét. És elveszi azt a szót is, hogy föld. Kihullanak a fejéből ezek a szavak, többé már nem gondolhatja azt, hogy Tengerszép Kedvesem, tengerpart, Égei-tenger, nem érintheti a földieper vagy a földimogyoró emléke, az anyaföldre nem fekhet le, és nem érhet szárazföldet a lába. Ha elővenne egy könyvet, már ezeket a szavakat nem érthetné meg. Végképp megsemmisítette. Az emléküket is eltemette. Ennek boldog tudatában kucorodik vissza wellnesskuckójába, a kardio- és izomerősítő gépeihez, a semmi ágán ül szíve, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnének szelíden, s néznék-néznék a csillagok, ha azokat nem szedte volna már le az ég boltozatáról.


 

A második nap

Látta Isten, hogy amit művelt, már több a soknál, ezért aztán folytatta. Abban reménykedett, hogy jön majd, ami még visszafordítja, robog a pusztulás felé, de valami megállítja. Lesz édes feloldás, persze majd a következő napon, a vég- vagy előjáték után, sír egy jót, könnyeiből kipereg az ábécé, abból újra lehet írni a történetet, újrafűzni a világ történetét, azt a történetet, amelynek megszüntetésén épp most munkálkodik. De nem jött semmi. Vagy végül mégis? Újrakezdte volna? Feladta? Időről időre végigcsinálja a Teremtés és a Visszavétel cirkuszát? Afféle rizikójáték? Hogy képes-e mindent mindig újrakezdeni? A legvégsőkig elmenve kiszakítania magát s a történetét a pusztítás és pusztulás hálójából? Ezért gyúr izomra, bicepszre, vállra, tart fenn konditermet, hogy véghez tudjon vinni egy (sok) gigantikus pusztítást, majd hasonló erőkifejtéssel újrateremthessen mindent? Hogy ez az egész, amibe 1 élet/fő zsetonnal belépünk, csak egy menet Isten agyonhasznált Hullámvasútján? Akárhogy is, abban állna hatalma és tragédiája, hogy a pusztulás utáni percet csak Ő látja? Ha visszaszáll is újabb és újabb menetekre, az Ő lelke marad a kozmosz legvégső magányában? E miatt az iszonytató fájdalom miatt hiheti, hogy bármit megtehet, és hogy bárminek a megtételéért és elviselhetéséért kell izomkolosszussá válnia? Pont. Pont. Pont. Aznapra hát először visszavette a szót: ég. Aztán eltüntette a jelentését. Az a valami, amit korábban égnek hívtak, ráplaccsant a földre, a földre, ami először vizes és száraz részekből állt, s ami eztán összefolyt. Látta Isten. Látta Isten. Látta Isten. De köztünk szólva, már csak azért látta, mert a világosságot még nem vette vissza. Hogy minek a világosságát, azt nem tudjuk, hisz matt depresszióban volt, a konditermét már csak elvackolódásra használta, nem is tudott felkelni. Laboratóriumban fejlesztett táplálékkiegészítőit nem szedte be. A súlyok tárcsái magányosan fénylettek körülötte, a maga elé kitűzött jövendő izomteljesítményekre már csak a Házszabály emlékeztette, a szabály, amit a saját konditermében is mindig követendőnek tartott, s ami épp előtte függött most is: „A klubban saját felelősségemre edzek és veszek részt a foglalkozásokon, használom a klub berendezéseit. A tisztaságra, higiéniára ügyelek, saját törülközőmet használom sportolás közben az eszközök leterítésére, a használt eszközöket használat után letörlöm magam után. Ügyelek az eszközök épségére, amennyiben azokban kárt okozok, a kárt megtérítem. A többi vendéget semmilyen módon nem zavarom. Betegen nem látogatom a klubot, egyben kijelentem, hogy ismert, a tevékenységben gátló vagy másra veszélyes betegségem nincs. Vállalom, hogy a klubban cserecipőben és sportöltözékben tartózkodom.” Feküdt Isten, mint egy darab fa, a kétezer méteres Cooper-tesztje minden bizonnyal gyalázatosan sikerült volna, de ez most kicsit sem érdekelte. Megpróbált emlékezni arra, ami korábban körbevette, s amit mind-mind tönkretett. Hangokra, mosolyokra, szerelmekre, könnyekre, történetekre, fájdalmakra, szenvedésekre, poklokra, mindenre, amit Ő idézett elő, aminek részese volt, de már semmire nem tudott visszaemlékezni. Rettenetesen fáradtnak érezte magát, és tudta, hogy még hátravan egy nap, amikor vissza kell vennie a világosságot.


 

Az első nap

Isten lelke lebegett a vizek felett. Már elvette a világosságot, kietlen és puszta volt minden. Olyan végtelen üresség fogta el, hogy azt hitte, beleőrül. Egyedül lebegni a vizek felett. De milyen vizek? Kezdetben az eget és a földet? De hisz azt már nem vette vissza? Ekkor úgy érezte, nem bírja tovább, hogy szétszakad a fájdalomtól, hogy abroncsok szorítják a fejét, ha hinné a poklot, hogy Ő oda kerülhet, akkor bizonyára azt gondolta volna, partot ért. Vaksötét súlyok nehezedtek rá. Ha lett volna kitől, visszakéri koppanását is.